vesszőfonás | Magyar néprajzi lexikon

Full text search

vesszőfonás: fák, bokrok fiatal ágainak sövénnyé vagy használati tárgyakká történő földolgozása. Anyaga fűz-, nyír- vagy mogyoróvessző. A vesszőfonás technikáját a magyarság valószínűleg jóval a honfoglalás előtt ismerte. A durvább munkájú, hámozatlan vesszőt használó kaskötést a folyók, vizes területek és erdők közelében élő falusi lakosság házi munkaként végzi. A hámozott vesszővel dolgozó, finomabb kivitelre törekvő kosárfonás háziipari és kisipari ágazat. Gyakran a vakok kenyéradó foglalkozása. Sövénykerítés, sövényfal, pásztorcserény, kaputábla, lésza, szekéroldal, szekérkas, szögletes gabonáskas, kukoricás kas stb. készül kaskötéssel. Nagyobb szakértelmet kíván a kerekded alakú kéménykürtő, tyúkborító, szárítókas, fáskas, halkas, tapogató, méhkas, szakajtókosár stb. megfonása. Vékonyabb, hámozott, gyakran hasított vesszőből készítik a különféle alakú, nagyságú és rendeltetésű kézi kosarakat, valamint a fonott bútort. A kerek tárgyaknak előbb a fenekét kötik meg, ebbe tűzdelik a bordákat, a formát és a szerkezetet biztosító vastagabb vesszőket és a felső perem felé haladva végzik el a fonást. A vesszőfonáshoz a munka rögzítését szolgáló egyszerű állvány szükséges. A szekérkas készítésénél pl. alacsony lócaformájú lyukasfát, a kosárkötéshez kétlábú kutyafát használnak. A vesszőfonás általánosan használt szerszámai a különböző nagyságú kések, a kb. 40 cm hosszú, elkeskenyedő kaskötővas és a feleakkora hegyesebb szurkáló, amelyekkel a vesszők bujtatását végzik. – Irod. Sajóvölgyi G. Péter: A dorogmai vesszőmunka ipar (Ethn., 1895); Végh József: A kaskötés Békésben (Népr. Ért., 1939); Csalog Zsolt: A magyar népi fonástechnikák típusai (Ethn., 1962); Csalog Zsolt: A kosárfonás ún. spiráltechnikája a magyar nyelvterületen (Népr. Ért., 1963)