Vita az irányköltészetről
Vita az irányköltészetről
Heves viták folytak az irányköltészet kérdéséről. Az 1845-ben kezdődött és csak a márciusi forradalom küszöbén megtorpant vita A falu jegyzője első füzeteinek megjelenése után robbant ki. A támadást a Budapesti Hiradó indította meg Eötvös ellen, azzal vádolva az írót, hogy "A főérdeket a társaság alsó rétegének juttatja, mártíri koronával tüntetve fel s a tűrő erény glóriájában minden aljasságot, midőn másfelől a kiválóbb állás emberei a nevetségesnek, minden gyarlóság, rosszaság, sőt bűnnek képviselőivé tétetnek." A támadás politikai alapja a konzervatív oldal harca az eötvösi progresszió ellen. Ebből a politikai alapból nő ki az "esztétikai", "művészeti" elv, mely szerint a költészet és politika összeférhetetlenek, a költészet megsínyli, ha az író "politikai párt szolgálójának áll be". Az 1845. június 8-án megjelent támadást néhány hét múlva újabb támadó cikk követi a Budapesti Hiradóban, amely kétségbe vonja A falu jegyzőjében ábrázoltak igazságát, hitelességét. Az Életképek Eötvös regénye mellett foglal állás (1845. március), s lényegileg a regény pártján áll a legmélyebb elemzést nyújtó Henszlmann Imre is, aki jó esztétikai érzékkel mutat rá A falu jegyzője erényeire, helyes ítélettel emeli ki a regény legsikerültebb részeit (pédául a statáriális tárgyalást). Ugyanakkor viszont – írja Sőtér István – "az irányköltészet elve ellen lépten nyomon tiltakozik", noha "nem akar pálcát törni az irányköltészet felett". Henszlmann "a regény magyarázó-értekező részeit tekinti irányköltészeti elemnek", s nem azt, ami a tulajdonképpeni irány: a valóság kritikai ábrázolását. A Budapesti Hiradó támadására Eötvös már A falu jegyzője további füzeteiben válaszol, többek között híressé vált, szép mondatával: "A költészet kedves játékká aljasul, ha a kor nagy érdekeitől különválva, nem a létező hibák orvoslása, nem az érzelmek nemesítése után törekszik". A vita hamarosan kiszélesedett, s középpontjában Petőfi költészete állott; mellette Szigligeti Csikósa is a támadások tüzébe kerül. A "pártkodással" vádolt Petőfi harcos ars poeticákban támadja ellenfeleit; Eötvös tanulmányban védi meg Petőfit a Pesti Hirlap hasábjain (1897), ugyanitt Csengery Antal áll ki Eötvös regénye és álláspontja mellett (1847). Ennek a vitának a hevében 669született Petőfinek az Összes költeményei kiadásához szánt előszava, ez a remek írás azonban csak 1908-ban jelent meg. Belekapcsolódott a vitába az Erdélyi János szerkesztette Magyar Szépirodalmi Szemle is.
A Szemle hasábjain Pulszky írásai jelentették a legélesebb támadást az "irányköltészet" ellen. Petőfi összes költeményeiről és A falu jegyzőjéről írott bírálataiban Pulszky világosan kifejti álláspontját. Petőfiről némi elismeréssel ír, de dicséretei is érzékeltetik, hogy valójában esztétikailag sem értette meg Petőfi sokoldalú költői újdonságát. S éppen a radikális politika hangjait megütő Petőfi ellen emel szót: "Utolsó dalaiban pedig ismét más német ábránd szállja meg: a világszabadság, melyért azok szoktak küzdeni, természetesen, hogy csak nagy szavakkal, kiknek a hazáról s nemzetiségről tiszta fogalmuk nincsen". Eötvöst bírálva már félreérthetetlenül az irányköltészet-vita közepébe vág: "Nézetem szerint… a költészet önmagában végcél, s valahányszor eszköznek használtatik, nemes természete ellenszegül e szolgaságnak… Az irányköltészet nem költészet többé". Pulszky tételét a példának hozott gyakorlati alkotások cáfolják. Aki Eötvös regényét vagy Petőfi világszabadság-költészetét utasítja el "irányköltészeti" jellegük miatt, az esztétikailag súlyosan téved, annak kritikai szemléletét politikái elfogultsága korlátozza. Pulszky esetében ez az elfoglaltság nyilvánvaló a következetesebb és radikálisabb irányzat képviselőivel szemben. A probléma színvonalasabb, egyszersmind bonyolultabb változatát jelentette Erdélyi János állásfoglalása. Ő, mint a Szemle szerkesztője, közölte Pulszky cikkeit (sőt egyes feltevések szerint ő maga írta az Eötvös-bírálat egy részét). Erdélyi nyilván azért vállalta ezeket a kritikákat, mert annak az elvnek érvényesülését látta bennük, mely szerint az eszme, a tendencia csak művészetté váltan – s nem a művészitől függetlenül – érvényes a költészetben. Ehhez a nézethez ő az esztétika oldaláról, Schiller eszményítő teóriájával vitázva, jutott el az ugyancsak 1847-ben megjelent Egyéni és eszményi című tanulmányában. Ez a kitűnő fejtegetés a realizmus hazai alapvetései közé tartozik, s végkonklúziója az, hogy a valóságábrázoló shakespeare-i művészetet elébe helyezi a schilleri idealizálásnak. Ebben a tanulmányában Erdélyi nem csak a klasszika, hanem a romantika ellen is érvel, érezhetően annak az irodalmi fejlődésnek az esztétikai sugallatait követve, melynek éppen Petőfi az egyik reprezentánsa. Erdélyi sok és lényeges mozzanatát megértette Petőfi költészetének, s ekkor, 1847-ben, még nem kerültek előtérbe Petőfi-értékelésének téves vonásai. Erdélyi teoretikus következetessége és politikai szemhatára azonban nem terjedt addig, hogy differenciált volna a művészi érdek nélküli irányzatosság és a művészileg megfogalmazott, művészi érdekű tendencia között. Ezért jelenhettek meg a Szemlében Pulszky írásai, s ezért támadt a Szépirodalmi Szemle és Erdélyi ellen az Életképek hasábjain Sükei Károly. Sükei, a kor égető politikai követelményeinek primátusát hangoztatva, nem vette észre, hogy Erdélyi esztétikai gondolatmenete tulajdonképpen nem mond ellent a progresszív tendencia érvényesülésének; Erdélyi viszont nem érzékelte, hogy a Sükei-féle követelmény nem a művészi megvalósulás, nem a valóságból sarjadó művészet ellen irányul. Jól jellemzi egyébként Sükei elvi magatartását ebben a vitában Rendszeresség című cikkének egyik gondolata: "egy vagy más irányt, művészetben éppen úgy, mint szellemünk egyéb emanációjában, nem az határoz, ha vajon van-e benne rendszeresség vagy 670nincs, hanem az, ha vajon az uralkodó közszellem igaz valódiságának konkrét alkatrésze-e, vagy pedig nem. Jelenleg nem az a kérdés: ideál vagy reál, empíria vagy spekuláció, hanem az: vajon München és Berlin, vagy Düsseldorf és Párizs?" (Düsseldorf Heine szülővárosa.) Majd a fejlődésnek egy magasabb fokán következik be annak a felismerése, hogy "München és Berlin", "Düsseldorf és Párizs" végső soron nem is közömbösök az "ideál" és a "reál" iránt.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
