VI. A pápai hadak kisegítése.

Full text search

VI. A pápai hadak kisegítése.
Amióta a pápák Avignont választották állandó tartózkodási helyükül, az egyházi állam birtokai egymásután áldozatul estek a közönségesen signoroknak nevezett és lassan az engedelmességet teljesen megtagadó pápai hűbéresek és a szomszédos hercegek kapzsiságának, olyanannyira, hogy amikor VI. Kelemen pápának 1352. december 3-án bekövetkezett halála után VI. Ince lépett a pápai trónra, a nagykiterjedésű pápai birtokok közül már csak két városka, Montefiascone és Montefalcone volt tulajdonképpeni pápai birtoknak tekinthető, a többi mind a hatalmaskodó főurak kezében volt már, akik a pápának még Róma feletti hatalmát is kérdésessé tették. A pápák legveszedelmesebb ellenfele a ghibelinek feje, Visconti János milanoi érsek és Genua ura volt, akitől nemcsak a pápa, hanem még Velence, sőt maga a német császár is rettegett. Az új pápa Szent Péter örökének visszafoglalását tűzte ki legelső feladatává, aminek gyakorlati végrehajtását Albornoz Alvarez Egyed bíborosra bizta. Ez a kiválóan ügyes és erélyes ember 1353 június 30-án misszióját megkezdvén, részben alkudozásokkal, részben erőszakkal vissza is foglalta az idegen kézre került birtokok legnagyobb részét, csak az Ordelaffi és Manfrédi testvérekkel nem birt a bíboros, akik ellen mint már említettük, a pápa Lajos királyt kérte fel segítségnyújtásra.*
Lásd a 109. oldalon.
Az Ordelaffiakkal és Manfrédiakkal szemben azért volt felette nehéz a pápai megbízott helyzete, mert azok akkoriban Landau Konrád gróf (conte Lando)* nagy zsoldos kompániáját fogadták zsoldjukba és szövetségbe állottak az 1353-ban elhalt Visconti János unokaöccseivel, Barnabos-szal és Galeazzoval, akik alatt a Viscontiak hatalma még nagyobbá és veszélyesebbé vált.
Lásd a 33. old.
Annak ellenére, hogy Lajos király ebben az időben Velencével vívta elkeseredett tusáját, 1357 elején Laczkfi Miklós ispán alatt 4000 magyar lovasból és jelentékeny számú kún és székely ijászból álló hadat küldött Albornoz Alvarez bíboros segítségére, aki az egyesült magyar–olasz haddal nyomban Cesena ostromához fogott, melyet Ordelaffi férfias lelkű felesége, Marzia hőseies elszántsággal védelmezett. Ezenkívül még sok más erősséget és várost is segítettek a magyar csapatok visszafoglalni,* amiért a pápa hálás szavakkal fejezte ki köszönetét Lajos királynak, egyszersmind kérve őt, hagyja még csapatait hosszabb ideig Albornoz Alvareznél, miután már a magyar név is félelemmel tölti el az ellenséget.*
Küküllei esperes, Thuróczynál III., 31.: „Nicolaus filius Laczk, qui multas civitates, oppida et castella ad obedientiam sacrae Romanae Ecclesiae reduxit, ac etiam rebellantes expugnavit, ad manus domini Egidii cardinalis apostolicae sedis legati assignando.”
Theiner, Monum. Hung. II. 53–55. sz.
1357 július 21-én Cesena megadta magát, de Ordelaffi főerősségét, Forlit nem sikerült megvenni.
1358-ban Lajos megerősítette Laczkfi seregét, amelynek segítségével Albornoz bíborosnak 1359. július 4-én végre sikerült Forlit is bevennie, minek folytán a Romagna ismét pápai uralom alá került.
De még hátra volt a legádázabb ellenségnek, Visconti Barnabosnak legyőzése, aki minden alapos ok nélkül Bolognát magának követelvén, s miután kérelme megtagadtatott, 1359 december elején Estei Ferenc kapitánya alatt 3000 lovagot, 1500 magyart (akik valószínűleg a velencei hadjárat befejezése után szegődtek hozzá), 4000 gyalogost és 1000 ijászt küldött Bologna megostromlására.*
Villani Máté krónikája, IX. 57.
Albornoz bíborosnak se pénze, se serege nem lévén, a pápa 1360 szeptember 30-án gyors segély iránti kérésekkel halmozta el nemcsak Lajos királyt, hanem a két királynét, az esztergomi és kalocsai érsekeket, a veszprémi és nyitrai püspököket, Kont Miklós nádort és Vilmos zágrábi prépostot, hogy ők is szószólói legyenek az egyház ügyének, amelyet a végromlás veszélye fenyeget.*
Theiner, Monum. Hung. II. 82–84. sz.
És Bologna valóban végnapjait élte, mert kapitulációját már nap-nap mellett lehetett várni, amidőn 1360 szeptember 15-én Visconti Barnabos, a magyarok közeledésének hírére tábort bontott és abbahagyva a város ostromát, sietve kezdte meg a visszavonulást Milano felé.*
Villani Máté krón. X. 3.: „A magyarok megérkezése s Anichino di Bongardo hadműveletei oly félelmet keltettek Barnabos úr népében, hogy nem engedelmeskedtek kapitányuknak, s éjjel-nappal szökdöstek a táborból. A kapitány (Estei Ferenc) annyira megrémült e dolgon, hogy táborában sok felszerelés és hadiszer hátrahagyásával az éj védelme alatt Castelfrancoba, majd október 1-én Modenába vonult vissza.A fenti Anichino di Bongardo, másnéven Mungardi, illetve Anichinus de Mungardo, azonos ama Baumgarten Hannes-sel (Jánossal), akiről már tettünk említést. (Lásd a 33. oldalon.)
Ez a hír igaz volt, mert 1360 szeptember 30-án Medgyesaljai Mórócz Simon vezérlete alatt 7000 magyar vitéz „mint megannyi oroszlán és párduc” érkezett Bologna alá. Ezekkel a kemény legényekkel csakugyan lehetett volna valamit kezdeni és meg lehetett volna indítani a támadást Visconti Barnabos ellen, de Albornoz, akinek „nagy volt a lelke, de üres a zsebe”,* nem tudott eltartásukról gondoskodni. Kárpótlásul a bíboros a magyar hadat Malatesta Galeotto parancsnoksága alá helyezve, ellenséges területre, Modena és Parma vidékére vezettette, ahol az ellenállásra nem találván, 25 nap alatt mindent elpusztított. Ezután Bolognába tért vissza Mórócz hada, de a bíborosnak még mindig nem lévén pénze, egy része, mintegy 2500 lovas, az Aba nemzetségbeli Atinai Miklós vezetése mellett, zsoldos haddá, az úgynevezett „Nagy Magyar Csapattá” (Magna Societas Ungarorum)* alakult és a nápolyi, illetve siciliai királyi pár, – akinek a magyarországi fogságból kiszabadult hercegekkel és egyéb főurakkal rettenetes sok bajuk támadt* – más része pedig Visconti Barnabos, vagyis annak szolgálatába szegődött, aki ellen eredetileg harcolni lett volna hivatva.* Utóbbi ezenkívül Landau * zsoldosait is felfogadván, 1361 tavaszán már is előkészületeket tett a Bologna elleni újabb támadólagos előnyomulásra. Ezért Albornoz bíboros az említett év március elején az éppen Zágrábban tartózkodó Lajos királyhoz sietett, hogy tőle újabb segélycsapatokat kérjen, de miután az akkor már nagyban készült a szerb hadjáratra, csapatokat nem adhatott neki, hanem egy királyi kéziratot adott át, amelyben megtiltotta, hogy a Barnabos szolgálatába szegődött magyarok az egyház ellen harcolni merészeljenek.* Más verzió szerint Lajos király ismét rendelkezésére bocsátotta a pápa megbizottjának Mórócz Simont, akinek azt az utasítást adta, hogy az Olaszországban található összes magyar csapatokat összegyűjtve, azokkal tőle telhetőleg támogassa Albornozt, de Mórócz úgylátszik alig tett valamit a szentszék érdekében, s miután az emiatt neki szemrehányásokat tevő pápai megbizottal hepciáskodni és gorombáskodni kezdett, Lajos király 1361 tavaszán visszahívta Móróczot és helyébe Czudar Péter bánt küldte újabb 500 lovassal Albornoz segítségére. Czudar a többi Olaszországban levő magyar hadakat is összegyűjtvén, az újból egyesült olasz–magyar sereg Albornoz, Czudar és Malatesta parancsnoksága alatt 1361. július 20-án Bolognában hatalmas csapást mért a Viscontiak seregére. 960 halott és 400 ló maradt a csatatéren, a foglyok száma pedig 1300-nál is több volt.* Ezt a győzelmet azonban nem lehetett valami nagyon kihasználni, mert az időközben újból vehemens erővel fellépő pestis mindkét felet hadműveleteik beszüntetésére késztette.
Villani Máté krónikája, X. 28.
Németek is voltak velük, – mondja Pór (Nagy Lajos 346.) – mert német nélkül a magyar már akkor sem tudott meglenni. Ezek főtisztjei Enter és Filiszter valának.” (Anjouk. dipl. Eml. II., 571., 585.) A főtiszteket latinul így címezték: Comes te capitaneus, Marescalli, Consiliarii, Comestabuli és Caporales.
Nagyon érdekes az a szerződés, amelyet a nápolyi fölségek Atiani Miklóssal és társaival Melfiben 1361 április 25-én kötöttek. Ez Pór (Nagy Lajos 346.), illetve az Anjouk. dipl. Eml. II. 417. sz. szerint nagyjából a következőket tartalmazta: A csapat főtisztjei a Szent Evangéliumra tett esküvel igérték, hogy ama hódolatnál és tiszteletnél fogva, mellyel a nápolyi fölségek iránt viseltetnek és abban a hitben, hogy ezzel dicső uruknak a magyar királynak is szolgálatot tesznek, mert tudják, hogy a magyar és nápolyi fönségek egyek, mire nézve külön parancsuk is van uruktól királyuktól (és Camera alább említett munkájának tanusága szerint tény, hogy ekkor Tarantói Lajos élénk s elég barátságos levelezésben állott már Lajos királyunkkal), minden erejükkel és tehetségükkel azon lesznek, hogy Anichinus de Mongardo (vagyis a fentebb említett Baumgarten János, aki zsoldosaival akkoriban Durazzoi Lajos szolgálatában állott) csapatjának összes németjeit, vagy bármely nemzetiségű népeit élve, vagy halva a nápolyi fölségek kezébe szolgáltassák… Igérik, hogy míg őfelségeik országában lesznek, azok hű területeit és alattvalóit nem bántják s azoknak még az általuk adandó élelmiszerekért is megfizetnek. Ugyanazon eskü alatt igérik továbbá, hogy mihelyt az említett németekkel végeztek, nyomban kitakarodnak őfelségeik országából és távozásuk napjától számított 5 évig oda vissza nem térnek és nem is hadakoznak ellenük. Kötelezik magukat, hogy feltétlenül rendelkezésre állanak őfelségeiknek, ha azok szolgálataikat Olaszország bármely részében, vagy a Provenceban és Avignon vidékén a pápa és a bíborosok védelmére, igényelnék. Kötelezik magukat, hogy Acciajoli Miklós úr, Sicilia nagy senescalljának és főhadvezérének szót fogadnak, őt megvédik és neki épúgy engedelmeskednek, mint akárcsak dicső uruknak, a magyar királynak. Kötelezik magukat, hogy jelen szerződésük tartama alatt más ember szolgálatába nem állnak; mit ha tennének, vagy ha föntebbi kötelezettségeiket nem teljesítenék, tekintsék őket szószegőknek Isten, a magyar király és az egész világ előtt. – Ezek ellenében viszont a nápolyi király és királynő Atinai Miklós ispánnak és társainak 37.000 forintot fizetnek aranyban és pedig: mihelyt a mondott németeket megtámadják, 18.000 arany forintot, a maradékot pedig, amikor már leverték, az országból kiüzték, vagy elpusztították őket. A lovak, fegyverek és a németek egyéb vagyona, melyet a magyar csapat tőlük elvesz, szintén az övék marad, de a foglyok közül ötvenet, kiválogatva a főbbeket, Acciajoli kezéhez kell beszolgáltatniok. A zsákmányon őfelségeik azon katonáival, akik a támadásban személyesen részt vettek, igazságosan megosztoznak. – Ő siciliai felségeik bűnbocsánatot adnak mindazoknak, akik a németek csapatából netán a magyarokhoz átpártolnának; ellenben, ha a magyarok egy része az ellenfélhez, vagyis Durazzoi Lajoshoz hűtlenül átszöknék, társaik végső lehelletükig tartoznak őket üldözni. – Végül az utolsó pontban kimondatott, hogy a sebesülteket és betegeket a királyi pár híveinek be kell fogadniok és pénzükért oly szeretettel kell ápolniok, ahogyan illik.
A harc Baumgarten németjeinek elpusztítására, aki főhadiszállását az Aversa melletti Atella-ban ütötte fel, megkezdődött és részben Tarantói Lajos kényszerült bőkezűségének, részben nagyságos Miklós grófnak a Nagy Magyar Csapat generális főkapitánya ügyességének volt köszönhető, hogy a német csapat magyarjai egyesültek a Nagy Magyar Csapattal Baumgartenék elpusztítására. Atella ostroma elég hosszú ideig tartott, de végül Baumgarten szerencséjének tarthatta, hogy kevés fedezettel kivonulhatott az országból. Erre Durazzoi Lajos is megadta magát, akit a királyi pár elzáratott, két nemes társát pedig felakasztották. – Ezek után a nápolyi királyi pár a Provence-ba küldte Atinait csapatjával, de hogy ott és azután mi történt vele, arra nincsenek adataink.
Camera, Giovanna, I. 226.
Mindkét csapat utóbb felbomlott, elzüllött s aztán részekre szakadva, még igen hosszú ideig garázdálkodott Olaszországban.
Lásd a 33. oldalon.
Villani Máté krónikája, X. 49.
Villani Máté krónikája, X. 59.
1362 szeptember 12-én meghalt VI. Ince pápa és utóda V. Orbán még nagyobb eréllyel készült a Viscontiak garázdálkodásának véget vetni, mi célból ő is első sorban Lajos király seregét kívánta igénybe venni, akit eddigi tettei miatt a dícséretek egész özönével halmozott el.* Újonnan kiegészített és szervezett seregével Albornoz 1363 április 9-én a Solara melletti véres csatában újra legyőzte a Viscontiakat, akik erre 500.000 arany forint ellenében végkép lemondtak Bolognára való igényükről.
Raynaldus az 1364. évhez.
Azonban jól tudta mindenki, hogy a Viscontiak csak a kedvező alkalomra várnak, hogy újból agresszive lépjenek fel a pápával és annak birtokaival szemben. Ezért a hosszú háborúskodás alatt már végkép kimerült pápa az Estei őrgróf, a Malatesták, Gonzaga Lajos és Ferenc, továbbá Carrara Ferenc, IV. Károly német császár vezetése alatt ligát alakítottak, amelynek feladata volt Olaszországban végre rendet és békét teremteni.
Visconti Barnabos sejtvén, hogy ennek a szövetségnek az éle legfőkép ellene irányul, gyorsan ismét zsoldoshadakat gyűjtött és azokkal 1368 április elején Mantua környékére nyomult előre s azt elfoglalván, a város védelmére széleskörű intézkedéseket tett.
Erre a liga is megmozdult és május havában IV. Károly német császár 30.000 emberrel Coneglianoba beérkezvén, ott a szövetségesek által hozott 10.000 emberrel egyesült. Coneglianoból a császár Verona felé vett irányt, de menetét oly lassúsággal hajtotta végre, hogy 18 nap alatt alig tett meg többet 100 km-nél, ami napi 5–6 km-nyi átlagos, felette gyenge teljesítménynek felel meg.
Veronát a Viscontiak szövetségesei, a Scala-k birták. Ezt a császár elég hatalmas serege élén be is vette, s aztán annak környékét is iszonyúan elpusztította. Abban, hogy a Viscontiaktól Mantuát is elragadhassa, a liga nem igen bízott s így szívesen hajlott a Viscontiak által proponált béke megkötésére, mely 1368 augusztus 27-én tényleg létre is jött.
De a nyugalom Olaszországban csak nem akart végkép helyreállni és IX. Gergely pápa 1371-ben újból felszólította Lajos királyt, küldene neki segítőcsapatokat, hogy ellenségeit letiporhassa, de a király csak azt engedte meg, hogy az Olaszországba menetelre önként vállalkozók oda tényleg el is induljanak.*
A pápát segítő magyar csapatok hadműveleteire nézve a legfontosabb kútforrások: Küküllei János esperes, Thuróczynál III. 31. – Villani Máté krónikája. – Asaius Péter Chronic. Regiense. – De Griffionibus Máté, Chronic. Bonnoniense. – De Bazano János, Chronic. Mutinense, Muratorinál SS. Rer. Italic. XV., XVI., XVIII. – Bonifacius, Dec. II. Lib. 10. – Le Bret, Geschichte von Italien. IV.

 

 

Arcanum Newspapers
Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

The Company Contact Press room

Languages