bölcsesség

Full text search

bölcsesség: a K-i gondolkodásban az ember természet adta tulajdonsága, amely a nevelés és a tapasztalatszerzés során bontakozik ki, s az istenek tulajdonsága, amelyet gondosan őriznek (vö. Ter 2,17; 3,5–22; Jób 15,8; Ez 28,1–6) és csak kegyként osztanak meg egyes emberekkel. Némelyek szerint e 2. felfogás a régebbi, ill. az ősi, az első a másodikból fejlődött ki. Az első először arisztokrata környezetben bontakozott ki, de aztán az írástudók iskoláiban is elterjedt. A ~nek ez az értelmezése racionális és gyakorlati. A másik felfogás egy, v. több istenbe vetett hitre vezethető vissza, és az ÓSz-ben mindenekelőtt a próf.-knál, valamint a népies elbeszélésekben szerepel. A ~ ebben az értelmezésben többé v. kevésbé titokzatos hatalom, amely Istentől származik, és analóg a Lélekkel, amellyel gyakran párhuzamban áll. A későbbi ~i kv.-ekben (Jób, Péld 1–9. Préd, Bölcs, Bár) a két felfogás összeolvad. – A ~et Izr.-ben gyakorlatilag értelmezték: a ~ életművészet (Péld 21,20; 23,18; 24,14); bölcsnek számított a szorgalmas mesterember (Kiv 28,3; 31,3; 1Kir 7,14; Iz 40,20; Ez 27,8), az okos és tapasztalt ember, aki jó tanácsot adott (2Sám 13,3; 14,2; 20,16), a belátó öreg (Jób 8,8; 12,12; 15,10), a tudós, aki tudott írni, olvasni és ismerte a törv.-t (Jer 2,8; 8,8 kk.) Az írnokok közt, akik az udvarnál elérték a legmagasabb tisztségeket (2Kir 25,19) akadtak „bölcsek”, akiknek nagy volt a befolyásuk (2Sám 15,31.37; 1Kir 12,6; 20,8; Péld 16,13 kk.). A Kr. e. 8. sz.-tól a bölcsek – a papokkal, a próf.-kkal és a katonákkal – a vezető réteghez tartoztak (Iz 3,2 kk; 29,14; Jer 8,8; 18,18; Ez 7,26); ezek a bölcsek szívesen átadták tudásukat és tapasztalataikat fiaiknak (Tób 4,2; 14,10; Péld 13,1; 15,5; 31,1; ® Achikár) és a fiataloknak, akik valamely hivatal elnyerésére törekedtek; a Péld sok mondása ilyen bölcsektől való (19,9; 22,11.29; 24,21; 25,6 kk; 29,26). A királyság utáni időben a bölcsek mind az udvarból, mind a törv.-t magyarázó írástudók köréből visszahúzódtak és külön iskolákban tanították a ~et (Sir 39,1.2.8; 51,23; vö. Péld 9,1). – Ez a ~ gyakorlati jellegű: józan okosság, egyfajta életművészet, amelynek a boldogság biztosítása a célja (pl. 14,15 kk. 29; 22,3); ezért gyakran az „élet forrásá”-nak (4,23; 10,11; 13,14; 16,22) v. az „élet útjá”-nak (6,23; 10,17; 15,24) nevezik. A ~re tanítás olykor a mértéktelenség, a kicsapongás szomorú következményeinek bemutatása (23,1 kk.; 24,6–10; 2,15–19; 6,25–35; Sir 31,19–21). Ugyanakkor a ~ foglalata az erkölcsi nevelésnek is, amelyet vallásos szellem hat át (Péld 20,2.4.22 kk.; 24,21; 25,20 k.; 29,13), ebből következően a ~ és a vallásosság fedik egymást (a „bölcs”, az „igaz” és a „jámbor” ugyanazt jelenti, s a velük ellentétes „balga”, „gonosz” és „bűnös” szavak szintén egyazon dologra, tulajdonságra vonatkoznak). A ~nek Jahve félelme a kezdete (Jób 28,28; Péld 1,7; 9,10; Sir 1,11–21; 19,20); a bölcs azt teszi, ami Jahvénak kedves, ami pedig nem tetszik Jahvénak, azt kerüli (Péld 6,16; 8,13; 11,20; 12,22; Sir 1,27; Bölcs 4,10.14; 7,14.28). Ahogy a későbbi ~i kv.-ekben áll, a bölcs teljesíti a törv.-t (Tób 4,6; 14,10; Zsolt 7,2; 37,31; Préd 12,13; Sir 6,37; 9,15) – épp ez jelenti a ~et (15,1; 19,20; 24,23; Bár 4,1). A ~nek ez az erkölcsi, ill. vallásos jellege már az egészen régi és nem is próf.-i körökből eredő bölcs mondásokban is megnyilatkozott, de a próf.-k beszédei nyomán még inkább előtérbe került. Ter 2: az ember nem kapta meg a jó és a rossz megkülönböztetésének tudományát, mert akkor hasonlóvá vált volna az Istenhez (2,17; 3,5.22); aki erre törekszik, az Isten tökéletességének közelébe akar férkőzni (Jób 15,8; vö. Ez 28,1–5.12). Innen érthető, hogy a ~, amelyet egyedül Isten ismer Jób 28,12–27: el van rejtve minden létező elől, Bár 3,15–38: pedig úgy szerepel, mint ami az ember számára elérhetetlen. A próf.-k gyakran magasztalják az isteni ~et (pl. Iz 28,29; 31,2; 40,13 kk.; vö. Jób 9,4; 11,6–8; 12,13–24), amely mellett az emberi ~ elenyészik, semmivé válik (Iz 19,11–15; 29,14; 28,9; 31,2 kk.; Dán 2,20–23; vö. Zsolt 94,10–12; Péld 19,21; 21,30). Minden ~nek Jahve a kútforrása, aki annak ad ~et, akinek akar, pl. a mesterembereknek a kultikus célra használt tárgyak előállítására (Kiv 28,3; 31,3; 35,31), olyan kiválasztott embereknek, amilyen József volt (Ter 41,8.38) v. Dániel (Dán 1,17; 4,5 kk. 15; 5,11.14) és mások (Bölcs 7,20), továbbá népe vezetőinek, így Mózesnek (Szám 11,17.25) és segítőtársainak (11,16 kk.; MTörv 1,13), a királyoknak (Péld 16,10), Dávidnak (2Sám 14,17; vö. 23,1), Salamonnak (1Kir 3,11.28) és tanácsosainak (2Sám 16,23; vö. Iz 29,14; 5,21), Ezdrásnak (Ezd 7,25) és végül a Messiásnak (Iz 11,2–5). Ezekben a népies elbeszélésekben és próf.-i szövegekben a ~ természetfölötti jelleget ölt, Jahvétól származó tudást jelent és Isten Lelkével rokon (Ter 41,8.38; MTörv 34,9; Bölcs 7,22; Iz 11,2–6; Dán 4,5 kk. stb.). – Az egyiptomi és babilóniai varázslókat és jövendőmondókat szintén bölcsnek mondták (Kiv 7,11.22; Bölcs 17,7; Iz 19,3.11 és Iz 47,10–13; Jer 10,7; 50,35; Dán 1,20; 2,2) – A későbbi ~i kv.-ekben (Jób, Péld 1–9, Préd, Bölcs, Sir, Bár) a ~ egyfelől természetes emberi tulajdonság, amelyet a tapasztalatszerzés és a bölcsek tanítása bontakoztat ki, másfelől Isten adománya (Jób 11,6; 32,8.18–20; 36,1.10; Zsolt 32,8; Péld 2,6 kk.; Préd 2,26; Bölcs 7,7.27; 8,21; 9,27; Sir 1,1; 24,8; 39,6 kk.; Bár 3,27), az Isten Lelke sugallja, sőt annak köszönheti a bölcs a ~ét, hogy leszáll rá Isten lelke (Jób 32,18; Bölcs 7,7; 9,17; Sir 39,6). Így érthető, hogy a bölcsek elfoglalhatják a hiányzó próf.-k helyét (Bölcs 7,27; Sir 24,33). Azokat a tetteket, amelyek a Biblia más kv.-eiben Isten Lelkének tetteiként szerepelnek, a ~i kv.-ek a ~nek tulajdonítják, így a teremtést (Jób 26,12; 28,25–27; Péld 3,19 kk.; Bölcs 7,24; 9,1 kk.; 14,3; vö. Jud 16,17; Zsolt 33,6; 104,30; Bölcs 1,7), az uralmat (Péld 8,14 kk.; Bölcs 8,7–14; vö. Iz 11,2–8), Isten népének oltalmazását (Bölcs 10,15–11,2; vö. Iz 63,11–14), az ember erényekre nevelését (Péld 8,32–36; 9,12; Bölcs 1,4 kk.; Sir 24,18–22; vö. Neh 9,20.29 kk.; Zak 7,12). Végül a ~ teljesen egybeesik, azonosul a Lélekkel (Bölcs 1,4–6; 9,17; 7,22–24). – Személy-e a ~? Az isteni ~et, amely a világ teremtésekor jelenik meg és Izr.-ben az ember nevelőjének bizonyul, a ~i kv.-ek részletesen jellemzik. Jób 28,12–27; Bár 3,9–4,4: isteni tulajdonság, általa teremtette és kormányozza Jahve a mindenséget, ember nem szerezheti meg a maga erejéből (vö. 1,6–10); sőt Izr. sem birtokolja, jóllehet törv.-ében Jahve megadta neki; mivel elhagyta a ~ forrását, a törv.-t, büntetést vont magára (3,9–12; 4,1). A Péld 1,20–33; 8,1–21; 9,1–6 úgy állítja elénk az isteni ~et, mint egy prédikáló női alakot, aki az útkereszteződésnél áll (8,2), és figyelmezteti az embereket v. meghívja őket, hallgassák a bölcs tanítást. Máskor a ~ (8,22–31) úgy jelenik meg, mint ami nem azonos Istennel, hanem Isten teremtménye, előbb volt, mint a világ, s ott volt Isten mellett, amikor Isten a világmindenséget létrehozta. – Az isteni ~, amelynek Jahve az egyedüli forrása és létoka (vö. Sir 1,4–9) 24,1–24: így dicséri saját magát: Isten szájából származik, bejárta „az égi köröket”, a mélységeket, végül Jeruzsálemben ütötte fel sátrát, itt „magasra nőtt” és „pompás gyümölcsöt” hozott. Ezt az isteni ~et testesíti meg Mózes törv.-e (24,23), amely nem más, mint Jahve által az isteni ~nek szavakba foglalása. Bölcs 7,22–8,1: az isteni ~ Isten szájából származó (7,25 kk.), értelemmel bíró lény (7,22), aki a világ teremtésekor Jahve tanácsadója volt (8,4; vö. 9,9), és a kútforrása minden létezőnek (7,22; 8,5; vö. 9,9); tud mindent (7,27), lát mindent (9,11), áthat mindent (7,24), kormányozza a mindenséget (1,1), tanítja az embereket és vezeti, oltalmazza őket (7,22; 8,7; 10,10 kk.; 10,1), úgy áll mellettük, mint a jegyes (7,28; 8,2.9). A ~ Isten képmása (7,25 kk.), Isten menyasszonya (8,3), Isten mellett ül a trónon (1,4). Ezeket a költői részleteket értelmezve sok régi és néhány mai exegéta is egy Istentől különböző, önálló személyre gondol, de ez a magyarázat nem helytálló. Péld 8,1–21; 9,1–6: az isteni ~ nem tényleges személy, ahogy ellentéte, „dőreség asszony”, aki félrevezeti az embereket (9,13–18) sem az; ugyanígy a Sir 24,1–24 is. Egyszerűen megszemélyesítésről van szó. Egy olyan meggyőződéses monoteista, mint amilyen a Bölcs szerzője volt, ténylegesen nem gondolhatott arra, hogy a ~ Isten menyasszonyaként valóban ott ül Isten mellett, csupán átvitt értelemben. A modernek zöme szívesen elfogadja ugyan azt a nézetet, amely szerint az isteni ~ az ÓSz-ben nem képvisel külön isteni személyt, de azért Isten megszemélyesített tulajdonságát többnek gondolja: hiposztáziszként értelmezi (® Isten igéje). Csakhogy: a sok régi vallásban szereplő hiposztáziszok valamennyien többé v. kevésbé önálló léttel rendelkeztek és az istenségtől függetlenül tevékenykedtek; a Péld, a Bölcs és a Sir szerint ellenben az isteni ~ működése (miként Isten szaváé és Isten Lelkéé is) magának Istennek a működése (vö. Bölcs 9,17), ahogy az emberi ~ sem független az embertől (vö. 8,6). – Izr. ~e sok tekintetben megegyezik a szomszédos népek ~ével. Izr.-ben sokra tartották Edom, Egyiptom, Babilónia és Arábia ~ét (Jób 2,11; Jer 49,7; Abd 8; Ter 41,8; 1Kir 5,10; Iz 19,11; ApCsel 7,22; Iz 44,25; 47,10; Jer 50,35; 51,57; Dán 1,20; 2,24; Péld 30,1; 31,1). Így arra lehet következtetni, hogy ezeknek a népeknek a ~ről vallott felfogása hatással volt Izr. nézeteire. Bizonyos, hogy a 22,17–23,11 nem független az egyiptomi ~ kv.-től, amely Amenemopétól származik, ha ennek hatása nem is volt közvetlen; ugyanakkor a Péld több mondása az arám Achikárra emlékeztet. Ezt a ~et Izr. hozzáidomította a maga monoteista hitéhez, az igazság jegyében fogant, így értelmezett erkölcséhez, és ebből következően a törv. teljesítését állította központba; egy eredetileg arisztokratikus felfogásból általános erkölcsi felfogást bontakoztatott ki. – Az ÚSz-ben az emberi ~, amelyet az ósz-i ~i kv.-ek oly sokra tartottak, ritkán kap dicséretet (Mt 12,42; ApCsel 7,22; 1Kor 3,10; 6,5; vö. Lk 16,8); inkább csak akkor vált ki elismerést, ha erkölcsi és vallási színezetű, ill. célzatú (Mt 13,53; Lk 2,42.47.52; Róm 16,19); a merőben emberi ~et Pál is, Jakab is elvetette (1,22; 1Kor 1,17–29; 2,4 kk. 13) – ezek a testből származnak (2Kor 1,12) v. a világból (1Kor 2,6; 3,19), ill. a Sátántól (Jak 3,15). Az igazi ~ Isten adománya (Lk 21,15; ApCsel 6,3.10; 7,10; 1Kor 12,8; Ef 1,8 kk. 17 kk.; Kol 1,9.28; Jak 1,5; 3,17; 2Pét 3,15); általa az ember képes lesz arra, hogy Isten üdvözítő tervét felfogja, megértse (1Kor 2,6; Ef 1,8 kk. 17 kk.) és azt tegye, amit Isten akar (Róm 16,19; Kol 1,9.28; 3,16; Jak 3,13.15.17). A hitetleneknek Krisztus keresztje balgaság, a hívőknek ellenben Isten ereje és ~e (1Kor 1,23 kk.), azaz Isten üdvözítő erejének és akaratának a maga teljességében való kinyilatkoztatása. Mivel a hívő részese Krisztus testének, számára Krisztus az Istentől való, igazi ~nek a forrása (1,30). Miként az ÓSz-ben is, a ~ Isten tulajdonsága (Jel 7,12; vö. 5,12), amely a teremtésben, a világ kormányzásában (vö. Róm 1,20), de mindenekelőtt Isten üdvözítő terveiben nyilatkozik meg (Mt 11,19; 1Kor 2,7; Ef 3,10). Lk 11,49 („Azért mondja az Isten bölcsessége”; vö. Mt 23,34) homályos. Némelyek szerint Jézus itt egy Isten ~e néven ismeretes apokrif iratra utal: mások szerint Isten emberré lett ~ét, vagyis saját magát értette rajta. Egyik nézet sem elfogadható; Isten ~e inkább Istennek Jézus által kinyilatkoztatott bölcs elhatározása, döntése.

 

 

Arcanum Newspapers
Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

The Company Contact Press room

Languages