oromzat | Magyar néprajzi lexikon

Full text search

oromzat: szélesebb értelemben az épület rövid oldala, főleg utcára néző vége. Szűkebb értelemben a csonkakontyos vagy nyeregtetős lakóházak utcára néző végének tetőzet alatti, padlásteret lezáró része. – Az oromzat megjelölésére tájanként eltérő terminusok alakultak ki: bütü (Erdély), tűzfal (Ny-Dunántúl, ÉK-Mo.), csúcsfal, homlokfal, homlok (Dunántúl), humlok (Duna–Tisza köze, Kalocsa környéke), fürfal, fürgát (Nógrád, Duna–Tisza köze), házvég, végfal (D-Alföld), vértelek (Közép-Tiszavidék, Tiszántúl), vért, front (Felvidék), üstök (D-Dunántúl), kibli (Bácska). A 19. sz. végétől országszerte elterjedt és uralkodóvá vált a tűzfal elnevezés. – A sátortetős, mindkét végén farazatos épületnek nincs oromzata. Az oromzat vagy homlokzat kiképzésére a 19. sz.-ban többféle anyagot és technikát alkalmaztak. Nádas vidéken az oromzatot nádból korcolták, majd sárral tapasztották be és bemeszelték. Országszerte elterjedt volt a vesszőből font, sárral tapasztott és meszelt, vagy a tapasztás nélküli oromzat. A deszkaoromzatok ugyancsak jellemzőnek tekinthetők a magyar nyelvterületen. A legegyszerűbb deszkaoromzatot függőlegesen egymás mellé szegelt deszkák alkották (Kisalföld, Alföld, Dunántúl). Ny- és D-Dunántúlon a deszka oromzatot vésetekkel, faragásokkal, faragott betétekkel, díszes vízvető- és széldeszkákkal, az Őrségben és Göcsejben színes festéssel, a Dunántúl É-i részén és D-Alföldön mintásra zsaluzott deszka borítással, Szeged környékén faragott lécekből kialakított napsugár ábrázolással díszítették. A 19. sz. második felében (a kőépítkezés területén előbb) terjedtek el a kővel, vályoggal, téglával felfalazott, vakolt és festett (meszelt) oromzatok, melyek a 20. sz.-ban uralkodóvá váltak a magyar nyelvterületen. A nád és vessző oromzatot gyakran, a deszka és falazott oromzatot mindig ellátták egy vagy két nyílással (padláslyuk, szellőző), mely a padlástér megvilágításán és szellőzésén kívül az oromzat díszítését is szolgálta. A falazott oromzatot gyakran díszítették vakolt évszámokkal, a tulajdonos névbetűivel, stilizált virágmintákkal, rozettákkal. A Balatontól É-ra a tetősíkon felülre falazott, a Duna–Tisza közén, a D-Alföldön és ÉNy-Dunántúlon pedig a barokkosan kiképzett oromzatok terjedtek el. Az oromzat formáját a ház tetőszerkezete és tetőformája határozza meg. Ezért a hagyományos népi építészetben tájanként más és más oromzat típusok alakultak ki. A 19. sz.-ban Ny-Dunántúlon, ÉK-Mo.-on és Erdélyben zömmel sátortetőt alkalmaztak, itt az oromzatot a farazat alkotja. A csonkakontyos, kis farazatok, oromzatok Ny- és D-Dunántúlon, ÉK- és D-Mo.-on, valamint szórványosan Erdélyben terjedtek el. A Felvidékre volt jellemző a széles vízvetővel kiképzett oromzat. A Kisalföldön és a Nagy-Alföldön a nyeregtető, és a nádból, vesszőből, deszkából, vályogból, téglából készült oromzat volt az uralkodó. A 19. sz. második felétől rohamosan tért hódított az egész magyar nyelvterületen a falazott és vakolt oromzat. (→ még: tetőformák) – Irod. Cs. Sebestyén Károly: Szegedi napsugárdíszes házvégek (Népr. Ért., 1904); Viski Károly: Bakony–balatonvidéki kőépítkezés (Bp., 1926); Vajkai Aurél: Balaton melléki présházak (Bp., 1958); Tóth János: Göcsej népi építészete (Bp., 1965).