Janus Pannonius művei
Janus Pannonius művei
1452-ben* ír III. Frigyeshez egy panegyrist (Italia kibékítése érdekében), mely őt az első latin költők sorába emeli. Ekkor fog nagyszabású epikus művébe. Ferrarai mestere iránti háláját a hozzá intézett dicskölteményben fejezte ki. E dicsköltemény befejezését gróf Teleki a Janus Pannonius életrajzában 1458–1460 közti időre teszi, mikor tizenegy évi tanulás után haza megy Magyarországra és előbb Budán telepszik le, majd Pécsre megy.
Teleki e költemény írását tévesen teszi a költő 16-ik évére, mert Frigyes 1452-ben látogatta meg Velencét. (Daru, Velence története, II. k. 104, a német fordításban, melyhez hozzáférhettem.)
Janus Pannonius velencés főnemesekkel jött összeköttetésbe, különösen két kiváló férfiúval: Francesco Barbaróval, ki a Guarino iskolájának büszkesége volt, kinek költeményei zsengéit szenteli és nővérének, Barbarának, lakodalmára szép nászdalt ír; továbbá Jacobus Antonius Marcellusszal, a velencei kitünő államférfiúval és hadvezérrel, kinek birtokára, Montagnanára is kimegy. Legnagyobb terjedelmű époszát, mely mind műszerkezet, mind nyelv tekintetében legjobban megközelíti az antik eszményt, panegyrikus formában, e férfiú dicsőítésére szenteli. Ez éposz (Panegyricus ad Jacobum Antonium Marcellum Venetum* antik modorban van írva. Minerva lelkesíti a költőt, hogy mellőzve a régi kor úntig ismételt tárgyait, kora történetéhez fordúljon. Felhívja figyelmét Marcellusra, a ki méltó őséhez, a nagy Claudius Marcellushoz. Minerva ékesen szóló ajkain megered a szó és az ő elbeszélésének keretébe van foglalva Velencének Philippo Maria Visconti milanói fejedelemmel a XV. évszáz negyvenes éveiben folytatott küzdelme, mely válságos részletekkel, megragadó mozzanatokkal bővelkedik. Így Cremona ostroma, Brescia megmentése, a tiroli havasokon át a Garda tóra szállított hajók váratlan támadása, a Pó szigetén körülzárt ellenség ellen a folyón való merész átkelés, a hősnek rágalom alapján visszahívása, majd jellemének teljes diadala, diktátori hatalma művészi egységbe olvadnak egybe, hogy Marcellust Velence nagyságának eszményi képviselőjéül tűntessék föl. Szerepel Velence védszentje szent Márk is, ki oroszlán alakjában szólal meg, hogy a sértett hőst Aristides, Kimon, Themistokles, Camillus példáival buzdítsa, hogy áldozza föl haragját a hazának. Marcellus enged a szellemi szózatnak, csatatérre siet. Diadalt arat, békét szerez hazájának. De ekkor sem fogy ki a költő a tárgyból. Most Cliót hívja segítségül, ki elmondja Velence keletkezését, emelkedését. Még Claudius Marcellusnak jósoltká meg a Palici tó nemtői a húnok vándorlását, a lagúnák alapítását, a Marcellus-család kiköltözését és a patriciusok közé fölvételét. A két Marcellus (a római és velencei) közti fenséges párhuzammal végződik a nagyszabású mű. És ha az éposz duzzadó, méltóságos folyamát szemléljük, fájlalnunk kell két dolgot: először, hogy nem maradt ránk a magyar történetből merített Annalese, melyet Sambucus még látott, mint Janus Pannoniusnak 1569-iki bécsi kiadásához készűlt előszavában írja; és másodszor, hogy nem váltotta be költőnk azt az igéretét, melyet a Guarinóhoz intézett panegyrikusában a következő versekben fejezett ki:
Áll egy elégiai versmértékben írott praefatió-ból (52 vers) és a hősi hatosban írott époszból (2871 vers).
Eljön a férfiasabb kor majdan, erőm növekedvén,
Lantom Nagy Hunyadink hős harcát zengi meg egykor. (675–6. v.)
Lantom Nagy Hunyadink hős harcát zengi meg egykor. (675–6. v.)
Janus Pannonius állítólagos arcképe.
(Ezüst dombormű körirata: Joh. Cesinge Eps V. Basilic.)
Hogy ehhez lett volna tárgy, azt tudjuk a történetből. Hogy költőnknek eleven, színes nyelve megbirta volna, a Marcellusra írt panegyrikus bizonyságot tett. Érdekes tanúságot tesz az egy elegiakus mértékben írt csatakép is, melyet az 1464-ik bosnyák hadjáratról, jelesen Jajca ostromáról nyújt Constanti Antal olasz költőhöz intézett elegiájában, melyet, úgy látszik, Mátyás nevében írt válaszul e költő buzdítói költeményére, melylyel a török kiűzésére biztatta a királyt. E vers mintegy előhangja annak a beszédnek, melyet költőnk mint Mátyás követe intézett a pápához, segítséget kérvén tőle a török ellen. A török elleni agitáció elhatott Olaszországába és ott még Isota Nogarola női ajkairól is visszazeng. Ez európai nagy gondolat volt, mely – fájdalom – kivált az olasz föld viszálkodó államainak önzése, III. Frigyes minősíthetetlen kapzsisága miatt diadalra nem juthatott.
Jannus Pannoniusnak mesteréhez intézett panegyrikusa (Silva Panegyrica ad Guariuum Veronensem praeceptorem suum) a valódi humanista képében a humán tanúlmányok föléledését rajzolja. A humanista költők előtt annyira kedvelt személyköltés (prosopopoeia) alakjában adja elő Clio és Hermes beszélgetését. Clio elpanaszolja a világ elvadulását a középkorban, keseregve beszéli el, hogy az alvilágba kell a Múzsáknak leszállniok és ott élniök árnyékéletet, mert senki sem gondol velük. Hermes rámutat Itáliára, rá a Guarinus bölcsőjére, kinek majdan főérdeme lesz, hogy föltámasztja a halottakat, új életet ad a művészeteknek. Abból a képből, melyet Guarinus jelleméről, iskolájáról, tanítási módszeréről (melyből lehet okulást szerezni még ma is), a tisztelők rajongó szeretetéről élénk ecsettel rajzol: a humanizmus éltető szelleme sugárzik felénk.
Bizonyára a fejlő tehetség korában, midőn költészetének bő forrása fölfakadt, írhatá a Szelek versenye című eleven rajzát, melyet, mint a leíró költészet egyik mintáját, olvastak hazánkban még a jelen évszáz elején is a közkézen forgott Delectusokban. Kisérletet tesz Homeros fordításában, hogy kedvében járjon V. Miklós pápának, kinek leghőbb óhajtása volt: egy latin Homeros. A pápához írott költeménye, melyben Homerost dicsőíti, kiegészíti a Glaucus és Diomedes epizódját, melyet lefordít.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
