hajós
hajós: vízi szállítással foglalkozó munkásember vagy vállalkozó. Hajós szavunk oklevelesen 1395 óta ismert, de a rendszeres hazai hajózásról az Árpád-kor elejétől számos adalék vall. Különösen élénk hajózás volt a Dunán, Tiszán, Maroson, Dráván. Kisebb folyóink, pl. a Szamos, Körös forgalma sem elhanyagolható. Víz menti mezővárosok polgárai között nem voltak ritkák már a középkor végén sem a hajósok, gazdák, hajótulajdonos vállalkozók. A hajózás gazdasági térhódításával a középkor óta jelentős szerepe volt hajósainknak városaink fejlődésében (Szeged, Győr, Baja, Komárom stb.). A vasúthálózat kiépítéséig a tradicionális közösségeink keretei között élő hajósok jellegzetes társadalmi réteget alkottak. A tulajdonos vagy munkaadó hajósgazda tőkés viszonyok között fő- (→ vállalkozó) vagy → alvállalkozó; az állandó személyzetből legfőbb szakértő a kormányos, ő egyben a gazda helyettese is, s ennek megfelelően → hajóvontatókat is fogadhat fel. A gőzhajózás előtti típusokon külön ún. hetesek (hétszámos, hetibéres) látták el a hajón adódó teendőket, segítettek a fennakadt kötél kiszabadításában stb. Segédjük a mecsár (napos) rendszerint az egymást váltva pihenő munkásokból került ki. Kisegítő munkát végzett a serdülő vagy kiskorú inas. A személyzet és a szakosított munkamegosztás hajótípusonként változott (homok-, sóhajó, zöldséges kofahajó, kotró- és sárhajó, uszály, gőzhajó stb.), a gőzhajózás kifejlődésével képesítéshez kötött szakmunkává vált. A városokban fejlett céhszerű szervezeteik működtek. A hajósélet alkalmat adott a módosabb paraszti szinten vagy afölött való megélhetésre, lehetőséget kínált a gazdagodásra, polgári sorba való emelkedésre. A hajózás a falusi, városi szegény zsellér-réteg fölé emelkedést, biztonságosabb megélhetést jelentett. A 18. sz. végétől az első hazai gabonakonjunktúrákkal párhuzamosan a hajósok és a velük kapcsolatos alkalmazottak száma gyorsan növekedett. A hagyományos hajósélet a 19. sz. végére elvesztette jelentőségét, az utolsó hajósok századunk harmincas-negyvenes éveiben hagytak fel mesterségükkel. A hazai hajósok között külön speciális réteget képeztek a rácok (szerbek). Hajózásunk súlyára jellemző, hogy a dunai hajós nemzetközi érintkezésében mint közvetítő nyelvnek a magyarnak nagy szerepe volt a legutóbbi időkig. A hajósélet szépirodalmunk számos feledhetetlen alkotásában is megörökítést nyert. Ezek az írások sokszor ma már néprajzi, történeti forrásértékűek (Jókai Mór: Aranyember, Tömörkény István novellái, tárcái, pl. Vizenjárók és kétkezi munkások). – Irod. Tömörkény István: Szegedi vízenjárók (Népr. Ért., 1906); Kovács Sándor: A drávai hajósok és talpasok élete (Népünk hagyományaiból, Bp., 1956); Csermák Géza: A magyar hajózás múltjából (Bp., 1956); Betkovszki Jenő: Tiszai hajósélet (Szolnok, 1961); Katona Imre: Átmeneti bérmunkaformák (A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában, 1848–1914, II. szerk. Szabó István, Bp., 1965); Kuczy Károly: Vízi élet, népi hajózás Foktőn (Kalocsa, 1976).
Filep Antal–Katona Imre
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
