Emberfia
Emberfia: hebraizmus, amelyet az ÓSz költői nyelve szívesen alkalmaz az ’ember’ körülírására, de gyakran ’gyenge, kis lény’ értelemben is (Zsolt 8,5; Iz 51,12; 56,2; Jób 25,6; Zsolt 80,18; Szám 23,19; Jer 49,18.33; 50,40; 51,43; Jób 35,8; Zsolt 146,3; Jób 16,21). Többes számban is használatos ilyen értelemben (Ter 11,5; 1Sám 26,19; Zsolt 14,2; 33,13; 90,3 stb.). Ez-ben föltűnő (másutt csak Dán 8,17), hogy Jahve ~nak szólítja a próf.-t (87 ízben). Vsz., hogy az Isten és az ember közti óriási különbséget akarja ezzel a szerző érzékeltetni (vö. a próf.-i magatartással: Ez 1,28b; Dán 8,17). Némelyek a régi K-i mitológiára, valamint olyan részletekre hivatkozva, mint Ez 28,1–10.11–19; Ter 1,26–29 az ősembernek a világ királyaként való leírását látják, s úgy vélik, hogy ez a gondolat az ~ fogalmával kapcsolatban a Zsolt 8: is fölfedezhető. S mivel ugyanez a kifejezés a 80,18: (vö. 146,3) egyértelműen Izr. királyára vonatkozik, az ~t királyi, messiási címként értelmezik, amiből arra lehet következtetni, hogy izr., ill. mezopotámiai elképzelés szerint a király az ősembert testesítette meg. Mindazáltal E. Sjöberg rámutatott, hogy az ÓSz-ben magának az ~ szónak nem volt ilyen jelentése; a 80,18: is csak a kontextus alapján lehet a királyra vonatkoztatni. – Dán 7,13–14 szerepel egy titokzatos személy, aki olyan mint az ~. Ez az ég felhőin az égbe érkezik, az Istenhez, aki aztán királyságot ad neki. – Hogy a Dán szerzője mire gondolt, a 7,18.22.27-ből világlik ki: amint a 4 állat a 4 istenellenes földi országot szimbolizálja, úgy testesíti meg az ~ a kiválasztott népet, mint az eszkatologikus országnak, Isten eljövendő országának a hordozóját a földön. Az a kifejezés, hogy az ~ felhőkkel (maszoréta szöveg, Theodotion; vö. Mk 14,62; Jel 1,7), ill. felhőkön (LXX; vö. Mt 24,30; 26,64; Jel 14,14) érkezik, minden kétséget kizáróan az ~ fölségére utal, szembeállítva az állatokkal szimbolizált evilági birodalmakkal. Minthogy a magyarázattal szolgáló Dán 7,18 a Fölséges szentjeiről beszél, akik királyságot kapnak, némelyek angyalt látnak az ~ban. Így eredetileg az angyalok kapták a népek fölötti uralmat és csak később vonatkoztatták a szöveget a választott népre. Azokra a személyes vonásokra való tekintettel, amelyekkel a 7,13–14 az ~t fölruházza, és az ÓSz-ben oly mélyen benne gyökerező ® messiásvárással is számolva I. Engnell nem tartja vsz.-nek, hogy az ~ 7,13–14: elsődlegesen Izr. népére vonatkozzék. M. Noth is csak másodlagosnak tekinti 7,18.21: az ~ kollektív értelemben vett magyarázatát. Mivel Dán-ban a király és a királyság egymás szinonimájaként szerepel (vö. 2,44 és 2,37–43; 7,23 és 7,17; 8,20–21 és 8,22–25), föltehető, hogy az apokaliptikus szerző az ~ alakjának leírásakor a Fölséges szentjeinek eszkatologikus vezérére is gondolt, ám arra, hogy ezt a Dávid nemzetségből való Messiással azonosította volna, nincs utalás. Az ~ egyedi értelmezése inkább egy transzcendens üdvözítő fejedelem irányába vitt, míg a Messiást Izáj földi sarjadékának tekintették (Iz 11,1–16). – A Dán 2 ismert régi K-i elképzelésre vezethető vissza; fölteszik, hogy az ~nak alakja sem a szerzőtől származik, hanem a hagyományból vették át. Némelyek babiloni forrásra gondolnak, mások kánaáni mítoszt sejtenek a 7,13–14: ahol is egy öreg istenség átruházza a fiára az uralmat. Ismét mások Perzsia és India felé tekintenek, ahol megtalálható a hagyományban egy ősembernek a képzete (a közép-perzsában gayomardnak nevezik, ami ’halandó élet’) az emberiség ősmintájaként. A mezopotámiai szinkretizmus révén ez az alak, amely mint az égi ember a hellenista-zsidó (Philo) és a gnosztikus irodalomban is jelentős szerephez jutott, a zsidóság körében is ismertté vált. Csakhogy Dán-ban semmi utalás nincs arra, hogy az ~ Isten elsőszülötte, v. hogy köze volna az emberiség eredetéhez; ugyanígy nem lehet valamiféle őskirálynak sem tekinteni, ahogy némelyek a Ter 1,26–29 alapján elképzelik. De nem értelmezhető eszményi emberként v. az emberiség ősmintájaként sem. Lehetséges, hogy a szentíró felhasznált bizonyos kánaáni v. egyéb mitológiai elemeket, de igazi értelmét az ~ csak Izr. eszkatologikus reményei alapján nyerte. Dán 7: az ~ 4 állattal áll szemben, ezek mindegyike egy-egy királyt, ill. birodalmat személyesít meg. A két „tábor” úgy áll egymással szemben, mint az ég és az alvilág. Ezért mondja Dán az ~ról, hogy embernek látszott, nem pedig azt, hogy ember volt. Azzal, hogy az ~ az ég felhőin érkezik, természetesen az áll szemben, hogy az állatok a sötét őstengerből emelkednek ki. A 4 állat az alvilág uralmát hozza a földre, ezzel szemben az ~ az Isten országát valósítja meg a földön. Ebben az ellentétsorozatban az apokaliptikus szemlélet mutatkozik meg: a földtől nem lehet többé semmit várni, a jövőbeli üdvösség pedig tisztán az ég ajándéka. – A rabbinista irodalomban Akiba rabbi föltehetően a Dávid törzséből származó Messiást látta a 7,13–14: szereplő ~ban, a 7,9-cel kapcsolatban ui. megjegyezte, hogy a trónokat Isten és Dávid számára állították föl. Szerinte a messiási értelmezés meglehetősen általános, úgyannyira, hogy a rabbinista irodalomban 7,13 alapján a Messiás (anani ’felhőn érkező’) néven is szerepel. – Az ÚSz-ben az ~ az ÓSz-ből ismert határozatlan alakon (Jn 5,27; Zsid 2,6; Jel 1,13; 14,14) kívül, amely ugyanolyan jelentésű, mint az ember, kétszeresen meghatározott formában ’az embernek a fia’ is előfordul Mt-ban 30-szor, Mk-ban 14-szer, Lk-ban 25-ször, Jn-ban 11-szer, az ApCsel-ben 1-szer (7,56). Ebben az alakban (egyes szám) és értelemben az ÓSz-ben (LXX) az ~ sehol nem fordul elő, csak többes számban (’az embereknek a fiai’: Zsolt 11,4; 12,2.9; 14,2; 31,20; Jo 1,12; Préd 1,13 stb.), és ilyenkor is legtöbbször ’segítségre szoruló lény’ értelemben. A szinoptikusoknál az ~ kifejezést csak Jézus használja, magára vonatkoztatva, de csak a föltámadás előtt. Hasonló eredményt mutat Jn is (a 12,34 csak látszólag kivétel), a 3,13–15 a szerző szándéka szerint még Jézus szava (vö. 8,28), ahol a 3,14: érintett gondolat egyértelműen Jézus ajkáról hangzik el. Külön figyelmet érdemel e tekintetben 12,23 és 13,31, ahol Jézus maga mondja „megdicsőül az ~”. Ugyanakkor az evangélista így fogalmaz: „amikor Jézus megdicsőült” (12,16; vö. 7,39). A szinoptikusok szövegei, melyekben az ~ előfordul, két csoportra oszthatók. Az egyikben az ~nak hatalma van. Minden szinoptikusnál hatalma van az ~nak a bűnök bocsánatára (Mk 2,10), arra, hogy ura legyen a szombatnak (2,28), Atyja dicsőségében, a felhőkön jöjjön el (8,38; 13,26), ott üljön az Atya jobbján (14,62; vö. Mt 19,28). 17,9: és Mk 9,9: szerepel a föltámadás, Mt 12,40 és Lk 11,30 szerint az ~ jel; Mt 24,27.37.39 említi az ~ eljövetelét (parúzia), Lk 12,22.24.26.30 az ~ eljövetelének napját; Mt 24,44 és Lk 12,40 figyelmeztet: az ~ váratlanul érkezik. Mt 16,28 szerint hamarosan eljön az ~. – A másik csoportban az ~ szenved és gyalázat éri. Mindegyik szinoptikus alkalmazza az ~ elnevezést, amikor előadja Jézus szenvedésének 2. és 3. megjövendölését (Mk 9,31; 10,33; vö. Mt 26,2.45; Mk 14,41; a szenvedés első megjövendölésekor: 8,31; Mt mintegy elővételezte az ~ kifejezést; vö. 16,13), továbbá amikor leírja a jajt, amit Jézus árulójára mondott (Mk 14,21; vö. Lk 22,48). Ezen túlmenően Mt 8,20 és Lk 9,58 szerint az ~nak nincs, ahol a fejét lehajtsa. Mt 11,19: és Lk 7,34: az áll, hogy „falánk, iszákos” embernek mondták. Mt 20,28: és Mk 9,12: az olvasható róla, hogy sokat kell szenvednie, Mt 20,28 és Mk 10,45 szerint azért jött, hogy szolgáljon és váltságul adja az életét sokakért (vö. Lk 19,10; 9,56; Mt 18,11; 20,28; Mk 10,45). Mt 12,32 és Lk 12,10 arról szól, hogy az ~ elleni bűnök bocsánatot nyernek. 6,22 megjövendöli a tanítványoknak, hogy az ~ért szenvedni fognak. – Csaknem általános az a vélemény, hogy az ~ Jézus idejében nem volt messiási címként elterjedve. Jézus ismételten ~nak mondta magát, nemegyszer nyilvánosan is, ugyanakkor Messiásnak nem nevezte magát (vö. Mk 8,29–30); ha az ~ messiási címnek számított volna, mi értelme lett volna annak, hogy a Messiás elnevezést Jézus kerülje. Mt 16,13 is föltételezi, hogy a Messiás és az ~ ne legyen azonos, ill. egyenértékű – másként nem kaphatta volna meg Jézus a várt választ (vö. Jn 12,34). Másfelől épp azoknak a nézete (B. D. Eerdmans, H. Lietzmann, J. Wellhausen) válna kérdésessé, ha az idézett helyekre egyszerűen az ’ember’ szót iktatnánk, akik szerint az ~ a galileai arámban általánosan használt kifejezés volt ’ember’ értelemben. De ugyanígy nem volt Jézus korában szokásos az én névmást sem az ~ szóval helyettesíteni. Ha tehát Jézus magára alkalmazta az ~ kifejezést, ezzel nyilván föl akarta hívni a figyelmet személyisége egy sajátos vonására, és nem egy eljövendő apokaliptikus alakról beszélt, mint R. Bultmann véli. – Sok exegéta úgy gondolja, hogy Jézus az ~ kifejezést használva tudatosan csatlakozott az égi embernek ahhoz az apokaliptikus leírásához, amely Dán-ben megtalálható, de nem vált általánossá. Jézus ilyen módon avatta be hallgatóit a személyét illető titkokba, úgy, hogy egyszersmind kora evilági-politikai messiást váró fölfogásától is elkülönítette magát. Ami a 7,13: áll, azt Jézus valóban saját magára vonatkoztatta (Mt 24,30; 26,64; vö. 16,27), és a Messiás megdicsőülésével kapcsolatos megnyilatkozásait elvben szintén lehetne úgy értelmezni, mint bevezetést ebbe az apokaliptikus kérdésbe. Az ~ szenvedésére vonatkozó részek is érthetők, hiszen az ~ rokon értelmű a gyenge, erőtlen emberrel. Az ~ra vonatkozó ellentétes állítások ebben a fölfogásban az ® Isten szolgája alakjában egyenlítődnek ki, hiszen egész sor olyan eleme van az ~ra vonatkozó ev.-i részleteknek, amelyek utalásként is értelmezhetők az Isten szolgájára vonatkozóan (Mk 10,45 és Iz 53,10; Mk 9,12 és Iz 53,3–13). Ugyanígy Ez-ben is a próf.-nak mint embernek a gyengeségére utal az ~. De Dán-ben az ~ a Fölséges szentjeit is képviseli, akiknek üldözést és elnyomást kell kiállniuk (7,21.25; 11,33.35), és épp ennek folytán nagy dicsőségben lesz részük (12,2–3). Így tehát a két ellentétes szempont összekapcsolódik, harmonikus egységgé olvad össze. S az a kérdés is feleletet kap, vajon Jézus beszédeiben az ~ kifejezés eredetileg is a dicsőségét volt-e hivatva kifejezni, v. ellenkezőleg, csak gyengeséget érzékeltetett. – Ezzel szemben többen (így pl. Cremers, Kögel, Lagrange) úgy gondolják, hogy Jézus 7,13–14-re utalva aligha érhette el a célját (Hénoch 37–71 még nem volt ismert!). Ezért inkább magából a fogalomból kiindulva keresik Jézus ajkán az ~ kifejezésnek az értelmét. A fogalomhoz kétségtelenül hozzátartozik a gyengeség, megalázottság. Annak okát, hogy Jézus átvette az ~ kifejezést, vsz. a farizeusokkal folytatott vitáiban kell keresnünk. A szinoptikusoknál ui. ott fordul elő első ízben az ~ kifejezés, ahol a zsidó értelmiség Jézus magatartását bírálta azért, mert szerintük nem volt hozzá fölhatalmazása (Mk 2,7–12.24–27). Ebben az összefüggésben az ~ kifejezés sajátos színezetet, ill. nyomatékot kap: mint embernek, – aki vagyok és akinek tartotok – van hatalmam, de ti nem ismeritek el. Az ~ szenvedésére vonatkozó részletek (8,31; 9,31; 10,33; vö. Mt 26,21.45) ennek az értelmezésnek nem mondanak ellent, inkább támogatják, hiszen nem érik be az elvetéssel, ami egy megvetett ~nak szokásos sorsa, hanem a megdicsőülés (föltámadás) megjövendölésében csúcsosodnak ki. Ugyanez áll a Júdásra mondott jajra is: az ~ árulójának keményen kell bűnhődnie. Így az ~ név használatának a magyarázata az lehetett Jézus szándéka szerint, hogy a világnak kinyilatkoztassa: alakja – bár átlagosnak látszik – transzcendens, és rendkívüli sajátosságokat rejt magában. – Jn az ~ kifejezést használva egyfelől a szinoptikusokhoz kapcsolódik, másfelől viszont teljesen egyéni. Az ~ megdicsőülése (1,51; 5,27; 6,62; 12,23; 13,31) és szenvedése (3,14; 6,53; 8,28; 12,33–36) itt is szorosan egybekapcsolódik (vö. 12,23–28; 13,30–14,14). 12,32–34-ből kiviláglik, hogy János az ~t nem tekintette azonos értelműnek a Messiással: a nép Jézust, aki ~nak nevezte magát (12,23), Messiásként ünnepelte, amikor azonban arról beszélt, hogy fölemelik a földről, a tömeg elkezdett kételkedni és azt kérdezte, voltaképpen ki az az ~. – Abból az összefüggésből, amelybe az ~ be van állítva (1,51, az 1,45–49: foglaltak után; 3,13–15: a Nikodémussal való beszélgetés után; 6,27.33: azzal összefüggésben, hogy a zsidók vonakodtak hinni, arra lehet következtetni, hogy János, miként a szinoptikusok is, úgy látta: amikor Jézus az ~ kifejezést használta, ember voltát akarta kiemelni. A szinoptikusoktól eltérően Jánosnál az ~ fogalmához nem kapcsolódnak apokaliptikus-eszkatologikus képzetek (legföljebb 5,27). Ezen túlmenően Jn hangsúlyozta az ~ égi eredetét (3,13; 6,62; vö. 1,51). C. H. Dodd – az 1,9: (Jézus az igazi világosság), 6,32: (Jézus az élő kenyér), 15,1: (Jézus az igazi szőlőtő) foglaltakat is figyelembe véve – kapcsolatot keresett Jn és a hellenista gondolkodás között, amely gondolkodás számolt egy égi emberrel, mint az emberiség ősmintájával, más szóval az igaz emberrel, aki minden v. legalábbis minden tökéletes emberben benne lakik. Nem teljesen elképzelhetetlen, hogy az efféle elképzelések kifejezéskészletét János fölhasználta Krisztus misztériumainak bemutatására. Ugyanakkor világos, hogy amikor János evangélista az ~ égi eredetéről írt, akkor Jézus isteni természetét akarta megvilágítani (vö. 1,1–18; 3,17.31–35; 5,17–28; 6,32–58; 8,23.38; 9,39; 12,34.46; 16,28 stb.).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
