b) Az augsburgi (ágostai) csata 955 aug. 10-én.
b) Az augsburgi (ágostai) csata 955 aug. 10-én.
A Lech-mező, a magyarok sorsdöntő csatájának színhelye, Augsburgtól délre a Lech és a Wertach folyók között terül el s bár általában véve síknak mondható, azért az mégsem kimondott lapály, hanem dombos-hullámos s kivált a Lech mentén füzesek és cserjések által van szegélyezve. A Lech-mező nagyobb lovas-tömegek harcára kiválóan alkalmas. Maga a Lech Augsburg tájékán nyár derekán rendes körülmények között sem mélységénél és vízbőségénél, sem sebességénél fogva nem mondható oly akadálynak, amely az akkori magyar lovas-csapatoknak ellenséges behatáson kívül túlságos nagy gondot okozott volna. Egészen másképpen áll a dolog, ha megvert és az ellenség által erősen szorongatott csapatról van szó. Azonban az sincs kizárva, sőt az egyik krónika határozottan állítja is, hogy ép a csata napján a folyó vízállása nagyon magas volt s így nem csoda, hogy annyi nemes magyar vitéz pusztult el annak szennyes áradatában.* Híd közelben csak Augsburgnál vezetett a folyón át; ez a híd az egész ostrom tartama alatt s természetesen a csatát megelőző éjjelen is a magyarok kezében volt. Augsburg falai ugyanis a folyótól mintegy 1500 lépés távolságra feküdtek s így a híd az akkori viszonyok szerint már a város őrségének hatáskörén kívül állott.
Márk krónikája (vagyis a Bécsi Képes Krónika II. 33. old.) az augsburgi csatáról a következőket írja: „A német és olasz (?) sereg hirtelen rátámadt a magyarokra, úgyhogy még ha akarták volna is, sem menekülhettek el, mert egyik oldalon meggátolta őket ebben a néhány nap óta csodálatosan megdagadt Lech folyó, a másikon pedig fal módjára az ellenséges sereg szorította őket”.
Erre volt alapítva a magyarok csataterve is, akik a sereg zömével az augsburgi hídon átkelve, arcban, esetleg oldalban akartak Ottó seregére rárontani, míg egy kisebb résznek Augsburgtól délre alkalmas helyen a folyón átusztatva, a német sereg oldalába és hátába kellett kerülnie.
A magyar sereg zöme mindenesetre már az éj folyamán kezdte meg Augsburg tájékán a folyón való átkelést, amiről Ottó, ha máskép nem, bizonyára Ulrik püspök révén szerzett tudomást. Erre nyomban elhatározta, hogy az Augsburg felől kezeledő magyar sereget megtámadja. E célból azonban már kész csatarendjével előbb keleti irányból észak, illetve északkelet felé arcot kellett váltania. Hogy nagyobb kötelékek ily arcváltása az akkori időben szokásos merev formák és alakzatok mellett nem volt könnyű dolog, az minden kétségen felül áll.*
Valószínűleg az ezen arcváltozás közben végrehajtott menetekre vonakoznak Widukindnak a 179. lábjegyzet alatt említett fárasztó menetre vonatkozó szavai.
Mozdulatait a német sereg a korai hajnali szürkületben kezdte meg* s körülbelül reggel 7-8 óra lehetett, mire a sereg az új irányban harcrakészen állott. Ekkor, vagy talán valamivel előbb, a megkerülésre rendelt magyar csoport meglepőleg és hirtelen rácsapott a németek utolsó harcvonalát képező csehekre. A megelőző rövid ideig tartó nyilazást követő elszánt roham hamar megtette hatását; a magyarok a csehek egy részét levágták, egy részét foglyul ejtették, megmaradt részük pedig őrült futással menekült a svábok sorai közé, minek folytán a németeknek őrizetlenül maradt poggyásza mindenestől a magyarok kezébe jutott. Nemsokára a svábok is osztoztak a csehek sorsában, mert a tovább előretörő magyarok azokat is széjjelugrasztották. E felette veszélyes pillanatban Ottó a Konrád vezényelte frankokat rendelte ki a hátulról támadó magyarok visszaverésére, míg ő maga a szászokkal és az előtte álló bajorokkal az Augsburg felől várt magyar sereg zömével szándékozott a harcot felvenni.
Erre nézve szintén Widukind szavait kell idéznem: „Primo diluculo surgentes, pace data et accepta, operaque sua primum duci, deinde unusquisque alteri cum sacramento promissa, erectis signis procedunt castris, numero quasi octo legionum”.
Konrád nem valami erős, de annál elszántabb csoportjával haláltmegvető bravurozitással vetette magát rá a svábokat szorongató és a poggyászt fosztogató magyarokra és erélyes, határozott fellépésével csakhamar teljes sikert is aratott, mert ellentámadásával nemcsak hogy hamarosan megszalasztotta az oldal- és háttámadást kevéssel előbb oly remekül végrehajtó magyar csoportot, hanem a foglyokat is kiszabadította annak kezéből s egyúttal a prédául esett poggyászt is visszaszerezte.
Ezek után Konrád diadalmasan tért vissza beosztásába, „megcsodálva az egész hadsereg és szerencsekívánatokkal elárasztva királyi apósa részéről”.*
A csatának ezt a fázisát Köpke-Dümmler már többször idézett munkája így adja elő: „Rasch befreite er die Gefangenen, jagte dem Feinde die Beute wieder ab und verscheuchte seine plündernden Scharen. Nachdem die Strasse gesäubert, konnte er als Sieger zum Könige zurückkehren, und alle staunten, dass Konrad mit jungen und noch ungeschulten Kriegern diese That vollbracht hatte, während die sieggewohnten alten zauderten”. Nem egészen világos, hogy ez a „zauderten” szó mire vonatkozik; talán eredetileg ezeknek a harcedzett csapatoknak kellett volna a magyar oldal- és háttámadó csoport ellen ellentámadásba átmenni, de mialatt azok haboztak, Konrád hajtotta végre gyors elhatározással remek hadműveletét. De arra is érthető, hogy Konrád visszatértekor Ottó király főhadcsoportja még mindig habozott a magyar sereg zömét megtámadni, amiből aztán a két csatafázis között jókora nagy időbeli eltérés keletkezett.
Ez üdvözlések után Konrád a nagy hőségben, hogy lélegzethez jusson, leoldá sisakját, levetette páncélingét, amidőn egyszerre, bizonyára a fősereg irányából jövő magyar nyilak egyike torkon találta és megölte a hős vezért. Ez a nyilazás már azt jelentette, hogy nemsokára a magyar fősereg is megkezdi támadását s így ebben a válságos pillanatban már senki sem törődhetett Konrád holttestével s ennek tulajdonítható, hogy fegyverzetét állítólag a csehek ellopták.*
„Seine Rüstung wurde durch Slaven geraubt und erst viel später tauche sie in Zwenkau wieder auf.” (Köpke-Dümmler id. m. 259. old.)
Ottó a magyar fősereg készülődését látva, az ellen nyomban támadás végrehajtását határozta el és Widukind szerint seregéhez lelkesítő beszédet intézvén,* pajzsot ragadva és kézbe véve a szent lándsát, a német királyság egyik jelvényét, lóra pattant és személyesen vezette csapatjait, a szászokat és a bajorok balszárnyát valószínűleg jobbrakanyarodás formájában* a döntő támadásra.* Ennek a támadásnak, amely a magyar sereg zömének jobbszárnyát, sőt bizonyos tekintetben talán jobb oldalát is találta, a lefolyását Widukind következőleg írja le:* „Az ellenség vitézebbjei eleinte ellenállást fejtettek ki, majd midőn látták, hogy társaik futásnak eredtek, ők maguk is megijedtek és a mieink sorai közé kerülve, lemészároltattak. A többiek egy része, miután lovaik fáradtak voltak, a legközelebbi falvakban húzták meg magukat, de ezeket a felfegyverzett lakosság körülfogta és az épületekkel együtt felégette. Mások a folyón átúszva akartak elmenekülni, de a túlsó meredek parthoz érve, visszabuktak és elnyelve a folyó áradata által veszték el életüket. Ugyanaz nap elfoglalják a mieink a tábort és minden foglyot kiszabadítanak”.
Ennek a beszédnek Widukind szerinti szövege meglehetősen hosszú s így valószínű, hogy azt – pláne ily válságos pillanatban – csupán a krónikás részéről alkalmazott cicomának kell tekintenünk. Jellemzők és figyelemreméltók e beszédnek főleg következő szavai: „Superamur scio multitudine, sed non virtute, sed non armis (tehát Ottó büszkén hivatkozik seregének jobb fegyverzetére); maxima enim ex parte nudos illos armis omnibus penitus cognovimus, et quod maximi est nobis solatii, auxilio Dei. Illis est sola pro muro audatia, nobis opes et protectio divina”.
„König Otto ergriff den Schild und die heilige Lanze und stürzte sich an der Spitze der Sachsen und des linken Flügels der Bayern in den Kampf. Dass er eine lange Rede gehalten haben soll, ist wohl nur Ausshmückung. – Sein Beispiel zündete und ermuthigte die Seinen, welche enggeschlossen mit vorgehaltenen Schildern, den Pfeilregen aufzufangen angerückt kamen. – Durch die vollzogene Schwenkung waren die Sachsen und der bisherige linke Flügel der Bayern in das erste Treffen gekommen, während sich die Schwaben und Böhmen in der neuen Front am äussersten linken (?) Flügel wieder sammelten. Die beiden anderen Abteilungen der Bayern folgten im zweiten Treffen oder verlängerten vielleicht rechts das erste, während von den Franken keine Erwähnung mehr geschieht. Wahrscheinlich bildeten sie, die sich nach dem errungenen Vorteile wohl erst wieder ordnen mssten, die Reserve.” (Köstler id. m. 34. old.)
„Et his dictis, arrepto clipeo ac sacra lancea, ipse primus equum in hostes vertit, fortissimi militis ac optimi imperatoris officium gerens.” (Widukind id. m. 46. fej.)
Widukind, Rest gestae Saxonicae, 46. fej.
E leírás szerint a magyar had zöme nem sokáig állta a harcot, hanem csakhamar felbomolva, ki, amerre tudott, menekülni igyekezett. A menekülők legnagyobb része az augsburgi hídnak vette irányát, de az ottani torlódás és a kedvezőtlen átkelési viszonyok – a Lech folyó magas, törékeny jobb partja – csak még növelték az áldozatok számát.
Gerhard az Augsburg felé visszavonulókról azt írja, hogy „oly nagy volt még mindig a pogány sereg, hogy azok, akik Augsburg falairól nézték annak elvonulását, nem hitték, hogy a visszatérést csatavesztés okozta, miről csak akkor győződtek meg, amidőn látták, hogy a magyarok a város mellett elhaladva, sietve igyekeztek a Lech túlsó partjára átjutni.*
Gerhardi, Vita S. Oudalrici 402. old.
Ekkor aztán állítólag Augsburg védőrsége is kirontott,* hogy bosszúját töltse a hullámokkal küzdő, illetve a híd előtt megszoruló magyar lovas daliákon.
Köstler id. m. 35. old.
A csata eldöntése után Ottó nyomban a legerélyesebb intézkedéseket tette az ellenség kérlelhetetlen üldözésésre nézve s ő a maga személyére csak estére tért be Augsburgba, Ulrik püspökhöz, akinek testvére, Dietbald és unokaöccse szintén elesett a csatában. Másnap az üldözés Ottó személyes vezetése alatt még kérlelhetetlenebbül folyt, mint a csatát követő délután. Hírnökök útján Ottó egész Bajorországot talpraállította, hogy a menekülőket lehetőleg mind tönkretegyék.
A menekülő had zöme Regensburg felé vett irányt, itt-ott számottevő ellenállást is kifejtvén. Így többek között szó esik augusztus 11- és 12-én Thierhaupten tájékán vívott ütközetekről.
Boleslav herceg cseheivel külön hajtóvadászatot rendezett a menekülő magyarok ellen s neki jutott a szerencse, hogy Lehel vezért, csapatjával együtt Eberhard bajor gróf által elfogassa.*
„Et aliud bellum cum eis gerebatur a Poemanis, ubi comprehensus est rex illorum nomine Lele extincto exercitu eius”. (Annales Sangallenses Majores a 955. évhez.)
Ottó intézkedései szerint főkép a folyó átjáróit kellett megszállani, illetve a hidakat, kompokat stb. eltávolítani s a folyón mégis átkelni és a menekülni akarókat lesben álló csapatokkal felkoncoltatni s végeredményben tényleg ez okozta vesztét az Augsburg alól, ha felbomolva is, de még jó nagy számban elvonult magyar hadseregnek, amelyből hova-tovább egy ellenséges nyüzsgő raj által katlanszerűleg körülzárt, vérig kínzott, porig alázott, tehetetlen futó had lett, amelynek foszlányai végül ellenállásra teljesen képtelenekké válván, kivétel nélkül ellenséges kézre kerültek. Ezért mondja Widukind: „A csatára következő második és harmadik napon a menekülők többi tömege a közellévő várakból annyira tönkretétetett, hogy csak kevesen, vagy tán egyikük se menekülhetett meg”.
Lehelen és több más neves magyar vitézen kívül* Bulcsu is fogságba jutott, de nem ütközet- vagy azt követő üldözés közben, hanem amidőn hajóra ülve, a Dunán akart többed magával elmenekülni.* Ezeket mind Regensburgba vitték a már a sír szélén álló Henrik bajor herceg elé, aki mindnyájukat felakasztatta.*
Lehelen és Bulcsun kívül egy XII. századbeli krónika (Adalberti, Vita Henrici II. Imperatoris) még egy Assur nevű vezért is említ, akit egy XIII. századbeli krónika Sur-nak nevez. Ez elnevezések alatt Pray és Katona szerint alighanem „az úr” szavakat kell érteni s így azok valószínűleg ugyancsak Bulcsura vonatkoznak. Egyébként a Sur (Τξουρ) mint besenyő név már Konstantinosz Porphyrogennetosz id. m. 37. fejezetében is előfordul.
Lel et Bulchu fuge remedium queritantes in navem se colligunt submittentes se per Danubium, ut fugiant in Hungariam”. (Kézai, Gesta Hungarorum.)
„Diese drei und viele andre vornehmere Gefangene wurden nach Regensburg zum Herzog Heinrich gebracht, der sie nicht als feindliche Feldherren ehrte, sondern sie als gemeine Räuber und Friedbrecher zu dem schimpflichen Tode des Erhängens verurteilte”. (Köpke-Dümmler, Kaiser Otto der Grosse, I. 262. old.)
Ugyan e tárgyban Widukind azt írja, hogy: „Tres duces gentis Ungariae capti, ducique Heinrico preasentati, mala morte, ut digni erant, multati sunt; suspendio namque crepuerunt”. Vagyis magyar fordításban: „Három elfogott magyar vezért Henrik herceg elé vezettek, aki őket, mint megérdemelték, ocsmány halállal végeztette ki; ugyanis azok akasztófán döglöttek meg”. (Widukind id. m. 48. fej.)
Anonymus, mint tudjuk (lásd a 77. oldalon), szintén megemlékezik Lehel és Bulcsu elfogatásáról, akiket szerinte az Inn folyó mellett akasztottak fel. (LV. fej.)
Gerhard id. munkájában az elfogatás és felakasztás tényéhez még azt is hozzáteszi, hogy: „in ignominaiam gentis eorum cum multis aliis eorum comprovincialibus eculeo suspenderentur”, vagyis hogy a kivégzésnek a módjával a vezérek nemzetét akarták meggyalázni.
Sokan támadták főleg Anonymust azért, mert Lehelt és Bulcsut, akiket már a honfoglalás idején, vagyis 896-ban szerepeltet, az augsburgi csatában szintén vezérekként említi. Azonban nemcsak Anonymus, hanem mint fentebb láttuk, Kézai, Widukind, Köpke-Dümmler és még sok más történetíró is ugyanezt teszi s így ugyanabba a hibába – ha itt valóban hibáról lehet szó – esik. Tény és való, hogyha az augsburgi csatában ugyanazon Lehelről és Bulcsuról lenne szó, akik már a honfoglalás idején vezéri szerepet töltöttek be, amikor legalább is közeljárhattak 25-30 éves korukhoz, 955-ben ezek már 85-90 éves aggastyánok lettek volna, s így nem valószínű, bár éppen kizárva sincs, hogy ők seregvezetésre még vállalkoztak, avagy hogy erre a tisztségre éppen őket jelölték volna ki. Nincs azonban kizárva, hogy az augsburgi csatában szereplő Lehel és Bulcsu a honfoglalók hasonló nevű vezérek atyafiai, unokái vagy talán csak névrokonai lehettek, épúgy, mint István nagybátyja a harmadik Gyula volt a hasonnevű honfoglaló vezér óta. (Lásd Hóman, A Szent László-kori Gesta Ungarorum és XII-XIII. századi leszármazói, 88. old.)
A hazai hagyományok és mondák sehogy sem tudtak beletörődni abba, hogy legkedveltebb vezéreink megtorlatlanul ily gyalázatos módon végezték nemes és drága életüket, azért egy jókora adag poetica licentia-val élve, mindenekelőtt megtették Konrádot, az augsburgi csata tulajdonképpeni megnyerőjét, császárnak s általa hajtják végre a halálos ítéletet.
Márk és Thuróczy krónikája szerint, amidőn a vezéreket Konrád császár elé vezették, ez megkérdezte tőlük, hogy miért oly kegyetlenek a keresztényekkel szemben, mire azok azt felelték: „Mi a nagy Isten bosszúja vagyunk, kiket rátok ostorul küldött. És ha titeket üldözni megszűnünk, akkor ti fogtok bennünket rabigába hajtani és elpusztítani”.*
Márk krónikája (vagyis Bécsi Képes Krónika), II. 53. old.
Erre a császár szabad elhatározásukra bízta halálnemük megválasztását, mire Lehel állítólag azt felelte volna, hogy mielőtt a feltett kérdésre válaszolna, előbb adják oda kürtjét, hogy abba belefujhasson. Az átadott kürttel aztán, mielőtt belefújt volna, e szavakkal: „Eredj előttem a másvilágra, hogy ott az én szolgám légy!”* – oly hatalmasat sujtott a császár fejére, hogy az nyomban szörnyet halt.* Erre valamennyiöket lefogták és Regensburgnak Magyarország felé néző kapujára felakasztották. Viszonzásul állítólag a magyarok bosszúból összes német foglyaikat, mintegy 20.000-et, a nőket és gyermekeket sem véve ki, legyilkolták.*
A szittyák hite szerint ugyanis, amint azt Márk krónikája elmondja, mindazok, akiket életükben megöltek, azok a túlvilágon az ő rabjaik, szolgáik lesznek
Lehel kürtje néven még most is őriznek Jászberényben egy elefántcsontból való s Pulszky Ferenc szerint a X.-XI. században Bizancban készült faragványt, amelyet először Molnár Ferenc jászkun kapitány mondott Lehelének 1788. évben megjelent füzetében s ő találta ki azt is, hogy a kürt akkor csorbult ki, amikor Lehel agyonütötte vele a német császárt.
A Lehel kürtjéről szóló mondát különben már Kézai megcáfolta krónikájában (II. 75. old.), mondván: „Quidam . . . ipsos aliter dampnatos fabulose asseverant quod Caesari, presentati unus eorum cum tuba in caput ipsum Caesarem occidisset feriendo. Que sane fabula verosimili adversatur et credens huiusmodi levitate mentis denotatur. Nam persone criminose ligatis manibus conspectui principum presentantur”. Vagyis azt mondja Kézai, hogy ez a mese ellenkezik a valósággal és aki elhiszi, az nem tesz sok észről tanuságot, mert a bűnös személyeket összekötött kezekkel szokták a fejedelmek elé vezetni.
Ezt Kézai állítja, a Konrádnak kürt által történt megöletéséről szóló mondának fenti megcáfolása után folytatólag azt írván, hogy viszont az igaz és benne van a krónikában, hogy az elfogott vezérek csunyául káromkodva gyalázták a császárt és hangosan kiabálták, hogy ha őket megöleti, akkor az ő nemzetéből származó foglyok vagy örökös rabszolgaságba taszíttatnak, vagy minden ítélet nélkül legyilkoltatnak, ami tényleg meg is történt.
A magyar vezérek felakasztásával az üldözés, a bosszú és a pusztítás munkája még mindig nem ért véget, hanem az még az Ennsen is túl, talán egészen a magyar határig terjedt, úgyhogy az útra kelt hatalmas seregből alig került vissza egy pár ember hírmondónak, amint az Widukind fentebb idézett szavaiből is kitűnik.
Freisingi Ottó püspök 1146-ban befejezett krónikájában és utána más német krónikák azt írják, hogy az augsburgi csatából csak 7 magyar menekült meg.*
„Barbari vero, quod etiam incrediblile videtur, usque ad internecionem septem tantum residuis omnes deleti dicuntur.” Ehhez Albrich trois – fontainesi szerzetes a XIII. század közepe táján írt Világkrónikájában a következő toldalékot fűzte: „De illis septem Ungaris qui remanserunt unus ab eis factus est rex. Hii venientes in terram suam totum populum qui non exierat cum eis ad bellum in servitutem redegerunt; qui autem de istis septem nati sunt, ipsi sunt modo viri nobiles.” Vagyis: „Ama 7 magyar közül az egyik király lett. Ezek hazatérve, az egész népet, mely nem ment el velük a háborúba, szolgaságba taszították, akik pedig ettől a 7-től származtak, azok most Magyarországon a nemesek, habár azok nemessége nagy szolgaságon alapszik”. – Chronicon Garstense a 955. évhez: „Ungarii totam Bavariam depopulantes, iuxta urbem Augustam, Deo iuvante, ab Ottone rege pugna victi, immensa caede necantur IV. Idus Augusti usque ad VII. viros”.
A hazai krónikák közül legrészletesebben a Bécsi Képes Krónika emlékezik meg a 7 pórul járt magyarról, csakhogy ez az esetet a megelőző 954. évi hadjárattal kombinálva adja elő, esetleg szándékosan azzal hozza kapcsolatba, vagy talán annak eseményeivel zavarja össze. Szerinte a magyar seregnek az a része, mely nem harcolt Augsburgnál, a Rajna felé haladva, egy nagy német sereget fogott el s ezzel kiváltotta a Regensburgban rabságban sinylődő bajtársakat.* Ennek megtörténte után ez a sereg Lotharingián és Olaszországon át tér haza, mely útirány teljesen összevág a 954. évi magyar had útjával.*
Kézai (II. 16. fej.) ugyan e nyomon járva, az elfogott mintegy 8000 főnyi sereget bosszúból lefejezteti.
Anonymus, aki a honfoglalást oly mesteri kézzel és beható részletességgel írta meg, az azt követő kalandozások már nagyon rövidre összevont leírásánál sok mindenfélét összezavar és munkája LVI. fejezetében azt írja, hogy Lehel és Bulcsu halála után Botond, Szabolcs és Urkund törnek be Németországba és Bajorországot, Allemanniát, Szászországot és Thüringiát kardélre hányva, átkelnek a Rajnán s aztán Lotharingiát és Galliát sanyargatják. Visszatértökben Ottó a Rajna mellett rajtuk ütött s közülök sokat leöle.
A Gallia felől visszatérő magyar sereg a Bécsi Képes Krónika szerint, a Rajnánál 3 részre oszlott, amelyek közül az egyiket a szász herceg Isnachnál (apund Ysnacum) teljesen tönkretette, csak hetet hagyván meg annak állományából életben s azokat megcsonkított fülekkel hazaküldte. „Menjetek haza – mondá – magyarjaitokhoz, mondjatok el nekik mindent, hogy ne jöjjenek többé a kínzások e helyére.” Azt mondják, hogy e 7 magyar fölött akik élve, fül nélkül jöttek haza és nem haltak meg társaikkal, községük a következő ítéletet hozta: Elvesztették minden ingó és ingatlan jószágukat, elválasztották őket nejeiktől és gyeremekeiktől, saru nélkül, gyalog kellett járniok és semmit sem szerezhettek. Egész életükben koldulva, sátorról-sátorra együtt kellet járniok. Ezt a hetet a rajtuk esett csúfság miatt Lázároknak nevezték. Róluk és nem az első hét hadnagyról (capitaneis) beszél a nép.*
A Budai és Dubniczi krónikákban „hét magyar et gyak” a nevük, amiből némelyek „magyarkák” elnevezést akartak kiolvasni. A Pozsonyi krónika „mogiorek”-nek nevezi őket s hozzá teszi, hogy mai napig Szent-Lázár szegényeinek mondják őket. Chronicon Posoniense. Lib. II. c. I. 12: Qui quidem septem, ob offensum huiusmodi mogiorek sunt vocati – qui Zentlazar usque modo Zegun nuncupantur”.
Érdekes és felemlítésre méltó, hogy míg a német krónikák határozottan az augsburgi csatával hozzák kapcsolatba a 7 magyar történetét, addig a magyar krónikákban csak közvetve találunk nexust az említett gúnyelnevezés – gyászmagyarkák stb. – és a kérdéses csata között.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
