1. Az ötvenes évek rozmaringjai | Krúdy Gyula munkái

1.
Az ötvenes évek rozmaringjai

Nyáreste egy Balaton-parti úriházban. A ház valamikor az Esterházy grófok vadászkastélya volt, vadlúdvadászat idején vagy szüretkor előkelő gavallérok, illatos úrnők mosolyogtak, kedveskedtek egymással a magosföldszintre épült, de meglehetős alacsony mennyezetű szobákban, amíg a nádasban a vadászok fegyvere dörrent, vagy dalos emberek hordták le a musttal teli hordókat a hegyről kanyarodó úton.

Most már csak rozmaring- és zsályaillata van a háznak, mint a tiszttartó-kisasszonyoknak. A grófnők elrepültek, mint a kócsagmadarak. Az urak őszi avaron hajtották tova emeletes vadászkocsijaikat az igazi kastélyok tornyai felé. A fehérre meszelt tulipános szobákba beköltözött a balatoni tiszttartó, Kandúr János uram és vele a padlásra az egerek (amelyek oly nagy buzgalommal forgatják a száradó diót), valamint élete párja, Mariska, aki semmiben sem különbözött a többi sok száz tiszttartónéktól, akik ez időben Magyarországon az uruk jóvoltáról gondoskodtak. Meg kell említeni még a leányokat, Juliskát és Zsuzsikát, akik sok-sok virággal ültették tele a kertet, és alkonyattal a kertből a Balatont nézegették, mintha azelőtt sohasem látták volna. Isten tudja, mi látnivaló van azon az örökös vízen, a hajladozó nádason, a nádas felett szálló madarakon!

A „kastély” alatt az országút futott el – néha kedves, vidám emberekkel állott meg kocsi a ház előtt. A kastély felett kis kápolnában kék ruhás szent őrizte a Badacsony-heggyel szomszédos szőlőket a jégveréstől, kapásokat a betegségtől, leányokat az oktalan megszerelmesedéstől. Azután fenn a hegyek, amelyek évről évre leszűrték vérüket a ház alatt levő pincébe, amely a Balaton vízállása miatt nem volt mélyre építve. Legtöbb gondot okozott az időjárás e házban, egyébként nyugodalmasan mendegélt az élet, mint az inga197 abban a régi órában, amelyet hetenkint egyszer húzott fel Kandúr János uram.

A sajkás, aki a Balaton messziségéből, ringatózva szemügyre vette a cseréptetős, zöld zsalugáteres házat, az utas, aki pörgő kerekeken tovairamlott a homokos országúton a tó partján, lonccal befuttatott hidacskákon dörrenve át járművével, a vándorlegény, aki bánatos szívét, nehéz sóhajtásokkal teli keblét idegen földre cipelte holdvilágnál a ház alatt: nem gondolhatott magában egyebet, mint azt, hogy ebben a házban a lakók örökké és csendesen élnek. Sok ház volt még ilyen abban az időben Magyarországon, ahol a bánatok közül a honfibánat lakott, de az csaknem minden házból kiszomorkodott az alkonyati füsttel, amikor a füst megbámul, mint a holló szárnya, és darab ideig nem tud elmenni a ház környékéről.

A Kandúr kisasszonyok a Vasárnapi Újság-ot olvassák a Boz regényein kívül, amelyek akkor kerültek divatba. Persze nem értek rá egész nap olvasmányaikon merengeni, mert hiszen a házi, mindennapi élet igénybe vette az ő dolgos karjukat is Mariska asszony szorgalma mellett. Ám a legsürgősebb házidolog esetén is, akár nagymosáskor, akár disznóöléskor, de még karácsonyi takarításkor is találtak maguknak egy pillanatot, amikor titokzatos szót váltsanak. Ezek a szavak úgy hangzottak, hogy idegen fül előtt érthetetlenek voltak.

– Kápli Lajos, a lutheránus pap fenntartja állítását – mondta Juliska – Pár liter jó móri bort ivott meg vele, mikor vendége volt.

– De Kovács Lenciné letagadja, hogy valaha is látta volna – felelt Zsuzsika.

Juliska nem hagyta magát.

– Igen ám, de az érmelléki esperes saját kezűleg nevezte őt ki Csokalyba tanítónak, amikor Világos után rátalált a székelyhídi hegyen egy borházban.

Zsuzsika abbanhagyta a mosást. Kitörölte a homlokába hullott haját – Lauka Gusztáv még a 49-iki őszön bejárta Szatmárt, Bereget, Ungot, ahol látni vélték őt, és sehol a nyomát nem találta.

– Lauka mindig elvetette a sulykot, nem példája az igazmondásnak – replikázott Juliska.

– De Jókai csak igazat írt, amikor az ő jól ismert vándorbotját megismerte egy idegen ember kezében a dunai kompon? – kiáltotta Zsuzsika.

Juliskának kipirult az arca:198

– Magyar leány létedre inkább azt kellene hinned, hogy ő még igenis életben van, nem halt meg Segesvárnál.

– Igen, mert egypár szélhámos visszaél a nevével, és lóvá teszi a hiszékeny embereket. Ő, sajnos, meghalt, nincs többé, és a „feleségek felesége” letette az özvegyi fátyolt. Az ő szívének érzése, az ő sejtelme, sőt biztos tudomása meggyőzhet mindenkit arról, hogy imádott férje már nincs az élők sorában – monda felmagasztosult arccal Zsuzsika.

Juliska darab ideig elhallgatott, de csakhamar megtalálta a választ.

– Hát a nagybányai nőkhöz mit mondasz, te hitetlen teremtés? Ott több asszony ismerte őt személyesen a szatmári bálból, ahol Júliával megjelent. Vajon a nagybányai nőegylet is szélhámost rejtegetett a város határában csaknem fél esztendőn át?

Zsuzsika elkeseredve kiáltott fel:

– A nők tévednek a leghamarabb. De inkább legyen halott az imádott költő, mintsem ő kövesse el azt a sok szélhámosságot, csalást, amelyet az utóbbi években az ő nevével véghezvittek.

Mariska asszony úgy látta, hogy itt az ideje közbeszólani.

– Leányok, nézzetek a dolgotok után. Mert komolyan mondom, hogy elzárom előletek a legközelebbi Vasárnapi Újság-ot. A tisztelt szerkesztő úr is jobban tenné, ha ilyen izgató olvasmány helyett több hasznos háztartási tudnivalót közölne újságjában. A héten érkező Vasárnapi Újság tartalma felől tehát előbb megkérdezem a postamester urat, mielőtt a kezetekbe adnám.

Juliska összetett kezekkel, esdekelve fordult anyjához:

– Ó, édesanyám!… E héten várjuk Zsigray Lázárné grófné válaszát, aki felel arra a kérdésre, hogy volt-e nála 1850-ben a költő Győr megyében.

Zsuzsika ellenben más irányban tiltakozott:

– Nem szabad a postamester urat kérdezned, anyám, mert ő éppen olyan hiszékeny lélek, mint Juliska Éppen a minap dicsekedett, hogy öt pengő forintot adott egy ismeretlennek a tapolcai vásáron, hogy azt juttassa el a palotai szőlők között bujdosó költőhöz. A postamester úr felvilágosodott embernek hiszi magát, mert valamennyi újságot elolvassa a postán, mégis oly naiv, mint egy gyermek.

Juliska elszomorodva nézett maga elé:

– És ha mégis élne?!… Mit mondanátok akkor, ti hitetlenek,199 ha ő nem esett volna el a segesvári csatában, hanem sebesülten elbujdokolt volna? Kerülve jó barátot, ismerőst, mert áruló lett mindenki! Bujkálva napfény, országút, állat elől, mert sehol sincs biztonságban! De legmesszibbre eltávolodva azoktól, akiket a földön legjobban szeretett, hitvesétől, gyermekétől, mert azok már rég holtnak hiszik őt! Ó, én el tudom hinni azt, hogy ő szívesebben bízza magát idegen emberekre, akik benne csak a haza legnagyobb költőjét tisztelik, mint olyan emberekre, akiket valaha szeretett, és most szeretetéért hálával tartoznának. Anyám, én úgy érzem, hogy ő él, de varázslat tartja távol az eleven világtól.

Zsuzsika azonban már régen fel volt vértezve Juliska húga ábrándos hangulatai ellen:

– Szép dolog ezeket a regényességeket elgondolni esténkint, mikor a holdvilág jár a Balatonon, és az ember úgy érzi, hogy nem is a földhöz tartozik. De napközben, édes Juliskám, hagyjál fel az ábrándokkal. Eddig minden bujdosó Petőfiről kiderült, hogy hamisítja a költő alakját. A miskolci patikáriussegéd, aki még inkább hasonlított a költőhöz, csak rövid ideig tudta félrevezetni a tarcali, bodrogkeresztúri, pthrügyi kálvinista papokat, végül is szökni kellett neki…

– Mindenünnen el kell menekülnie, mert fél az elárulástól. Az emberek néha nem is rosszaságból, csak pletykaságból elkotyogják a reájuk bízott titkot. Hol lehetne biztonságban Petőfi, ahol felismerték? Egy hét múlva már tudná az egész ország, hogy hol rejtőzik. És mi várna rá? Börtön, esetleg bitófa.

Bár a tiszttartó-kisasszonyok gyakorta vitatkoztak ez időben legdivatosabb témán, házi dolgaikat nem mulasztották el. Leánynak abban az időben tétlenül, haszontalanul tölteni az időt: nagy szégyen lett volna. Most is serényen ment a nagymosás, mert nyáron összegyűlt a háznál a sok ruha. Hajnalban kelt minden asszonyféle a háznál. Az enyhe szeptemberi nap szárította a kötelekre aggatott ruhaneműt a hátulsó kertben. Néha egy kölyökkutya lehúzta a száradó lepedőt, verést kapott érte.

A nap már lemenőben volt a Balaton túlsó partján. A nádas felett utolsó sétáját tette a vércse és az ölyv. A vidra kibátorkodott a sűrű nád közül, és lappangva suhant tova a szabad úton. A tyúkok a majorsági udvarban utoljára fürödtek meg a langyos homokban, a kakasok olyan magos kerítésre szálltak, mintha még egyszer körülnézni200 óhajtanának egész birodalmukban. A mézédes petúniák felett már csak a rezgő, zúgó lepke járt, amelynek valamelyik őse darázs volt, és lepkét vett el feleségül. Alkonyodott.

A lugas ma hiába várta a kisasszonyokat. Az országúti séta is elmaradt az arányló, rózsafelhős alkonyatban, amikor az úton járó emberek, pásztorok, kanászok, kaszások oly mély hangon kívánnak jó éjszakát, mintha nagyon hosszú időre válnának el, elmennek a hegyek alatt terjengő homályba. Sőt a „kastély” mögötti hegyre sem szaladtak fel a kisasszonyok, hogy a szőlők drágalátos, zamatos illatát élvezzék. Nagymosás volt, nem lehet addig megpihenni, amíg a nap az égen van.

Rendes vendég nem is jön ilyenkor a házhoz, messzire világítanak a kiteregetett fehérruhák a kertből. Különös oka lehetett tehát a helybeli postamesternek, hogy ilyen napon is benyomakodjon a házba, amikor ott senki sem látja szívesen.

Macskanadrágos, vadászkalapos, öreg bácsi volt a postamester, bizonyos Porti Feri, aki olyan nagyot tudott kiáltani, hogy a hegytetőn is meghallották, egyébként pedig suttogva szokott beszélni.

Nem sokáig alkalmatlankodott a nagymosás körül, hanem nyugodalmasan letelepedett a vén diófa alá, ahol a földbe ásva asztal és pad volt. Kalapját levette, és kopasz fejét legyezgette.

Juliska már sietett a megszokott diópálinkával. A postamester alig várta, hogy a leányka a közelébe érjen, messziről kezdett integetni.

– Nagy újság van. De esküdjön meg, Juliska, hogy senkinek sem szól a dologról.

A leányka kezében összekoccant a pohár és üveg.

– Pestről jött valaki?

Porti Feri legyintett.

– Pesten kolera van.

– Meghalt valaki kolerában?

– Obernyik Károly. De azt már olvastuk az újságban.

– Ismét megszökött a füredi színtársulat Latabárral, mielőtt mi láttuk volna az előadást?

– Minden évben megszöknek a színészek Füredről, amikor az ősz közeleg. Ejnye már! Hát nem találja ki? Pedig költészetről van szó.

Juliska elgondolkozott. Legutóbb azzal a hírrel jött a postamester,201 hogy a magyar költészetnek nagy gyásza van, Pesten a véletlen folytán elégett Eötvös József kéziratban lévő történelmi regénye, amelynek az volt a címe: A királynő és a remete.

– Nem égett el a regény? – kérdezte Juliska felvillanva.

A postamester bosszúsan legyintett:

– Azóta már egy másik kéziratban lévő történelmi regény is a tűz martaléka lett. Ezt Kemény Zsigmond írta, és Mohács volt a címe.

– Istenem, mennyi veszteség éri a szegény magyar irodalmat – sóhajtotta Juliska.

A postamester közelebb hajolt:

– Minden veszteségért kárpótlást nyer az irodalom. Megvan – Ő.

Juliska: aki titkon mégiscsak azt várta, hogy a postamester valami híradással lesz „Róla”, aki évek óta foglalkoztatta a közvéleményt és főként a helybeli postamesteri fantáziát – mikor végre meghallotta a nagy szót, nem tudott a lábán állam, lerogyott az öreg Porti Feri mellé a padra.

– Mindig sejtettem, hogy ezen a vidéken bujdosik, mióta odahagyta Erdélyt – suttogta a postamester. – Néhány levél is került a kezembe. Asszonyságok írták egymásnak, és gyakran fordult elő bizonyos Sarlai, selyemtakács neve. Mit keres egy takácslegény úriasszonyok levelezésében?

– Egy takácslegény neve – ismételte Juliska.

– A postán sok mindenféle ember megfordul, és én értek az emberek nyelvén, mert már Biasini idejében kezdtem a postamesterséget, amikor ez az állás tiszteletre méltó és nagy hatalmú volt. Manapság csak a kétfejű sasos írásokkal van dolgunk. Hová lettek a postaszekerek, amelyek Bécstől Brassóig jártak megállás nélkül? Úgy hallom, hogy nemsokára elkészül Győr és Brück között a vaspálya. A szekeresgazdák mehetnek kubikolni.

Juliska nyeldeste az öregúr szavait. Vajon hol fog kilyukadni e kanyargós történet?

– Sokaknak szerencséjük ezen a vidéken, hogy becsületes magyar embernek nevelt az apám. Hej, mennyi titkot tudnék én elmondani az emberek levelezéséből, ha akarnék – sóhajtott Porti Ferkó. – Különösen az asszonyok nem vigyáznak a pennájukra. Ha máshol nem: a Notabénében elárulják a levél valódi célját, úgyhogy én202 már nem is olvasok el egyebet az asszonyi levelekből, mint az utóiratot.

– Szabad a postamesternek a leveleket elolvasni? – kérdezte jámborán Juliska.

– Sőt kötelessége – felelt az öreg. – Így tettek a gróf Thurn-Taxisok is, akiknek a nagyapja éppen olyan egyszerű postamester volt Pozsonyban, mint én itt helyben. A postamester esküt tesz…

– Hol van tehát – Ő? – kérdé szorongva Juliska.

Porti Ferkó színészies mozdulatot tett.

– Ismeri, kedves Juliskám, azt a francia mondást, amely azt tartja, hogy az ember visszatér első szerelméhez? Sajnos én sohasem szerettem a franciát, nem tanultam meg nyelvét, mert az apámnak adósa maradt a lovak árával. De az apám még jól bírta a franc nyelvet. Ő visszatért a Dunántúlra, ahol valamikor ifjú diák volt.

– Pápán – rebegte a leány.

– De nem Pápán van, mert szégyenli ezt a várost. Itt járt ugyanis a legrongyosabb ruhában, kimustrált katonamundérban, ócska bakancsban, kopott sapkában, mint egy madárijesztő. Soha többé nem ment vissza Pápára, mire az iskolával végzett. De a Dunántúl szívéhez van nőlve. Meg aztán nem is olyan sok válogatni valója van az olyan vándornak, aki már az egész országból kikopott.

– Ő kikopott az országból? – kiáltott fel Juliska vérvörös arccal.

– Csendesebben, gyermekem, mert többet nem beszélek. Jó anyád a mosás mellől úgyis szúrós pillantásokat vet reám.

– Engemet félt, szegényke. Attól félt, ismét el akarok szökni valamely csizmaszagú vándorlegénnyel. De az négy év előtt volt, gyermek voltam, rajongó, eszeveszett gyermek, aki hitt a mesékben és álmokban. Ma – sóhajtotta romantikusan Juliska – már semmit nem akarok. Tudom, hogy korán meghalok, mint a Cipruslombok Etelkája. Az a bizonyos Borcsik, akit a nádasban rejtegettem gyermekfővel, valóban csak egy borbély volt, de szépen tudott szavalni. Ez a csalódás felejthetetlen szívemnek.

– Tudom, gyermekem – bólongatott a postamester. – Én akkoriban kerültem ide. Napokig bujkáltam magam is a nádasban. Vajon hol rejtetted el őt?

– A régi fürdőházban, amelyet az öreg grófné idejében használtak utoljára. De beszéljen már Róla, Feri bácsi! Mit hallott, mit mondanak az emberek?203

Porti Ferke összeráncolta a homlokát, mintha keresné az előbbi hangot, amelyen a Bujdosóról szólt:

– Azt mondtam, hogy kikopott Magyarországból? Még rosszabb történt vele. Nem hitték el többe, hogy valóban él, elevenen sírba tették. A régi barátai a szeme közé nevettek „Te régen meghaltál!” – mondtak neki. Azt beszélik Jókai valósággal megfutamodott előle, amikor egy sötét este megszólította az utcán. Igaz, hogy szegény Jókainak sok van a rovásán, még mindig jobb volna neki Sajó álnév alatt írogatni, a hatalom szemmel tartja, a minap is becsukták, ha igazat mond a fáma. Napról napra rongyosabb, ijesztőbb lett Ő, aki valaha bálványa volt az országnak. Akik valóban tudták róla, hogy kicsoda az, aki éjnek éjszakáján bebocsátást kér: azok féltek tőle. Rövid, titkos vendéglátás után igyekeztek megszabadulni tőle. Még maga Kápli is, aki fennen dicsekszik barátságával, néhány pohár bor elfogyasztása után szélnek eresztette a hazátlan költőt. Rongyos, útszéli kocsmák állásaiban, csárdák betyároktól szutykos lócáin lelik a felírást, hogy „Ma éjjel itt hált Petőfi Sándor”. De vajmi kevesen mondhatják el a nagyhangú hazafiak közül, hogy valóban szállást adtak a bujdosó költőnek.

– Rettenetes – sóhajtott Juliska.

A postamester hangja remegett:

– Semmin se lehet csodálkozni, gyermekem, mert Magyarországon vagyunk, ahol most mindenki álarcban jár. A forradalom árulói hamisítják a honfibút, míg az igazak börtönökben szenvednek, külországokban bujdokolnak, vagy az éjszakai országutat lappangva róják. Csak egy ilyen országban lehetséges, hogy egy végzett indzsellér, jómagam, aki németországi egyetemeken tanulta a földmérést, mint szegény postamester kínlódja át életét. Én is mártír vagyok, vértanúja a magyar tudatlanságnak.

– Megtagadják őt! – mormogta Juliska kezét összekulcsolva. – Hol vannak tehát azok, akik verseiért rajonganak, szívükkel éreznek a költő sorsavai? Hol vannak azok az emberek, akiknek lelkiismeretük van?

A postamester egy darabig még a saját szomorú sorsán tűnődött, aztán feleszmélt a hangra, amely az udvar végéből, a nagymosás felől hangzott. Zsuzsika kiáltott:

– Julis, gyere ruhát teregetni!204

– Most már rövid leszek – szólt suttogva Porti Ferke. – Ő elhagyta a megunt Erdélyt, ahol egykor az ő nyomdokait kutató nejét, állítólag háziszolgának öltözve, viszontlátta a kolozsvári „Biasini” fogadóban. Az úrnő osztrák katonatisztek védelme alatt volt, és Neki hamarosan szökni kellett a fogadóból. Ellépkedett Szatmárból, ahol minden tájkép, minden országút boldog vőlegénységére emlékeztette, miután az öreg Szendrey húsz pengő forinttal sem akarta megemberelni magát. Végigjött a Tisza mellett azon az úton, amelyen egykor annyit járt-kelt szegénylegény korában, és azon epekedett, bár ne ismernék költői nevét mindazokban a falvakban, városokban, amelyeket kutyaugatás közepette elhagyott. Mert már ismerték nevét a legkisebb kunyhóban is, de azt a nevet ezentúl titkolni kell A nevéből csak az üldözés, a bujdosás átka a költőé… Ó, mily könnyű azoknak a bujdosóknak, akiket nem hívnak Petőfinek. Ezzel a névvel manapság a csalás, szélhámosság árnyát vagy a rettegés, a halálfélelem üszkét vinné azon fedelek alá, amelyek az éjszaka ellen megvédelmeznék.

– Mit gondolhatott magában a költő, amikor elment az ablakok alatt, ahol felesége és fia lakott a pesti Váci utcában? Mily keserű könnyek omolhattak szeméből a Kerepesi temetőben, ahol bizonyosan felkereste atyja, „a vén zászlótartó” sírhalmát? Hol és merre jött át a Dunán? Ki volt az a derék halászember, aki éjnek éjszakáján átsegítette lélekvesztőjén a Duna innenső partjára? Merre vitte kopott csizmája a dunántúli hegyek között? Csak annyi bizonyos, hogy itt van, a környéken van. És most Isten áldja, Juliska kisasszony.

A ház felől újabb kiáltás hangzott, a postamester sietve búcsúzott a leánykától. Juliska szívére szorított kézzel nézett az öregúr után, aki a szokásos hegymászó léptekkel járta be a mosásban elfoglalt hölgyeket. Vidoran szólt Mariska asszonyhoz:

– Egypár újságot hoztam a házhoz, mert a hazafias postamestereknek most kötelességük a prenumeráns fogdosása Elhoztam például a Délibáb legújabb számát, amelyet ez a versecske ajánl:

Délibábbal Fribájsz regényeket, verset
Ad a közönségnek, nem is olyan nyerset .
Kinek bálbajáró kisasszonya vagyon,
Kép- s ruhamintáknak örülni fog nagyon.205

Kandurné tekintetes asszony egy barchentalsóból facsarta a vizet a két piros kezével.

– Jó is lesz az, postamester úr. A mostani szerkesztő a Vasárnapi Újság-ot teletömi mindenféle zöldséggel, hogy a leányok aludni sem tudnak az olvasmánytól.

– Ó, édesanyám, én úgy alszom, mint a tej – szólalt meg Zsuzsika.

Juliska, aki már elfoglalta helyét a ruhateregetésnél, lesütötte a szemét. Vajon: észrevette-e valaki, hogy milyen halvány a leányka orcája?

– Tudok én más verset is Kandur uram számára, sajnálom, hogy itthon nem találtam, de azért elmondom – szólt Porti Ferke.

Első Pesti Napló, kit ír Kemény Zsigmond,
Bölcs és kemény dolog mindaz, amit ő mond,
Híreket ad gyorsan, regényeket bőven,
Tudományt mindennap, álló esztendőben.

– Ugyan menjen már, postamester úr! – kiáltotta Mariska asszony. – Azt hiszi, hogy nálunk szakajtóban áll a pénz? Szegény tiszttartók vagyunk mi, eleget teszünk a hazáért, ha egy újságra előfizetünk.

A postamester elmenőben még elmondott egy előfizetési felhívást:

Bécsben Magyar Sajtót szerkeszt Török János,
Jó magyar dolgokban, aki nem hiányos.
Ami csak történik külföldön s hazánkban,
Megtalálni nála tizenhat hasábban.

De erre már Kandurné asszony felemelte a hurkává csavart alsószoknyát a kezében, és a vidám postamester hosszú léptekkel hagyta el a kertet.

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me