Király
Király A monarchikus kormányforma legmagasabb méltósága.
1. Királyságok Kánaánban és az ókori Keleten Izráel honfoglalása előtt. Kánaán földjén Izráel honfoglalása előtt számtalan apró, egymástól függetlenségben élő királyság volt (vö. Józs 12). Ezek a királyságok egy-egy megerősített városból és a hozzájuk tartozó környékből állottak, s királyaik a dinasztikus elv szerint váltották egymást. Hasonló királyságokban éltek a filiszteusok és általában a Földközi-tenger partja menti államok, később erős szövetségekbe tömörültek (Józs 13,3; Bír 3,3; 1Sám 5,8). A kánaáni városállamok is megpróbáltak a filiszteusokéhoz hasonló szövetségeket létrehozni, ezek azonban soha nem tudtak tartósak maradni (Józs 10,3kk; 11,1k).
E kis városállamok mellett hatalmas birodalmak is kialakultak már az izráeli honfoglalás előtt, vagy a későbbi időkben: Egyiptom, Asszíria, az Újbabilóniai Birodalom, Perzsia. A kis királyságok e hatalmas birodalmak mellett, sokszor vazallusi minőségben, igyekeztek továbbélésüket biztosítani. A nagy birodalmak erős szervezetükkel a legkülönbözőbb eredetű népeket egyesítették, ezért a nemzeti érzés általában hiányzott belőlük. A legfőbb hatalom itt is a királyok kezében volt, a trónutódlás, legalábbis elméletileg, szintén dinasztikus elv szerint történt.
A Kr. e. 2. évezred vége felé alakulnak ki Kánaánban a nemzeti államok, amelyeknek területe azonos az egy nép által lakott területtel, s kezdetben nem is törekedtek más népek leigázására és területük elhódítására. Ezek az államok területüket népük nevével jelölik: Ammón, Arám, Edóm, Móáb. A kormányforma monarchikus, de nem öröklődés útján cserélődnek a királyok, hanem választják őket (1Móz 36,31–39). Később, nyilván a szomszédos nagybirodalmak mintájára, dinasztikus úton kerülnek trónra királyaik.
2. A királyság Izráelben. Bár már a bírák korában történtek kísérletek a filiszteus és kánaáni városállam-királyságok meghonosítására (Bír 8,33kk; 9,1–6: Abimelek idegen segítséggel valóban király lett), a királyság azonban ténylegesen a szíriai és transzjordániai nemzeti királyságok mintájára honosodott meg Izráelben, a végveszéllyel fenyegető filiszteus támadások következtében. Ekkor választják Sault királlyá, »ahogyan ez minden népnél szokás« (1Sám 8,5). Saul lényegében karizmatikus vezető, aki a bírák tevékenységét folytatja: Isten által kiválasztott szabadító, megmentő (1Sám 9,16), akin az Úr Lelke nyugszik (1Sám 10,6).
A királyválasztással Izráel törzsi szövetsége Transzjordánia nemzeti királyságaival lett egyenrangú, s megkezdődött a monarchikus államforma kialakulása. Saul halála után korábbi zsoldosvezérét, Dávidot (1Sám 16, l2kk) választják meg először Júda (2Sám 2,4), majd egész Izráel királyává (2Sám 5,3), s ezzel kialakul Júda és Izráel perszonális unióban lévő kettős monarchiája. Az unió fenntartása érdekében Dávid még életében Salamont jelöli utódjául, s királlyá teszi Izráel és Júda fölött (1Kir 1,35).
Dávid és Salamon birodalma nem volt teljesen nemzeti jellegű, hiszen hódító háborúik során nem izráeli népcsoportokat is beolvasztottak a birodalomba (2Sám 8,1–14). Bár a siker rövid életű volt, mivel az utódok az elfoglalt területeket részben elveszítették (1Kir 9,10–14), a dávidi nagybirodalom eszméje azonban mindig megmaradt.
A perszonális unióval egybekapcsolódó kettős monarchia csak Salamon haláláig maradt fenn, majd a nagybirodalomból két nemzeti állam lett. Ezek eleinte bizonyos mértékig kapcsolódtak egymáshoz, ez a kapcsolat azonban mindinkább gyengült. Az É-i Izráelben visszaáll a Saul korabeli karizmatikus vezetőválasztás.
Jeroboámnak, az első izráeli királynak egy próféta ígéri oda a trónt (1Kir 11,31.37), és csak azután ismeri el királynak a nép (1Kir 12,20). Jéhút Isten jelöli a királyságra (1Kir 19,16), s általában Isten az, aki kiválasztja vagy elveti a királyokat (1Kir 14,7k; 16,1k; Hós 13,11). Csupán Omrinak és Jéhúnak sikerült rövid időre dinasztiát alapítani.
Júdában Isten Dávid egész nemzetségét választotta ki uralkodásra, tehát itt a dinasztikus elv valósult meg (2Sám 7,8–16; Zsolt 89). Viták természetesen itt is voltak a trónutódlás körül, a kérdés azonban legfeljebb az volt, hogy melyik dávidi leszármazott legyen a király (pl. 2Kir 11,13–20; 14,21; 21,24; 23,30 stb.).
A két állam lakossága a szakadás ellenére is egy népnek érezte és tekintette magát (2Krón 28,11), ezért a történeti könyvek (Kir, Krón) a paralel ábrázolásokkal egy és ugyanazon nép történetét akarják elmondani. Közös a nemzeti hagyomány, közös a vallás, az Izráel név az elkülönülés után is megtartotta tágabb jelentését (pl. Ézs 8,4).
Az É-i birodalomban a királyság Kr. e. 722-ig, az Asszír Birodalom támadásáig, Júdeában pedig Kr. e. 589-ig, a Babilóniai Birodalom támadásáig állott fenn. Ekkor esett el Jeruzsálem, s ezzel Izráel mint politikai államszervezet megszűnt létezni. Júda az újbabilóniai, majd a perzsa és a szeleukida nagybirodalmak része, ill. provinciája lett. A Hasmoneusok igényt tartanak ugyan a királyi címre, de már nem uralkodhatnak önállóan (ld. HASMONEUSOK).
3. A trónra lépés szertartása. A szertartásnak két színhelye volt: a szentély és a királyi palota. A szentélyben adta át a főpap a királyság jelvényeit: a koronát, valamint egy írásos bizonyságtételt arról, hogy Isten kegyelmesen elfogadta a leendő királyt. Ezután következett a felkenetés szertartása. A király felkenetése által megkapta a Lélek ajándékát, és ezáltal Isten szentségének részese, vagyis érinthetetlen és sérthetetlen lett. A király felkenése révén egyúttal felszentelt személy is, aki vallásos szertartások végzésére is alkalmassá vált. A felkenés után megfújták a kürtöket és a trombitákat, a nép pedig felkiáltott: »éljen a király!«. Ezáltal ismerték el törvényesnek maguk fölött a király hatalmát. Ezután a szentélyből a királyi palotába vonultak át, ahol a király elfoglalta a trónt, majd fogadta alattvalóinak hódolatát (vö. 1Kir 1,32–48; 2Kir 11,12–20).
4. Isten mint király. Izráel népe történetének minden korszakában teokratikus népközösség. A törzsi szövetség és a fogság utáni gyülekezet korában ez teljesen nyilvánvaló volt (2Móz 15,18; 4Móz 23,21; Bír 8,23; 1Sám 8,7; 12,12; Ézs 41,21; 43,15; 44,6; Zsolt 47; 93; 96–99), de a majdnem ötszáz éves monarchikus kormányzás ideje alatt sem ment feledésbe soha, hogy Izráel királya maga Isten. Izráel királyai csak Isten képviselői (1Krón 17,17; 28,5; 2Krón 9,8), Dávid uralkodása Isten királyságának megvalósulása a földön (1Krón 11–29). Izráel királyait maga Isten választotta ki (5Móz 17,15), és Ő tűrte meg őket (1Sám 8,7kk). Ezért annak megfelelően mondott róluk ítéletet is az utókor, hogy mennyiben maradtak hűségesek az Istennel kötött szövetséghez.
Isten királysága azonban nem korlátozódik a szövetséges népre (1Kir 8,6kk), hanem kiterjed az egész teremtettségre (Ézs 6,3–5; Jób 38; Zsolt 29; 74; 104; 145). Erre figyelmeztet Jézus is (Mt 5,34k).
5. Jézus mint király. Izráel királyai felkenetésüknél fogva »messiások« (h. másiach, arámul: mösicha, ennek görögös formája: messias), azaz felkentek és megmentők, szabadítók. Ezek az elemek, egy jövőbeni szabadítóra várva, a messiáskirály személyében egyesülnek. Ez természetesen hosszú folyamat eredménye, mely a Kr. e. 1. szd.-ig tart, amikor a Salamon Zsoltárai c. apokrifus irat a régen várt megváltót Felkentnek, Messiásnak nevezi.
Ebből a hagyományból érthető, hogy az ÚSZ Jézust messiáskirálynak nevezi. Ő a »zsidók királya« (Mt 2,2; 27,11.29.37; Mk 15,2.9.12.18.26; Lk 23,3.37k; Jn 18,33.37.39; 19,3.14k.19.21). Ezt íratja Pilátus Jézus keresztjére a zsidó vezetők tiltakozása ellenére is, akik a címet istengyalázó igényűnek tartják (Jn 19,21). A Jeruzsálembe szamárháton bevonuló Jézus az Úr nevében jövő messiáskirály, akire vonatkozik az ÓSZ-i ígéret (Zak 9,9; vö. Mt 21,5; Jn 12,15).
Az ÓSZ-i messiáshagyomány másik kifejezése a »Dávid fia« elnevezés, amely különösen az evangéliumok gyógyítási történeteiben fordul elő (Mt 9,27; 15,22; 20,30kk; Mk 10,47k; Lk 18,38k). Dávid Izráelnek azon királya volt, aki az uralkodását az utókor Isten földi királyságának legtökéletesebb megvalósulásaként értékelte (vö. 1Krón 11–29). A »Dávid fia« kifejezést az ÓSZ csak Absolonra és (különösen) Salamonra használja, míg a Salamon Zsoltárai 17-ben a végső idők messiáskirályát jelöli.
A messiáskirály az idők végezetén ítéletet tart a világ fölött (Mt 25,34kk; Jel 14,14; 22,3). Amikor a »királyok királya« (1Tim 6,15) befejezi ítéletét, akkor átadja az uralmat Istennek (1Kor 15,24), az »örökkévalóság királyának« (1Tim 1,17).
VG
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
