Isten országa
Isten országa, mennyek országa: Különösen a szinoptikusok nevezik szívesen országnak (uralomnak) azt, amit Isten ebben a világban az emberiség üdvözítésére végbevisz. A gör. baszileia és a héb. malkut elsősorban a király hatalmát és méltóságát, főleg pedig magát a tényleges uralkodást jelenti, s csak másodsorban utal a király uralma alatt álló területre, az országra, a birodalomra, bár ilyen értelemben is találkozunk a Bibliában a szóval (vö. pl. Eszt 1,14.20; 2,3; Jer 10,7; Dán 1,20; 9,1; Mt 4,8; 5,20; 12,25; 19,23; Mk 6,23; 10,14 kk. 23; ez utóbbi helyek egy részében nem egyszerűen területről, hanem a király uralma alá vetett területről van szó). Az a kifejezés, hogy az országba bemenni v. bejutni (Mt 5,20; 7,21; 18,3; 19,23 kk. stb.), az életre bemenni v. bejutni (18,8; 19,17) nem jelent egyebet, mint részesedni azokban a javakban, amelyekkel az Isten az új ® eónban meg akarja az embert ajándékozni. – A régi K-i vallásokban a teremtő Isten rendszerint úgy szerepel mint a teremtett világ ® királya, aki a többi isteneknek is fölötte áll. Egyiptomban valamennyi teol.-i iskola egyetértett abban, hogy a királyság a teremtéssel kezdődött. Azok, akik Ptah istent teremtő istenként tisztelték, egyszersmind a királyi címet is megadták neki, de a többség Rének tulajdonította a teremtést, és ezért benne látta Egyiptom első királyát. A babilóniai teremtéseposzban (Enúma elis) az istenek Marduknak ítélték oda a királyi méltóságot, aki késznek mutatkozott a ® káoszból létrehozni a kozmoszt (® világ), amely méltóság addig az ég istenét, Anut illette meg. A legrégibb sumer királylisták szerint a királyság a tört. kezdetén, majd a vízözön után újra az égből szállt alá a földre. Az ugariti szövegekben a legfőbb istennek, Elnek királyi címe (mlk) volt. A tengeren aratott győzelem után Baal szerezte meg magának a királyi méltóságot; az ugariti liturgiában így köszöntötték: „királyunk, bíránk, aki mindenki fölött áll”. A sumer és akkád szövegek említenek egy Malkum v. Malik nevű istent (vö. ® Milkom és ® Moloch). Hogy a király-istenre vonatkozó elképzelés milyen szerepet töltött be Fönícia és Kánaán vallási életében, azt az a nagyszámú személynév mutatja, amely az istenség nevéből, ill. jelzőjéből (mlk) alakult: Malkiel: Ter 46,17; Elimelek: Rut 1,2; Abimelek: pl. Ter 20,2 stb.; amelyekhez még a ® Melkizedek is csatlakozik az ÓSz-ből. – Az ÓSz-ben az ~ kifejezést csak a Bölcs 10,10 tartalmazza; vele egyenértékű kifejezések: az Úr (= Jahve) királysága (1Krón 28,5; 2Krón 13,8); országom, országod, országa (1Krón 17,14; Zsolt 145,11; Bölcs 6,4; vö. 1Krón 29,23; 2Krón 9,8). Azok a helyek sem nagyon gyakoriak, ahol Isten királyként szerepel, uralkodik: Kiv 15,18; Szám 23,21; MTörv 33,5; 1Sám 8,7; 12,12; Zsolt; Iz 6,5; Jer 8,19, valamint a próf.-k a fogság idejéből és a fogság utáni időből. Ebből arra lehet következtetni, hogy Jahve királyságának a gondolata eredetileg nem játszott jelentős szerepet Izr. vallási gondolkodásában, s lehetséges, hogy idegen hatásra honosodott csak meg. Jóllehet Jahvét már a fogság előtt is biztosan királyként tisztelték, a királyi cím gyakoribb használata Jahvéval kapcsolatban csak a fogság utáni időből mutatható ki. A fogság előtt élt próf.-k tartózkodása alighanem a Moloch-kultusszal függ össze ebben a vonatkozásban. – M. Buber azt a nézetet képviseli, hogy Jahve királyi méltósága már eredeti formájában részét alkotta a jahvizmusnak. Mivel azonban a nomád korszakban a királyságot még nem ismerték, így azt a kapcsolatot sem lehet föltételezni ember és Isten között, ezért Buber az Istenre vonatkoztatott melek (’király’) szót ’tanácsadó’-ként, ’vezér’-ként értelmezte. S valóban, a mlk tő csakugyan előfordul ilyen értelemben a mezopotámiai vallási irodalomban: a maliku (= tanácsadó) az Isten jelzője. Azonban az olyan helyek, amelyek tanúsítanák a melek névnek Jahvéra vonatkoztatását a királyság előtti időből, egészen ritkák. Pl. a Kiv 15,17–18 tartalmazza egy dalnak a végét, amely Kánaán meghódításáról már mint lezajlott eseményről szól, sőt már a filiszteusokat is ismeri (Kr. e. 12. sz.), és vsz. a jeruzsálemi templomra is tartalmaz utalást. A Szám 23,21 (királyi ének, Jahve tiszteletére) a Bileám-ciklushoz tartozik; az Agagra (24,7; vö. 1Sám 15 és 30) és Dávidra (Szám 24,17) vonatkozó utalások arra engednek következtetni, hogy a királyság első idejében keletkezett. Hogy a MTörv 33,5 királya Jahve-e, az nyitott kérdés. A Bír 8,23, ahol arról van szó, hogy Gedeon nem veszi át az Izr. fölötti uralmat, mert az csak Jahvét illeti meg, nem tartalmazza a héb.-ben a melek szót. 1Sám 8,7 és 12,12 tartalmazza ugyan, de ezek a helyek a deuteronomikus szerzőtől valók, aki az emberi királysággal szemben megnyilvánult ellenállást olyan fogalmakkal világította meg, amelyek a királysággal kapcsolatos évsz.-os tapasztalatokra vezethetők vissza. – Másfelől O. Eissfeldt nézete is valószínűtlen, amely szerint Izajás nevezte elsőként királynak Jahvét. 3 érv hozható föl e föltevés ellen: a) ez a cím az idézett helyeken kívül a biztosan Izajástól eredő részekben sehol sem fordul elő; – b) a környezet, amelyben Jahve megjelenik (trón, szeráfok), hagyományos (vö. 1Kir 22,19; Zsolt 29,10 stb.); – c) a Seregek ura (= Jahve) elnevezés és a királyi cím közötti kapcsolat már az egyik régi zsoltárban is föllelhető (24,10; vö. Iz 44,6; Jer 46,18; 51,57). Lehetséges tehát, hogy Izajás egy régebbi elképzeléshez csatlakozott. A jellegzetesen héb. Malkisua név (Saul fia) mindenesetre arra utal, hogy Jahvét már a királyság kezdeti időszakában királynak tekintették. Hogy Izr. Kánaántól vette át a gondolatot (ti., hogy az isten király), az is mutatja, hogy az egyetlen olyan izr. tulajdonnév, amely a melek elemet tartalmazza (Abimelek: Bír 8,31; 9), éppen Szichemből származik, ahol a kánaáni hatás erős volt. H. Schmid szerint a kánaáni vallás a jeruzsálemi kultusz vonatkozásában is hatással lehetett a jahvizmusra: mielőtt Izr. fiainak kezére került volna, Jeruzsálemben El-Eljont tisztelték, akinek a neve (® El a. m. a Legfölségesebb; vö. Zsolt 47,10), miként Melkizedek neve is, aki papja és királya volt El-Eljonnak, királyi méltóságra enged következtetni (Ter 14,18 kk.); ezenkívül Dávid is Jeruzsálemben vezette be a királyságot. R. Lack ezzel szemben úgy véli, hogy Izr. fiai még az Ígéret földjének elfoglalása előtt adták Istennek az Eljon címet, tehát már akkor a világ urának tekintették Istent. – A Jahvéra vonatkoztatott királyi cím nem puszta díszítő jelző (epitheton ornans), amely nagyságára és kultuszának formájára utal (Szám 23,21; Iz 6,5; Zsolt 24,7–10), hanem a Jahve és népe közti viszonyt is jelzi: Jahve Izr. királya. Ez egyfelől azt jelenti, hogy uralkodik Izr.-en és Izr. egészen dicsősége (® Isten dicsősége) szolgálatában áll, másfelől viszont az „árnyékában” élhet Izr., Ő jelenti a népnek az élet leheletét (vö. Siral 4,20), s Ő megvédi népét a bajtól (Jer 8,19). Magától értetődőnek tartották azt is, hogy királyi hatalmának gyakorlásaként Jahve a próf.-k által szólt népéhez (Jer 46,18; 48,12; 51,57). A királyság ellen kezdettől fogva merültek fel elvi nehézségek (1Sám 8,7; 12,12), mégis, a deuteronomikus szerző vsz. azért látott a tört.-i királyságban Isten uralmával való szembehelyezkedést, mert nem tartotta meg a törv.-t és nem ügyelt a próf.-k szavára. A Krón szerzője ugyanakkor harmonikusan beleépítette világképébe a királyságot: a Dávid házából való király Jahve helytartójaként ül a trónon (1Krón 17,11; 28,5; 29,23; 2Krón 9,8; 13,8). Nemcsak a nép, hanem az egyes emberek is királyuknak nevezték Jahvét (Zsolt 5,3; 44,5; 84,4). – Amikor Deutero-Izajás Jahvét Jákob és Izr. királyának nevezi (Iz 41,21; 44,6), ezt nem csak azért teszi, mert Izr.-t Jahve teremtette (43,15); nála a cím kifejezetten szoteriológiai jelentést kap Jahve Izr. királya, uralkodik népe fölött, ami azt jelenti, hogy szabadulást, békét és jólétet ad neki (52,7). Itt a király rokon értelmű a megváltóval (44,6; vö. Ez 20,33.37), és az üdvösség az új eón, amelyre a pogányok is meghívást kaptak (Iz 52,10; ® király; ®eszkatológia). A gondolat, hogy a szétszóródott nép királyként föllépő Istenének vezetésével megmenekül, sőt megújul és dicsőségre emelkedik, ismételten visszatér (33,22; Mik 2,13; 4,4; Szof 3,15; Abd 21). Az apokaliptikus körök, amelyek a jelen és a tkp.-i apokaliptikus ~ között nem ismerték el a folytonosságot, az ~ megalapítását Istennek a tört.-be való beleavatkozásaként képzelték el, amely egyértelmű a világmindenség (kozmosz) alapjaiban való megrendülésével (Iz 24,18–23; Zak 14,6–21). Az utóbbi egyszersmind az eszkatologikus ~ egyetemességét is hangsúlyozza (vö. Zsolt 10,16; 22,27–32). – Az ún. trónra lépés alkalmára írt zsoltárokban (47; 93; 96–99) az ~nak értelme attól függ, hogy tört.-i, kultikus, eszkatológiai v. teol.-i szempontból közelítjük-e meg. A tört.-i magyarázat szerint Jahve azért lett király, mert konkrétan belenyúlt a tört.-be, pl. amikor Izr. uralma alá vetette a népeket (47,4.9). A széles körben elterjedt kultikus értelmezés szerint ezek a zsoltárok arra szolgáltak, hogy a trónra lépés évenként visszatérő ünnepén újra meg újra megünnepeljék velük a liturgiában Jahve királyságának megújítását, amely a káosz fölötti győzelmére vezethető vissza. Az eszkatologikus értelmezés ezeket a zsoltárokat Deutero-Izajással hozza kapcsolatba. Jahve már király, mert Izr.-t elvezette az Ígéret földjére (47,4 kk.), sőt mert Ő alkotta a mindenséget (93,1 kk.; 96,10); másfelől viszont uralma csak a világmindenséget megrendítő ® ítéletkor fog kiteljesedni, amikor is megsemmisíti a bálványokat és elpusztítja a bűnösöket (96; 97; 99), és minden nép elismeri Jahvét (47). Ez a nap nemcsak Sion és Júda leányai (97,8) számára jelenti a legnagyobb örömet, hanem az ég és a föld is ujjongani fog az örömtől (96,11 kk.; 97,1; 98,7 kk.), mert az eszkatologikus ~nak megvalósulása csak az egész világmindenség boldogságaként képzelhető el. A teol.-i magyarázat szerint a szóban forgó zsoltárok Jahve tényleges és egyetemes uralmát ünneplik, amely a világ megteremtését, fenntartását és kormányzását jelenti, és az ~nak egy olyan értelmezését tételezi föl, amellyel gyakrabban csak a fogság utáni időben találkozunk (1Krón 29,11; Zsolt 103,19; 145,11–13; Jer 10,6–13; Mal 1,14), amikor az Akhaimenidák címével szemben Jahvét szívesen nevezték nagy királynak (Zsolt 48,3; 95,3; Mal 1,14). Nemegyszer az a hit is kifejeződik, hogy Isten uralma örökké tart (Kiv 15,18; Dán 3,33; 4,31 stb.). – A zsidó apokrif irodalomban az ~ kevés teret kapott, s ha előfordul, akkor is csak eszkatologikus értelemben, ahogy Iz 24,18–23 és Zak 14,6–21 is említi. Az ~ az üdvösségnek az a végérvényes rendje, amelybe a tört. torkollik. Isten királyként fog megjelenni és mindenki imádni fogja. A Messiás eljövetele szorosan összefügg az ~ megalapításával. – A rabbinista irodalomban a Kr. u. 1. sz.-tól kezdve sok helyen szerepel a mennyek országa kifejezés. Minthogy a ® menny Isten nevét helyettesítette, amelyet nem akartak kimondani, a kifejezés egyenértékűnek minősül az ~val. A mennyek országa (különösen ’a mennyek országának igáját vállalni’ kifejezésben, amellyel oly szívesen éltek) Isten hatalmát jelenti, ahogy azt a Tóra Izr. elé tárta. Aki Istennek ezt a hatalmát elismeri, és aláveti neki magát, ahogy a nép a Sínai-hegynél tette a szövetség megkötésekor, az magára veszi ezt az igát; aki valamelyik parancsot elutasítja, az eldobja magától az igát. Ezért azt is lehet mondani, hogy Ábrahám előtt Isten csak az égnek volt királya, Ábrahám óta azonban azáltal, hogy ő hitt benne, a földnek is királya lett. Ezen a kifejezetten etikai és individualista jelentésen kívül a kifejezésnek még egy társadalmi-eszkatológiai értelme is van: Isten nem engedheti meg vég nélkül, hogy az ember az ő jogait önkényesen figyelmen kívül hagyja; egyszer mindenkinek el kell ismernie Őt királynak. Ezért sok imában és áldásban az a kérés fejeződik ki, hogy a bálványimádás szűnjön meg, és az egész földön valósuljon meg az ~. Az olyan nemzeti színezetű kifejezésekhez hasonlóan, mint amilyen az üdvösség, a Messiás napjai stb. a mennyek országa is erkölcsi-vallási jelleget öltött a rabbinista irodalomban. – Az ÚSz-ben a szinoptikusoknál központi helyet foglal el az ~ Jézus igehirdetésében. Mk 14-szer, Lk 39-szer használja az ~ kifejezést. Mt néhány helyet nem tekintve inkább a mennyek országa kifejezést részesíti előnyben (32-szer), amely a rabbinista kifejezésre (lásd föntebb) emlékeztet. Míg az ÚSz-ben és az ÓSz gör. részeiben az egyes számú uranosz (= ég, menny) használatos Isten nevének helyettesítésére (Dán 4,23; 1Mak 3,18 kk. 50.60; 4,10.24; 2Mak 15,34; Mk 11,30; Lk 15,18.21), Mt-nál a többes számú alak áll. Ebben aligha lehet mást látni, mint egy héb. v. arám kifejezés mását, úgyhogy a mennyek országa kifejezést vsz. magától Jézustól származónak tekinthetjük, annál inkább, mivel Mk 11,30; 14,62; Lk 10,20; 15,7.18 is hasonló szavakat ad ajkára Isten nevének körülírására. De az a tény, hogy Mt a mennyek országa kifejezésen kívül az ~ kifejezéssel is élt (az olyan helyekkel egyetemben mint az 5,34; 23,22 és 6,9 kk.), arra vall, hogy Mt semmiképpen nem követte a rabbikat, akikre az Isten nevének használata terén kicsinyes aggályoskodás volt jellemző. A mennyek országa kifejezéssel az apokaliptika példája szerint vsz. azt akarta kiemelni, hogy az ~ nem evilági, hanem a mennyből száll alá, tehát transzcendens, mennyei. Ezt a föltevést támogatja az a kapcsolat is, amely Mt-nál az ~ és az Emberfia közt fölfedezhető (13,24–30.37.41.43; 16,27 kk.), aki Dán szerint a felhőn érkező eszkatológiai országot testesíti meg (vö. 7,18.22.27). Mt 13,43 és 26,29 ugyanilyen értelemben szerepelteti az Atya országát (vö. 6,10 és Lk 11,2; 12,31), Mt 8,12; 13,19.38; 25,34; Jak 2,5 stb. pedig egyszerűen csak az országot. Végül Mt 13,41; 16,28; 20,21; Lk 1,33; 22,29 stb. az Emberfia, ill. Jézus országáról beszél. – Az ~ elérkeztéről szóló üzenet, amelyet Mt 3,2; 4,17; Mk 1,15 és Lk 10,9.11 Keresztelő János és Jézus ajkára ad, azt tanúsítja, hogy az igehirdetésben az ev.-ok szerint Keresztelő János is, Jézus is a maguk korában közismert fogalmakhoz és elképzelésekhez kapcsolták tanításukat. Mint az ÓSz sok helyén és a zsidó irodalomban, ugyanúgy a szinoptikusoknál is eszkatológiai és transzcendens fogalom az ~, v. egyenértékű az örök élet (Mt 25,34.46; Mk 9,43–47; 10,17.24 kk.) fogalmával. Az ~t az evangélisták a lakoma hagyományos képében (Iz 25,6; vö. Lk 14,15; Jel 19,9) írják le (Mt 8,11; Lk 13,28 kk.; 22,16 kk. 30); a Mk 14,25 és Mt 26,29 használta új szó az ~ának a minden földitől teljesen eltérő, egészen más, transzcendens jellegére utal (vö. Mk 12,24 kk.). Ahogy a méltatlan vendég kidobása mutatja (Mt 22,13; vö. 8,12 stb.), a lakoma (22,1–14; Lk 14,16–24), amelyre azután hogy a zsidók elutasítják, a pogányok is meghívást kapnak, szintén az eszkatologikus ~t jelképezi. Az ~ Jézus tanítása szerint nem a zsidók nemzeti előjoga; ha az ország fiainak nevezi is őket (Mt 8,12), ezt csak azért teszi, mert elsőként kaptak meghívást az ~ba, s nem azért, mert már biztosak lehetnek abban, hogy valóban fiai az ~nak. Ellenkezőleg, Jézus figyelmezteti őket, hogy hitetlenségük miatt kívül rekedtek az ~n (8,12). Jézus puszta elismerése – még ha valaki jövendöl v. csodát tesz is a nevében – egymagában szintén nem biztosítja az ~ba való eljutást; Isten akaratát kell teljesíteni (7,21–23). A vámosok és az utcanők, akik hallgattak Keresztelő János szavára, megelőzik a látszatra szt. farizeusokat (23,13.15.27.29), akik azon túlmenően, hogy maguk nem jutnak el ~ba, még mások útját is elzárják (23,13; Lk 11,52). Az ~ba eljutás föltétele, hogy az ember megtérjen (Mk 1,15), határozottan, elszántan szakítson (Lk 9,62) földies gondolkodásmódjával, evilági érdekeivel (Mt 22,1–14), és úgy fogadja az ~ közeledtéről szóló hírt, mint egy gyermek (Mk 10,15). Kell, hogy az embernek első gondja legyen az ~, érte minden lehetségest meg kell tennie (Mt 13,44 kk.), még a házasságról is le kell tudnia mondani (19,12). Mindezt könnyebb a szegényeknek és az üldözötteknek megtenniük (ezért boldogok: Lk 6,22 kk.; vö. Jak 2,5), mint a gazdagoknak (Mk 10,23). A megtérésnek a parancsok teljesítésében (Mt 19,17) és az irgalmasságból fakadó tettekben (25,31–46) kell megnyilvánulnia. De bármit tesz is az ember, az ~ Isten ajándéka, Ő a kezdeményező, Ő ad indíttatást (22,1–14; vö. Lk 12,32; 22,29). – Az ~ a legtöbb helyen a remény tárgyaként szerepel, más helyek szerint azonban már elérkezett. Jézus azzal kezdi nyilvános működését (Iz idevágó részleteire utalva: 46,13; 51,5; 55,6; 56,1), hogy hirdeti: közel van az ~ (Mk 1,15; vö. Lk 10,9.11). Az ördögűzésekre annak bizonyságaként hivatkozik, hogy az ~ már elérkezett (Mt 12,28). Az üdvösség tört.-ét 2 részre osztja: az 1. rész (a törv. és a próf.-k) Keresztelő János föllépéséig tart; a 2. rész (az ~ának hirdetése) vele kezdődik, s az ~ „erőszakot szenved” (Lk 16,16; vö. Mt 11,12 kk.). Arra a kérdésre, mikor kezdődik az ~, a farizeusok kétféle választ kapnak tőle. Egyfelől: nem lehet tudni az időpontot (itt kétségtelenül az eszkatológiai ~nak elérkeztére céloz), másfelől: már ott van közöttük (Lk 17,20 kk.). – Ezt a látszólagos ellentmondást az oldja föl, hogy maga Jézus az ~; az Ő működésében és személyében válik jelenvalóvá (Mt 12,28; Lk 17,20 kk.). Ezért tárgyilag nézve nincs különbség, hogy az ember az ~ért (Lk 18,29) v. Jézus kedvéért (Mt 19,20; Mk 10,29) mond-e le földi javairól; ezért Mt 16,28 az ~nak a maga teljes hatalmában való megnyilvánulását úgy állíthatja elénk, mint az Emberfiának országában való eljövetelét, és Jézus is ezért ígérhet eszkatologikus boldogságot országában (Lk 22,30). De ez az azonosság most még el van a szemünk elől rejtve, ezért az ~nak misztériumát jelenti, amelyet csak a hívők foghatnak föl (Mk 4,11). – Az ~nak tehát 2 szakasza van: egy jelenlegi a rejtettségben és az alázatban és egy eljövendő, amely dicsőséges lesz. Az ~nak ez a kettős jellege példabeszéd tárgya: Jézus szavaiban érkezik el az emberhez, ellentmondást vált ki és mégis terjed (Mt 13,3–8.18–23). A konkolyról szóló példabeszéd tárgya: a Sátán akadályozza az ~nak megvalósulását, de az ítéletkor Jézus kiszabadítja országát a szorongattatásból és megmutatja dicsőségét (13,24–30; 37–43; vö. 47–50). A mustármagról szóló példabeszéd azt mutatja meg, hogy a szerény kezdet nem zárja ki Krisztus eljövetelekor (® parúzia) a dicsőséges kibontakozást (13,31 kk.). Ez teljes egészében Isten műve (vö. Dán 2,34.44 kk.), ahogy a búzaszem elhalása, kikelése, szárba szökkenése és kalászérlelése is az (Mk 4,26–29). Az ősegyh. vágyva-vágyott az ~nak erre a dicsőséges elérkeztére és naponta imádkozott érte (Mt 6,10). Amikor hiába várták, megértették, hogy az Egyh. gyors terjedése volt az ~ első megnyilvánulása. Míg Mk 9,1 (Mt 16,28) már az első nemzedéknek kilátásba helyezte az ~ hatalommal elérkezését, addig Lk 9,27 nem tartalmazza a ’hatalommal’ kitételt; ez azzal függ össze, hogy Lukács evangélista a Jeruzsálem pusztulása és az idők vége közé beiktatta a pogányok idejét (® Lukács evangéliuma). Az első nemzedék tanúja volt ugyan az ~ megalakulásának, de nem érhette meg eszkatologikus kiteljesedését, dicsőségét. – Mivel az ~ lényege szerint eszkatologikus, nem azonosítható az Egyh.-zal; amíg ebben az időben létezik, addig rejtve és alázatban él (vö. Jel 1,9), mégpedig az Egyh.-ban; itt is működik. Az Egyh. kezében van az ~nak kulcsa (Mt 16,19), beengedheti az embert, ahogy a farizeusok kizárhatták (23,13; Lk 11,52). Így értelmezhető Mt 21,43 is: az ~, amely a zsidóktól elvétetett és az Egyh.-nak adatott, nem maga az ország, hanem az előjog és a kegyelem az embereknek a tkp.-i ~ba való elvezetéséhez. (Az ~ hasonló átvitt értelemben való használatára nézve vö. Mk 10,15, ahol az ~ eszkatologikus értelemben szerepel és meghívásként értendő.) Az Egyh. tehát az a szervezet, amelyben és amely által Krisztus, akinek az Atya az országot adja, egybegyűjti a ® maradékot; az ® Egyház az a kincs, amelyért érdemes az e világi javakról lemondani (Lk 12,32 kk.). – Pál ap. az ApCsel 14,22; 19,8; 20,25; 28,23.31 szerint az ~t választotta igehirdetése tárgyául, s ezt levelei is tanúsítják. 1Tesz 2,12; 2Tesz 1,5: az ~ a boldogság, az isteni dicsőség, amelyre Isten meghívta a hívőket és amelyért szenvedniük kell (vö. 2Tim 4,18). Az ~nak boldogsága minden romlást kizár (1Kor 15,50), de aki átadja magát a bűnöknek, tökéletlenségeknek, az nem jut el az ~ba (6,9; Gal 5,21; Ef 5,5). – Az eszkatológiai ~ egyszersmind Krisztus országa is (5,5; vö. 2Pét 1,11), amely az Ő eljövetelekor fog megnyilvánulni (2Tim 4,1). Ettől némileg eltérően: a messiási királyság arra hivatott, hogy az ~t előkészítse, utána megszűnik (1Kor 15,24–28). Kol 4,11: Pál a maga és munkatársai működése céljául az ~t jelöli meg (a Vg tévesen: in regno dei). Az Egyh.-ban és az Egyh. által a hívő már itt a földön részese az ~nak (1,13). Ez az ~ban való részesedés csak Krisztus eljövetelekor válik nyilvánvalóvá (3,1–4), és nem az étkezéssel kapcsolatos különféle szabályok megtartásában áll (Róm 14,17; vö. Kol 2,16 kk.) v. az ékesszólásban (1Kor 4,20), hanem igazság, béke és öröm. – Jn-ban az ~ kifejezés csak 2-szer fordul elő, szigorúan eszkatológiai értelemben: az ember nem mehet be az ~ba, ha nem születik újjá vízből és Szentlélekből (Jn 3,3.5). A 18,33–37 Jézus királyságáról beszél, amely eredete szerint transzcendens és lényege szerint az örök igazság kinyilatkoztatása az igazság fiainak. Tehát az ~ szinoptikus fogalma itt intellektuális értelemben jelenik meg, mint az élet esetében is.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
