népiesség
népiesség: a hivatásos művészetnek és általában az uralkodó kultúrának a népi kultúra felé forduló érdeklődése, amelynek eredménye a népies irodalom, zene, tánc, művészet stb. Folklorisztikai szempontból a → folklorizmus jelenségei is ide tartoznak, ennél azonban szélesebb körű kategória, mivel a folklór iránti érdeklődés egésze ide sorolható. Kezdetei voltaképpen a hivatásos kultúra elkülönülése óta megfigyelhetők, mivel a kialakult hivatásos kultúra képviselői gyakran tekintettek vissza nosztalgiával a korábbi kulturális fokozatra. Mo.-on korábbi kezdemények után a reneszánsz, majd a reformáció, később a barokk és a rokokó a népiesség sajátos formáit alakítják ki, amely leginkább az irodalomban figyelhető meg. A függetlenségét elveszített Mo.-on a nemzeti ellenállás egyik formája volt, ugyanakkor az ellenreformációtól kezdve a r. k. egyház (különösen egyes szerzetesrendek) is felhasználták a népiességet befolyásuk növelésére. Mindezek egybefonódásában a felvilágosodás ideológiájának hatására alakul ki összefüggő rendszer, és különösen az irodalomban és zenében (táncban), de a nemzeti kultúra más területén is több mint egy századig a népiesség többé-kevésbé uralkodó áramlat volt. A magyar államismereti törekvések (elsősorban német indíttatásra) több kísérlet után Bél Mátyás Notitia Hungariae novae c. munkájában (1735–42) csúcsosodnak ki, és később a statisztikai-etnográfiai irodalomban (Schwartner Márton, Csaplovics János, Keleti Károly) folytatódnak, és betetőzésüket Hunfalvy Pál Magyarország ethnographiája c. műve jelenti (1876). Ez egyben folytatása és betetőzése a történettudományi vizsgálatok egész sorának is, amely már Pray György és Katona István munkáival megkezdődött, és a romantikus Horvát István, majd a nemzeti történelem koncepciójának megfogalmazója, Horváth Mihály munkáiban érik el kifejlődésüket. Voltaképpen ezzel is összefügg bizonyos helytörténeti kutatás, amelynek tetőpontját Pesty Frigyes mo.-i és Orbán Balázs székelyföldi adatgyűjtésében és kiadványaiban láthatjuk, kisebb mértékben azonban később is, szinte egészen napjaink helyismereti mozgalmaiban megtalálhatunk. Külön kell említeni a magyar mitológia kutatástörténetét (→ ősvallás kutatása). Szinte elválaszthatatlan ettől a magyar naiv eposz keresésének története. A naiv eposz meglétének gondolata bejutott a történeti irodalomba, Toldy Ferenc és mások nyomán irodalomtörténetünkbe, és 1858-ban Arany János Naiv eposzunkról írván máig ható érvénnyel fogalmazta meg a magyar epika „elveszésének” teóriáját, itt és a maga költői gyakorlatában pedig az epikai rekonstrukció igényét és módszertanárt is. – Az irodalmi népiesség mindazonáltal ennél szélesebb jelenség. Ide vonhatjuk a népköltési alkotások gyűjtésére szolgáló felhívások és kísérletek egész sorát. A nemzetközi romantika eszméinek megfelelően többen érdeklődtek a puszták fiainak költészete iránt. A legkorábbi kezdemények még a 18. sz. végére tehetők, de ennél nagyobb jelentőségű tény, hogy a német Grimm-mesék 1812-es kiadása után Gaal György tíz évvel később német nyelvű magyar mesegyűjteményt adott ki, Majláth János és mások hasonló mondagyűjteményeket állítottak össze. Majláth 1825-ös versantológiája (Magyarische Gedichte) bizonyos fokig előzménye volt az angol Bowring 1830-as Poetry of te Magyars gyűjteményének, amelynek népdalanyagát Rumy Károly György, Döbrentei Gábor, Toldy Ferenc, sőt Kazinczy közreműködésével állították össze. Összefüggés van az ugyanekkor meginduló cseh, szlovák, szlovén, horvát népköltészeti kutatással: Csaplovics János, Ján Kollár és mások népiessége elválaszthatatlan a kortársi magyar eszmeáramlatoktól. Íróink műveikben felhasználták a népköltészet termékeit, és ez rendszerint többé-kevésbé tudatos gyűjtőmunka eredményének tekinthető. Már Faludi Ferenc és Dugonics András készítettek folklór-feljegyzéseket, a 19. sz.-ban pedig alig van olyan írónk, akiről nem mondhatnánk el ezt. A voltaképpeni elméleti érdeklődés kezdeteit Rousseau és főleg Herder eszméi elterjedéséhez kapcsolhatjuk. A felvilágosodás legkorábbi képviselői, mint Tessedik Sámuel, Berzeviczy Albert és a magyar „jakobinusok” a társadalmi fejlődés érdekében tradícióellenes nézőpontot képviselnek, és ennek megfelelően a folklór jelenségeit is elítélik. Ezzel szembefordulva a 18–19. sz. fordulóján egy konzervatív népiesség gondolatrendszere terjedt el, amely a nemzeti eredetiséget az ártatlan falusi nép és a háborítatlan múlt örömei között keresi. Orczy Lőrinc, Gvadányi József, Dugonics András és mások gyakorlatilag képviselik e felfogást. E konzervatív áramlatú népiesség elveiben megfigyelhető a nemzeti önállóság, németellenesség hangja is. Ezzel szemben áll az esztétikai igényű népiesség, amelynek koncepcióit azonban csak lényegesen később sikerül maradéktalanul kifejteni. Érdekes, hogy néhány megjegyzéstől eltekintve sem Kazinczy, sem Csokonai nem foglalkozik e témával, inkább Dugonics (közmondásgyűjteményéhez írott előszavában), Kis János egy 1819-es tanulmányában, Gaal György mesegyűjteménye előszavában, Edvi Illés Pál 1824-ben a magyar versekről, Töltényi Szaniszló 1825-ben a balladáról írott értekezésében fejti ki e felfogás alapelveit: esztétikai alapon, a költői fejlődés jegyében a nemzeti egység érdekében kell a népköltészetet felfedezni, felemelni. Ennek a gondolatrendszernek tökéletes egységű megfogalmazása a magyar népiesség egyik klasszikus tanulmányában jelenik meg. Kölcsey 1826-ban közzétett Nemzeti hagyományok c. esszéjében, amely Herder Fragmente c. művében kifejtett elveire támaszkodik, amikor a nemzetek egymást követő életkorairól beszél és a „nemzeti hagyományok” kialakulását az ifjúkorra teszi. A következő évtizedekben a romantikus népiesség gondolatvilága terjedt el. E téren ugyan maga Kölcsey sem volt következetes, romantikája klasszicizmussal vegyül, de éppen ez volt az a gondolati keverék, amely a reformkor elejének elképzeléseit kifejezte. Némi változás 1841-ben figyelhető meg, amikor is a Kisfaludy-Társaság pályázatot írt ki „Mit értünk nemzetiség és népiesség (Volkstümlichkeit) alatt a költészetben?” címmel. A pályamunkák (bár nem különösebben értékesek) jól tükrözik a kor véleményét, és (bár sikertelenül) megjelenik a hegelianizmus is. Szontagh Gusztáv ún. különvéleménye viszont a társadalmi népfogalom definiálására az első sikerült kísérlet népiességünk történetében. Nem több, mint egy esztendővel ez után hangzik el Erdélyi János Népköltészetről c. székfoglalója a Kisfaludy-Társaságban, amely a nyitánya Erdélyi népiesség-elméleti munkásságának, amely ettől kezdve negyedszázadon át meghatározza a magyar folklorisztika és folklorizmus irányát, egyszersmind szinte mindmáig a legkövetkezetesebb, legáltalánosabb népiesség-elméletet képviseli. Erdélyi is Herder fejlődéselmélete nyomán indul el, de ezt életműve során egyre határozottabb hegelianizmussal egészíti ki. Ennek főbb állomásai 1843-as értekezése Töredékek a magyar népköltészetről c., 1847-ben A magyar népdalok címen közzétett hosszú értekezése a Népdalok és mondák második kötetében (ebben nemzeti-történeti és poétikai jelentőségük szerint méltatja népdalainkat), ugyanezen évből alapvető esztétikai tanulmánya az Egyéni és eszményi, amelyben azt a gondolatát fejti ki, hogy a hivatásos magyar költészet világköltészetté fejlődéséhez a népköltészethez való visszanyúlásra van szükség. Erdélyi eszmevilága 1848 előtt sem következetes, osztozik a nemesi liberalizmus (és népiesség) illúzióiban, nem érvényesül benne teljes mértékben sem a herderizmus, sem a hegelianizmus, sem a német romantika, sem a francia romantika (amelynek nyomait mind megtalálhatjuk nála), mindazonáltal egészében nagyszabású az az elvi alapvetés, amelyet megad. A forradalom és a szabadságharc után a népiesség új közegbe kerül, jelentősége megváltozik. Ezt a változást talán a legjobban éppen Erdélyi életműve jelzi. Tanulmányban fordul a „petőfieskedők” ellen (egyszersmind a népiesség külsődleges formája ellen), az irodalom, a művészet és a bölcselet általában vett történeti rajzát kívánja adni. Erre utalnak esztétikai és egyetemes irodalomtörténeti tanulmányai. Ezekben a közvetlen népköltészet-elmélet kevesebb helyet kap, de a folklór jelenségei helyükre kerülnek: összehasonlító és történeti perspektívát kapnak. Az 1848-as forradalmat közvetlenül megelőző évtized népiesség-felfogásáról keveset tudunk. Petőfi plebejus esztétikája e téren is megfogalmazódik, ennek legismertebb nyoma 1847-es első levele Arany Jánoshoz: „Hiába, a népköltészet az igazi költészet. Legyünk rajta, hogy ezt tegyük uralkodóvá! Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék...” Petőfi egész tájköltészete, poétikai forradalma a népiesség egy demokratikus mintáját adja. Emellett számolhatunk még a messzemenően romantikus népiesség példáival is: Jókai Mór, Tompa Mihály, az erdélyi írók tájszerű munkáival, fantasztikus irányával, amelynek jellemző példája Kuthy Lajos híres alföldi regénye, a Hazai rejtelmek (1846–1847). Külön irányzat és inkább csak később bontakozik ki a centrista irodalmi kör népiesség-felfogása, amelyet Henszlmann Imre (1847-es mesetanulmánya az első komparatisztikai folklór tanulmány hazánkban), Pulszky Ferenc, Csengery Antal, Eötvös József és mások képviselnek. Náluk a romantika liberalizmussal társul, és erős nemzeti jelleget ölt. Ez a gondolatrendszer később is állandó marad. Közvetlenül a forradalom és szabadságharc időszakának népiességéről nem sokat mondhatunk. Erdélyben a hagyományok erősebbek, mint máshol, és a magyar nyelvművelésért, állandó kulturális életért folytatott harc itt több szenvedélyt szított. Voltaképpen a reformkor végén bontakozik ki Kriza János gyűjtőmunkája, formálódik ki Kemény Zsigmond és Gyulai Pál nézetrendszere, amelyek a következő korszak egész magyar népiesség-elméletét meghatározó tényezőkké válnak. Az 1850-es években új jelenségek bontakoznak ki. A politikai és demokratikus népiesség lehetetlenné válik, ugyanakkor előtérbe kerül a realizmus igénye, és ezzel kapcsolják össze a népiesség fogalmát. A petőfieskedők fellépte, majd a kritikusok hadjárata ellenük, sőt később a kritikusok általában romantikaellenes fellépése is új nézeteket tükröz. Mindennek első jelei az 1860-as években fogalmazódnak elméletté, és a népnemzeti irányzat kialakulása csak betetőzi ezt a folyamatot. A jelentős események Gyulai bírálatai az 50-es és 60-as években. Arany művészetében az új esztétika igazolásának megtalálása, majd ugyancsak az ő elméleti tanulmányaiban a „naiv eposz”, a népmesék stilisztikai felfogása, a népies verselés (mint pl. az asszonánc) igazolása. Megjelenik a didaktikus népiesség, amelynek legjobb munkái Arany folklór indíttatású falusi költeményei. Kibontakozik a magyar irodalomtörténet, nyelvtörténet, történettudomány, művészettudomány gyakorlata, és ehhez csatlakozik a folklorisztika is. Nagy gyűjtemények jelennek meg, mint 1863-ban Kriza János még 1842-től kezdve gyűjtött székely ballada- és mesegyűjteménye, Ipolyi Arnold mitológiája, és évtizedes előkészület után 1872-ben megindul a → Magyar Népköltési Gyűjtemény sorozata, amelynek szerkesztői szinte mindvégig írók (nem folkloristák), elsőnek éppen Gyulai Pál és Arany László. Egészen a millenniumi évekig a népiesség ilyen felfogása uralkodik. Esztétikailag és ideológiailag hosszú ideig (szinte századunk ötvenes évéig) az ekkor kialakult felfogás uralkodott, és a szaktudományos folklorisztika elméleti alapját is ez képezte. Erre is jogos visszahatásként éppen ezért később az ellenkező felfogás terjedt ki: a Világos utáni népiesség egészét válságjelenségnek, tévedésnek, konzervatív és kártékony ideológiának vélték. Csupán újabban merültek fel ismét korrigáló megfigyelések. Ezek rámutattak arra, hogy e korszakban a plebejus forradalmiság társadalmilag is lehetetlen volt, és az ún. „irodalmi Deák-párt” egyszersmind a realizmus elterjedését jelentette. A romantikus népiességnek realisztikus népiességre váltását kritikai harcaiban Gyulai biztosította, és a népnemzeti irány érdeklődésének megfelelően került a figyelem középpontjába a ballada (→ Vadrózsa-pör), valamint a stílusáért becsült mese, azonkívül a mitológia. Az előbbi műfajt a nemzeti büszkeség példájának, sajátosan magyar jelenségnek vélték. Előkelő helyet kapott a dramatikus népszokás és a mítoszi emléknek tartott monda. Új korszak kezdődik a 19. sz. végén. A → Magyar Néprajzi Társaság (és folyóirata: az → Ethnographia) megszületésével, a millenniumi kiállítás „néprajzi faluja” megszervezésével és általában a → Néprajzi Múzeum létrejöttével kialakul a szaktudományos néprajz. Az irodalmi és művészeti népiesség szerepköre ezzel megváltozik, nem feladata immár a néprajz és folklorisztika tudományos művelése. Íróink ugyan továbbra is érdeklődnek a folklór és a népi műveltség iránt, de a népiesség színvonala csökken: a népszínművek és a népies ponyva terjednek el, a nép humoros mellékalakként jelentkezik, vagy egyenesen a karikatúra tárgya, mint Gárdonyi Géza korai Göre Gábor-történeteiben, a század legvégén. A szaktudományos folklorisztika legkiválóbb képviselői (mint pl. Katona Lajos) néplélektani és filológiai módszereket alkalmaznak, ideológiájuk immár nem kizárólag a népiesség esztétikájából áll. Bizonyos fokig az összehasonlító kutatásokban terjed el a turanizmus, de ennek túlzó képviselője a szakmán belül nem akad, még a különben igen bonyolult (mondhatnánk zavaros) társadalomelméletet képviselő Sebestyén Gyulánál sem lépi át a tudományos elfogultság határait. A művészetben a szecesszió és a naturalizmus hoz új színeket a népiesség gyakorlatába: Tömörkény István és mások megteremtik a helyi „kisrealizmus” példáját, Gárdonyi a naiv, Móricz a társadalmiságtól átfűtött parasztábrázolást juttatja érvényre. Annál jelentősebb e tett, mivel e kor még korántsem haladta túl a történeti eszményesítés romantikus népiesség-felfogását. Thaly Kálmán és mások a nemzeti múlt kultuszától áthatott kurucdal – régi népdal felfogása a korszak valódi paraszt-történetírása (Acsády Ignác, Tagányi Károly) ellenére is uralkodik. Más művészetek közül a zene a népies műdal, a magyar nóta és a cigányzene korábban még hallatlan népszerűségét tanúsítja, és megjelennek az első olyan zene-„tudományos” és zene-„történeti” munkák is, amelyek e jelenségekben látják az igazán népies magyar zene példányait. Az építészet és a díszítőművészet voltaképpen az iparművészet ekkor kibontakozó igényei szerint dolgozik: Huszka József romantikus művészeti rekonstrukciója megtalálja folytatását az építész Lechner Ödön, sőt később Lajta Béla szecessziós stílusában, és a képzőművészetben Körösfői Kriesch Aladár munkáiban, valamint tanulmányaiban. Hasonló törekvések figyelhetők meg, de az ornamentikánál a szerkezet sokkal inkább előtérbe helyezve pl. Thoroczkay Wigand Ede és legfőképpen Kós Károly munkáiban, az iparművészeti történeti kutatásban pedig Fettich Nándornál. Mindkét csoport bútorokat is tervezett. Egyébként szinte változatlanul megmarad a preraffaelita és iparművészeti indíttatás, sőt e kérdések mai művészettörténeti feldolgozása is nemegyszer e korszak elveiből indul ki. Feltűnő az a körülmény is, hogy ellentétben másokkal, nálunk a szorosabb értelemben vett avantgarde művészet ekkor még csak kezdeti fokon érdeklődik a népi kultúra iránt: korai szimbolizmus és konstruktivizmus az értékelés szempontja például Kernstock Károly vagy Balázs Béla meglehetősen társtalan műveiben. A magyar munkásmozgalom nemhogy a tradicionális kultúrát támogatná, hanem elvben még a → munkásfolklór ellen is fellép. Az 1918-as polgári, majd 1919-es szocialista forradalom győzelme és bukása csak tovább polarizálja a népiesség helyzetét. A hivatalos kurzus a múlt századi „népnemzeti” irány folytatódásának vallja magát, művészei esztétikai eszméinek tudományos színvonala egyre csökken: üres epigonok játszanak vezető szerepet, akik legfeljebb a filológiai folklorisztika és a tárgygyűjtő muzeológia módszereit fogadják el, de már a 19. sz.-i liberalista néprajztudomány módszereit is sokallják. Amíg a millenniumi idők nagyszabású, bár nem tudományos szintéziseket hoztak létre (közmondásgyűjtemény, gyermekjáték-gyűjtemény, megyei és városi monográfiák), most az aktualizálás nem teszi lehetővé még a megkezdett munkák folytatását sem: megszűnik a népköltési gyűjtemények sorozata, új vállalkozások nem indulnak. Egyre inkább előtérbe kerül a turanizmus, amely reakciós, soviniszta, egyenesen irredenta gondolatokkal társul, és a negyvenes évekre a tudományos dilettantizmust is megeleveníti. A fajelmélet szerencsére közvetlenül kevéssé befolyásolta a tudományos kutatást. Ami az új ideológiai munkákat illeti, ezek közül Szekfű Gyula Három nemzedéke (1920) a liberalizmussal való leszámolást képviseli, Prohászka Lajos A vándor és bujdosó (1934) c. művében a nemzetkarakterológia módszerével mutatja ki a magyarság sajátos „lelkületét”. Voltaképpen Szabó Dezső expresszionista népiessége is ide vonható. Mindezekben a munkákban egy új, a 19. sz.-i népiesség-felfogást egészében elvető nézet bontakozott ki, amely ugyan rendelkezett tudományosan újszerű elemekkel (szellemtörténet, kultúraelmélet stb.), mindazonáltal kétségbe vonta egyáltalán a régi népiességet és annak továbbélését is. Bizonyos szempontból az új népiesség nem áll távol a fajelmélettől, sovinizmustól, irredentizmustól – akkor is, ha képviselői később módosították elképzeléseiket, vagy németellenesség is társult elgondolásukhoz. – A két világháború közötti időszakra érik meg Bartók Béla és Kodály Zoltán előbb csak művészeti, később művelődéspolitikai koncepciója. A világosan neofolklorista, avantgarde esztétikából kiindulva Bartók szemében a népiesség a nemzetköziség és az „új művészet” eszköze, amelyhez a demokratizmus is hozzájárul. Kodály népiesség-felfogása inkább konzervatív, de demokratizmusa gyakorlatibb. Hasonló törekvések megfigyelhetők a képzőművészetben is (legkivált a szürrealisták körében, mint pl. Vajda Lajos vagy az ún. „európai iskola” művészeinél), amely elméleti megállapításokig is eljutott, de ezek szélesebb körben alig ismertek. Ide vonható a magyar szürrealista irodalom népiessége is, ennek legkiemelkedőbb képviselője Weöres Sándor, akinek ideológiáját ismét csak misztikus (bár sohasem nacionalista!) áramlatok is befolyásolták. Az iparművészetben és építőművészetben rejtettebb e nyom. Mint ismeretes, a millennium idején a „magyaros” stílus (pl. Lechner Ödön és követői kezén) egyenesen népi analógiákra hagyatkozott, ennek konstruktivista, funkcionalista folytatása a későbbi évtizedekben is megfigyelhető – e jelenség tudománytörténetét azonban nem írták meg. Külön említendő és bonyolult jelenség a → falukutatás, amely rögtön az I. világháború után bontakozik ki (sőt előzményei a tízes évek faluszociográfiájában is felfedezhetők), és egyaránt megtalálható szaktudományos, politikai, néprajzi, művelődési, bal- és jobboldali változatban, sőt nemcsak Mo.-on, hanem Szlovákiában (→ Sarlósok falujárásai), Erdélyben (→ Erdélyi Fiatalok), bizonyos fokig a Vajdaságban is. A falukutatás és a vele összekapcsolt egyke, szekták, agrárproletárok vizsgálata nagy visszhangot váltott ki, bár a mozgalom politikai tartalma kevesebb visszhangra talált. Kibontakozott a tipikusan neofolklorisztikus helyi hagyomány-kultusz, amely az 1931-ben megszerveződő → Gyöngyösbokréta formájában sok későbbi hasonló törekvésnek is előzményét, mintáját szolgáltatta. A néphagyomány kérdése igen széles körben vált témává, és a szakmai néprajzi kutatás is bekapcsolódott ebbe az áramlatba. Voltaképpen a konzervatív ideológia támogatására készítették 1933–37 között A magyarság néprajza (→ magyarság néprajza, A) kézikönyvének négy kötetét, amely azonban sokkal pozitívabb tudományos eredménnyel járt, és noha a társadalmi szempont nem csillan fel hasábjain, a nacionalizmus és sovinizmus is szinte teljes egészében hiányzik belőle, népiesség-felfogása a klasszicizáló konzervativizmusba sorolható. A nemzeti felelősség érzése az 1940-es évekre megerősödött, jelzi ezt Györffy István programmatikus tanulmánya (pontosabban a kultuszminisztériumhoz intézett emlékirata 1938-ból), A néphagyomány és a nemzeti művelődés. Ebben a népiesség művelődéspolitikai szerepét határozza meg, egyszersmind a tradicionális magyar néprajzi szemlélet politikai állásfoglalását is körvonalazza. A nem sokkal később Teleki Pál által felállított → Táj- és Népkutató Központ ezeket az elveket követte, de csakhamar tudományos intézetté változott, és a népiesség szélesebb körben való eszmei módosításához nem sokban járult hozzá. A két világháború körének legjelentősebb mozgalma a népiesség elmélete és gyakorlata szempontjából kétségtelenül a népi írók áramlata. Különböző forrásokból, főleg ifjúsági és irodalmi-művészeti mozgalmakból táplálkozva a harmincas évek elején szerveződtek mozgalommá, 1934-től jelent meg folyóiratuk, az első Válasz, a következő évben pedig a Gömbös-kormány „reformpolitikájának” igézetében megszületett az Új Szellemi Front. Már ekörül is heves viták zajlottak le, majd csődje után polarizálódott a mozgalom, és egészen a II. világháború végéig különböző csoportokra volt osztható, amelyek egymással is hevesen polemizáltak, de főként az „urbánus” irodalmi táborral, nem kevésbé a munkásmozgalom képviselőivel álltak szellemi csatában – általában a mindkét oldali értetlenség és merevség jegyében. Mint ismeretes, a nyíltan jobboldali íróktól baloldali művészekig egész sor vélemény került itt egymás közelébe. A népiesség elméletét illetően az etikai (de a fajelmélettől nem mindig megkülönböztethető, viszont majdnem mindig antifasiszta vagy legalábbis németellenes) felfogás ütközött a társadalmi nézettel (ennek képviselői politikai változást, gyökeres szociális reformokat óhajtottak.) Eltért a felfogás a nemzeti hovatartozás kérdésében is. Ehhez kapcsolhatjuk a kulturális örökség problémáját. A paraszti múlt hívei és ellenfelei egyaránt megtalálhatók a táboron belül. Esztétikailag a tágan értelmezett realizmus kedvelése jellemzi irányzatukat, az expresszionizmus figyelhető meg néha műveikben. Tematikailag a kortársi népélettel foglalkoznak, ehhez azonban rendszerint történeti hátteret is keresnek (olykor konstruálnak). A nemzetközi összefüggéseket tekintve az elszigetelődés vágyától a mindenirányú tájékozódás igényéig különböző megoldások képviseltetnek. A felszabadulás utáni rövid utóélet (1945–49) során az ellentétek csak fokozódtak. Ideológiai szempontból a „harmadik út” képviselői az „örök” magyar vagy paraszti vonások meglétét hangsúlyozták, a baloldal reprezentánsai viszont a társadalmi változások igenlése közben a hagyományok felszámolását tűzték ki célul. A két világháború közötti néprajzi kutatásban a harmincas években kibontakozó új tudósgeneráció vetette fel a változtatások szükségességét. Jellemző fóruma ennek a két → Magyarságtudomány c. folyóirat (1935–1937 és 1942–1943), amely a tudományos szintű népiesség-megújítást a néprajznál szélesebb keretek között, mint a magyarságra vonatkozó tudományok összeműködését vallotta. Ortutay Gyula 1937-es könyve, a Magyar népismeret egyszerre tudománytörténeti és programmatikus módon ad számot a néprajzi népiesség újraértelmezéséről. Ekkor kezdődött a szociografikus irodalom szakmai megbecsülése, ill. a néprajzi vizsgálat ilyen irányban is elvégezhető voltának elismerése. 1945 után a múltbeli progresszív törekvésekből formálódott ki a Néptudományi Intézet, 1949-ben pedig új keretekben szerveződött meg az egyetemi, múzeumi és akadémiai néprajz. Az 1945 után bekövetkezett kulturális forradalom az irodalom, a zene, a tánc értékeit népi és demokratikus alapon juttatta el a széles néprétegek közé. Kibontakozott a népi kollégiumok rendszre, majd a népi táncos mozgalom, és a faliújság meg csasztuskadivat sem mentes a népiesség elméleti hátterétől. Az ötvenes években demokratikus tendenciák erősödtek meg, határozottá vált az internacionalizmus, és erősödött az a nézet, hogy a kultúra osztályjellegű. Ez a messzemenően politizált népiesség a kelleténél kevesebb ügyet vetett a hagyományra, óvatos a népi műveltség értékeinek elismerésében: inkább új területeket keres, mint a munkásfolklór vagy a politikai tömegművészet. Erre a korszakra is visszahatásként az ötvenes évek második felétől látszólag csökkent a népiesség ereje. A társadalmi és történeti szempontok állandó ismételgetése nem kedvezett a nemzeti sajátosságok érzékeltetésének, a tradicionalizmus bármilyen formájának. A szaktudomány is elzárkózik e kérdések elvi tisztázása elől. Ugyanebben az időben viszont megkezdődött a történettudomány, az irodalomtudomány és a művelődéstörténet kutatói részéről a mo.-i népiesség egész történetének újraértékelése, amely rendkívül sok tanulsággal járt: egész korszakok vizsgálata került új fénybe (amit a fentiekben igyekeztünk is bemutatni). Az utóbbi évtizedben tipikus neofolklorisztikus jelenség gyanánt újjáéledt a kultúra népiesség-igénye, és ezt leginkább a tömegközlési eszközök elégítik ki. A televízió vetélkedői, népies helyi hagyományok, a népművelés és a népművészeti együttesek összekapcsolódása mind erről tanúskodnak. A népművészet mestereinek kitüntetése (népművész, népművészet mestere), folklór szemlék, fesztiválok rendezése, Páva-körök, táncházmozgalom, mind napjaink népiességének élénkségére vallanak. – Összefoglalásképpen azt kell megállapítani, hogy a sajátosan K-európai körülmények között kialakult és kifejlődött hazai népiesség a művészetben és társadalmi ideológiában jelentős szerepet játszott. A népiesség elmélete kétoldalú kapcsolatban van a néprajztudomány elméletével. Egyrészt mindvégig azt a keretet adta, amelyen belül a néprajzi tudományok szerepüket játszották, sőt kialakulásukat is meghatározta. Ilyen módon messzemenően befolyásolta a néprajzi kutatások irányadó eszméit. Voltaképpen a magyar folklorisztika teljes folklórelmélete a népiesség esztétikum-felfogásából ered, ehhez csak a 19. sz. legvégén társul az összehasonlító filológia munkamódszere, az utóbbi évtizedekben pedig a pszichologizáló, szociologizáló, legújabban a komparatív és formalizált néprajzkutatás. A népiesség különböző jelenségeit ért újabb kritikai elemzések, ill. a néprajzi kutatások módszertanának rendszeresebbé válása új, szűkebb feladatkört szab a népiességnek a néprajztudományban. Az újabban egyre inkább a szociológia és más empirikus kultúratudományok felé eltolódó vizsgálatok immár nem a nép, hanem a társdalom, ill. a kultúra kategóriáit állítják a vizsgálat középpontjába. E témának felvetése nálunk még csak megkezdődött, és e tekintetben is áll a véleménykülönbség a népiesség hívei és ellenfelei között. Ez a tény okozza elsősorban néprajztudományunkban a népiesség témájának gondosabb áttekintését. A népiességnek a pozitív értelemben felfogott nemzeti klasszicizmushoz vagy a konzervativizmushoz, esetleg a liberalizmushoz, az ugyancsak pozitív értelemben használt népnemzeti irányhoz kapcsolása egyfelől, másrészt egyenesen a nacionalizmussal, romantikus antikapitalizmussal azonosítása olyan nagy távlatú kérdések, amelyeket a szaktudomány történetének vagy elveinek áttekintésével nem lehet megragadni. Ugyanekkor ezek azok a végső összefüggések, amelyek állandóan jelentkeznek a különben külön fejlődést is mutató népköltészet-, népzene-, néptánc-, népművészet-, népi társadalom kutatásban. (→ még: csárdás, → esztétikum, → ezópusi mese, → félnépi folklór, → folklór, → folklorisztika, → folklorizmus, → hagyomány, → magyar nóta, → munkásfolklór, → műdal, → népdal, → népiség, → népi színjátszás, → népköltészet, → népmese, → néprajz, → történetiség, → verbunk) – Irod. Gróh István: Magyar díszítőművészet I. Népies művészet (Bp., 1907); Czakó Elemér–Györgyi Kálmán: Magyaros ízlés (Bp., é. n.); Horváth János: A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig (Bp., 1927); Ortutay Gyula: Magyar népismeret (Bp., 1937); Györffy István: Néphagyomány és a nemzeti művelődés (Bp., 1939); Szekfű Gyula (szerk.): Mi a magyar? (Bp., 1939); Révai József: Marxizmus, népiesség, magyarság (Bp., 1948); Tálasi István: Néprajzi életünk kibontakozása (Bp., 1948); Ortutay Gyula: Írók, népek, századok (Bp., 1960); Cocchiara, Giuseppe: Az európai folklór története (Bp., 1962); Sőtér István: Nemzet és haladás (Bp., 1973); Gej, N.: Narodnosztyi partijnoszty lityeraturi (Moszkva, 1964); Kerényi György: Szentirmay Elemér és a magyar népzene (Bp., 1966); Kresz Mária: A magyar népművészet felfedezése (Ethn., 1968); Zielinski, Andrzej: Narod i narodowosc (Wrocław–Warszawa–Kraków, 1969); Sárosi Bálint: Cigányzene... (Bp., 1971); Voigt Vilmos: A folklór esztétikájához (Bp., 1972); Ortutay Gyula: Folklore and Society (Bp., 1973).
Voigt Vilmos
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
