Bölcsesség könyve (Bölcs)
Bölcsesség könyve (Bölcs)
„Igazságot” (szó szerint: „igazságosságot”): „igaz(ságos)” az, akinek gondolkodása és cselekvése tökéletesen egyezik Isten akaratával.
„Ítélkeztek”: a kormányzás lényeges mozzanata az ítélkezés. Itt a szerző, aki irodalmi fikcióval Salamonnak mondja magát (9,7-8. 12), látszólag a többi királyhoz fordul (akik ítélkeznek a föld fölött, azaz kormányozzák azt); valójában azonban a korabeli zsidóságot óvja a környező pogány világ veszedelmeitől.
„A próbára tett mindenhatóság”: a balgák bűneikkel kihívólag próbára teszik Istent, mintha nem hinnének abban, hogy bűneikért meg tudja őket büntetni.
„Mely a bűnnek szolgál”: a test önmagában nem rossz, hisz nyilván olyan test is van, mely nem szolgál a bűnnek, s így a szöveg szembenáll a platonikus filozófia, de főképp némely keleti mitológia felfogásával.
„Veséjébe... szívét”: a bibliai nyelvhasználatban a vesék a szenvedélyek és ösztönök fészkei, a szív pedig a tudatos ténykedésé. A két fogalom gyakori együttes használata mindig az ember belső erőinek összességét jelzi.
„Tud minden szóról”: szó szerint: ismeri a hangot. A pünkösdi liturgia ezt a szöveget a nyelvek adományára alkalmazza.
„A halált nem Isten alkotta”: a szerző egyszerre gondol a test és a lélek halálára. Össze is tartozik a kettő: a halál oka a bűn, és a bűnös ember számára a testi halál egyben az örök lelki halál is: a kárhozat. Ez a felfogás összhangban van a Szentírás első lapjainak tanításával (Ter 1), mely szerint az Isten teremtette világban összhang van. A gonoszságnak és halálnak oka nem az Isten és nem is valami - Istennel vetélkedő - gonosz ősprincípium, hanem az ember bűne, mely megbontja az eredeti rendet és bevezeti a legnagyobb rendzavarást, a halált, mely egyúttal a teremtés tényének ellenpólusa (vö.: Ter 3). De végleges halál csak a gonoszra vár, aki megátalkodik bűnében. Az igaz embert, ki összeköttetésben marad Istennel, az „élet barátjával” (11,26), csak látszólagos halál éri: osztályrésze a halhatatlanság. - Ké-sőbb Szt. Pál újra hangoztatja ezt a tanítást (Róm 5,12-21; vö.: 1Kor 15,35-57), és az Újszövetség fényében az első, a bűnös Ádámmal szembeállítja az új Ádámot, a Megváltót. - A Jelenések könyve szerint (20,14-25; 21,4. 8) az ítélet napjával megszűnik a halál, a bűn szolgáit pedig elnyeli a „második halál”.
„Az igazságosság halhatatlan”: akik szeretik és élik az igazságot (vö.: 1,1), azok örökké élnek.
Az istentelenek szájába adott beszéd, mely kifejezi a szerzőével ellenkező felfogásukat.
„Nem ismerünk szabadítót az alvilágból”: a szöveg így is fordítható: „nem ismerünk senkit, aki visszajött volna az alvilágból.”
A hitetlen, szabadgondolkodó zsidók itt vallott nézetei egyes görög bölcselőktől (Epikurosz, Herakleitosz, sztoikusok stb.) kölcsönvett gondolatok, bár egyiket sem követik egészen. Csak azt teszik magukévá, ami erkölcstagadó nézeteiknek kedvez. A szellemi ténykedést, a gondolkodást is az anyagból szeretnék megmagyarázni, és jobb híján a szív lüktetésekor keletkező szikrának mondják.
„Dicsekszik”: a hívő zsidó gőgje (vö.: Róm 2,17-20).
A zsidóság ellen már az ókorban (és azóta is sokszor) felhozott vád: hitével és szokásaival elkülönül a nagy emberi családtól.
A halál, amit az ördög a világba hozott, a lelki halál és ennek következményeként a testi halál is (1,13; Róm 5,12).
„Békességben vannak”: nemcsak a bajoktól való mentesség az osztályrészük (mint pl. Iz 57,2, vagy Jób 3,17-18 jelzi), hanem Istennel való bensőséges kapcsolatuk révén minden jóban részesednek (7-9. vers).
Az Ószövetség itt első ízben használja a halhatatlanság szót, és ezzel nyugvópontra juttatja a zsoltáros reménykedését, ki nem tud belenyugodni, hogy a halál messzire sodorja Istentől (Zsolt 16,10). - A test feltámadásáról itt nincs szó.
„Megismerik az igazságot... szeretetben nála maradnak”: a választottak boldogsága tehát megismerésben és szeretetben áll (vö.: Jn 15,9; 17,3. 26).
„Aki megveti a bölcsességet és a fegyelmet”: a gyakorlati bölcsességről van itt szó, a bölcs életmódról, azaz az erényes életről. A fegyelem pedig (1,5; 2,12; 6,17; 7,14) az erények elnyeréséhez szükséges eszköz.
„Boldog a magtalan”: a magtalanság szégyen volt és büntetésszámba ment, a termékenység az isteni áldás jelének számított. A magtalan, de hívő, tisztalelkű nőnek sem kell elkeserednie, mert majd az ítéletkor kiderül, hogy lelki termékenységgel áldotta meg az Isten.
„A herélt is”: aki pedig Izrael közösségéből ki volt zárva (MTörv 23,2).
„Az Úr templomában”: az égben.
„A házasságtörők”: hitehagyott zsidók, kik pogány nővel házasodtak össze, vagy a szó szoros értelmében vett házasságtörők, akár zsidók, akár pogányok.
(Az igaznak korai halála): Az igaz földi sorsa hosszú élet és boldogság kellene hogy legyen (vö.: MTörv 5,16; 30,20; Zsolt 21,5; 23,6; 91,16; Péld 3,2; Sir 1,12 stb.). Az igaznak korai halálából adódó problémára itt kapjuk meg a végleges választ.
(Igazak és istentelenek az ítéletkor): Az egyetemes ítéletnek ez a rajza nem az ítélet kihirdetésére helyezi a hangsúlyt (mint Mt 25,31- 46), hanem inkább a bűnös lélek állapotának ecsetelésére. Most (5, 4-13) egész másként beszélnek, mint korábban (Bölcs 2,1-20). Bűnhődésüket apokaliptikus fordulattal írja le (5,17-23), de az igazak sorsát, melyről már fentebb (3,1-9) szólt, csak éppen megemlíti (5,15 k).
„Isten fiai” vagy a „Szentek”: jelölheti az angyalokat (mint pl. Jób 1,6; 8,1). Itt azonban inkább Isten választottai értendők (vö.: Bölcs 2,13; 16. 18).
„Alighogy születtünk, máris meghaltunk”: a lelki halál együtt kezdődött földi életünkkel.
„Az Úrban”: az Úr kezében avagy az Úrban, aki az ő osztályrészük (vö.: Zsolt 16,5 k; 73,26; Bölcs 3,14).
„A villámok”: a vihar az isteni beavatkozás érzékeltetésének hagyományos eszköze (vö.: Zsolt 18,8-16; Kiv 19,16).
Lánckövetkeztetés: minden mondat állítmánya alany-nyá lesz a következő mondatban. Az utolsó mondatban aztán újra előkerül az első alany (a bölcsesség kívánása=az okulásra való vágy), és ehhez kapcsolódik az utolsó állítmány (az uralom = az Isten közelsége). Végső erkölcsi következtetés a 21. versben nyer megfogalmazást.
„Emésztő irigységgel”: amely ti. honos a pogány vallásokban és filozófiákban, ahol a misztériumok (és filozófiák) titkai (Bölcs 14,23) csak a beavatottak előtt ismeretesek. Az igazi bölcsesség mindenkié akar lenni.
A szerző felsorolásában Salamonnak tulajdonítja mindazt a tudásanyagot, melynek megszerzésére saját kora, a hellenisztikus kor törekedett (1Kir 5,9-14).
A szerző a következőkben felsorolja a bölcsesség 21 tulajdonságát. A szándékosan kikerekített felsorolás is a bölcsesség tökéletességét szemlélteti: a 21 ugyanis az ókori kelet felfogásában a tökéletes szám (3x7). Ebben a szövegben éri el tetőpontját az ószövetségi spekuláció a bölcsességről (Péld 8,22). Határozott haladást mutat a megelőző bölcsesség-irodalommal szemben: szóhasználata kifinomutabb, árnyaltabb, használja a görög filozófia fogalmait ( ha nem is a maguk éles filozófiai meghatározásában) és - ez a legfontosabb - erőteljeseb-ben kiemeli a bölcsesség isteni jellegét. Képekben leírja isteni eredetét (25-26), tud isteni tulajdonságairól (pl. a 23. és 27. vers szerint mindenható, a 22. és a 25. szerint szent stb.). A bölcsességnek küldetése van az emberekhez (27), át kell hatnia a szellemeket (23), be kell térnie a szent lelkekbe (27). Része van a világ kormányzásában (8,1), ahogy része volt annak megteremtésében is (7,12. 21; 8,6). Istennel együtt lakik, és Isten szereti őt (8,3). A bölcsesség dicsérete ezen vonások révén a Szentháromság tanának útját készíti elő. Szt. Pál és Szt. János később Isten testté lett bölcsességére, Igéjére, Jézus Krisztusra alkalmazza őket. Ez a bölcsességtan egyúttal láncszem a Logos-teológia és a Szentlélek teológiája felé (Iz 11,2), aki megszentel, aki a prófétákat ihleti. Helyenként úgy tűnik, hogy a szerző azonosnak veszi a Bölcsességet és a Lelket. A keresztény teológia Justinus óta majd mindig azonosította ezt a Bölcsességet a Szentháromság-tan Igéjével, a Logos-szal.
Mértékletesség, okosság, igazságosság és erősség: a görög filozófia négy erénye, a keresztény teológia sarkalatos erényei. A vers elején álló igazság bibliai értelemben (1,1) az erények összességét jelenti.
A bölcsességgel együtt járó tudásnak ez a leírása kiegészíti a 7, 17-21-ben felsoroltakat. - „A korok és időszakok végéről”: a történelem folyásáról.
„Szájukra teszik a kezüket”: a tisztelettudó hallgatás gesztusa.
Ez a szöveg nem a lélek előre létezését tanítja, ahogy az összefüggés figyelembe vétele nélkül gondolhatná az ember, hanem csak helyesbíti a megelőző vers fordulatát, melyből esetleg a test felsőbbrendűségét olvashatná ki valaki.
(Ima bölcsességért): Egyes részek a történelmi Salamon imájából valók (1Kir 3,6-9; 2Krón 1,8-10) mások a bölcsesség-irodalom jólismert fordulatai végül nem hiányoznak a szerző-fogalmazta részek sem (14-18).
„Szent sátrad hasonmásául”: a szent sátoron vagy az eget kell érteni, mely Isten igazi temploma (Zsolt 11,4; 18,7; Jel 3,12), vagy a jeruzsálemi templom mennyei ősmintáját (Zsid 8,2.,5; 9,23; Jel 8,3-4; 11,19; 13,6; 14,18; 15,5), vagy végül a szent sátrat, melyet Mózes Jahve meghagyása szerint állított fel (Kiv 25,9. 40.; 26,30).
„Atyámnak”: Dávidnak.
A kifejezések Platónra emlékeztetnek, bár a képek a Bibliában is honosak (vö.: Iz 38,12; 2Kor 5,1. 4). A test-lélek ellentét gondolatát később Szt. Pál teológiája hangsúlyozza (Gal 5,17; Róm 7,14-25).
„Ez vezette ki bukásából”: a bánat és vezeklés útján.
Eszerint Ádám bukása (és bűnbánata) után is megmarad a világ urának.
„Egy istentelen”: Káin.
„Miatta”: azaz nemzetsége, utódai miatt.
„Az igazat”: Noét (Ter 6,9).
„Megismerte”: bibliai értelemben Ábrahám kiválasztásáról van szó.
„Az igazat”: Lótot.
„Az igazat”: Jákobot.
„A jámborság mindennél erősebb”: az Istennel viaskodó Jákob végül is célt ér.
„Az igazat”: Józsefet.
„Isten szolgájának”: Mózesnek.
„Királyokkal szemben”: a fáraóval szemben.
A szerző a bölcsességnek tulajdonítja, amit a Kivonulás könyve a felhőben jelen levő Istenről mond.
„Kifosztották az istenteleneket”: zsidó szájhagyomány szerint az izraeliták elvették az elpusztult egyiptomiak fegyvereit.
„Szent próféta”: Mózes (Szám 12,7; MTörv 18,15).
„Segítségül hívták”: Istent. Ettől kezdve (14,2. 5 kivételével) nem a bölcsességről beszél a szöveg, hanem Istenről, az ő leheletéről vagy lelkéről (11,20; 12,1) szaváról, igéjéről (12,9; 16,12; 18,15), kezéről (11,17; 14,6; 16,15; 19,8), karjáról (11,21; 16,16).
Izrael és az egyiptomiak első szembeállítása. Még 6 hasonló következik a 16. fejezettel kezdődően.
„A gyermekgyilkos rendeletért”: a szerző a Kiv 7,14-25-ben elbeszélt csodás csapást (a Nílus vizének vérré válását) a Kiv 1,15 k-ben leírt rendelet büntetéseként fogja fel.
„Megpróbáltatás érte őket”: a szomjúság (és talán többi megpróbáltatásuk) révén, amit a pusztaságban el kellett szenvedniük, fogalmat alkothattak maguknak arról, mit jelentettek a csapások az egyiptomiaknak.
„Ami nekik büntetésükre... szolgált”: az ivóvízről van szó, amit Isten elvont az egyiptomiaktól, az izraelitákat pedig csodálatosan megajándékozta vele (11,4).
„Akit”: Mózest.
„Oktalan csúszómászókat és alávaló állatokat tiszteltek”: A Ptolemeuszok Egyiptomában nagyban dívott a csúszómászók (krokodil, kígyó, gyík, béka) és egyéb szánalmas állatok (bogarak) kultikus tisztelete.
„A világot alaktalan anyagból formálta ki”: plátói kifejezésmód (Timaios 51a), de az elgondolás egészen más. A szerző itt nem tanítja az Istentől független, örök anyag létezését, hanem csak arra utal, hogy a kezdetben formátlan anyagból alakította ki Isten a rendezett világot (Ter 1).
Ez a gondolat nem új Izraelben, de még soha sem fejezték ki ilyen erőteljesen és világosan és ilyen meggondolások alapján, mint a 25-26. versben olvassuk.
„A te el nem múló szellemed”: leheleted, amivel életet adsz teremtményeidnek (Ter 2,7). Tehát nem a sztoikusok által hirdetett világszellemről van itt szó.
„Emberhús-lakomákon”: nem tudunk róla, hogy Kánaán lakói a kannibalizmusnak hódoltak volna, de más ókori népeknél feltalálható ez a szörnyűség.
„Véres összejöveteleken avattak fel”: Kánaán lakóinak kultikus gyakorlatát a saját korabeli hellenisztikus misztérium-vallásokból vett mozzanatokkal érzékelteti a szerző.
A szerző a kánaániták kiirtásának késleltetését úgy indokolja, hogy ezzel a régebbi indokolást (Bír 2,6) egyetemesebb emberi irányban továbbfejleszti: Istennek népéről való gondoskodása háttérbe szorul, és előtérbe lép a bűnös kánaániták iránt való irgalma és türelme.
„Kik ismerik hatalmadat”: és mégis ellened szegülnek, mint a fáraó. - Más szövegváltozat szerint: „kik nem ismerik hatalmadat”.
„Szörnyűségeikkel”: a hamis istenek bibliai megjelölése.
„Ezért”: mert bár „belátták”, hogy Izrael Ura az „igaz Isten”, mégis, továbbra is szembeszegültek vele.
„Az igen nagy büntetés”: az elsőszülöttek kiirtása és az egyiptomi hadsereg pusztulása.
„A művészet”: a görög gondolat (Sir 43,9-12). Az Ószövetség Isten hatalmát és nagyságát magasztalta a teremtésben (Zsolt 19,2; Jób 36,22-26; Iz 40,12-14 stb.), de nem látta a világmindenség művészkézre valló, szép alkatát.
„Holt dolgokba”: a természet erői legalább élő és hasznos valamik voltak, de a bálványok holtak és haszontalanok. Isten viszont „az Élő”.
Leírás, ami arra törekszik, hogy nevetségessé tegye a bálványokat: az anyag hulladékfa, a művész egyszerű fúró-faragó ember, aki csak úgy mellékesen faragja ki bálványát, ráérő idejében, a pihenéskor szokásos gondossággal, azaz felületesen.
„Fadarabokhoz esedezik”: a hajón elhelyezett, fából készült faragott istenhez.
„Tutajon”: Noé bárkáján.
„Amely igaz céloknak szolgál”: Isten terveinek megvalósítására szolgál. Némely egyházatya ezt a sort a keresztfára magyarázta.
„Az élet pusztulása”: az értelem eltévelyedése magával hozza az erkölcsi élet lezüllését (vö.: Róm 1,24-32; Ef 4,17-19).
„Kezdettől fogva nem léteztek”: előbb volt az egyistenhit.
Új kultuszok keletkezésének vázlata. Tényleg van tudomásunk hasonló eseményekről az ókorból.
A király-, ill. a császárkultuszok keletkezésének rajza, amit a hellenisztikus korban egyéb magas rangú vagy kiváló embernek is megadtak.
„Az élet”, azaz a világ romlására vezetett.
„Valami szerencsétlenség vagy az uralkodó nyomása alatt”: ezen az egész szakaszon (14-20. vers) érezhető Euhemeros görög filozófus hatása: ő is így magyarázza a különféle kultuszok keletkezését.
Utalás a dionizoszi misztérium-kultuszok orgiáira, ill. a frígiai kultuszok vad kegyetlenségeire, erkölcstelenségére.
„Névtelen bárányok”: a semmit érő, élettelen bálványok esetleg így is értelmezhető: a bálványok, melyeket nem szabad megnevezni (Kiv 23,13).
(A bálványkészítők dőresége): Miután a bálványokat elintézte, most készítőik ellen fordul a szerző. Bemutat egy fazekast, aki apró istenszobrokat formál. A hellenisztikus korban sokan űztek hasonló ipart (vö.: az efezusi ezüstmíveseket: ApCsel 19,23 k).
„Mint egy gyermek lelke”: mely ti. könnyen félrevezethető.
„Néped ellenségei”: Hosszú kitérő után (13,1-15,13) a szerző most újból az egyiptomiakra fordítja a szót.
„A népek összes bálványát”: nem elégedtek meg saját isteneikkel, hanem idegen népek bálványait is átvették.
„Elvesztették Isten dicséretét és áldását”: kezdetben Isten megáldotta az élő teremtményeket (Ter 1,22. 28; 2,3). A bűnbeesés után azonban a kígyót megátkozta (Ter 3,14-15). Hasonló sorsot érdemelnek az egyiptomi állatistenek.
A könyv befejező részét az egyiptomiak és az izraeliták részletes szembeállítása alkotja, ami már előbb (11,5.14) megkezdődött. Ezek a fejezetek, melyek a Kiv. könyvének elbeszéléséhez néhány új részletet fűznek, ill. azt szabadon magyarázzák, a rabbinikus értelmezésnek, a midras-nak (sugalmazott) példái.
„Förtelmes külseje miatt”: a békákról van szó (Kiv 7,27. 8,2).
„Nem azáltal, amit látott”: nem a rézkígyó által.
Isten az élet és halál korlátlan ura nemcsak abban az értelemben, hogy tetszése szerint megmenthet a halálveszedelemből (Iz 38,10-17; Zsolt 9,14; 107,18 k), hanem abban a mélyebb értelemben is, hogy a holtak birodalmába (a seolba) szállt lelket újból visszavezetheti a testi életbe: feltámaszthatja a meghalt embert (vö.: 1Kir 17,17-23; 2Kir 4,33-35; 13,21).
„Angyalok eledelével”: a mannával. A 21. vers olyan elemeket is felsorol, melyek a Mózes könyveiben található elbeszélést kibővítik. Ott csak az áll, hogy mézeskalács (Kiv 16,31), illetve olajos kalács (Szám 11,8) íze volt, itt az is, hogy ki-ki olyan ízét érezte, amilyent akart. - Az úrnapi liturgia ezeket a szövegeket az Oltáriszentség magasztalására használja.
„A javíthatatlan lelkek”: az egyiptomiak.
„Titkos bűneikkel”: valószínűleg utalás 14,23-ra (vö.: Jób 24,13 k; Zsolt 10,8-11; 19,13; Iz 29,15).
„Képe annak a sötétségnek, mely rájuk várt”: a seol, a holtak birodalma sötétségnek.
„Atyáink előre hírét vették”: a kivonuló nemzedék tagjai (Kiv 11,4-7), vagy inkább a pátriárkák, kiknek Isten megígérte, hogy utódaikat kivezeti az egyiptomi szolgaságból (Ter 15,13-14; 46,3-4).
„Áldoztak”: a húsvét ünneplését nevezi a szerző áldozatnak (vö.: Kiv 12,27; Szám 9,7; MTörv 16,5). - „Titokban”: bent a házakban (Kiv 12,46).
„Rázendítettek az atyák énekeire”: a szerző előrevetíti a későbbi húsvétünneplés módját, melyhez hozzátartozott a Hallel (Zsolt 113- 118) éneklése.
„Szava”: Jahve megszemélyesített szava az isteni ítéletek végrehajtója (vö.: Oz 6,5; Iz 55,1; Jer 23,29; Zsolt 33,6; 147,15.18; 148,8; Zsid 2,2). - A karácsonyi liturgia ezt a szöveget az Ige megtestesülésére alkalmazza.
„Feddhetetlen férfi”: Áron.
„Egy szóval”: imádsággal.
„Az öldöklő”: talán egy angyal, mint 1Krón 21,15 k. (vö.: Kiv 12,23; 1Krón 10,10).
A szerző azt ecseteli, hogy Isten beavatkozása nyomán mintha a dolgok természete is megváltozott volna.
„Mások”: Szodoma lakói (Ter 19), akik a legnagyobb bűnözőknek számítottak. A szerző itt igyekszik kisebbíteni bűnösségüket, és azt akarja kimutatni, hogy az egyiptomiak gonoszsága felülmúlta az övéket.
„Vakság”: szónoki kifejezés a sötétség jelölésére (Ter 19,11).
„Az igaz”: Lót.
„Szárazföldi lények vízivé változtak”: az izraeliták és állataik a Vörös-tengeren való átkeléskor.
„Úszó állatok”: a békák (Kiv 8,2).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
