Egyiptom
Egyiptom
1. Az ország neve és fekvése
Az Egyiptom név a g. történetírók által használt Aigüptosz megfelelője. Ez viszont a legújabb feltételezés szerint Memfisz város egyik nevéből (Hut-Ka-Ptah = »Ptah lelkének háza«) ered. Az ÓSZ-i h. nyelvben a neve: Micrajim, amely kettős számú főnév, és vélhetően arra a tényre utal, hogy az ország két nagy tájegységből áll, és ennek megfelelően valamikor két országból egyesült: Alsó- és Felső-Egyiptomból. Maguk az egyiptomiak Kemetnek nevezték hazájukat, e szó jelentése: »a fekete (föld)«. Értendő pedig alatta a Nílus folyó mellett kétfelől húzódó parti sáv, mely a legszélesebb szakaszon sem több, mint 20-25 km. E fekete földön túl terül el a vöröses színű sivatag, NY-on a líbiai, K-en az arab sivatag. Az utóbbi fokozatosan emelkedik a Vörös-tengerig. Itt voltak azok a kőbányák, melyekből a fáraók hozatták az óriási kőtömböket monumentális építkezéseikhez.
Egyiptom lakható területe elsősorban a Nílus mente. A torkolatától, a Földközi-tenger partjától D-re az ún. első kataraktáig (vízesésig), a mai Asszuánig terjed ez a terület. Az ÓSZ a maga megszokott módján, a legészakibb és legdélibb fekvésű város megnevezésével adja meg az ország határait: Migdóltól Szevénéig (Ez 30,6). Migdól a Nílus-delta egyik városa volt, Szevéné pedig a mai Asszuán. A két határpont közti távolság légvonalban kb. 900 km, de a Nílus mentét követve, annak kanyarulatait is figyelembe véve, a lakott terület 1000 km-nél is hosszabb. Földrajzilag pontosan kifejezve: az É-i szélesség 31-240 közé esik.
2. Földrajza, éghajlata
Egyiptom területe - kivéve a Kairótól É-ra levő mélyföldet - teljesen esőtlen sivatag. Csak a rajta keresztül folyó Nílus partvidéke művelhető föld, elsősorban azért, mert az évente megismétlődő áradások teszik termékennyé. A Nílus egyik ága, a Kék-Nílus Etiópiában ered. Az ott lehulló esők és a hó olvadása következtében a folyó vize - a Szudánból jövő Fehér-Nílussal találkozva - nagymértékben megduzzad a nyári hónapokban. Kairó magasságát július 20. körül éri el az árhullám, amely aztán szeptember elején tetőzik. A folyó szintje ekkor 6-7 méterrel is megemelkedik, és elönti a két part mellett elterülő síkságot. Mikor aztán az ár visszahúzódik, ottmarad a kiterített iszap, amely jó termőréteg, alkalmas gabona és kerti vetemények termesztésére. (Megjegyzendő, hogy mióta az asszuáni gát megépült, azóta ilyen mérvű áradások nincsenek, a gát szabályozza a Nílus vízellátását.) Mivel a Nílus partjai nem túl magasak a víz szintje fölött, ezért az év többi szakában is lehetett öntözni a part menti földeket egyszerű vízátemelő szerkezettel. - A termékeny földön olyan gazdagon lehetett kenyérgabonát termeszteni, hogy a maga idejében még Rómának is szüksége volt rá. A Nílus völgyén kívül viszont csak egyes oázisvidékek voltak lakhatók. A legnagyobb ilyen terület a Fajjum-oázis, ezt azonban a Nílus egy mellékága hozta létre csakúgy, mint a Moirisz-tavat.
A Nílus áradása olyan döntő fontosságú volt, hogy a naptárt is ehhez igazították, s július 19-re tették az újév napját. Katasztrofális volt, ha az áradás valami okból elmaradt: az »szűk esztendőt« eredményezett, éhínség járt vele.
A földművelő parasztság szintén a Nílus menti falvakban, az áradástól védett, magasabb fekvésű területen lakott. Életmódjuk, táplálkozásuk igen egyszerű volt; jellemző lehet erre a 4Móz 11,5-ben felsorolt sok zöldségféle. A folyópart képéhez hozzátartoztak a datolyapálmafák, amelyek gyümölcsöt adtak. A parti víz növénye volt a papirusz-sás, ennek gazdag madárvilága volt. A Nílusban pedig bőven voltak halfélék, amelyek mindenhol olcsó néptáplálékot jelentettek.
3. A lakosság és nyelve
Az egyiptomi nép nem tiszta fajta. Feltételezés szerint eredetileg sötét bőrű, ún. hámita nép volt (1Móz 10,6 szerint Nóé egyik fiának, Hámnak a leszármazottja Micrajim = Egyiptom népe). Az évezredek folyamán azonban idegen, többek közt ázsiai sémita bevándorlókkal is összevegyülve, keverékfaj lett. Nyelvük is tartalmaz sémita elemeket, az alapszókincs azonban más jellegű. Ezért mind faji, mind nyelvi tekintetben vegyes, afro-ázsiainak mondható már az ókori Egyiptom lakossága is. Az óegyiptomi nyelvből fejlődött ki a Kr. u.-i szd.-okra a kopt nyelv, amely azonban a középkorban elsorvadt, s ma csak a kopt egyház liturgiájában él.
Az ókori Egyiptom nyelvét és irodalmát az egykorú írásos emlékekből ismerjük. A nagy templomok falai, oszlopai, a sírkamrák tele vannak vésett, vagy festett írásjelekkel, nemkülönben a nagy számban fennmaradt papiruszra írt szövegek. Hieroglifáknak, »szent« írásjeleknek nevezték ezt a képírást, amely különböző állatok, növények, tárgyak rajzának egymásutánjával fejezte ki az író mondanivalóját. A hieroglif írás megfejtője a francia Champollion volt, az írásjelek megfejtése pedig a napóleoni hadjárat idején talált ún. rosettei kő segítségével történt. Három különböző írással írt azonos tartalmú szöveg volt ezen olvasható: az egyik hieroglifákkal, a másik egy egyszerűbb, ún. démotikus írásmóddal, a harmadik g.-ül volt írva.
Az írás megfejtése után megszólaltak az addig néma írásjelek, és bőven elmondtak sok mindent Egyiptom történetéről, vallási világáról és társadalmi életéről, amit addig (főleg g. szerzők munkái alapján) csak sejteni lehetett.
4. Az egyiptomi vallás
Az ókori Egyiptom vallása sokféle elemből tevődik össze. Talán egy régi totemizmus alapján tiszteletben tartottak bizonyos szent állatokat; legismertebb e téren az Ápisz bika tisztelete Memfiszben. Az állatkultusszal függhet össze az is, hogy egyes személyes isteneket állatfejjel és emberi testtel ábrázoltak. Az egyes városoknak megvoltak a maguk különös tiszteletben részesített istenei - a többiek mellett; az egyiptomi vallás erősen politeista volt. Legfőbb istenként mégsem valamely szent állatot tiszteltek, hanem a Napot, amelynek fénye, melege betöltötte ezt a felhőt, esőt alig látó országot. Többféle néven tisztelték, így Alsó-Egyiptomban Ré néven, és Héliopolisz = Ón városa (1Móz 41,45) volt kultuszának a középpontja. Felső-Egyiptomban viszont a thébai Ámon isten kultusza volt az uralkodó. A két istennév össze is olvadt, mégis a Közép- és Újbirodalom korában az Ámon-kultusz volt a legnagyobb jelentőségű. - Egy ízben IV. Amenhotep fáraó megkísérelt egy vallási reformot: egyedül tisztelendő istennek nyilvánították Atont, a fénylő napkorongot, a többi isteneket »lefokozta«, tiszteletüket megtiltotta. Halála után azonban az Ámon-papság reakciója elsöpörte az Aton-kultuszt. - Napisten volt Ozirisz is, akit isteni ellenfele, Széth - más néven Tüfón - megölt, de felesége, Ízisz új életre keltette; ekkor nemzette gyermekét, Hóruszt. Mindezt a róluk szóló mítosz mondja el részletesen. Ozirisz azután az alvilág ura, a halál után is élő és életet jelentő isten lett.
Nagy jelentősége van az egyiptomi vallásban a halál utáni életbe vetett hitnek, persze az egyiptomiak sajátos eszmevilágának megfelelően. A holtak tovább élésének a biztosítására bebalzsamozták a holttestet, sírkamrája falait kifestették a mindennapi élet jeleneteivel, esetleg kis szobrocskákat helyeztek el a holttest mellé, hogy a szolgálatára álljanak. Más gondolatkör szerint a halott egy isteni bíróság elé kerül, amely megméri az életét: mennyire volt istenfélő és emberséges a földi élet során. Különféle kérdésekre kellett megfelelnie e testület előtt, ezért az adandó válaszokat egy papiruszlapra írva elhelyezték a sírkamrában; ezek az iratok voltak az ún. halotti könyvek. Ha a halott igaznak bizonyult, akkor a boldogok szigetére került, és Ozirisszel egyesült.
Az egyiptomi politeizmusba idővel sok idegen, ázsiai hatás is vegyült, át- és átrétegeződött. Az istenek világával kapcsolatos hitük pedig mitologikus elbeszélésekké is formálódott. Voltak viszont az egyiptomi vallásnak olyan elemei is, amelyek más területeken, így a Római Birodalomban is elterjedtek, ilyen volt pl. az Ízisz-istenanya tisztelete. A keresztyénség, ill. a középkorban a mohamedán vallás térhódításával az óegyiptomi vallás feledésbe merült.
5. Egyiptom történetének vázlata
Kr. e. 280 körül egy Manethon nevű egyiptomi pap g. nyelven megírta Egyiptom történetét. Ez a leírás ugyan hézagos, adataiban, évszámaiban sokszor pontatlan, mégis az általa megadott korszakfelosztás és dinasztiákra való tagolás képezi máig is az egyiptomi történelem vázát. Így bontják fel ezt a három évezredre terjedő történelmet az Ó-, a Közép- és az Újbirodalom korára (meg a közéjük ékelődő átmeneti időszakokra); összesen harminc dinasztia királyai, a fáraók uralkodtak a birodalom kezdetétől a g. hódításig.
A múlt homályába vesző véres harcok során állt elő Kr. e. 3000 táján Felső- és Alsó-Egyiptomból a fáraók birodalma. A két első dinasztia királyainak jóformán csak a neve ismert; ez az ún. archaikus kor 350-400 évre tehető. Az igazi Óbirodalom a III-VI. dinasztia kora (2635-2155). Fővárosa a mai Kairó közelében levő Memfisz volt, a Nílus bal partján. Magából a városból jóformán semmi sem maradt fenn; annál nevezetesebbek azok a monumentális építmények, amelyek e kor fáraóinak emlékét őrzik. A nagy piramisok ezek, melyeknek a belseje rejtette a fáraók sírkamráját. A III. dinasztia híres fáraója, Dzsószer építtette a szakkarai lépcsőzetes piramist. A későbbi piramisok gúla alakúak, a IV. dinasztiához tartozó Kheopsz, Khefrén és Menkauré (Mükerinosz) építtette a gizehi három óriási piramist. Közelükben van egy 57 méter hosszú szfinx-szobor, oroszlántesttel és emberfejjel, valószínűleg Khefrén fáraó készíttette. Igen sok kisebb piramist építtettek más fáraókon kívül a királyi család egyes tagjai, sőt főtisztviselői is óriási sírboltokul.
Természetesen az élettel is törődtek a fáraók. Minthogy az élet fenntartása elsősorban a kenyértől és így a földműveléstől függött, már igen korán a nomoszokra, kerületekre osztott birodalom tisztviselői gondoskodtak arról, hogy a föld terméséből az adók, a járandóságok befolyjanak; Egyiptom a hivatalnok-adminisztráció országa is volt. Azonkívül a nagy építkezésekhez robotmunkások százezreire volt szükség, és a »munkástoborzás« egyik módja volt a hadviselés: Núbia, Líbia népeivel háborúskodtak a fáraók, hogy nagyszámú hadifoglyot állíthassanak be a kényszermunkába.
Az Óbirodalom végét belső válság idézte elő. Két évszd.-on át tartó zavaros átmeneti korszak után új virágkor következett a Középbirodalom idején (2040-1785), ez a XI-XII. dinasztia kora. A birodalom határait főként D-re, Núbia felé terjesztették ki, de ebben az időben indultak meg a Kánaán-Szíria elleni hadjáratok is. A Sínai-félsziget rézbányáinak kiaknázása fontos volt Egyiptom számára. Viszont úgy látszik, hogy az ellenkező irányból, Ázsia felől is tartani lehetett rablóhadjáratoktól, ezért a Delta-vidék védelmére kiépítettek egy erődrendszert, amelynek neve »a Fal« volt; h. Súr formában a B is említi többször (pl. 1Móz 16,7; 20,1). Erős katonai ellenőrzés után lehetett csak átjönni ezen az erődvonalon. Érdekes illusztrációja ennek e korból a beni-haszáni falfestmény egy előkelő tisztviselő sírkamrájában: egy bevándorló szíriai csoportot ábrázol, mintegy mintájául annak, hogy miként megy majd később Ábrahám (1Móz 12,20kk), aztán Jákób családja (1Móz 46) az éhínség miatt Egyiptomba.
A Középbirodalom után ismét egy zavaros átmeneti időszak következett: belső viszályok, gyakori trónváltozások gyengítették az országot, aminek az lett a vége, hogy egy Ázsia felől betörő idegen népcsoport, a hikszoszok kerítették hatalmukba Egyiptomot, főként annak É-i felét. Minthogy uralmuk Kánaán és Szíria területére is kiterjedt, érthető, hogy fővárosukat, Avariszt a Nílus-deltában építették ki, hatalmas katonai táborral egybekapcsolva. A XV- XVIII. dinasztia uralkodói voltak a hikszosz fáraók. Uralmukra a kései emlékezés (Manethon) úgy gondol vissza, mint a barbár elnyomás időszakára; talán szándékosan választották főistenüknek Széth-et, a sivatag istenét, Ozirisz legyőzőjét, s ez csak még gyűlöletesebbé tette őket az egyiptomiak szemében. Az 1500-as évek elején Thébában megindult a nemzeti ellenállás szervezése, és megújuló háborúk után sikerült kiűzni a hikszoszokat Egyiptomból.
Ezután vette kezdetét az Újbirodalom, a XVIII-XX. dinasztia kora (1552-1070), egyben Egyiptom nagyhatalmi helyzetének is fénykora. Uralkodói minden irányban viseltek hódító háborúkat, így a XVIII. dinasztia legnagyobb uralkodója III. Thutmószisz (1490-1436) többször vezetett hadjáratot Kánaánon keresztül Mezopotámia országai ellen is. Az 1460-as évek elején egy ilyen hadjárat során Megiddó városát ostromolta és foglalta el, aminek olyan nagy jelentőséget tulajdonítottak, hogy egész hősköltemény szól róla. - Ezek a fáraók már nem piramisokat emeltek, sírkamráik Thébától nem messze, az ún. »Királyok völgyében« voltak. Ellenben óriási templomokat kezdtek építeni; ebben az időben kezdődött a karnaki óriási templomcsoport építése. Legmonumentálisabb részei szintén III. Thutmószisz idejében készültek.
A XVIII. dinasztia korából nevezetes periódus az amarnai korszak, III. és IV. Amenhotep fáraók uralma (1402-1364-1347). A korszak onnan kapta a nevét, hogy a mai tell el-amarna nevű hely közelében találták meg e két fáraó diplomáciai levelezését, ázsiai, többek közt kánaáni királyok leveleivel. Már III. Amenhotep is úgy ismert, mint aki kényelmes élvezője volt az elődei által megszerzett jólétnek. IV. Amenhotep pedig teljesen vallási reformjával volt elfoglalva (ld. EKHNATON). A külpolitikával nem ért rá törődni, úgy tűnik, hiába kérték ismételten a hozzá hű kánaáni fejedelmek is, hogy küldjön katonaságot a Kánaánt veszélyeztető »habiru«-k ellen (ld. AMARNA-LEVELEK).
A XIX. dinasztia uralkodói közül már I. Széthi (1304-1290) is vezetett hadjáratot Szíria ellen; még nagyobb erővel lépett a hadszíntérre a korszak legnagyobb fáraója, II. Ramszesz (1290-1224). Ez időben a kisázsiai hettita birodalom is szerette volna megszerezni Szíriát, s többször is sor került egyiptomi-hettita összecsapásra. Legnagyobb volt ezek sorában az az ütközet, amelyet az Orontész folyó mellett levő Kádés városnál vívtak, s bár a csata nem hozott egyik félnek sem igazi győzelmet, II. Ramszesz mégis hangosan dicsekszik felirataiban e csatával s abban saját hősiességével. Végül is a két ország békeszerződést kötött 1270 körül. - A békés időszakban II. Ramszesz rengeteget építkezett. Tovább építtette a karnaki templomot, valamint a III. Amenhotep által megkezdett luxori nagytemplomot, de épített templomot több más városban is, Memfisztől egészen az első kataraktától messze D-re fekvő Abu Szimbelig. Alakját kolosszális méretű szobrok örökítették meg, tetteit pedig feliratok sokasága. Külön nagy vállalkozása volt az, hogy a Nílus-deltában új várost építtetett királyi rezidenciául, a saját nevéről Ramszesznek nevezve el (vö. 2Móz 1,11).
Utána megint nehezebb idők következtek. Merneptah fáraó (1224-1214) idejében tűntek fel először az ún. tengeri népek, ekkor még kisebb veszélyt jelentve a birodalomra. Háborút folytatott a líbiaiakkal, és győztes hadjáratát hosszú felirat örökíti meg. Ennek utolsó soraiból tudjuk meg, Kánaán ellen is vezetett egy kisebb jelentőségű hadjáratot; e sorokban fordul elő Izráel népének a neve először B-n kívüli dokumentumban. - A következő XX. dinasztiának szinte valamennyi fáraója a Ramszesz nevet viselte, de igazán erős uralkodó csak III. Ramszesz volt (1184-1153). Neki sikerült a tengeri népek nagy invázióját leverni szárazon és vízen (1175 körül). A későbbi fáraók hatalmát belső bajok és a thébai Ámon-papság növekvő befolyása gyengítette, a főpapok utóbb a királyi cím megszerzésére is törtek. XI. Ramszesz fáraóval nemcsak a dinasztia, hanem az Újbirodalom kora is véget ért (1070).
A késői korszakban a fáraók trónján jobbára idegenek ültek. A XXII-XXIV. dinasztia (945-715) az ún. líbiai kort képviseli. Az első líbiai származású király, I. Sesonk, azonos a B-i Sisák fáraóval, aki Salamon halála után az egymástól különvált Júda és Izráel területét dúlta végig (1Kir 14,25k). Bár e rabló-háború eredményeit ő is felvésette a karnaki temlom falára, ez korántsem volt olyan jelentőségű, mint a régi fáraók, különösen III. Thutmószisz hadjáratai. Egyiptom befolyása voltaképpen már megszűnt egykori ázsiai tartományai fölött, sőt hovatovább tartania kellett attól, hogy a terjeszkedni kezdő Asszíria el fogja érni Egyiptomot is. Magában az országban szakadár mozgalmak keletkeztek, nincs már erős központi hatalom; különféle helyi fejedelemségek követelték maguknak a trónt. Ez az a korszak, amelyre ráillik Ézsaiás próféta jellemzése: »Összeveszítem az egyiptomiakat az egyiptomiakkal, hadakozik város város ellen…« (Ézs 19,2). Végül a D-i szomszéd, az etióp nép kihasználta a zavaros helyzetet, és megszállta D-Egyiptomot; királyai alkották a XXV. dinasztiát. Legnevezetesebb királya, Pianhi (747-716) egy időben uralkodott az É-Egyiptomban székelő XXIV. dinasztia fáraóival. Utódai alatt aztán elkövetkezett az asszír háborúk ideje. A mélypontot jelentette Egyiptom számára az, amikor Asszarhaddon asszír király 671-ben megverte és elűzte trónjáról a B-ban is említett Tirhaka (Taharka) fáraót, elfoglalta Memfiszt; Asszurbanipal pedig 663-ban egészen Thébáig nyomult előre. - Ezután került uralomra a XXVI. (szaiszi) dinasztia (663-525). Néhány fáraót (Nékó, Hofra) az ÓSZ is megemlít ebből az időből.
Az asszír birodalom hirtelen hanyatlott le, világhatalmi pozícióját Babilónia vette át. Egyiptomnak ekkor - a babilóniaiakkal vívott háborúi mellett is - sikerült megszilárdítani önállóságát és hatalmi helyzetét. A babiloni birodalom nem volt hosszú életű, a perzsa hódítás során 539-ben összeomlott. A perzsa világbirodalom második uralkodója, Kambüszész már 525-ben meghódította egész Egyiptomot. Mintegy 120 évig perzsa uralom alatt állt az ország. A 404-ben megkezdett felszabadító háború egy időre visszavívta az önállóságot, ez volt a XXVIII-XXX. dinasztia kora (404-342), majd rövid időre ismét perzsa uralom következett. Azután megjelent Nagy Sándor, a világhódító, és 332-ben meghódította Egyiptomot. Halála után a Ptolemaioszok uralkodtak az ország fölött. Végül Kr. e. 30-tól kezdve Egyiptom a Római Birodalom meghódított országa lett.
6. Egyiptom és a Biblia
Egyiptom vázlatos történetéből is látható, hogy a B igen sok ponton kapcsolódik Egyiptom történetéhez és kultúrájához. Erről szól a következő áttekintés.
A B-ban Egyiptom nevével először 1Móz 10,6-ban találkozunk. Ez a fejezet a népek eredetét és egymás közti rokonságát mutatja be. Egyiptom neve itt a h. Micrajim, amely kettős számú főnév, és utal az Alsó- és Felső-Egyiptomból való egyesülésre. A B is tudta, hogy Egyiptom lakható és művelhető területe csak a Nílus partvidéke; nagyon gyakran fordul elő a Nílus je'ór néven említve, a szó folyamot jelent, és mindig névelővel áll: »a« folyam. Azt ugyan nem említi a B, hogy az ország a Nílus áradásainak köszönheti termékenységét, azt viszont igen, hogy ínséges esztendőkben Kánaánból is Egyiptomba kényszerültek az emberek gabonáért. A József- Jákób-történeteken kívül már egy Ábrahámról szóló elbeszélés is ezt tükrözi (1Móz 12,10-20).
Egyiptom életébe először a József-történeteken keresztül nyerhetünk bepillantást (1Móz 37-50). Láthatunk egy olyan előkelő ember házában folyó életet, amilyen volt Potifáré. József ugyan itt rabszolga, de ez a házi rabszolgaság emberségesebb volt, mint az állami rabszolgák, vagy kényszermunkások helyzete. Megvolt még annak a lehetősége is, hogy a »jó és hű szolga« urának bizalmasa, a többi szolgának a felügyelője legyen. Így bejáratos lehetett a lakóházba, találkozhatott a ház úrnőjével, aki viszont akkoriban még nem a későbbi háremek elzártságáben élt. - A Potifárnéról szóló történetet ugyan párhuzamba szokták állítani »A két testvér« c. egyiptomi novellával, a két történet azonban a közös motívumon, ti. a csábító, majd bosszúálló asszony magatartásán, kívül egészen másként alakul. - A pohárnok és a fősütőmester, akikkel József a börtönben találkozik, ismert udvari állások betöltői. Ami pedig Józsefet a börtönből kisegíti, az becsületességén kívül álomfejtő képességének köszönhető. Más népekhez hasonlóan az egyiptomiak is nagy jelentőséget tulajdonítottak az álmoknak, mint előjeleknek, és nem hiába beszélnek ma is »egyiptomi álmoskönyvekről«: ilyenek valóban voltak, sőt néhány példányuk fenn is maradt.
A József korabeli fáraó álmai hét bő és hét szűk esztendő bekövetkezését tudatták. A szűk esztendők természetesen a Nílus szabályszerű áradása elmaradásának a következményei voltak. Legendajellegű (és vallásos célzatú) az az egészen kései, a Ptolemaioszok korából származó elbeszélés, mely szerint a III. dinasztiához tartozó, piramisépítő Dzsószer fáraó idejében hét éven át nem jelentkezett a Nílus áradása, aminek iszonyú éhínség lett a következménye. Az esemény tehát nem azonos, de mint irodalmi párhuzam, figyelemre méltó.
1-2Móz nem említ fáraónevet. Emiatt csak hozzávetőlegesen lehet megmondani, hogy mikorra esett az Egyiptomba való beköltözés. Történelmileg valósnak tartva e beköltözés tényét, csak egy időszakot vehetünk számításba, és ez a hikszosz fáraók kora. Ők voltak azok, akik az egyiptomi ellenállás csökkentése érdekében is szívesen látták az Ázsia felől érkező idegen betelepülőket, és csak ebben a korban kerülhetett egy ilyen idegen ember olyan magas méltóságba, mint József. Évszámhoz kötve: ez lehet a Kr. e. 1600-as évek második fele.
A hikszosz fáraók fővárosa a Nílus-delta K-i részén fekvő Avarisz volt. A B-ban ezen a néven nem fordul elő, de feltehetően azonos vele Cóan (4Móz 13,22), négyszáz évvel később pedig ezen a helyen építtette II. Ramszesz fáraó a saját nevéről elnevezett rezidenciáját (2Móz 1,11). Ezen a környéken terült el a Gósen földje, ahol Jákób és családja letelepedhetett (1Móz 46,28kk). - Potifár neve valódi egyiptomi személynév, a jelentése: Ré (isten) ajándéka. Egyébként ugyanez a neve József későbbi apósának, csak kissé módosult formában: Pótifera (1Móz 41,45). Az utóbbi névformából jobban kitűnik, hogy benne van Ré, vagy Ra napisten neve. Pótifera pedig Ón városának főpapja volt; e város g. elnevezése Héliopolisz, és Ré isten tiszteletének a központja volt az Óbirodalom kora óta. Az obeliszkek városának is szokták nevezni a napisten tiszteletére felállított karcsú, magas oszlopokról (Jer 43,13 említi »az egyiptomi Bét-Semes« oszlopait; a h. Bét-Semes itt megfelel a g. Héliopolisznak, napvárosnak). - József feleségét Ászenatnak hívták, az ő nevében az egyiptomi Néith istennő neve van. József egyiptomi új neve pedig Cáfenat-Panéah, magyarázat szerint a jelentése: »életet megtartó«.
2Móz 1,8 szerint »új király« került Egyiptom élére, aki már nem ismerte József egykori érdemeit. Az »új király« egyben új dinasztiát és új korszakot is jelentett a hikszoszok elűzése után. Az egyiptomiak az idegeneket nem tekintették többé egyenrangúaknak, sőt kényszermunkára fogták őket, a B szerint vályogvetésre és mezei munkára. Mindkét fajta munkának fennmaradtak egyiptomi emlékeken a képes ábrázolásai; a képeken elmaradhatatlan alak a munkások mögött a korbácsos munkafelügyelő. A téglavetés révén a zsidók részt vettek olyan nagy építkezésekben, amilyen volt a 2Móz 1,11-ben említett Pitóm és Ramszesz városoké. Az előbbi valóban »raktárváros« volt, ahol az ország K-i védővonalát őrző katonaság számára tartalékoltak élelmet; a mai tell er-Reteba nevű hellyel azonosítják, kb. 30 km-re NY-ra a mai Izmailiától, tehát valóban a Gósen földjén. A másik várost már többször említik, mint II. Ramszesz új királyi rezidenciáját. - Az utóbbi azonosítással adva is van a kor, amelyben az izráeliek az egyre súlyosbodó kényszermunkára voltak kárhoztatva, és amelyben színre lép Mózes, hogy kierőszakolja népének szabadon bocsátását. - Mózes neve egyiptomi eredetűnek látszik, legegyszerűbb jelentése: »fiú«, valakinek a fia. (A h. névmagyarázat 2Móz 2,10-ben csak hasonló hangzáson alapul, nem pontos fordítás az, hogy »a vízből húztam ki«.)
Izráel egyiptomi tartózkodását, az onnan való kivonulást, a pusztai vándorlást, a Sínai-hegyi szövetségkötést az utóbbi időkben rengeteget tárgyalták, értékelték, a történetiségüket is kétségbe vonták. Mégis azt kell mondanunk, hogy ez a tradíció olyan mélyen gyökerezik és oly sokszor előfordul az ÓSZ-i történetírásban, zsoltárokban, próféciákban, hogy lehetetlen megtagadni csak azért, mert pl. az egyiptomi feliratokban nem leljük nyomát. Az viszont már történeti tény, hogy II. Ramszesz utódja, Merneptah fáraó uralkodása 5. évében (kb. 1220) hadjáratot vezetett Kánaán ellen, és az erről szóló rövid híradása ismert helyneveken kívül megemlíti lzráel népét. A kivonulás így Kr. e. 1270 táján történhetett, Kánaán fokozatos birtokbavétele pedig az 1200-as évek utolsó harmadától kezdve.
Ezután már gyakrabban találunk olyan külső történeti adatokat, amelyek Egyiptom és a B-i történetek kapcsolatát mutatják. Kétféle szerepet játszik a továbbiakban Egyiptom. Egyfelől szívesen kihasználta Izráelnek saját belső, vagy a szomszédaival folytatott viszályát arra, hogy kisebb hadjáratokkal próbálja úgy-ahogy felidézni régi tekintélyét. Másfelől, amikor majd az asszír, később a babiloni birodalom rohamosan terjeszkedett és magát Egyiptomot is fenyegette, akkor Szíria-Palesztina kis országait közös akciókra, fegyveres szövetkezésre biztatta a fenyegető ellenség ellen, kilátásba helyezve (de ritkán megtartva) azt is, hogy saját fegyveres haderejével jelen lesz a hadszíntéren megsegíteni a szövetkezőket.
Amikor az ÓSZ összegezi Salamon uralkodásának tényeit, akkor mondja el, hogy még Dávid idejében egy Hadad nevű edómi király Egyiptomba menekült. Ott menedékjogot is kapott, aztán Dávid halála után megpróbálta Edóm önállóságát kivívni. Hasonló volt Salamon egyik főemberének, Jeroboámnak az esete, aki egy sikertelen felkelési kísérlet után szintén Egyiptomban lelt menedéket (1Kir 11,17-22.26.40). Salamon azonban jó politikus volt. Feleségül kérte és kapta a fáraó (talán Sziamón 978-959, talán II. Pszuszennész 959-945) leányát, és ezzel semlegesíteni tudta az Egyiptom által pártfogolt ellenfeleinek ellenséges szándékát (1Kir 3,1). Talán e házassággal függ össze a fáraónak egy palesztinai betörése, melynek során elfoglalta az addig még kánaáni kézen levő Gézer városát, és aztán »hozományként« Salamonnak ajándékozta (1Kir 9,16).
Salamon halála után azonban Jeroboám hazatért Egyiptomból, és elszakadásra bírta Júdától az É-i törzseket, Izráelt. Amikor pedig Júda új királya, Roboám fegyverrel próbálta visszaállítani a monarchiát, akkor Jeroboám egyiptomi segítségért folyamodott. Pártfogója, II. Sesonk (Sisák) fáraó kapott is az alkalmon, és végigdúlta nemcsak Júdát, hanem Izráelt is Kr. e. 927 körül (1Kir 14,25kk). Marandandó eredménye e rablóhadjáratnak nem lett. És ha kb. fél évszd.-dal később II. Oszorkon fáraó elküldte (Samária romjai között megtalált) mellszobrát Aháb királynak, az inkább csak gesztus volt, semmint a felsőbbség elismertetése.
Egyiptomi fáraók nevével az asszír háborúk idején találkozunk ismét a B lapjain. Teljesen bizonytalan, hogy ki volt az a Szó (Károlinál Sua), akihez az utolsó izráeli király, Hóseás fordult segítségért (2Kir 17,4). Viszont az Ezékiás idejében, 701-ben zajlott nagy asszír hadjárat idején némi segítséget nyújtó Tirháká (Taharka) fáraó neve már jól ismert a XXV. dinasztiából (2Kir 19,9). Egyébként pedig Ézsaiásnak Egyiptomról szóló próféciáját olvasva (Ézs 20), nem ok nélkül látjuk egymás mellett említve Egyiptomot és Etiópiát, hiszen az ő idejében jutott uralomra az említett XXV. dinasztia, etiópiai származású uralkodóival. A prófécia azonban már megmondja azt is, hogy egy »keménykezű úr« fogja megszállni Egyiptomot (19,2), és ez már utal arra, hogy Asszarhaddón, majd Asszurbanipal asszír királyok seregei el fogják árasztani az országot. Tudjuk, hogy 664-ben egészen Thébáig eljutottak az asszír hódítók. Ötven évvel később erre emlékeztet Náhum próféta, amikor Ninive városára nézve felteszi a szónoki kérdést: »Jobb vagy-e Nó-Ámon-nál?« (Náh 3,8). Théba város egyiptomi neve volt ugyanis Nó, Amón isten tiszteletének főhelye. Az asszír megszállás azonban a birodalom központjától való nagy távolság miatt nem volt tartós.
A XXVI. (szaiszi) dinasztia fáraói közül kettőt említ a B. Az egyik II. Nékó (610-595), aki Ninive 612-ben történt eleste után serege élén Mezopotámiába vonult. Eközben került sor a szerencsétlen kimenetelű megiddói csatára (609), melyben a fáraónak útját állni akaró Jósiás király elesett (2Kir 23,29). Ugyanez a Nékó fáraó elmozdította trónjáról a Jósiás helyére királlyá választott Jóáházt, és Jójákimot - mintegy vazallusaként - tette meg Júda királyává (2Kir 23,33k). Az egyiptomi hadsereget viszont 606-ban Nebukadneccar babiloni király tönkreverte (vö. Jer 46,2). Az asszírok örökébe lépő babiloniak folytatták elődeik hódító útját. Így került sor 598-ban és 587-ben a Júda elleni hadjáratokra; a második alkalommal bekövetkezett Jeruzsálem végpusztulása is. Mert bár az 587-es hadjárat során Hofra (Apriesz) fáraó küldött egy kisebb sereget Júda megsegítésére (Jer 37,11), ezt a babiloniak könnyűszerrel viszszaverték. - Jeremiás és Ezékiel egyes próféciái azt látszanak tükrözni, mintha Babilónia királya is hadjáratot viselt volna Egyiptom ellen, mint korábban az asszírok (Jer 43,10kk; 44,30; Ez 30,10k; 32,11). Egy töredékesen fennmaradt felirat szerint Kr. e. 586-ban Nebukadneccar csakugyan megkísérelte Egyiptom meghódítását. Ha ez igaz is, akkor sem hatolhatott be mélyen az országba. Éppen a jeremiási és ezékieli szövegek csupán olyan városokat sorolnak fel, amelyek Egyiptom határa közelében, vagy a Nílus deltavidékén feküdtek: Szín (Pelusium), Tahpanész (Dafné), Migdól, Pí-Beszet (Budasztisz); legdélebbi »az egyiptomi Bét-Semes« (= a nap háza, vagy »nap-város« - Héliopolisz) és Nóf, más néven Memfisz.
A Nagy Sándor utáni korszakban Palesztina egy ideig az Egyiptomban uralkodó Ptolemaioszok hatalmi köréhez tartozott, jóllehet állandó harc folyt birtoklásáért a Ptolemaioszok és a Szíriában uralkodó Szeleukida királyok közt; erről számol be Dán a maga rejtélyes előadásában. Kr. e. 198-ban hódította el végleg »az É-i király«, III. (Nagy) Antiokhosz a »D-i királyoktól«, Egyiptomtól (Dán 11,5k). Amit ezek után még tudunk az egyiptomi kapcsolatokról, azok B-n kívüli adatok. Nevezetes pl., hogy a Kr. e.-i 170-es évek végén száműzött, majd meggyilkolt Óniász főpap hasonló nevű fia Egyiptomba menekült, és ott Leontopolisz városában zsidó templomot építtetett; sorsáról többet nem tudunk. - Az Egyiptomba emigrálás egyébként már régebben megkezdődött; Jeremiás prófétát is egy ilyen kivándorló csoport hurcolta magával, akarata ellenére (Jer 43-44). Arám nyelvű levelekből tudunk arról, hogy egy zsidó emigráns csoportot Egyiptom D-i határszélén telepítettek le. Ők afféle határőrszolgálatot láttak el, templomot építettek maguknak »Jáhú« tiszteletére. (A Jáhú név a Jahve istennév változata, személynevekben alkotóelemként megtalálható: Jósijjáhú = Jósiás.) A perzsa korban fanatikus egyiptomiak rombolták le templomukat. Az arám feljegyzésekből valószínűnek látszik, hogy Bétel környékéről valók voltak; istenhitük és istentiszteletük kevert volt, Jáhú = Jahve mellett tisztelték »Bétel istenét«, sőt annak istennő-párját is.
Még néhány sorban meg kell említenünk kulturális hatásokat. Volt szó IV. Amenhotepről, vagy Ehnatonról, a híres »eretnek fáraóról«, aki annak idején igen szép naphimnuszt írt az általa favorizált Aton napisten tiszteletére. Már régen felismerték, hogy e himnusz egyes részleteit - kellően mitologiátlanítva - a 104. zsoltár szerzője beépítette énekébe. A B-i bölcsességirodalomban is láthatók egyiptomi hatások, különösen a Kr. e.-i 1000-es évek végére keltezett iratnak, az Amenemope nevű egyiptomi bölcs intelmeinek egy része mutat egyezést a Péld 22,17-től 24,22-ig terjedő szakaszban levő tanácsokkal. - A képzőművészetnek Izráelben - a II. parancsolat tiltása következtében - alig volt talaja. Érdekes archeológiai leletek kerültek azonban elő Samária és Megiddó romjai közül: bútorintarziáknak készült elefántcsont-plakettek, mintegy szemléltetőiül az 1Kir 22,39-ben, vagy Ám 3,15-ben említett »elefántcsont (ti. díszítésű) házak«-nak. Ezek az elefántcsont-plakettek nagyobbrészt egyiptomi motívumokkal vannak díszítve.
Más vonatkozásban meg kell említenünk azt az igen fontos tényt, hogy a Nagy Sándorról elnevezett új egyiptomi nagyváros, Alexandria nemcsak a hellénista kultúra egyik központjává nőtte ki magát, hanem itt élt a legnagyobb zsidó diaszpóra a Földközi-tenger mellett. S minthogy ők a lassanként amúgy is holt nyelvvé váló h. nyelv helyett a g. nyelvet beszélték, annak is a hétköznapi, kereskedelmi élethez tartozó egyszerű formáját, erre a g. nyelvre fordították le az ÓSZ-et a Kr. e. 3. szd. közepétől kezdve. Egy mesés hagyomány, az Ariszteász levele c. könyvben, hetven tudós fordítói munkájának tartja, innen a neve Septuaginta, azaz hetvenes fordítás. Eltérően a h. ÓSZ-től, ebben az »alexandriai kánonban« a könyvek műfajonkénti csoportosításban következnek egymás után, többletként pedig egyéb iratok, az ún. apokrifus könyvek is megtalálhatók benne. (Ld. SEPTUAGINTA). Minthogy e fordítás g. nyelve egyszerű, hasonlít az ÚSZ »koiné« nyelvjárásához, ezért gyorsan terjedhetett és különös missziói jelentősége lett. A Kr. u. 4-5. szd.-ból való kódexek bizonysága szerint elég hamar egymás mellé került az ÓSZ és az ÚSZ, egy B-t alkotva.
Egyiptom egyébként a régi B-i kéziratok megőrzője is volt. Itt a legegyszerűbb anyag, amire írni lehetett, a papirusz könnyen és nagy mennyiségben beszerezhető volt, és Egyiptom rendkívül száraz éghajlatának köszönhetően, a papiruszra írt szövegek is megmaradtak. Különösen a Fajjum-oázisban levő Arszinoé és a kissé D-ebbre fekvő Oxürünkhosz városokban, de sok más egykori Nílus-menti település helyén is maradtak fenn különféle tartalmú iratok, köztük ÚSZ-i részletek is, amelyek azt mutatják, hogy ev-kéziratokat már a Kr. u. 2. szd. elejétől másoltak és terjesztettek Egyiptomban is. - Más szempontból nevezetesek azok a gnosztikus jellegű iratok, amelyeket Nag-Hammadiban (Luxortól É-ra) találtak, pl. a híres Tamás-ev, Pál, valamint Péter apokalipszise és még sok más. Ezeknek értékelése a vallás-, ill. az egyháztörténet köréhez tartozik.
TK
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
