Istentisztelet

Full text search

Istentisztelet
1. Bevezetés: Isten-ismeret és istentisztelet
Az istentiszteleten Isten és ember találkozása történik meg méltó formában és méltó tartalommal. Az ÓSZ-ben az embernek Isten elé járulását gyakran az Isten »keresése« kifejezés szemlélteti (2Krón 20,4; Ám 5,4k), rendszerint egy szent helyen, szent szándékkal: lelki hódolással vagy kijelentés-kéréssel. Ámde »aki az Istent keresi, annak hinnie kell, hogy Ő van« (Zsid 11,6), ez a hit pedig onnan adódik, hogy Isten megismerteti magát az emberekkel. Az első lépés tőle való. És amennyit megértettek az emberek a vallások az Istennek magát megismertető kijelentéséből, annak megfelelő a válaszuk is az istentiszteletben. Nem tárgyalva itt az általános kijelentésnek, a természet világából lehetséges Isten-ismeretnek, s ez utóbbinak az emberi gyarlóság miatt elégtelen voltának a kérdését (ahogyan pl. Pál apostol utal rá, Róm 1,21kk), maradjunk itt a B-i kijelentésnél.
Az ÓSZ-i Isten-ismeretnek legalapvetőbb, ugyanakkor minden más vallástól elhatároló jellegzetessége a monoteizmus és a képnélküliség (a Tízparancsolat első két törvénye). A monoteizmus egyben monolatria = az egy Isten kizárólagos imádása. Az ÚSZ-ben maga Jézus is hangsúlyozta az Isten egyedüli voltát és egyedüli tiszteletét megfogalmazó híres hitvallást (5Móz 6,4; vö. Mk 12,29). Pál univerzális látása még kiegészíti: egy az Isten és Atyja mindeneknek (Ef 4,6). Az Isten kiábrázolásának képtelenségét Deutero-Ézsaiás hangoztatja erősen (Ézs 40,18 stb.), Jézus pedig kimondja, hogy Isten Lélek (Jn 4,24). Ezt kellett hangsúlyozni az ev terjesztésekor egy olyan világban, ahol a pogany templomokban temérdek istenszobor állt, sőt a császárok szobra előtt kellett áldozni.
Izráel úgy ismerte meg Istenét, mint aki a történelemben munkálkodik, ott mutatja meg igazi lényét; már a Jahve név kijelentéséhez is hozzáfűződött ez a tartalom (ld. JAHVE 2.) Ez különböztette meg Izráelt más népektől, amelyek égitesteket, természeti jelenségeket istenítettek. A történelemben munkálkodó Isten a kiválasztás kegyelmi döntése révén Izráel Szövetségese, Szabadítója, Megváltója. - Az ÚSZ-ben mindezek személyesebb és egyetemesebb tartalmat kapnak. Isten Jézus Krisztusban lett az emberek Megváltója (Gal 4,4). Azonkívül Jézus megismertetett egy új névvel: Isten - Atya. Jézus számtalanszor mondta el, hogy az ő mennyei Atyja »a ti Atyátok is« (Mt 5,45 stb.), s e szent kapcsolat által szólíthatjuk meg Istent úgy, hogy »mi Atyánk« (vö. még Róm. 8,15).
Istennek egyik neve az ÓSZ-ben: Úr ('adonáj), amiből következik, hogy vele szemben az őt tisztelő ember »szolga« (cebed). Az istentisztelet betű szerint Isten »szolgálata« (vö. Józsué hitvallása, Józs 24,15). Az Urat hódolat és félő tisztelet illette meg, innen van az istenfélelem fogalom, amely azonban csak látszólag félelemmel telített, mert aki Istent féli, az Istennek tetsző életre törekszik és áldást kap tőle (Zsolt 103,11.13). Az ÚSZ-ben az istenfélelemnek megfelelő szót (euszebeia) éppen ezért fordítják többnyire »kegyességnek« (1Tim 3,16; 4,7k).
Az istentiszteletnek az Istennel való találkozáshoz méltó módon kellett történnie. A religio szó is eredetileg bizonyos elővigyázatot, tiszteletadó kötöttséget jelentett. Nemcsak az ÓSZ-nek vannak meg az istentiszteleti törvényei, hanem az ÚSZ is int, hogy a gyülekezetben »minden szépen és rendben történjék« (1Kor 14,40). Az istentisztelet jó rendjéhez hozzátartozott az, hogy voltak szent helyek, szent idők, szent személyek, szent cselekmények és szent igék, szövegek.
2. Szent helyek
A szent hely fogalmánál látszik legvilágosabban, hogy mi a »szent« szó jelentése: a profán szférától Istennek elkülönített. Mózesnek az égő csipkebokorhoz levetett saruval lehetett járulni (2Móz 3,5), a Sínai-hegyhez a kiváltságosokon kívül senki sem mehetett közel (2Móz 19,12.21kk). A jeruzsálemi templom kőfallal volt körülvéve, és az ÚSZ-i korban g. nyelven írt tiltó táblák halálbüntetés terhe mellett tiltották a pogányoknak a szent területre való belépést (vö. ApCsel 21,27k).
A szent helyeken oltárt szoktak építeni (1Móz 12,7), ez volt a ceremoniális istentisztelet középpontja. Voltak szabad téri szent helyek, az »áldozóhalmok«, sok ilyent a kánaániaktól vettek át az izraeliták (2Kir 3,2kk; 11,18k). Voltak kisebb-nagyobb kőtemplomok is (Bír 9,4; 1Sám 5,2). Jahvének szentelt templom volt Silóban (1Sám 1,7), később illegálisan Bételben és Dánban (1Kir 12,29kk). Az igazi nagy, országos jelentőségű, Jósiás korától pedig egyedül legális templom azonban Jeruzsálemben épült (1Kir 6; 2Kir 23,4kk).
A templom »Isten háza« volt az ÓSZ szerint, amely tehát nem a gyülekezet befogadására szolgált, hanem benne a papság végezte az előírt szertartásokat. A gyülekezet az udvaron elhelyezett nagy oltáron bemutatott áldozatok szemlélője lehetett. A pusztai vándorlás idején a szent sátor és a körülötte-benne folyó szertartások a későbbi templom képét tükrözik. Bizonyosra vehető azonban, hogy K-i nomád törzsek szokása szerint az izraeliták is vittek magukkal egy kisebb méretű sátrat, s ha valahol hosszabb ideig megtelepedtek, abban helyezték el a szent tárgyakat (2Móz 33,7kk).
Amikor a római háború idején, Kr. u. 70-ben, a jeruzsálemi templom végleg elpusztult, a zsinagógák lettek az istentisztelet helyei. Voltak ilyenek már korábban is (Lk 4,16; 7,5), de a templom pusztulása után váltak a zsidó gyülekezetek megtartó központjaivá. A zsinagóga már nem »Isten háza« a szó régi értelmében, hanem »az imádság háza«, amelyben a gyülekezet foglal helyet, s a ceremóniák helyébe lép a B-olvasás és az imádság.
Az ÚSZ-i gyülekezet a kezdet kezdetén magánházaknál jött össze, ahol az ev felidézése, az imádság, az úrvacsora és a diakónia volt napirenden; liturgikus istentiszteleti rend még nem volt (ApCsel 2,46; vö. 1Kor 14,26). Csak amikor számban és anyagiakban erősödtek, és bizonyos egyház-szervezeti rend is kezdett kialakulni (1Tim 3; Tit 1,5kk), a zsinagógák mintájára kicsiny templomokat kezdtek építeni, gyakran B-i történeteket ábrázoló faliképekkel. Missziói, bizonyságtevő céllal ugyan felkeresték - míg fennállt - a jeruzsálemi templomot (ApCsel 3,1; 5,12.21), egyebütt a zsinagógákat (ApCsel 13,5.14; 14,1), de innen a zsidók ellenállása miatt természetszerűen kiszorultak. (Ld. még SZENT SÁTOR, TEMPLOM, ZSINAGÓGA)
3. Szent idők
A lineárisan tovahaladó, végtelennek tűnő idő időpontokból tevődik össze, amelyek más-más tartalmúak: »mindennek megszabott ideje van« (Préd 3,1). Földünk úgy van teremtve, hogy benne visszatérően váltakoznak az évszakok, ezek megszabják pl. a mezőgazdasági munkák rendjét (1Móz 8,22). E munkáknak van kezdete és vége, és ezek az időpontok rövid megállásra, ünneplésre késztettek. Az égitestek járása, és főként a legszembetűnőbb jelenség, a hold fázisváltozásai, szakaszokra, hetekre és hónapokra bontják a tovahaladó időt, és megjelölik a fontosabb napokat mint ünnepeket (1Móz 1,14).
A természet, a vegetáció életéhez kapcsolódó vallásokban, így Kánaánban is, a kalendárium, az ünnepek általában a mezőgazdasági év eseményeihez igazodtak. Izráel számára elkerülhetetlen volt, hogy a földművelés megtanulásával együtt ne alkalmazkodjanak ezekhez a szezonkezdő vagy záró ünnepekhez. Három ilyen nagy ünnep volt. Tavaszi évkezdetet számítva, az első hónap 15. napján volt az (árpa) aratás kezdete, az ettől számított hétszer hét nap elteltével, az ötvenedik napra esett a (búza) aratás vége, a »hetek ünnepe«. Végül a hetedik hónap 15-én kezdődött az őszi gyümölcsszedés, a »betakarítás« ünnepe, a sátoros ünnep. E három alkalom zarándokünnep volt, amikor eljártak valamelyik közeli szentélybe »imádkozni és áldozni« (1Sám 1,3); később a zarándoklás a jeruzsálemi templomba történt (5Móz 6,16).
A kánaáni ünneplésben e természeti ünnepekhez sok nemkívánatos pogány ceremónia kapcsolódott; ezek ellensúlyozására Izráelben ezek az ünnepek idővel a történeti emlékezés ünnepei lettek. Az aratást kezdő ünnephez hozzákapcsolódott a nomád élet emlékét őrző páska; a kettő együtt az Egyiptomból való szabadulás emlékünnepe lett (2Móz 12,26k). Ugyanez a történetiesítő szándék avatta az őszi sátoros ünnepet a pusztai vándorlás emlékünnepévé (3Móz 23,42k). A kései korban pedig a hetek ünnepe a Sínai-hegyi szövetségkötésre emlékeztető ünnep lett. Mindhárom nagy ünneppel találkozunk az ÚSZ-ben is. A »zsidók húsvétja« (páska) Jézus szenvedéstörténetével került szoros kapcsolatba (Mt 26,2.17). Az aratás végi ünnep, amelyet először egy apokrifus könyv nevez a g. pentékoszté, azaz »ötvenedik« néven (2Makk 12,32), mint pünkösd, a Szentlélek kitöltetésének eseménye volt (ApCsel 2,1; vö. 20,16; 1Kor 16,8). A sátoros ünnep pedig Jézus korában az igazi nagy ünnep volt, egy hétig tartó ceremóniával, s a befejezés volt az ünnep »utolsó nagy napja« (Jn 7,2.14.37).
Más jelentőségűek azok az ünnepek, amelyek bizonyos számszerűségek alapján tagolták periódusokba a napokat és esztendőket. Különös jelentőségű volt a sabbát, a hét utolsó napja, amikor szüneteltette a munkát úr és szolga, ember és állat (2Móz 23,12). A babiloniaknál is volt sappattu nevű ünnep (holdtöltekor), de míg az ott amolyan szerencsétlen napnak számított, s ezért nem volt szabad (érdemes) dolgozni, kereskedni, gyógyítani, addig a sabbát Izráelben a pihenés áldását jelentette. Különösen a babiloni fogság utáni időben fogták mind szigorúbban a szombat megtartását (Neh 10,32; 13,15kk), ezért támadták Jézust is ellenfelei, hogy szombatnapon gyógyított (Mt 12,10; Jn 5,9.16).
A szombatnak, mint periódus-zárónak olyan jelentősége volt, hogy éves viszonylatban is sorra került. Minden hetedik év »szombat-év« volt, amikor a szántóföldet pihentetni kellett (3Móz 25,1-7), azonkívül ez az adósság-elengedés éve is volt (5Móz 15,1-4). Végül a hétszer hét év után következő ötvenedik esztendő ún. jubileumi év volt, a »kürtölés esztendeje« (h. jóbél = kos-szarvból készült kürt), amikor a szolgákat fel kellett szabadítani, az elzálogosított birtokot pedig vissza kellett adni a tulajdonosának (3Móz 25,8kk).
Az ÓSZ-i hónap Hold-hónap volt, újhold estéjével kezdődött, amely szerény ünnepi alkalom volt (4Móz 10,10). Amikor még a fogság előtti időben a naptár az első őszi hónappal kezdődött, e hónap elején is ünnepnap volt (4Móz 29,1). Az »újév« napját azonban az ÓSZ nem említi, s nem valószínű, hogy babiloni mintára »Jahve trón-elfoglalása« ünnepet tartottak volna, ahogyan azt vallástörténészek egy időben feltételezték. - Volt viszont ugyanebben az őszi hónapban egy különleges ünnepnap: a nagy engesztelési ünnep, évente egyszeri rendkívüli szertartásokkal (3Móz 16), amellyel nagyon fontos párhuzamba vonja Jézus főpapi áldozatát (Zsid 7,26k; 9,7.11k). (Ld. még ÜNNEP, SZOMBAT, NYUGALOM NAPJA, PÁSKA, PÜNKÖSD)
4. Szent személyek
Az istentisztelet jó rendje érdekében minden vallásnak megvannak a szent személyei a kultuszi cselekmények végzésére, vagy a kijelentések közlésére. Az ÓSZ-ben Áron és fiai voltak azok, akiket Mózes - isteni rendelkezés alapján - a papi szolgálatra kijelölt (2Móz 28,1; 40,12kk). Másfelől azt olvassuk, hogy a Lévi törzséből való férfiak, a léviták voltak hivatottak a szent szolgálat végzésére (2Móz 32,26kk). Áron és utódai a nemzetségtáblázatok szerint szintén a Lévi törzséből valók voltak (4Móz 6,16kk; 1Krón 5,27kk). A papi tiszt tehát nem szabadon választható hivatás volt, hanem a lévita-ároni körön belül öröklődött.
A honfoglalás után mindegyik törzs megkapta a maga területét, csak Lévi törzse nem. »Az Úr volt az ő örökségük« (5Móz 10,9; 18,1k), ami azt jelentette, hogy ők az áldozatokból, a tized-adományokból (4Móz 18,21) részesedtek, illetve a »lévita-városok« jövedelméből éltek (Józs 14,4; 21,1kk). A lassanként kialakuló papi hierarchia azonban az egyszerű lévitáknak csak alsóbbrendű szerepet juttatott, amit szentesített Jósiás király 622-es kultuszi reformja (2Kir 23,8k), majd Ezékiel próféta új kultusztervezete (Ez 44,10kk). A Krónikás-történetíró viszont Dávid királyi rendelkezéseinek tulajdonítja a léviták szolgálati beosztását (1Krón 23-26).
Az áldozó papság feladata volt, hogy a ceremónia minden részletét a rituális előírásoknak megfelelő pontossággal végezze, mert csak az így bemutatott áldozat volt »kedves illat« az Úrnál (3Móz 1,9.13.17 stb.), és így lehetett »engesztelést szerezni« és bocsánatot nyerni az elkövetett bűnökre (3Móz 4,20.26 stb.). Az áldozó pap tehát közbenjáró szerepet töltött be Isten és az áldozó ember vagy gyülekezet között. Ebben állt az igazi felelőssége.
A főpapi státus a királyság idején alakult ki. Dávid és Salamon idejében az ároniták két leszármazottja, Cádók és Ebjátár működött főpapként. Amikor az utóbbi kegyvesztett lett (1Kir 2,26k), a főpapi tiszt Cádók családjában öröklődött tovább (Ez 44,15). Jelentőségük a fogság utáni időben még jobban megnőtt, mert világi uralkodó nem lévén, a főpapok voltak Izráel vezetői. Ők álltak később a nagytanácsnak, a szanhedrinnek az élén is. A főpapi tisztet már betöltött személyekből és más templomi tisztviselőkből állt a »főpapok« testülete; ezért említ az ÚSZ is gyakran »főpapokat« - többes számban (Mt 16,21; 26,59).
Az ÚSZ-i istentiszteletben ceremoniális funkciókat végző szent személyekről nem szólhatunk. Az apostol egyszerűen »szenteknek« nevezi a Krisztusban hívőket (Róm 1,7; Ef 4,21k), mert szentek azok, akiket kiválasztott az Úr (1Kor 1,2; Kol 3,12). A választottak között különös tekintélyük volt maguknak a Jézus által elhívott apostoloknak, az ő szolgálatuk azonban nem cselekedetekben állt, hanem Jézus kívánsága szerint a bizonyságtétel, a misszió volt (ApCsel 1,8). Később az egyház szervezése idején kialakulnak bizonyos tisztségek: presbiterek, diakónusok és a több gyülekezetre is felügyelő »püspökök« (1Tim 3), a szó azonban azt jelenti, hogy felvigyázó, gondviselő (vö. 1Pt 2,25). Ők már csak egyetlen Főpapról tudnak (Zsid 7,26kk), akinek a szolgálatára szentelték magukat. (Ld. még PAP, PAPOK ÉS LÉVITÁK, FŐPAP)
5. Szent cselekmények
Az ÓSZ-i istentisztelet elsősorban ceremoniális jellegű volt, a kultusz középpontjában az áldozat állt. Az áldozat régi általános neve: ajándék. Lehetett a hála kifejezése, de lehetett mögötte bűntudat, és lehetett a könyörgő imádság kiegészítése. Az istentiszteleti rendtartás megszabta az egész gyülekezet nevében bemutatott állat-, vagy ételáldozati formákat (3Móz 1-7). De bár az áldozat ajándék, az ÓSZ világosan kimondja, hogy Istent az áldozatokkal nem lehet lekötelezni. Az »adok, hogy adj« - pogány gondolat. Isten nincs rászorulva az áldozatokra, ezért a kelletlenül vagy dicsekvéssel hozott áldozatokat elutasítja (Zsolt 50,8kk; Ézs 1,11kk; Mal 1,10kk). Ez az elutasítás azonban nem jelent általános tiltást. Az oltárról felszálló füst lehet »kedves illat« az Úr számára (1Móz 8,21), ha látja mögötte az odaadást és a tiszta szívet.
Az áldozatbemutatás mozzanatai közé tartozott az, hogy az áldozatot hozó ember rátette kezét a levágandó állat fejére (3Móz 1,4 stb.), ami nemcsak bűn-átruházást jelentett (mint 3Móz 16,21-ben), hanem az azonosulást: az áldozó magát tartja halálra méltónak, az áldozat csak helyettesít. Az áldozatot az oltárra már az áldozó pap vitte, az előkészítésben a léviták segédkeztek; ők szolgálatuk díját természetben kapták meg (3Móz 6,9kk; 7,31kk). Az oltáron el nem égetett húst megfőzték, és az áldozó család tagjai együtt elfogyasztották; ezáltal szent közösségbe kerültek egymással és Istennel. Csak a kövér részeket és a vért kellett minden körülmények közt az oltárra adni, mert a vérhez hozzátartozik az élet, amelyet Isten adott, és Ő veheti vissza.
Papi tevékenység volt - bár nem istentiszteleti keretek közt - a szent sors-kockákkal való kijelentésadás. Olyankor alkalmazták ezt, amikor egy személyt kellett kikeresni egy nagyobb tömegből (Józs 7,16kk; 1Sám 10,20kk), vagy ha konkrét kérdésre vártak igen vagy nem választ (Pl. 1Sám 23,9kk).
Az ÚSZ-i istentiszteleten áldozat természetesen nem volt, nemcsak a praxis lehetetlensége miatt, hanem mert az egyetlen tökéletes áldozat teológiailag is kizárta (Zsid 10,12-14). Szent cselekmények voltak viszont a sákramentumok. A »kenyér megtörése« (ApCsel 2,46; 1Kor 11,23kk), a Jézus áldozatára emlékeztetett, de erősítette a vele és az egymással való közösséget is (1Kor 10,16k). A keresztség egyszeri szertartás volt, szimbolikus jelentéssel az »újjászületés fürdője« (Tit 3,5), melyet a Szentlélek ajándéka tett teljessé (ApCsel 2,38). Miután a keresztség a gyülekezethez tartozás ismérve is volt, a pogányok megkeresztelkedése után (ApCsel 8,36 10-11) tágra nyílt a kör a Krisztus-hívő zsidókon túl másoknak a befogadására is. (Ld. még ÁLDOZAT, ÜNNEPI LAKOMA, KERESZTSÉG, UTOLSÓ VACSORA)
6. Szent igék, szent szövegek
Minden vallás ünnepein elhangzott az ünnep eredetének története, esetleg kultusz-dráma formájában eljátszva. A szent történet ilyen előadása megvolt az ÓSZ egyes ünnepein is (pl. 2Móz 12,11.26kk). Egyes alkalmakkor hitvallás hangzott el emlékezésként Isten nagy tetteire (5Móz 26,5-9). - A ceremoniális istentisztelet kiegészítője volt azután az imádság, mely lehetett spontán személyes fohász (1Sám 1,10k), gyakrabban azonban ünnepélyes, formailag is szépen felépített ima (2Sám 7,18-29: 1Kir 8,22-53). Istentiszteleti célra szánt imádságok gyűjteménye a Zsolt.
Gyakoribb azonban az istentiszteleten az Istentől jövő szent szavak közvetítése. A pap áldással bocsátja el az imádkozó embert (1Sám 1,17), vagy gyülekezetet (4Móz 6,24-26). További feladata volt a papnak, hogy »tanítást« adjon: útmutatást főként kultuszi rituális kérdésekben. E papi tanítás neve volt eredetileg a tóra (Hag 2,10kk).
A templomi személyzethez tartozó kultuszi próféták hosszabb szertartásokban, dramatizált előadású zsoltárokban Isten szavát szólaltatták meg liturgikus előírás szerint (Zsolt 2,6-9; 42,11). A nagy próféták igehirdetése azonban nem ide tartozik.
Jézus és tanítványai egy ideig alkalmazkodtak az ünnepi szokásokhoz. Egy-egy ilyen ünnep Jézus különleges kijelentéseinek az alkalma lett (Jn 7,37; Mt 26,26-28). Templomi tartózkodásait felhasználta a tanításra (Jn 7,14; 8,2), ugyanezt tette a zsinagógákban is (Mt 4,23; 9,35 stb.). A tanítványokat maga hatalmazta fel a tanításra. - Az ősgyülekezetekben jöttek létre a hitvalló Krisztus-himnuszok (Fil 2,5-11; 1Tim 3,16 stb.), és természetesen hozzátartozott istentiszteletükhöz az ének, az imádság, a bizonyságtétel, a prófétai tanítás, nem utolsósorban pedig Jézus ev-i tanításainak felidézése. (Ld. még ISTEN IGÉJE, ÁLDÁS, IMÁDSÁG, TANÍTÁS, TÓRA, KULTUSZI PRÓFÉTA)
TK

 

 

Arcanum Newspapers
Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

The Company Contact Press room

Languages