Jeruzsálem
Jeruzsálem
1. Neve
A város neve hosszú múltra tekint vissza, aminek a kezdete homályba vész. Első ízben az ún. egyiptomi átokmondásokban (Kr. e. 19-18. szd., a 12. dinasztia kora) találkozunk vele. Valószínű, hogy ezekben az átokszövegekben a 'vs'mm (usamem, usalimum, rusalimum) Jeruzsálemre vonatkozik. A korai emlékekben Sálem, Sálim szerepel. Ezt őrzi az atyák korából az 1Móz 14,18 is, amely szerint Melkisédek Sálem (h. sálém) királya volt; a későbbi korból pedig a Zsolt 76,3, ahol Sálem egyértelműen azonos Sionnal, ill. Jeruzsálemmel. Az Amarna-levelekben (Kr. e. 15-14. szd.) ur-salimum vagy uru-salim. A város neve tehát összetett szó. A név első felének a jelentése az akkád és sumér uru alapján alapítás, azaz város. A sálém, salim ősi sémi eredetű szó. A sumér nyelv silim szava, amely már Kr. e. 3. évezredben ismert, sémi jövevényszó. Főleg köszöntést, üdvözlést fejez ki, aminek gazdag tartalma van (egészség, teljesség, üdv, béke). A salim szó az eblai agyagtáblákon is előfordul (Kr. e. 25. szd.). Az eblai agyagtáblák nyelve pedig kétségtelenül a sémi nyelvekhez tartozik. A város nevének a jelentése tehát: a béke városa. Az izráeliek is ezt a jelentését vették át és őrizték meg (Zsid 7,2). Az akkád formát a nabateus 'Urislem, az iszlám előtti arab 'Urisallum, Sallam, és a szír 'Urislem őrizte meg leginkább. Az asszír feliratokon, pl. Szanhérib prizmáján (Kr. e. 7. szd.) urusalimmu vagy ur-sali-immu a város neve.
Az izráeliek a honfoglalás és a bírák korában Jebúsznak (h. jöbusz) nevezték (Bír 19,10k; 1Krón 11,4k; vö. Józs 18,8; 18,16.28). A város h. neve a kánaáni uru-salim átírása. Jelölése a h. mássalhangzós írásban jrvslm és jrvsljm. A mássalhangzókat többféleképpen is el lehet látni magánhangzókkal: jörusálém, jörusálem, jörusálaim, jörusálajim, jörusálájim). Van olyan felfogás, amely szerint a helyes állandó olvasási mód (köré perpetuum) a jörusálém (Jerusálém, Jeruzsálem). Más vélemény szerint a jörusálajim, jörusálájim a helyes olvasási mód (Jerusálájim). Ez utóbbi olvasási mód kétségtelenül későbbi, hiszen az ÚSZ még nem használja, jóllehet a Kr. u. 66-70 közötti pénzérméken már találkozunk vele. A h. név g. átírása az LXX-ban Ierousalem. Eleinte h (spiritus lenis) nélkül ejtették, később h-val (spiritus asper), s voltak, akik nyitva hagyták a kiejtés kérdését. A Kr. e. 2. szd.-tól ismeretes a Hieroszolüma változat, aminek a használata mind a g., mind a latin nyelvű szövegekben egyre általánosabb lett. Lehetséges, hogy a spiritus asper alkalmazásának az eredete a Hieroszolüma tagolásban rejlik, amit aztán a név korábbi formáira is alkalmaztak. Az ÚSZ-ben mind a Ierouszalem, mind Ieroszolüma használatos. A V-ban Hierusalem, Ierusalem, Hieroslyma és Ierosolyma.
A B-ban számos más neve is van: Dávid városa (2Sám 5,9; 6,12; 1Krón 13,13), Isten városa (Zsolt 46,5; 87,3), Istenünk városa (Zsolt 48,2.9), az Úr városa (Ézs 60,14), a Seregek Urának városa (Zsolt 48,9), a nagy király városa (Zsolt 48,3; Mt 5,35), Izráel Szentjének Sionja (Ézs 60,14), Szent város (Ézs 48,2; 52,1; Neh 11,1.18; Dán 9,24; Mt 4,5; 27,53; Jel 11,2), Júda városa (2Krón 25,28), Ariél (Ézs 29,1k.7).
2. Fekvése, domborzata
Jeruzsálem a Júdai hegyvidék egy kőpadszerű nyúlványán, az É-i hegyoldalon (Zsolt 48,3) fekszik, a Holttenger É-i végétől 25 km-re, a Földközi-tengertől 52 km-re. Bár jó közlekedési összeköttetései vannak, sem az É-ról D felé haladó, sem a Jerikótól Bét-Hórónon át a tengerpart felé vezető út nem érinti közvetlenül. A Zsolt 125,2 szerint Jeruzsálemet hegyek veszik körül, amelyek magasabbak is a szépen emelkedő Sion hegyénél (Zsolt 68,16k). A város csak É-on kapcsolódik közvetlenül a Júdai hegységhez. A környező hegyektől K-en a Kidrónvölgy, NY-on és D-en a Hinnóm-völgy választja el. A Hinnóm-völgy a Rógél-forrásnál (Jób kútja) találkozik a Kidrón-völgyével, mely utóbbi egészen a Holt-tengerig nyúlik. Az így körülhatárolt fennsíkot teljesen kettészeli az el-Vad, amelyet a nép Jézus korában a Sajtkészítők-völgyének nevezett (Türopoion). Az el-Vad által kettéosztott fennsíkot keresztbefutó bevágások is tagolják. Így Jeruzsálem voltaképpen öt dombon épült. A hagyomány szerint a K-i részen lévő három domb neve Bezeta, Mórija és Ófel, a NY-i két dombé pedig Akra és Sion. A NY-i hegyhát jóval szélesebb és magasabb a K-inél. É-i részén, ahol a város végződik, 789 m magas, a D-i részének NY-i szélén 777 m, K-i szélén 748 m, középső része a templomhegy 744 m. A város domborzata az idők folyamán, részint az erőszakos pusztítások, részint a tervszerű munkálatok miatt, sokat változott. A völgyek zömmel betöltődtek. Sokszor nehéz a B-ban említett helyeket azonosítani.
3. Éghajlata
Jeruzsálem a szubtropikus éghajlati övezethez tartozik. Jellemző az esős (tél) és az eső nélküli (nyár) évszakok váltakozása. Az évenkénti csapadék mennyisége erősen ingadozik, mint Palesztinában általában. Az esős évszak általában decembertől februárig tart. Az esős évszakot megelőző és követő két hónapban nagyon kevés a csapadék. A nyári hónapokban pedig (májustól szeptemberig) rendszerint egyáltalán nincs eső. A hőmérséklet télen 0 °C alá is süllyedhet, olykor hóesés is előfordulhat. A nyári hőmérséklet 25 és 35 fok között mozog de olykor eléri a 40 fokot is. A tenger felől áramló páradús levegő a hajnali órákban ködöt és harmatot eredményez, ami azonban hamar elmúlik, felszárad (vö. Ézs 44,22; Hós 6,4). Dél tájban olykor enyhe szellő fúj a Földközitenger felől, de aztán újra felszökik a hőmérséklet. Április közepétől június elejéig, majd szeptembertől novemberig, többnyire gyenge K-i- DK-i szél fúj, amely rendszerint száraz (sirokkó, gyakran khamzinnak is nevezik, a mai h. nyelvben sarav, vö. Ézs 49,10). A levegő páratartalma 0 % alá is süllyedhet. A száraz levegő árt a szívnek, gyengeséget okoz (vö. Jón 4,8), ingerlékennyé tesz. A száraz, forró K-i szél leperzseli a földeket, a növényeket (vö. Ézs 40,7). Az évszak vége felé azonban nem mindig forró, ezt nevezik hideg khamzinnak.
4. Vízellátása
A víz biztosítása minden város számára létkérdés volt, azok számára pedig különösen is, amelyeket falak vettek körül. Jeruzsálem falain belül nem voltak források. A város falain kívül két forrás volt: a Rógél-forrás (cén-rógél, Józs 15,7; 18,16; 2Sám 17,17; 1Kir 1,9), és a Gihón-forrás (cén-gihón, 1Kir 1,33.38.45).
A Rógél-forrás (Jób forrása) a várostól kissé távolabb, a Kidrón- és a Hinnóm-völgy egyesülésénél lévő kis síkság alsó részén van, ahol régen a királyi kert állott (2Kir 25,4). A Rógél-forrás közelében volt a zóhelet (1Kir 1,9), azaz a kígyó- vagy sárkánykő. A kígyókő eredete és rendeltetése homályos. Valószínű, hogy erről a kőről, vagy ennek összefüggésében nevezték magát a forrást is Sárkány-forrásnak. A Neh 2,13-ban említett Sárkány-forrás valószínűleg azonos a Rógél-forrással. Erre utal az is, hogy a hagyomány Nehémiás forrásának is nevezi.
A Gihón (ma: ain szitti Marjam - Mária-forrás) a Kidrón-völgyében a várhegy alatt van. Valamikor a forrás a talajszinttel egy vonalban volt. Időközben a völgy feltöltődött. Jelenleg 30 lépcsőn lehet a forráshoz lejutni, amit a beomlás ellen bolthajtás védelmez. Mivel a Gihón-forrás a falakon kívül volt, már a jebúsziak készítettek egy alagutat a városból a forráshoz. A régészeti leletek szerint a Dávid előtti időből való egy csatorna, amely a Gihón vizének egy részét az Alsó-tóba vezette. Ezékiás ezt betöltette, s helyette alagutat készített a sziklán át a Felső-tóhoz, vagy a Király-tóhoz.
A két forrás vize azonban nem volt elég, ezért víztároló medencéket is kellett építeni. A közhasználatra szánt nagy víztárolók részint bent a városban, részint a városon kívül voltak, zömmel épségben fennmaradtak. Ilyen a Hinnóm-völgyben, a joppéi kaputól NY-ra, a birket el-Mamillah, amely 89 m hosszú, 59 m széles és 6 m mély. Ez lehetett a Felső-tó, amelyet csatorna kötött össze a város falain belül lévő alacsonyabb fekvésű tóval, a birket el-Batrakkal (Pátriarchák tava, Ézs 7,3; 36,2; 2Kir 18,17). A középkorban ezt a tavat nevezték Ezékiás tavának, a zsidók viszont a város falait erősítő tornyok után Berekat-migdalim-nak, azaz Torony-tónak. A Sajtkészítők völgyében 13 m mélyen csatorna nyomára bukkantak, amely a Pátriarchák tavának vizét egy ciszternába vezette. Szintén a Hinnóm-völgyben van a Szultán-tó is, amely 150 m hosszú, 70 m széles és 12 m mély. A templomtéren kívül, az ÉK-i sarkán, volt az Izráel fiainak a tava. Sokáig ezt tekintették a Bethesda- vagy Bezetha-tavának, az azonban ettől távolabb, É-ra volt. A Neh 3,16 szerint Dávid sírjával szemközt is volt egy mesterséges tó.
5. Környéke
Jeruzsálem környékén számos hely van, amelyekhez B-i események kapcsolódnak. A Kidrón-völgytől K-re húzódik, É-D-i irányban, néhány km hosszan az Olajfák hegye. Három kiemelkedő csúcsa van. A legmagasabb É-on van (818 m). A hagyomány az ApCsel 1,11 alapján Galileus-hegynek nevezi, s ezt tekinti a mennybemenetel helyének. Legalacsonyabban a D-i csúcsa fekszik (742 m). A hagyomány szerint itt épített Salamon áldozóhalmokat Kemósnak és Moloknak. Ezért nevezték el a középkorban a bosszantás, botránkozás hegyének (1Kir 11,7; 2Kir 23,13). Középső csúcsa a Templom-heggyel szemközt van, s 60 m-rel magasabb nála. A csúcsról szép kilátás nyílik Jeruzsálemre, K felé pedig el lehet látni egészen a Gileád- és Móáb-hegységig, valamint a Jordán völgyébe, D-i irányban pedig a betlehemi dombokra. Ezért kapta az Őr-, Látó- vagy Nézőhegy nevet. Ezen a hegyen volt Nób papi város, amelynek lakóit Saul kiirtotta (1Sám 22,19; Ézs 10,32).
Az Olajfák hegyének NY-i lábánál van a Gecsemáné kert. É-i oldala közelében van a hagyomány szerint József és Mária sírja. A Gecsemáné kert másik oldalán, D felé sok sziklába vájt ősrégi sír található. Ezen a részen van Zakariás próféta síremléke (Mt 23,35). A zsidók a sok sír miatt tisztátalan helynek tekintették a völgy alsó részét (Jer 31,40).
A Hinnóm-völgy feletti hegyeket a B név szerint nem említi. A NY felől eső hegyet többen a Jer 31,39-ben említett Gárébnek tartják. A D felől eső hegyet a hagyomány a »Gonosz tanács« hegyének nevezte el, mert ott volt a főpap nyári villája, ahol elhatározták Jézus megölését (Mt 26,3; Jn 11,47kk). A Hinnóm-völgyben volt a Tófet, ahol Molok tiszteletére szülők gyermekeiket elégették (2Kir 23,10; 2Krón 28,3; 33,6; Jer 2,23; 19,6). E szörnyűségek miatt lett a Gé-Hinnóm a kegyes zsidók szemében az ítélet, pokol kifejezőjévé (gyehenna, Mt 5,22.29k; 10,28; 18,9; 23,15.33; Mk 9,43.45.47; Lk 12,5; Jak 3,6; vö. Jel 19,20).
6. Története
a) Az őskortól Saul koráig
Jeruzsálem már a Kr. e. 4-3. évezredben lakott hely volt. Az Ófelen egy sírból számos nagyon szép kerámia került elő, amelyek ebből a korai időből származnak. Ez időben új hódítók érkeztek, akik megvetették Palesztinában a korai bronzkori városok alapjait. A település valószínűleg a Kr. e. 3-2. évezredben fejlődött várossá. A Kr. e. 2. évezred fordulóján (2000-1800) olyan népek nyomultak a Közel-K-re, amelyek NY-sémi dialektust beszéltek. Őket nevezi a B amóritáknak, emóriaknak (Mezopotámiában: amurru). A város neve első ízben az egyiptomi átok-szövegekben fordul elő (Kr. e. 19. sz.). Az átokszöveg szerint Jeruzsálem függő viszonyban volt Egyiptommal, de két főembere vezetésével meg akart szabadulni a függőségtől. A középső bronzkor második felében (Kr. e. 18-16. szd.) újabb népvándorlási hullám kezdődött. Az egyiptomi birodalom összeomlott, az uralom a hikszoszok kezébe került. A hikszoszok uralma viszonylag rövid életű volt. Egyiptom megerősödött, visszaszerezte uralmát Palesztina felett is. Jeruzsálem, más városállamokhoz hasonlóan, Egyiptom vazallusa lett. Ebben az időben jelent meg Ábrahám Kánaán földjén. A város neve ez időben Sálem volt. Amikor Ábrahám visszatérőben volt Kedorláómer legyőzése után, Melkisédek, Sálem királya, kenyérrel és borral kiment elé és megáldotta. E találkozásnak fontos vallástörténeti jelentősége is van, mivel a tudósítás szerint Melkisédek a Felséges Isten papja volt (1Móz 14,18kk; vö. Zsid 7,1kk). A Kr. e. 15. szd.-ban új nép jelentkezett: a hettiták. Egyiptom hatalma megingott. Ez időből származnak az Amarna-levelek, amelyekben ismét szerepel Jeruzsálem neve. A tengeri népek áradata a hettita birodalmat elsöpri, Egyiptom hatalmát megrendíti. Ezt az egész időszakot, Jeruzsálem őstörténetét az Ez 16,3 tömören úgy foglalja össze, hogy a város Kánaán földjén született, apja emóri, anyja pedig hettita volt. Ez világos utalás arra, hogy a város megszületésében, fejlődésében az emóriaknak és a hettitáknak fontos szerepük volt.
A honfoglalás idején jebúsziak lakták, s az izráeliek Jebúsznak nevezték. A gibeóniak behódolása után Adónícedek, Jebúsz királya, létrehozza az öt emóri király szövetségét, de Józsué legyőzi őket, a királyokat kivégezteti, Adóníceket is (Józs 10,1.3.5.23k; 12,10). Magát a várost azonban nem tudták elfoglalni az izráeliek (Józs 15,63). Az ország felosztása során a város Benjámin területére esett (Józs 18,28). Józsué halála után a Júda által legyőzött őslakók között szerepel Adóníbezek, Jeruzsálem királya is. A győztes csata után az izráeliek elfogták Adóníbezeket, kezéről levágták a hüvelykujjakat, lábáról a nagyujjakat, s elvitték Jeruzsálembe. Ezután Júda fiai harcoltak Jeruzsálem ellen is: elfoglalták, lakosait kardélre hányták, a várost felégették. Nyilvánvaló azonban, hogy mindez a külső városra vonatkozik, magát az erődítményt nem tudták elfoglalni. Jeruzsálem tehát továbbra is a jebúsziak kezén maradt (Bír 1,1-8). A Bír 19,12 szerint is jebúsziak laktak a városban. A helyzet Saul uralkodása idején sem változott. Erre utal, hogy Dávid, a filiszteusok felett aratott győzelem után, Góliát levágott fejét Jeruzsálembe vitte (1Sám 17,54).
b) Dávid és Salamon korában (Kr. e. 1010-931)
Dávid első jelentős vállalkozása azután, hogy Hebrónban egész Izráel királyává felkenték (2Sám 5,1kk), Jeruzsálem elfoglalása volt. A tudósítások (2Sám 5,6-8; 1Krón 11,4-6) nagyon szűkszavúak. Ez a szűkszavúság valószínűleg abból adódik, hogy a sziklavár elfoglalása csellel történt, s ennek lényege a vár további védelme szempontjából hadititoknak számított. A 2Sám 5,6 szerint Dávid a maga embereivel, vagyis a könnyen mozgatható, tapasztalt seregével, amelyben zsoldosok is lehettek, vonult Jeruzsálem alá. Sion sziklavára három oldalról megközelíthetetlen volt. Dávid nem rendelkezett megfelelő ostromfelszereléssel. A jebúsziak magabiztossága érthető. Várukat bevehetetlennek tartották. Gúnyos megnyilatkozásuk, mely szerint Dávidot a vakok és a sánták is elűzik Jeruzsálem alól, a szokásos lélektani hadviseléshez tartozott (vö. 1Sám 17,41kk; 2Kir 18,19kk). A sziklavár elfoglalásában fontos szerepe volt a csatornának (h. cinnór). A Gihón-forrás a várfalon kívül volt. Már a kananeusok (Kr. e. 2000 körül) úgy biztosították a vár vízellátását ostrom esetére, hogy alagutat ástak a várból, amely egy kútszerű aknába torkollott. Jóáb és harcosai ezen az aknán és alagúton át nyomultak be a várba. Kinyitották a várkaput, s ezzel a vár sorsa eldőlt. Az akna bejáratát Charles Warren fedezte fel 1867-ben, s ő is könnyen feljutott ezen az úton a várba. Kétségtelen az is, hogy a vár elfoglalása nem csak ennyiből állt. A 2Sám 5,9 és az 1Krón 11,8 egyaránt arról tudósít, hogy a vár elfoglalása után a várfalak javításra szorultak. Dávid tehát ostromolta is a várat. A döntő napon az ostromló sereg nagyobb része rohamot indított, amivel magára vonta a védők figyelmét, s ezzel lehetővé tette Jóáb vállalkozásának a sikerét.
Jeruzsálem elfoglalása után Dávid a sziklavárban telepedett le, s Dávid városának nevezte el. Így lett Jeruzsálem Izráel politikai fővárosává. Hamarosan elkezdték az ostrom által okozott károk helyreállítását. Dávid Millótól befelé, Jóáb pedig a város többi részén irányította a munkákat (2Sám 5,9; 1Krón 11,8). Dávid megmaradt a régi várfalakon belül. A sziklavár É-i részén palotát épített, aminek tornya is volt (2Sám 5,11; 7,2; Neh 3,25; Énekek 4,4). Épített más házakat is (1Krón 15,1). A királyi palota közelében lehettek a testőrök részére emelt épületek is (vö. 2Sám 11,2). A Neh 3,16-ban említett vitézek háza a sziklavár D-i részén lehetett.
Dávid azonban nemcsak politikai, hanem vallási központtá is tette Jeruzsálemet. Kijelölte az Isten ládájának a helyét, sátort készíttetett számára (1Krón 15,1), majd nagy ünnepségek közepette Jeruzsálembe vitette (2Sám 6). Jeruzsálem ezzel nyerte el igazi jelentőségét Izráel életében. A 132. zsoltár szemléletesen írja le, milyen buzgósággal, Isten iránti szeretettel fáradozott Dávid azon, hogy a szent láda méltó helyet kapjon, de azt is, hogy ez nem Dávid akaratából történt: Isten választotta ki a Siont örök lakóhelyéül (Zsolt 132,2kk.13k).
Dávid azt is elhatározta szívében, hogy templomot épít. Isten ezt nem engedte meg, de ígéretet adott neki, hogy majd utóda megépíti a templomot, házát és királyságát pedig ő építi meg örökre (2Sám 7,1-16). Ezzel az ígérettel Jeruzsálem üdvtörténeti jelentőséget is kapott. Dávid alázatos és hálás szívvel fogadta el Isten döntését és ígéretét (2Sám 7,18-29). Ha Dávid a templomot nem is építhette fel, mindent megtett majdani felépítésének előkészítésére. Megvette Arauná szérűjét, ahol a nagy csapás idején az angyalt megpillantotta. Ezzel meghatározta Isten akaratából a templom és az áldozati oltár helyét (2Sám 24,16-25). A jövevényeket kőfejtésre rendelte. Százezer talentum aranyat, egymillió talentum ezüstöt, megmérhetetlen mennyiségű vasat és rezet, továbbá sok cédrusfát és követ hagyott utódára, sőt még munkásokat is szerződtetett (1Krón 22,1-19; 29,1-9).
Dávidot Jeruzsálemben temették el, a falakon belül (1Kir 2,10). Dávid sírja a Neh 3,16 szerint a DK-i domb D-i lejtőjén, a Siloám tava fölött, a K-i városfal közelében lehetett. Az ApCsel 2,29 még feltételezi, hogy Jézus korában még mindenki tudta, hol található a nagy király sírja. Feltehetően Dávid sírja körül volt a királyok temetkezési helye, ahová a Kir szerint Dávidtól Áházig tizenhárom királyt temettek el. A Krón szerint Jórám (2Krón 21,20), Jóás (2Krón 24,25), Azarjá (Uzzijjá, 2Krón 26,23) és Áház (2Krón 28,27) máshol van eltemetve. Egyébként a királyok temetkezési helyéről semmi bizonyosat nem tudunk. A falakon belül volt. Csak ezeket a sírokat tűrték meg a falakon belül. Az Ez 43,7 valószínűleg későbbi, máshol lévő királysírokra vonatkozik (pl. 2Kir 21,18.26).
Salamon, nagyszabású tervei megvalósítása érdekében, É felé megnagyobbította Dávid városát. Megépítette Millót és Jeruzsálem várfalát (1Kir 9,15). Berakatta Dávid városának réseit (1Kir 11,27). Ez nem csupán a régi falak kijavítását jelentette. A nagy és veszélyes rés a Dávid városa és a templomhegy között volt. A templom nem lehetett a várfalon kívül. Salamon tehát úgy építette meg a falakat, hogy ezt a rést megszüntette, így Arauná szérűje is a falakon belülre került. A szent szikla és a város régi fala közötti távolság kb. 350 m. Lehetséges, hogy Salamon Millója a királyi palota és a templomhegy közötti új falat jelenti, sőt a templom és a királyi palota erődítményeit is.
Salamon legnagyszerűbb és legjelentősebb műve a templom felépítése volt (1Kir 6,1-38; 7,13-31; 8,1-66; ld. SALAMON TEMPLOMA). A templomon kívül számos pompás épületet emelt: a Libánon-erdő palotát, ahol a kétszáz aranypajzsot elhelyezték (1Kir 7,2kk; 10,16), az oszlopcsarnokot, a tróntermet, az ítélethozatal csarnokát (1Kir 7,6k). Pompás palotát épített magának, valamint a fáraó lányának is, akit feleségül vett (1Kir 7,8). A királyi palotához csarnok is tartozott (1Kir 7,8), ami valószínűleg azonos a belső udvarral, vagy az őrök udvarával (2Kir 11,5k.19; Jer 32,2; Neh 3,25). A nagy udvart három sor faragott kő és egy sor cédrusgerenda vette körül (1Kir 7,12). A király mellé rendelt harci kocsik és lovasok számára is bizonyára gondoskodott megfelelő épületekről (1Kir 10,26). Salamon művére árnyékot vet, hogy a Jeruzsálemmel szemben lévő hegyen Kemósnak és Moloknak is épített áldozóhalmokat (1Kir 11,7k). A Mashit-hegytől D-re pedig áldozóhalmot épített Astóretnek, a szidóniak bálványának; Kemósnak, a móábiak bálványának; és Milkómnak, az ammóniak bálványának (2Kir 23,13k).
c) Az ország kettészakadásától a babiloni fogságig
Kr. e. 931-587. Salamon halála után az É-i törzsek elszakadtak Dávid házától. A két királyságot Benjámin határa választotta el egymástól. A határ tehát alig 16 km-re húzódott Jeruzsálemtől É-ra.
A következő 350 év során Dávid városának nagysága alig változott. A dávidi-salamoni béke aranykora azonban elmúlt. Jeruzsálem állandó veszélyben forgott: hol az É-i országrész, Izráel felől, hol a többi szomszédok oldaláról, K-ről Ammón, Móáb és Edóm, D-ről a filiszteusok és Egyiptom részéről.
Az első megpróbáltatás Roboám uralkodásának 5. évében (Kr. e. 986) érte Jeruzsálemet. Sisák, Egyiptom királya, felvonult ellene, elvitte a templom és a királyi palota kincseit (1Kir 14,25k). Kr. e. 840 körül Jórám bálványozása büntetéseként a filiszteusok és az arabok fosztották ki (2Krón 21,16k). Amacjá (Kr. e. 796-791) az edómiak legyőzése után háborút kezdeményezett Izráel ellen, de vereséget szenvedett. A győztes Jóás bevonult Jeruzsálembe, kifosztotta a templomot és a királyi palotát, s négyszáz könyök hosszúságban, az Efraim-kaputól a Szöglet-kapuig, lerombolta Jeruzsálem várfalát (2Kir 14,12kk; 2Krón 25,21kk). A lerombolt várfalat utóda, Azarjá (Uzijjá, Kr. e. 791-740) állította helyre. Mikor Azarjá leprában megbetegedett, fia, Jótám került a királyi palota élére (Kr. e. 750 körül). Ő építette meg az Úr háza felső kapuját, és a Várhegy kőfalán is sokat épített (2Krón 27,3). A K-i városhegyen végzett feltárások arra utalnak, hogy a jebúsziak által épített falat Kr. e. a 8. szd. elején kiegészítették, s a következő szd.-okban legalább hatszor felújították. Ez történt Ezékiás idejében is (Kr. e. 716-687). Ezékiás élére állt egy Asszíria elleni szövetségnek. Amikor Szanhérib (Kr. e. 705-681) elindult a lázadás leverésére, Ezékiás hozzáfogott Jeruzsálem megerősítéséhez. Betömték a városon kívül lévő forrásokat és patakokat, hogy az ostromlók ne találjanak vizet (2Krón 32,2k). Elzárta (ekkor vagy később) a Gihón felső forrásának a vizét és Dávid városának NY-i részére vezette (2Krón 32,30). Az egész várfalat kijavíttatta, megnagyobbította az őrtornyokat, kívül épített egy másik falat, s megerősítette a Dávid városában lévő Millót (2Krón 32,5). Mindez fontos és hasznos intézkedés volt, Jeruzsálemet azonban az Úr mentette meg az ostromló asszír sereg kezéből (2Krón 32,20kk; 2Kir 19,35k).
Manassé, Ezékiás utóda (Kr. e. 687-642) gonosz, istentelen király volt. Jeruzsálem sokat szenvedett uralkodása alatt, mert az egész várost megtöltötte ártatlan vérrel (2Kir 21,16). Újra megépítette az áldozóhalmokat, oltárokat épített az Úr házában a bálványoknak (2Kir 21,3kk). E bűnök miatt Isten felhozta ellene az asszírokat. Manassét bilincsbe verték és Babilonba vitték. Manassé a nyomorúságban megtért Istenhez. Hazatérve megtisztította a templomot. Külső várfalat épített Dávid városához: a Gihóntól NY-ra a völgyben a Hal-kapu felé, a Várhegyet is körülvette vele, és igen magasra emelte (2Krón 33,14-17).
Jeruzsálemre Jósiás (Kr. e. 640-609) uralkodása idején virradtak újra szebb napok. Jósiás megtisztította a bálványoktól a templomot, a várost és az országot (2Krón 34,3kk). Elrendelte a templom felújítását (2Krón 34,8kk), ami a reform szellemi hajtóereje lett (2Kir 22,8kk).
Jósiás elesett a megiddói csatában (2Kir 23,29kk; 2Krón 35,20kk). Ezután gyors léptekkel haladt Jeruzsálem a pusztulás felé. Jójákin uralkodásának (Kr. e. 598-597) 3. évében Nebukadneccar ostrom alá vette Jeruzsálemet. Jójákin megadta magát. Nebukadneccar kifosztotta a templomot, a város előkelőit, továbbá a mesterembereket és a vitéz harcosokat - Jójákinnal együtt, Babilóniába vitte (2Kir 24,11kk; 2Krón 36,5k). Jójákin után Cidkijjá lett a király (Kr. e. 597-587), aki fellázadt Babilónia királya ellen (2Kir 24,20; 2Krón 36,13). Cidkijjá uralkodásának 9. évében, a 10. hónap 10. napján megérkezett Nebukadneccar egész seregével Jeruzsálem alá. Jeruzsálem ostroma másfél évig tartott. Cidkijjá uralkodásának 11. évében, a 4. hónap 9. napján elesett Jeruzsálem (2Kir 25,1kk). Nebukadneccar egy ideig habozott Jeruzsálem sorsát illetően. Csak egy hónappal a város elesése után adott parancsot Nebuzaradán testőrparancsnoknak a város elpusztítására. Nebuzaradán a király parancsát kíméletlenül végrehajtotta. Minden értéket összeszedetett és elvitette Babilóniába. A templomot és a palotát felgyújtotta. A várfalakat körös-körül lerombolta. Az öldöklésből megmaradottak zömét fogságba vitte, csak a nincstelenek közül hagyott egy kis maradékot szőlőműveseknek és mezei munkásoknak (2Kir 25,8kk; 2Krón 36,17kk). Jeruzsálem végnapjait és pusztulását megrendítően örökítette meg a JSir.
d) A babiloni fogságtól a második templom pusztulásáig (Kr. e. 538-Kr. u. 70)
Círus, a perzsa birodalom megalapítója (Kr. e. 559-529) Kr. e. 539. október 29-én győztesként vonult be Bábelbe. Ezzel az izráeliek és Jeruzsálem történetének is új szakasza kezdődött el. Círus Kr. e. 538-ban megengedte, hogy a fogságban lévő izráeliek hazatérjenek és felépítsék a templomot. Az Ezsd 1,1k szó szerint idézi Círus rendeletét.
Már Kr. e. 538-ban haza is érkezett az izráeliek egy csoportja, kb. 50 000 ember (Neh 7,66kk). A hazatérők Jeruzsálemben és környékén telepedtek le. A 7. hónapban helyreállították a nagy áldozati oltárt, és elkezdték az áldozatok bemutatását (Ezsd 3,1-5). Szintén a 7. hónapban elkezdték előkészíteni a templom újjáépítését: pénzt adtak a kőfaragóknak és az ácsoknak, a szidóniaknak és a tírusziaknak pedig ételt, italt és olajat, hogy szállítsanak cédrusfát a Libánonról Jáfóba (Ezsd 3,6k). A templom alapjainak a lerakására a 2. év elején került sor. Az alapkövet Zerubbábel, Dávid leszármazottja, kinevezett helytartó rakta le (Zak 4,9). Az idősek, akik még látták a salamoni templomot, sírtak, mások ujjongva örültek (Ezsd 3,8-13). A templom építése azonban hamar elakadt, aminek külső és belső okai voltak. A külső nehézségek az elpusztult É-i országrész vegyes lakói, a samáriaiak részéről jelentkeztek. Somária vezetői részt kívántak venni a templom építésében. A hazatértek Zerubbábel és Jésúa vezetésével elutasították őket (Ezsd 4,1kk). Somária vezetői ettől kezdve mindent elkövettek, hogy megakadályozzák a templom és a várfal újjáépítését (Ezsd 4,4-24). A külső nehézségekhez belső okok is járultak. A hazatértek a saját dolgaikkal törődtek, s azt mondogatták, hogy nincs itt még az ideje az Úr háza felépítésének (Hagg 1,2). Haggeus és Zakariás próféta biztatására (Ezsd 5,1k; Hagg 1,3kk; Zak 3; 4,6-10) Zerubbábel és Jésúa Dárius uralkodásának 2. évében újra hozzáfogott a templom felépítéséhez. A Folyamon túli tartomány helytartójának, Tattenajnak a feljelentése eredménytelen maradt. Dárius rendelettel erősítette meg Círus korábbi engedélyét (Ezsd 5,6-6,12). A templom Dárius uralkodásának 6. esztendejében felépült, s nagy örömünnep keretében felszentelték (Ezsd 6,13-22).
A város falainak a helyreállítása Nehémiás műve volt, akit Artahsasztá (Artaxerxész, Kr. e. 464-424) helytartónak nevezett ki. A falak újjáépítését Szanballat helytartó és Tóbijjá, valamint a környező arabok, ammóniak és asdódiak mindenképpen megpróbálták megakadályozni (Neh 2,10.19k; 4,1-17). Nehémiás rendelkezésére a legények egyik fele fegyverben állt, a másik fele dolgozott úgy, hogy egyik kezükben ezek is fegyvert tartottak (Neh 4,3-17). A munka 52 nap alatt készült el (Neh 6,15), s nagy ünnepség keretében avatták fel (Neh 12,27kk).
A város és a falak újjáépítése során a következő kapukról esik szó: Juh-kapu (Neh 3,1.32), Hal-kapu (Neh 3,3), Régi-kapu vagy Ő-kapu (Neh 3,6), Völgy-kapu (Neh 3,13), Szemétkapu (Neh 3,13), Forrás-kapu (Neh 3,15 vö. 2Kir 25,4), Vízi-kapu (Neh 3,26), Lovak kapuja vagy Ló-kapu (Neh 3,28), Mifkád-kapu (Neh 3,31, Károli: törvénytevő ház kapuja, vagy Őrök kapuja), Börtön-kapu (Neh 12,39; Efraim-kapu (Neh 12,39, vö. 2Kir 14,13), Keleti- vagy Napkeleti-kapu (Neh 3,29). A B említi még a Szeglet-kaput (2Kir 14,13; 2Krón 25,23; 26,9; Zak 14,10), a Kert-kaput (2Kir 25,4), a Közép-kaput (Jer 39,3) és a Benjámin-kaput (Jer 37,13; 38,7; Zak 14,10).
Nehémiás megszervezte a város benépesítését is. A nép vezetői Jeruzsálemben telepedtek le. A nép többi részére pedig sorsot vetettek: minden tizedik családfőnek Jeruzsálembe kellett költözni. Voltak, akik önként vállalkoztak arra, hogy Jeruzsálemben lakjanak. Ezeket áldotta a nép (Neh 11,1kk).
Jeruzsálem s általában a hazatértek lelki-szellemi megszervezése Ezsdrás írástudó nevéhez fűződik. Ezsdrás már az újjáépített Jeruzsálembe érkezett meg Artaxerxész uralkodásának 7. esztendejében (Ezsd 7,8). A sátoros ünnep keretében felolvasták Mózes törvényét (Neh 8,1kk), bűnbánatot tartottak (Neh 9,1kk), elkötelezték magukat a törvény megtartására (Neh 10,1kk). Ugyancsak a mózesi törvények alapján rendelték el később az idegen asszonyok elbocsátását is (Neh 13,1kk).
Ezsdrás működése Izráel további szellemi, sőt politikai életét is meghatározta. Az élet középpontjába a törvény került. A nép vallási és politikai vezetői a papok és az írástudók lettek. Amikor Nehémiás utóda, Bagoasz helytartó meghalt, a perzsák egy vénekből álló tanácsra bízták Júdea kormányzását. Ebből alakult ki később a nagytanács (szinedrium, .szanhedrin), amely papokból és laikusokból állt. A nagytanács elnöke a főpap volt.
A perzsák uralmának Nagy Sándor vetett véget. Nagy Sándor a III. Dárius felett aratott isszoszi győzelem (Kr. e. 333) után Gáza felől közeledett Jeruzsálemhez. A város meghódolt. A g. hódítókkal a g. nyelv és kultúra is behatolt Palesztinába, s ezzel elkezdődött a hellénisták kora.
Nagy Sándor halála után (Kr. e. 323) a hatalmas birodalom részeire bomlott. A hatalmi harcokból az egyiptomi Ptolemeida és a szír Szeleukida dinasztia került ki győztesen. Kr. e. 301 körül nagyjából egyensúly alakult ki a Ptolemeidák és a Szeleukidák között. Ez az egyensúly Kr. e. 198-ig állt fenn. Jeruzsálem ebben az időben a Ptolemeidákhoz tartozott. Birtoklása azonban állandó viszály forrása volt. Végül három súlyos ostrom után Jeruzsálem véglegesen a szeleukida III. Antiokhosz kezére került. IV. Antiokhosz Epiphanész (Kr. e. 175-164) kegyetlen erőszakossággal hellénizálni akarta a zsidóságot, s mindent elkövetett, hogy elszakítsa őket ősi hitüktől. Jeruzsálemben hamarosan gimnázium épült, ami nélkül hellén várost el sem lehet képzelni. Kr. e. 169-ben IV. Antiokhosz kifosztotta a templomot, majd Zeusznak szentelte. A város ellenőrzése céljából a szírek várat építettek (Akta). IV. Antiokhosz erőszakos hellénizálási törekvése váltotta ki a makkabeusi szabadságharcot. Makkabeus Júdás Kr. e. 165-ben elfoglalta Jeruzsálemet. A templomot megtisztították. A megszentségtelenített oltárt eltávolították, a templomot felszentelték. Ennek emlékére vezették be a templomszentelés ünnepét (Jn 10,22; fények ünnepe, hanuka).
Makkabeus Júdás a külső és belső ellenséggel szemben a rómaiaknál keresett segítséget. A római szenátus elismerte Júdás függetlenségét, de a segítség elmaradt. Júdás elesett a Demetriosz elleni harcban. Rómának viszont Júdás kérése később jó ürügyet adott a beavatkozásra. A teljes függetlenséget csak Makkabeus Simonnak sikerült kivívni, ezért őt és utódait főpappá és népvezérré nyilvánították. Így született meg a Hasmoneus-dinasztia.
Simon utóda harmadik fia, I. Hirkanosz János lett (Kr. e. 134-104). Már uralkodása 3. évében megtámadta őt Antiokhosz Szidetész, aki végigpusztította Júdeát és ostrom alá vette Jeruzsálemet. Az éhség arra kényszerítette az ostromlottakat, hogy békét kérjenek. A szíriaiak a béke fejében magas adót vetettek ki, és le kellett rombolni a város falait. Később azonban I. Hirkanosz Jánosnak sikerült kivívni a függetlenséget, s jelentős területeket is meghódított. Katonai kiadásai fedezése érdekében kifosztotta Dávid sírját, s e tette miatt teljesen elveszítette a nép bizalmát. A Hasmoneus-dinasztia két utolsó tagja, II. Hirkanosz (Kr. e. 67) és II. Arisztobulosz (Kr. e. 67-63) viszályába beavatkoztak a rómaiak, akik II. Arisztobuloszt pártfogásukba is vették. Arisztobulosz azonban hamarosan magára haragította a rómaiakat. Pompeius Jeruzsálem ellen vonult, s három hónapi ostrom után bevette. A győztes rómaiak raboltak, pusztítottak. Pompeius a templomot is megszentségtelenítette, mert behatolt a szentek szentjébe. Arisztobuloszt családjával együtt Rómába vitték. II. Hirkanoszt megerősítették főpapságában, s római fennhatóság alatt álló fejedelem lett. A város falait lerombolták, lakóit adófizetésre kötelezték.
II. Hirkanosz csak névleges uralkodó volt. A tényleges hatalom az idumeus Antipater (Kr. e. 63-43) kezében volt, akinek Julius Caesar Kr. e. 47-ben római polgárjogot és prokurátori kinevezést adományozott. Antipatert Kr. e. 43-ban meggyilkolták. Fia, Heródes megszerezte Antonius kegyeit, aki Júdea negyedes fejedelmévé nevezte ki. Ezzel II. Hirkanosztól minden politikai hatalmat elvettek, csupán főpap maradhatott. A hatalmi harcok ismét szenvedést zúdítottak Jeruzsálemre. Antigonosz (Kr. e. 40-37) Kr. e. 40-ben a párthusok segítségével megtámadta Júdeát, elfoglalta Jeruzsálemet. Hirkanoszt, füleit levágva, megcsonkították, hogy a törvény értelmében ne lehessen főpap. A párthusok ezután Antigonoszt tették királlyá és főpappá. Heródesnek sikerült elmenekülni és eljutni Rómába. Megnyerte Octavianus Caesar jóindulatát. A szenátus Octavianus javaslatára királyi címet (Júdea királya) adományozott neki. Heródes Kr. e. 37-ben, Sosius szíriai legátus segítségével, három hónapig tartó ostrom után, elfoglalta Jeruzsálemet. Antonius lefejeztette Antigonoszt. Heródes elfoglalta a királyi trónt (Kr. e. 37-Kr. u. 4). Heródes az abszolút hatalom birtokában hamarosan zsarnok lett, s Jeruzsálem számtalan törvénytelen, gonosz cselekedetének lehetett tanúja.
A város szempontjából jelentősek voltak Heródes építkezései. A zsidóság rokonszenvének elnyerése érdekében elhatározta az időtől és a háborúktól sokat szenvedett templom újjáépítését. A gondos előkészületek Kr. e. 19-ben fejeződtek be. Ezután vette kezdetét a közel 80 évig tartó építkezés, ami Kr. u. 63-ban fejeződött be. A templom méretei szentek voltak, azaz egyezniük kellett a salamoni temploméval. Heródes ezt tiszteletben tartotta, de minden mást megváltoztatott a saját ízlésének megfelelően. Felhasznált mindent, amit a hellén építészet nyújtani tudott. A templom külső terét megnagyobbította: a hegyet É felé lefaragták, D felé pedig támfalat emeltek és feltöltötték a mélyedést. Így egy trapéz formájú, kb. 14 400 m2 sík területet nyertek, ami kétszerese volt a korábbi templomtérnek. Mivel Heródes idumeus lévén csak ezt a részt látogathatta, ezért fényűző pompával ékesítette fel. Az égő áldozati oltárt, a szentélyt és a szentek szentjét, valamint a papok udvarát másfél év alatt építették fel. Kr. e. 18 nyarán volt az ünnepélyes felszentelés. A templomtér kerületét kettős oszlopcsarnok vette körül, amit a külső oldalon fal zárt le. Az oszlopcsarnok szélessége 30 könyök (kb. 15 m), egész kerülete pedig az Antonius-várral együtt hat stádium (1230 m) volt. A K-i, azaz a Kidrón-völgy felőli oszlopcsarnokot Salamon csarnokának hívták, mivel az alapépítmény feltehetően Salamon király idejéből származott. Ezt a csarnokot használták tanítás céljára (Lk 2,46; Jn 10,23; ApCsel 3,11; 5,12).
A templomtér a legszebb látványt a Sajtkészítők és a Kidrón völgye felől nyújtotta. A királycsarnokot Heródes azon a részen építette, ahol valaha Salamon palotái álltak. A völgy fölé, amely önmagában is szédítően mély volt, egy igen magas oszlopcsarnokot emeltek. A kettős mélység látványa szinte elviselhetetlen volt. Az oszlopcsarnok a K-i oldalon a templom párkányában végződött, ami kb. 80 m magasan állt a Kidrón völgye felett (vö. Mt 4,5k). A NY-i oldalon a királycsarnok egy nagy, szabadtéri lépcsőben folytatódott, ami a Sajtkészítők völgyébe vezetett. Ezekben az oszlopcsarnokokban és a mozaikkal kirakott udvarokban tartották előadásaikat az írástudók, de itt árusították az áldozati állatokat, és itt voltak a pénzváltók asztalai is.
A templomtérre nyolc hatalmas kapu nyílott. A D-i oldalon lévő két kaput a nép Hulda-kapunak, azaz Vakondok-kapunak hívta, mert a királycsarnok alól feljövő föld alatti lépcsők végén álltak. A NY-i oldalon négy kapu volt. A Lépcső-kapu a Sajtkészítők völgyéből vezetett fel a királycsarnokba. A Kettős-kapu ma is jó állapotban van, az al-Aksza mecset alatt látható. Ezen a kapun át vonult a menet sátoros ünnepeken a Siloám tavától az oltárhoz. A Hármas-kaputól a szikla újra lejteni kezd, és az Egyes-kapunál, ami az alsó helyiségek bejárata volt, már 11 m mélységben van. A K-i és az É-i oldalon is volt egy-egy kapu. A Misna szerint az É-i kaput Tadi-kapunak, azaz a Sötétség kapujának nevezték. Ez a kapu zárva volt a forgalom előtt. Ha valamelyik szolgálatot végző pap vagy lévita beszennyezte magát, a templomépületből lépcsőn keresztül egy föld alatti folyosón haladt végig, amelyben állandóan lámpák égtek. Ez a folyosó a fürdőházba vezetett, ahol megmosakodhatott. Ugyanerről a folyosóról a Sötétség kapuján át be lehetett jutni az Antonius-várba is.
Maga a templomház magasított teraszon állt. Mellmagasságig érő kőkerítés vette körül, melynek bejáratainál g. és latin nyelvű táblák figyelmeztettek, hogy pogányoknak halálbüntetés terhe mellett tilos bemenni. E korlát mögött tizennégy lépcső vezetett fel a teraszra, amely három oldalról vette körül a templomházat. Az egész épület olyan volt, mint valami nagy négyszögletes vár, amely K-NY-i irányban kb. 150 m hosszú és 120 m széles volt. A külső fal 18 m magas volt.
A templom belső területére 10 kapu vezetett: négy É-ról, négy D-ről és kettő K felől. Az asszonyok udvarába a hatalmas K-i kapun át lehetett bejutni. Ez volt az ún. Szép-kapu. Arany- és ezüstveretek díszítették. Ennek az udvarnak a falainál voltak elhelyezve az önkéntes és a kötelező adományok részére a perselyek (vö. Lk 21,1kk).
Az asszonyok udvarából 15 félkörös lépcső vezetett a férfiak udvarába. A bejárat a híres Nikánor-kapu volt, amely készíttetőjéről, az alexandriai Nikánorról kapta nevét. A 25 m magas és 20 m széles kapuszárnyakat arany- és ezüstlapokkal borították be. Ennél a kapunál vette karjaiba az agg Simeon a gyermek Jézust (Lk 2,25-35). A papok udvara a mögötte lévő szentéllyel csak a férfiak udvarából volt látható. Az udvar közepén állt az égőáldozati oltár, annak az utóda, amelyet Dávid a jebúszi Arauná szérűjén állított fel. Hatalmas tömb volt, amit faragatlan kövekből raktak össze. Hossza 18 m, szélessége 15 m, magassága 7 m volt, felső sarkain kis szarvakkal. Sima lejtőn lehetett rá felmenni. Az oltártól balra volt a hatalmas vízmedence, amely 12 ércbika hátán állt. A szikla, amelyen a hagyomány szerint az áldozati oltár állt, ma is látható a szikladóm kupolája alatt.
Az oltár mögött 12 lépcső vezetett fel a tulajdonképpeni templomhoz. Homlokzata és magassága egyaránt 100 könyök (kb. 50 m) volt, de hátul 40 könyökkel (20 m) keskenyebb volt, mert két szárnyépület volt jobbról is, balról is. A szentély kapuja 70 könyök (35 m) magas, 25 könyök (12,5 m) széles volt. Szárnyai nem voltak, mert a végtelen nyílt eget jelképezte. A kapu kívül és belül csupa arany volt. A belső templomhelyiség két részre oszlott, de csak az elülső volt nyitva. Ez 90 könyök (45 m) magas, 50 könyök (25 m) széles, 20 könyök (10 m) hosszú volt. A kapu felett arany szőlővesszők voltak, embernagyságú szőlőfürtökkel. A templomépület két helyisége közül a belső alacsonyabb volt a külsőnél, arany kapuja 25 könyök (12,5 m) magas és 16 könyök (8 m) széles volt. A kapuról tarka hímzésű, földig érő, gyönyörű szövésű kék, fehér, skarlát és bíbor színű babiloni függöny csüngött alá. Ezen a bejáraton át lehetett bejutni a templomépület alacsonyabb helyiségébe. Ez 60 könyök (30 m) magas, 60 könyök hosszú és 20 könyök (10 m) széles volt. Két részre volt osztva. Az elülső helyiség hossza 40 könyök (20 m) volt. Itt volt a hétágú gyertyatartó, a szent kenyerek asztala és az illatáldozati oltár. A belső helyiség szélessége, hosszúsága és magassága egyaránt 20 könyök (10 m) volt. Ez volt a szentek szentje. A két helyiséget csak egy nagy függöny választotta el egymástól. A heródesi templomban a szentek szentje üres volt. Csak egy 3 hüvelyk magas kő jelezte, hol állt egykor a szövetség ládája. Ezt a kőtömböt hívták alapkőnek.
Heródesnek más nevezetes építkezései is voltak. A templomtér ÉNY-i sarkán lévő Barisz-tornyot (vö. Neh 2,8; 7,2) hatalmas várrá építette át, amelyet jótevőjéről, Marcus Antoniusról Arx Antonia-nak nevezett el. A város NY-i részén, a mai citadella helyén fényűző palotát épített magának, mesterséges tavakkal és árnyas sétányokkal ellátott park közepén. A palotát K és D felől 30 könyök (15 m) magas kőfal, É-on és NY-on pedig a városfal védte. Falait három hatalmas toronnyal is megerősítette, amelyek faragott kövekből épültek. A Phasael 90 könyök (45 m) magas, a Hippikosz 80 könyök (40 m) magas volt. A Mariamné volt a legalacsonyabb. Épített színházat és amphiteátrumot is. A Hasmoneusok palotája alatt megépítette a Xüsztuszt gimnasztikai célokra, valamint népgyűlések tartására.
A város közben növekedett. Új városrész keletkezett, a Bezeta. Nagy Heródes unokája, I. Heródes Agrippa Kr. u. 44-ben hozzáfogott egy harmadik fal építéséhez. Az új fal a Hippikosz-toronytól indult ki É-i irányban, s egészen a Pszephinosz-toronyig ment, innen ÉNY-i irányban haladt tovább és az adiabenei Heléna sírjánál fordult meg, hogy a Kidrón völgyénél egyesüljön a régi fallal. A falat csak később, a rómaiak ostromát várva fejezték be.
Jeruzsálem egy viszonylag jelentéktelen dologgal indult el végzete felé. Gessius Florus római prokurator Kr. u. 66-ban 17 talentumot követelt a templom kincstárából. A zsidók erre fellázadtak. Elfoglalták az Antonius-várat, s lemészárolták a helyőrséget. A rómaiak ezután voltaképpen okot kerestek a háborúra. Elrendelték, hogy naponta áldozatot kell bemutatni a császárért. A zsidók ezt hadüzenetnek tekintették. A hadiszerencse eleinte a zsidóknak kedvezett. Végül Nero császár Titus Flavius Vespasianust bízta meg a lázadás leverésével. Vespasianus három légióval és mintegy ötvenezer főből álló segédcsapattal kezdte meg a hadjáratot. Kr. u. 68 tavaszán már egész Galilea Vespasianus kezében volt. Nero halála után a hadsereg K-i légiói Vespasianust kiáltották ki császárnak. Vespasianus a hadjárat további vezetését átadta fiának, Titusnak, ő pedig Rómába sietett. Titus Kr. u. 70-ben, az év tavaszán indította meg Jeruzsálem ostromát. Az ostromló sereg négy légióból és nagyszámú segédcsapatból állt. A zsidók hősiesen védekeztek, de a túlerővel nem bírtak. A harmadik és a második fal hamarosan elesett. A rómaiak július elején bevették az Antonius-várat is. Ezután a templom területén folyt a harc. A templom ostroma csaknem egy hónapig tartott. Titus megpróbálta megmenteni a templomot a végpusztulástól, de a katonák dühükben felgyújtották. Így teljesedtek be Jézus szavai Jeruzsálem és a templom elpusztulásáról (Mk 13,1k; Mt 23,38k; Lk 21,20kk; 19,43k). Palesztina császári tartomány lett. Teljhatalmú megbízott - legatus - kormányozta, aki Cézáreában székelt.
e) A második templom pusztulásától Izráel állam megalakulásáig (Kr. u. 70-1948)
A templom elpusztulásával elkezdődött Izráel nagy szétszóratása, a galut (vö. 5Móz 28,58-67). Jeruzsálem sokáig romokban hevert. Vespasianus Cézáreát tette meg a provincia székhelyévé. Ezzel Jeruzsálem elveszítette politikai jelentőségét. Később Hadrianus császár elrendelte, hogy Jeruzsálemet római kolóniává kell kiépíteni. Ez váltotta ki a Barkochba (bar-Kochba - csillag fia, 4Móz 24,17) felkelést (Kr. u. 132-135). A felkelést a rómaiak leverték. Jeruzsálemet Hadrianus császár tervei szerint elkezdték újjáépíteni, s az Aelia Capitolina nevet kapta. A zsidóknak a császár halálbüntetés terhe mellett megtiltotta, hogy belépjenek Jeruzsálembe.
7. Üdvtörténeti szerepe és jelentősége
A B-i kijelentések szerint Jeruzsálemet Isten választotta ki, hogy ott lakozzék a neve (5Móz 12,5.21; 14,24; 1Kir 9,3; Zsolt 132,13kk). Jeruzsálem ezért az Isten, a nagy király városa (Zsolt 46,5k; 76,3; 87,3; 95,3; Mt 5,35). A kiválasztásban elválaszthatatlanul összetartozik a nép (Izráel), a föld (Kánaán) és a város (Jeruzsálem). Ez Jeruzsálem titka, ezért áll látható és láthatatlan, történelmi és démoni erők támadásának a kereszttüzében (Zsolt 46,6kk; 48,3kk; 76,3kk; Zak 14,2kk). Isten azonban csak akkor lakozik szent helyén, ha Izráel hitben, engedelmességben jár. A nép bűnei miatt dicsősége eltávozik a városból és templomából, s ezzel kiszolgáltatja ellenségeinek. Az ítélet azonban sohasem jelenti Jeruzsálem elvetését. Isten szándéka mindig az, hogy megtisztítsa városát (Ézs 1,21kk; 3,1kk; 28,14kk; Mik 1,9.12; 3,10k; Ez 20,32kk; 36,24kk; Jer 33,6kk). Az ítélet után az Úr megvigasztalja Jeruzsálemet (Ézs 12,1; 40,2; 54,1kk; 60,1kk; 62,1kk), felhőként borul lakóira és tűzfal lesz körülötte (Ézs 28,16; Zak 2,9), hogy megvédelmezze őket. Lakói szentek lesznek (Ézs 4,3), s az Úr közöttük lakozik (Ez 37,27k; Jóel 4,17.21; Zak 8,3).
Jeruzsálemnek fontos szerepe van a messiási és az eszkhatológikus ígéretekben is. Isten jóra fordítja Jeruzsálem sorsát (Jóel 4,1; Zof 3,14-20). Gyermekeit összegyűjti (Ézs 54,1kk; 60,4kk), falait drágakövekre építi (Ézs 54,11kk; 60,8kk). Ékes korona lesz az Úr kezében, királyi fejdísz Isten tenyerén (Ézs 62,3kk). Az utolsó napokban szilárdan áll majd az Úr házának hegye a hegyek tetején, a népek mind özönlenek hozzá, mert a Sionról jön a tanítás és Jeruzsálemből az Úr igéje (Ézs 2,2kk; Mik 4,11). A Seregek Ura minden népnek lakomát szerez a hegyen, eltörli a halált örökre s beköszönt az örök béke (Ézs 25,6kk; 2,4k; Mik 4,3k; Zak 9,9k). A végidők félelmetes eseményei idején a Sion hegyén és Jeruzsálemben lesz a menedék (Jóel 3,5; Károli: 2,32). A népek és a démoni erők utolsó nagy rohamát az Úr elsöpri (Jóel 4,2-17; Zak 12,2-9; 14,2-15). Jeruzsálemből folyóvíz fakad (Zak 14,8; vö. Ez 47,1kk). Az Úr lesz a király az egész földön. Az Úr lesz az egyetlen Isten, neve az egyetlen név (Zak 14,9). A prófétai kijelentés szerint azoknak, akik szeretik Siont (Ézs 66,10) az a feladatuk, hogy szüntelen emlékeztessék az Urat, amíg helyre nem állítja és dicséretének helyévé nem teszi Jeruzsálemet a földön (Ézs 62,6k).
Jeruzsálem az izráeli költészetnek is kedvelt témája volt (Zsolt 2,1kk; 24,3kk; 42,1kk; 100,4; 110,2; 118,19kk; 125,1k; 126,1k; 133; 147,2). A Sion-énekek (Zsolt 137,3) más népek előtt is ismertek voltak, néhányat közülük a Zsolt is megőrzött (48; 76; 84; 87; 122, s részben a 46; 132).
Az ÚSZ megerősíti és megpecsételi Jeruzsálem kiválasztását, üdvtörténeti szerepét és jelentőségét.
A gyermek Jézust szülei elvitték bemutatni a templomba (Lk 2,21kk), ott hangzottak el Simeon (Lk 2,25kk) és Anna (Lk 2,36kk) próféciái arról, hogy ő a megígért Messiás. A tizenkét éves Jézust a templomban találta meg Mária és József (Lk 2,41kk). Megkísértésekor az ördög a templom párkányára állította, hogy vesse alá magát, hiszen Isten angyalai majd vigyáznak rá (Mt 4,5kk). Munkássága idején az ünnepek alkalmával rendszerint felment Jeruzsálembe (Jn 2,13.23; 4,45; 5,1; 7,10; 10,22), betegeket gyógyított (Jn 5,1kk; 9,1kk; Mt 21,13), tanított (Jn 5,16kk; 7,14kk; 10,22; Mt 21-25).
Jeruzsálemhez kapcsolódnak (Lk 9,31; 13,22; 18,31kk; Mt 16,21) a megváltás nagy eseményei: bevonulása (Mt 21,1kk), a templom megtisztítása (Mt 21,12kk), az utolsó páskavacsorán az úrvacsora szereztetése (Mt 26,17kk), gyötrődése és elfogatása a Gecsemáné-kertben (Mt 26,36kk), elítéltetése (Mt 26,57-27,30), kereszthalála, a nagy engesztelő áldozat bemutatása Izráel és minden ember bűnéért (Mt 27,45-54; Jn 3,16k; 1Jn 2,2; Kol 1,19kk), eltemetése (Mt 27,59k), feltámadása (Mt 28,1kk; Mk 16,6.14; Lk 24,36kk; Jn 20,19kk). Jeruzsálem a színhelye a Szentlélek kitöltésének (ApCsel 2,1kk), az egyház megalakulásának (ApCsel 2,37kk), növekedésének (ApCsel 2,47; 4,4), az apostolok munkásságának és szenvedéseinek (ApCsel 4,1kk.21; 5,40; 15,6kk; 21,17kk), az első keresztyén vértanú halálának (ApCsel 7,54kk).
Jézus meghirdette Jeruzsálem pusztulását, mert az nem ismerte fel meglátogatása idejét (Mt 22,7; 23,37k; 24,1k; Mk 13,1kk; Lk 13,34k; 19,41kk; 21,5k; 23,28kk). De az ítélet nem jelenti Jeruzsálem elvetését. Eljön az idő, amikor fiai a názáreti Jézust Messiásként köszöntik (Mt 23,39; Lk 13,35). Hasonlóan beszél Pál apostol is Izráel titkáról: Miután a pogányok száma betelik, az egész Izráel megtartatik. Isten szövetségi hűsége változhatatlan. Sionból eljön a Megváltó. Isten terve célba ér (Róm 11,25kk).
Ahogyan Ábrahám a hívők atyja, úgy a mennyei Jeruzsálem a hívők anyja (Gal 4,26 - vö. Ézs 54,1kk). Az új Jeruzsálem a mennyből száll alá, az Istentől felkészítve, mint a férje számára felékesített menyasszony (Jel 3,12; 21,2). Az egész város olyan lesz, mint valami igen értékes, ragyogó drágakő. Tizenkét gyöngykapuján Izráel tizenkét törzsének a neve lesz felírva. A város fala tizenkét alapkövön nyugszik, amelyek a Bárány tizenkét apostolának a nevét viselik. Az alapkövek is mind drágakövek, valamint a falak építőanyaga is. A város utcái színaranyból vannak. Templom nem lesz benne, mert a mindenható Isten és a Bárány lesz a temploma. Ott lesz az élet vizének folyója és az életnek fája is. Isten sátora az emberekkel lesz, velük fog lakni, ők pedig népei lesznek (Jel 21,3.9kk; 22,1kk; 14kk).
NA
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
