lassú magyar
lassú magyar: 1. A mezőségi lassú magyar fogalma több műfajt foglal magába: szóló- és csoportos férfitáncot, páros táncot (→ páros táncok) és vegyes körtáncot. Egyéb elnevezései: magyar, magyar tánc, négyes, ritka magyar. Széken a táncrend szerves részeként vegyes, négyes körtánc. Másutt tánckezdő férfitánc, melyet leánykörtánc vagy páros tánc is kísér. Különböző formáit egyidejűleg is alkalmazzák. A lassú magyar a Mezőség nyugati felén, főként a Kis-Szamos- és a Borsa-völgyi magyar lakosságú falvakban él. Jellegzetes kísérőzenéje 
= 126–160 tempójú, 4/4-es lassú sánta → düvő kontraritmusú. Hosszú tetra- és hexapodikus sorokból álló, 8- és 16-szótagos, több részes dallamai pontozott, alkalmazkodó ritmusúak, s az énekelt változatokban a puhább, hármas ritmizálás felé hajlanak (
). Dallamainak egy része hangszeres tánczenei eredetűnek látszik. A négyes lassú magyart kis kétpáros, vegyes körökben, derékon összefogódzva járják. A kör sima lépésekkel gyorsan forog váltakozó irányba. A páros lassú magyart a zárt páros forgás jellemzi. A férfitáncként járt lassú magyar a → legényes lassú tempójú rokona. Formakincse a régibb legényesből táplálkozik, de ritmikája, szerkezete eltér. A 
-os metrumú legényes motivikája a lassú magyarban lazább formában és augmentálódva, -es metrumban jelenik meg. A zárt, következetes → pontszerkezet feloldódása szabadabban szárnyaló, egyénibb struktúrájú táncformát eredményez. Formai és zenei tekintetben a lassú magyar a régi legényes és az új stílusú → verbunktáncok közötti átmeneti fokozat. (→ még: körcsárdás) – Irod. Lajtha László: Széki gyűjtés (Bp., 1954); Martin György: Mezőségi férfitáncok (Táncműv. Ért., 1970. 2. sz.); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–III., Bp., 1970); Martin György: Legényes, verbunk, lassú magyar (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1973). – 2. A lassú magyar a reformkori szóhasználatban a lassú szóló és páros összefoglaló neve, s ugyanilyen értelemben használják az egykorú források az andalgó vagy lassú, palotás, verbunkos megjelölést. E táncnevek is tükrözik a reformkor táncmozgalmának a nemzeti táncról vallott felfogását, ill. azt az irányzatát, mely a lassú magyart tekintette ideálnak, s elvetette a friss párost, mint a nemzeti karaktertől idegent. – 3. A lassú csárdás Ny-dunántúli típusának, a → sétálósnak egyik névváltozata. – Irod. Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Lajtha László: Dunántúli táncok és dallamok (Bp., 1962); Pesovár Ernő: A magyar tánctörténet évszázadai (Bp., 1972).
= 126–160 tempójú, 4/4-es lassú sánta → düvő kontraritmusú. Hosszú tetra- és hexapodikus sorokból álló, 8- és 16-szótagos, több részes dallamai pontozott, alkalmazkodó ritmusúak, s az énekelt változatokban a puhább, hármas ritmizálás felé hajlanak (). Dallamainak egy része hangszeres tánczenei eredetűnek látszik. A négyes lassú magyart kis kétpáros, vegyes körökben, derékon összefogódzva járják. A kör sima lépésekkel gyorsan forog váltakozó irányba. A páros lassú magyart a zárt páros forgás jellemzi. A férfitáncként járt lassú magyar a → legényes lassú tempójú rokona. Formakincse a régibb legényesből táplálkozik, de ritmikája, szerkezete eltér. A -os metrumú legényes motivikája a lassú magyarban lazább formában és augmentálódva, -es metrumban jelenik meg. A zárt, következetes → pontszerkezet feloldódása szabadabban szárnyaló, egyénibb struktúrájú táncformát eredményez. Formai és zenei tekintetben a lassú magyar a régi legényes és az új stílusú → verbunktáncok közötti átmeneti fokozat. (→ még: körcsárdás) – Irod. Lajtha László: Széki gyűjtés (Bp., 1954); Martin György: Mezőségi férfitáncok (Táncműv. Ért., 1970. 2. sz.); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–III., Bp., 1970); Martin György: Legényes, verbunk, lassú magyar (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1973). – 2. A lassú magyar a reformkori szóhasználatban a lassú szóló és páros összefoglaló neve, s ugyanilyen értelemben használják az egykorú források az andalgó vagy lassú, palotás, verbunkos megjelölést. E táncnevek is tükrözik a reformkor táncmozgalmának a nemzeti táncról vallott felfogását, ill. azt az irányzatát, mely a lassú magyart tekintette ideálnak, s elvetette a friss párost, mint a nemzeti karaktertől idegent. – 3. A lassú csárdás Ny-dunántúli típusának, a → sétálósnak egyik névváltozata. – Irod. Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Lajtha László: Dunántúli táncok és dallamok (Bp., 1962); Pesovár Ernő: A magyar tánctörténet évszázadai (Bp., 1972).
Martin György–Pesovár Ernő
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
