halotti tor

Full text search

halotti tor: az ősök tiszteletére rendezett szertartásos áldozati lakomák maradványa, amelyek a lélekhit és az ezzel összefüggő őskultusz és halottkultusz alapján fejlődhettek ki. Ez a képzetvilág meghatározta az élők viszonyát a halottakhoz, akiknek haragját igyekeztek megelőzni, jóindulatát pedig biztosítani. A szellemi háttér gyöngülésével az ismeretlentől való félelem – részben pedig maga a hagyomány – vált egyre inkább a szokás indítóokává. A megtartása a legutóbbi időkig kötelező erejű volt. – Az utóbbi száz-százötven évben leginkább a halottas háznál – általában estefelé – tartották, a temetés napján (nyáron az udvaron, télen a házban). Szórványosan előfordult, hogy a sírnál, ill. a temető kertben toroztak (pl. Bakonyalja; Kis-Küküllő és Arad vm.; Szeged környéki tanyák), ami a középkorban még valószínűleg általános volt. Vagy mindenki részt vett rajta, aki megjelent a temetésen, vagy csak a külön meghívottak. Néhol a temetőben kínálták meg a temetés körül segédkezőket, a szűkebb rokonságot és a komákat, jóbarátokat pedig a házhoz hívták meg (a papnak és a kántornak nem volt illő elfogadni a meghívást). Egyes vidékeken csak férfiak mentek el a halotti torra, vagy külön – esetleg egymás után – ettek férfiak és asszonyok. (Apor Péter leírása 1736-ból.) A meghívás egy közeli férfi rokon, a koma, a kántor vagy a szószóló dolga volt. Szövege hagyományozott, de sokszor tudálékos fordulatokkal tűzdelt; megköszöntek benne a végtisztességtételt, a halottnak nyugodalmat kívántak, a jelenlevőket pedig meghívták a szomorú házhoz. – Az Ormánságban a halott közeli nőrokona hazamenet háromszor bekiáltott a házba: „Édösapám (édösanyám stb.) itthon van-é?”, mire az öltöztetőasszony mindannyiszor visszafelelte: „Nincs itthon!” Ezzel meggyőződtek, hogy a halott már nem akarja zavarni őket, nincs kielégítetlen kívánsága. – Szórványosan az egész nyelvterületről ismert a halotti tor előtti kézmosás, ami a megtisztulást jelképezte. (Országos hiedelem volt pl., hogy a halott sárgaságot okoz.) Korábban fontos szerepet játszottak a szegények és a koldusok, akik a halott(ak)at helyettesítették ( halott etetése, szegények etetése). Ezért mondták Hódmezővásárhelyen: „Adjatok a koldusnak, hogy haza ne járjon a lelke!” (ti. a halotté). A halotti tor rendesen imával kezdődött, esetleg újabb köszöntőt is mondtak. Irányítója – r. k.-oknál – az énekesasszony. Evés után halottas énekeket (egyházi népének) énekeltek, imádkoztak, beszélgettek, (szórványosan előfordult mesemondás és valamilyen játék is). Nem volt ritka a tánc sem. Keresztelő, lakodalom és halotti tor között – különösen fiatal halott esetében ( halott lakodalma) – olykor szinte semmilyen különbség sem volt, amit a lélekkel kapcsolatos elképzelések is indokolnak. Többfelé külön terítettek a halottnak, amelyhez senkinek sem volt szabad nyúlnia (a részét félretették és később általában a koldusoknak adták a maradékkal együtt). Eredetileg a halotti toron fogyasztott ételeknek is jelentősége lehetett, ennek azonban századunkra már nem igen maradt nyoma. Mégis megfigyelhető bizonyos étkezési rend: leggyakoribb volt a kenyér, kalács (kelt-tészták), hozzá bor vagy pálinka; ezenkívül valamilyen húsétel (gulyás, paprikás, pörkölt) vagy sajt, túró és kásaféle. Az ételeket meghatározhatta a szórványosan meglevő tűzgyújtási tilalom is (pl. D-Alföld, Erdély egyes területei), amelynek többféle magyarázata lehetett (pl. a tűz elűzi a halott szellemét, vagy éppen elősegíti, hogy visszajárjon stb., valamint a keresztény tanítások). A középkorban még igen gyakori lehetett a halotti torhoz kapcsolódó tánc, amire több egyházi tilalomból következtethetünk (pl. 1092-ik évi szabolcsi, 1279-ik évi budai zsinat stb.); említik 17–18. sz.-i leírások – amelyek nagyrészt a főúri gyakorlatra vonatkoznak –, utal rá néhány zenei adalék is. Századunk elején még előfordult, elsősorban a halott lakodalmánál (pl. Arad vm., Nagykunság, Szeged és környéke). A tánc esetleg összekapcsolódott a halottas játék valamilyen formájával; Karcagon 1930 táján egy halotti toron idősebb férfiak még járták a lassú csárdásra emlékeztető ún. gyertyástáncot a földön fekvő megszemélyesített halott körül. Ezek a táncok eredetileg nem a jókedv kifejezői voltak, hanem mágikus célt szolgáltak. Szórványosan zenész, esetleg banda is részt vett a halotti toron. Említésre méltó az a szokás, amelyet Szeged-Felsővároson még gyakoroltak a múlt század végén: az éneklő asszony a kánai menyegzőt énekelve, fejére tett borosüveggel táncolt, a torozók is vele táncoltak (az ének az újszövetségi jelenet humoros előadása). Szintén Szegedről ismert a Szent János áldásának éneklése (középkori eredetű: János az utazók oltalmazója, a halál pedig a lélek nagy útja), amely után az énekes végigkínálta a torozókat, különösen az odagyűlt szegényeket. – Nagyon valószínű, hogy a kereszténység felvétele előtt a halotti tor még nagyszabású szertartás volt, tehát a mögöttes hiedelemvilág is eleven lehetett. A 11. sz. elejéig még élt a lóáldozat valamilyen formája, így az állat húsának halotti toron való fogyasztása is, amint erre régészeti, történeti és összehasonlító néprajzi adatokból következtethetünk. Egyes nyelvrokonaink – elsősorban török, kisebb részt finnugor népek – a 19. sz.-ban még gyakorolták ezt a szokást, ha többnyire csökevényes formában is. Ehhez kapcsolódhatott egyes belső szervek fogyasztási tilalma (pl. szív, máj, tüdő), amit a lélekhit magyaráz. A későbbi századokban az egyház üldözte, ill. megpróbálta átformálni a szokást. Az 1310-i trieri zsinat pl. kiközösítéssel fenyegette a torozókat; az 1562-i debreceni hitvallás megtiltotta a „holtakért való lakomákat”. A sok tilalom és rendszabály a szokás elevenségét és a régi – keresztény tanításokkal már erősen színezett – képzetvilág szívósságát tanúsítja. A halotti tor fontosságát, egyben társadalmi szerepét mutatják azok az adatok is, amelyeket végrendeletekben találunk elszórtan. A hódmezővásárhelyi Tolnay Erzsébet (vagyoni helyzete ismeretlen) pl. így rendelkezett 1757-ben: „Takarításomra hagyok tizenöt Rh. forintot... Az Üszőt Takarításomra a körülöttem forgolódóknak le vágják...” Tor – valamint koporsó és gyász – szavunk ótörök eredetű, vagyis szókincsünk honfoglalás előtti türk rétegéhez tartozik. A K-Európa-szerte ismert emléktorok tartása nálunk szinte teljesen ismeretlen az utóbbi századokban, csak a román környezetben élő bukovinai és moldvai magyarok (székelyek) ismerték. A 14–15. sz.-ig előfordult (feljegyezték pl., hogy Károly Róbert halálának 30. napján országszerte nagy tort ültek); szórványosan a 17. sz.-ig is élhetett, mert Alvinczi Péter még kárhoztatta az „esztendőnként való torcsinálás ördögi találmányát”. Nyelvrokonainknál viszont még századunkban is gyakorolták ezt a szokást – a szomszédos szlávoknál és románoknál szintén –, amelynek oka és célja hasonló a halotti toréhoz. Néhol ténylegesen meghívták a halottakat, majd visszakísérték őket a temetőbe. A cseremiszek és a votjákok nemcsak családi, hanem nemzetségi emléktorokat is rendeztek. Az emléktorok dátumai nagyjából megegyeztek egész Eurázsiában. Leggyakrabban a halál utáni 3., 7., 9., 20. és 40. vagy 30. napon; majd fél év múlva és az évfordulón tartották. A magyarázat népenként és koronként eltérő volt. A finnugor népek egy részénél pl. a lélek másvilági utazásának főbb állomásaihoz kapcsolódott; a 3., 7. és 30. nap esetében általában a keresztény tanítás vált uralkodóvá. A gyászmisék, a templomi megemlékezések és az emlékharangozás időpontjai az emléktorokkal lehetnek kapcsolatban. – Irod. Weichhart Gabriella: Keresztelő, házasság és temetés Magyarországon 1600–1630 (Bp., 1911); Tagányi Károly: A hazai élő jogszokások gyűjtéséről (Bp., 1919); Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete (Bp., 1944); Bálint Sándor: A halálhoz és temetéshez fűződő szegedi néphagyományok (Az Alföldi Tudományos Intézet Évkve, 1944–45); Morvay Péter: A templomkertben, temetőben és halotti toron táncolás (Ethn., 1951); Ranke, Kurt: Der dreissigste und vierzigste Tag im Totenkult der Indogermanen (FFC 140. Helsinki, 1951); Roux, Jean-Paul: La mort chez les peuples altaïques anciens et médiévaux (Paris, 1963).

Halotti tor (Fornos, v. Bereg m.)
Károly S. László

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

The Company Contact Press room

Languages