A KÖTET TÁRGYA ÉS BEOSZTÁSA (PÁNDI PÁL)

Full text search

5A KÖTET TÁRGYA ÉS BEOSZTÁSA
(PÁNDI PÁL)
Csaknem nyolc évtized irodalmának történetét tárgyalja ez a kötet. A polgárosulásért, a nemzetté válásért és a nemzeti önállóságért folytatott küzdelmek hol összefonódó, hol szétváló, de végeredményben egy irányba ható tendenciái adják meg a jellegét a felvilágosodástól a szabadságharcig és forradalomig ívelő fejlődésnek. Ebbe a fejlődésbe illeszkedik bele a szépirodalom; nem mellékes "tartozékaként" a kornak, hanem mindig a fősodrást követve vagy éppen mint a nemzeti-társadalmi emelkedés fősodra. Kényszerítő körülmények hatására az irodalom helyettesítheti a politikát. Amikor lehetetlenné vált az alkotmányos élet, amikor a külső elnyomás megbénította a politikai cselekvést, Kazinczyék irodalmi-nyelvújítási mozgalmai fejezték ki a legvilágosabban a magyar haladás fő kérdéseit. Amikor a történelmi helyzet változtával levegőhöz jutnak a plebejus forradalmi törekvések, de még nincs kialakult, önálló plebejus párt a magyar közéletben, akkor Petőfi költészete fejezi ki halhatatlanul, nem egymagában, de a legnagyobb hatással a forradalmi demokratikus követeléseket. Mindezzel nemcsak a korszakot akarjuk jellemezni, hanem azt a sajátos helyet-helyzetet is, amelyet a szépirodalom e korban elfoglalt. Történelmünkben és irodalmunk történetében nincs még egy olyan korszak, amelyben oly szoros kapcsolat alakult volna ki politika és irodalom között, mint a felvilágosodás évtizedeiben és a reformkorban. Ez az a korszak, amelyben a politika gyakran az irodalom "által" létezik, s az irodalom mindvégig közvetlen hordozója a politikának. Egy-tüdővel lélegzik ekkor politika és irodalom. A kapcsolat közvetlensége nemcsak azt jelenti, hogy az irodalom politizál, hanem jelenti az irodalmi vitáknak és fejlődésnek olyan légkörét, amelyben a sajátosan irodalmi kérdések körül is irodalmon túlhullámzó izgalom támad. A négysarkú rímelést felváltó páros rímű versmódot Gvadányi azzal utasítja el, hogy "omnis mutatio periculosa", – ami 1790-ben nemcsak rímtani aggályoskodás. S amikor fél évszázad múltán Petőfi teljes fesztelenséggel pendíti meg a lant idegén a népi tónust – csak a tónust, s még nem a politikai tartalmat! – a konzervatív kritika riadtan idézi meg a "pusztai vadság" ellenében a "nemzeti szellemet s jellemet". Sajátos fejlődési körülményeink között úgyszólván egész irodalmunkra érvényes e korban mindaz, amit Bajza a magyar színházügyről mondott: "Nekünk magyaroknak, kik a színházzal nemzeti célokat remélünk és fogunk is 6egybe köthetni, sokkal fontosabb az, mint a német, francia vagy angol nemzetnek; nekünk az, ha akarjuk, lételünk egyik alapkövévé válhatik…" (1839).
Arra törekedtünk, hogy irodalmunk történetének tárgyalásában kidomborítsuk szépirodalmunk fejlődésének ezt a sajátosságát. De igyekeztünk elkerülni ennek a fejlődési törvényszerűségnek leegyszerűsített, egyoldalú értelmezését. Irodalomtörténetünk itt tárgyalt szakaszának hangsúlyozott és törvényszerű közéleti jellege, politikai átitatottsága nem a szépirodalom sajátos művészi funkcióinak tompítása árán érvényesült, nem az irodalom belső törvényszerűségeinek elmosását jelentette, hanem éppen ellenkezőleg: olyan akusztikát teremtett, amelyben még hangzatosabbá-hangsúlyosabbá váltak a művészet felcserélhetetlen sajátosságai.
Ebbe az irányba hat a korszaknak egy másik tendenciája is. A felvilágosodástól 1848-ig ívelő fejlődést nemcsak az jellemzi az irodalomtörténet szempontjából, hogy sajátos viszonyaink között rendkívül megnő a szépirodalom közéleti-politikai hatóereje, hanem jellemzi a szépirodalom önállósodási folyamata is. Ebben a korszakban gyorsul meg s fejeződik be, a polgárosulás jegyében, a szellemi életnek az a differenciálódása, amely már tudatosan megkülönbözteti a tudományt és a szépirodalmat; a színjátszást kiemeli az iskolai (és egyházi) keretek közül és önállósítja; a sajtóban is kezd különválni a tudományos, irodalmi és politikai jelleg. Magának a szépirodalomnak a jelentéstartalma is bővül és árnyalódik: a költészet mellett mind nagyobb szerepet játszik a dráma, s megjelenik a modern széppróza is, a költészettel egyenrangú tekintélyt szerezve már az 1840-es években. A szellemi élet fejlődésének, az irodalmi alkotások gyarapodásának természetes következménye a kritika megjelenése. Mindezeket a folyamatokat igyekszünk nyomon követni. S tekintettel arra, hogy a szépirodalom helyét e korban aligha érzékelhetjük reálisan a vele gyakran kölcsönhatásban alakuló szellemi rokontevékenységek ismerete nélkül, arra törekedtünk, hogy vázlatosan ismertessük a politikai és tudományos irodalmat is. Martinovicsnak és társainak politikai és filozófiai értekezései nyilvánvalóan nem tartoznak a szépirodalom körébe, de ezeknek – mégoly vázlatos – ismertetése nélkül nem alkothatunk megközelítően reális képet sem a kor irodalmi áramlatairól. Az úgynevezett márciusi fiatalok politikai röpiratai, cikkei nem szépirodalmi jellegű alkotások, de ezeknek ismerete nélkül nem lehet teljes annak a kornak a képe, amelyben klasszikus magaslatra érkezik a plebejus költészet.
A magyar irodalomtörténet periodizációjának a kérdése az első rendszerezések megjelenése óta hullámzó vitatéma. Különböző álláspontok alakultak ki annak a korszaknak a tagolásáról is, amelyet ebben a kötetben tárgyalunk. Meggyőződésünk szerint minden irodalomtörténeti "felosztásban", "korszakolásban", "csoportosításban" a folyamatokat demonstráló tények csomópontjai mellett szükségképpen jelen vannak a munka szempontjából nélkülözhetetlen hipotetikus mozzanatok is. Az irodalom történetében nincsenek, vagy csak ritka kivételként fordulnak elő úgynevezett "tiszta korszakhatárok", amelyek egy bizonyos jelenségcsoport abszolút lezárását s egy új jelenségcsoport abszolút kezdetét mutatják. A fejlődés sűrűsödési pontjait vagy idő-sávjait kell a korszakbeosztás alapjának tekinteni, s szakítani kell az abszolút korszakhatárok absztrakt igényével. A kötetünkben tárgyalt 7korszak kezdőpontjának Bessenyei fellépését, a hagyományosan korszakhatárnak minősített 1772-t tekintjük. Az egyetlen évszámmal jelölt korszak-kezdet nem azt jelenti, hogy 1772 előtt nem találkozunk szórványosan előbukkanó felvilágosult eszmékkel az irodalomban, csupán hangsúlyozza annak az esztendőnek a jelentőségét a fejlődés menetében, amelyben az Ágis tragédiája megjelent. Hogy ez az év egyébként sűrűsödési pont, azt bizonyítja Bessenyei több más művének 1772-es megjelenése (Hunyadi László tragédiája, Az embernek próbája, Eszterházi vigasságok…). A forradalom és a szabadságharc koráig, 1848–49-ig ívelő irodalmi fejlődés tulajdonképpen egységes nagy korszak, amely Bessenyei munkásságával kezdődik s Petőfi és Arany klasszikus magaslatán tetőzik. Petőfi és Arany fellépése azonban már az új korszak kezdete is; s ha ebben a kötetben a Petőfi pályaképével záruló fejlődésrajz inkább Petőfi művének lezáró jellegét hangsúlyozza, a következő kötet Petőfi és Arany fellépésének korszaknyitó jellegét emeli ki.
A kötetünkben tárgyalt, lényege szerint egységes korszakot két szakaszra, két alfejezetre osztjuk. Az első rész a felvilágosodás korának irodalmát, a második az úgynevezett reformkor irodalmát ismerteti. A fejlődés mindkét szakasza az irodalmi polgárosulás jegyében bontakozik ki, mindkét szakaszban felmutatva a polgárosuláson – hol irodalmi, hol nemcsak irodalmi értelemben – túllendülő plebejus törekvést, mégpedig klasszikus szinten: az első korszakban Csokonai, a másodikban Petőfi életművében. A két fejlődési szakasz között az 1820-as évek első felét jelölhetjük ki "határsávnak". Kisfaludy Károly Aurorájának megjelenésétől (1822) a Zalán futásáig (1825) törnek fel a romantikus irodalomnak azok a jelenségei, amelyek – függetlenül attól, hogy az 1825-ben nyíló országgyűlést reform országgyűlésnek tekintjük-e vagy sem – markánsan jelzik egy új irodalmi hullám keletkezését.
A két szakaszon belül az irodalmi fejlődés sugallatára s a könnyebb áttekintés kedvéért további tagolást végeztünk. Az első szakasz ismertetését két ízre bontottuk; a választópont a Martinovics-féle köztársasági mozgalom bukásának éve (1794–95). Ez az időpont, a legnagyobbak pályáját figyelve, nem életművek lezárulását és új életművek nyitányát jelenti, hanem az irodalom létfeltételeinek a változását, ennek eszmei és művészi konzekvenciával együtt. A második szakaszon belül az irodalmi anyag tárgyalása tulajdonképpen három fejlődési ízt rajzol ki: a húszas, harmincas és negyvenes évek irodalmának a vonulatait. Szerkezetileg azonban az 1840-es évek elején mutatkozó jelenségcsoport fejlődéstörténeti szerepét tettük nyomatékosabbá: a Kossuth-szerkesztette Pesti Hirlap megindulása (1841) az irodalmat is érintően teremt új helyzetet a magyar progresszió számára; Erdélyi János fejtegetései a népdalról s Petőfi költészete a 40-es évek első felében egy új irodalmi lendület kezdő és egyben klasszikus mozdulatai.
A kötetben az egyes fejezeteket bibliográfiai jegyzék követi. A fejezetben tárgyalt kérdésekre vonatkozó szakirodalom adatszerű felsorolását kapja itt az olvasó, valamint a fontosabb kiadások jegyzékét*. Bibliográfiánk nem törekszik teljességre; a fontosabb szakmunkák regisztrálását tekintettük feladatunknak. A szövegben gyakran hivatkozunk egyik-másik alapvető jelentőségű szakmunkára, azonban éppen azokra az összefoglaló vagy monografikus művekre, amelyek közismertek, amelyeknek eredményei részben vagy 8egészben felszívódtak a szakmai köztudatba, s amelyeket kötetünk szerzői is felhasználtak az egyes fejezetek megírásakor, nem hivatkozunk újból és újból, hanem itt, a kötet bevezetőjében, említjük meg őket. A történelmi és irodalomtörténeti kézikönyvek mellett ilyen művek: Horváth János: A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig és Tanulmányok; Waldapfel József: Magyar irodalom a felvilágosodás korában és Ötven év Buda és Pest irodalmi életéből (1780 1830);György Lajos: A magyar regény előzményei; Szinnyei Ferenc: Novella és regényirodalmunk a szabadságharcig; Tolnai Vilmos: A nyelvújítás; Turóczi-Trostler József: Magyar irodalom világirodalom; Sőtér István: Romantika és realizmus; Szauder József: A romantika útján.
A kötet szerkezetét a lehetőségek szerint összehangoltuk a Kézikönyv többi kötetével.

 

 

Arcanum Newspapers
Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

The Company Contact Press room

Languages