bűn
bűn: tudva és akarva elkövetett rossz tett v. mulasztás (® rossz, ® rosszaságok), Isten megbántása. I. Az ÓSz-ben. Abban, ahogy az ÓSz népe a ~t értelmezte, világosan megnyilvánult, hogy Izr. hite mennyire más volt, mint a körülötte élő népek vallásossága. Ezt a szóhasználat is tükrözte. Az a sok szó, amely a hata tőből származik és a ~ elkövetőjét, a ® bűnöst éppúgy jelöli, mint magát a ~t, a ~ös tettet, az eredeti jelentésnek (’elvét, utat téveszt’) megfelelően a parancs v. tilalom formájában elismert normától való eltérést fejezi ki; innen érthető, hogy a jogi és a vallási életben is általánossá vált a többi ember jogának megsértésére, ill. a kultikus szabályok és erkölcsi normák megszegésére való utalásul. Hasonlóak az avah tő származékai is, amelyeket gyakran használtak ’a helyes útról letérni’ jelentésben. Az elvétés, a hibázás leginkább a pása tőben fejeződik ki, amely már-már a bűnös tudatos szembeszegülését érzékelteti. A többi kifejezés kultikus, jogi v. didaktikus szempontból ítéli el a cselekvést, amely ~nek számít, v. amelynek ~ a következménye. A norma akaratlan megsértését a sagah ’elnéz, melléfog, eltéveszt’ tő származékai fejezik ki. A norma, amelynek megsértését e kifejezések érzékeltetik, feltétlen tekintélyű, az egész életet átfogja. A sérthetetlennek elismert életrend Izr.-ben – a többi néptől eltérően – nem a múltja v. az ősök hagyománya folytán lett a helyes viselkedés szabályainak együttese, hanem isteni akarat ölt testet benne a kiválasztottság jeleként és a Sinai-hegyen kötött szövetség zálogaként. Ez az isteni akarat személyes elfogadásra, odaadásra vár, és a közösséget a tisztelet és a hála jegyében formálja. Mindenegyes parancs beleépül az Istenhez való kapcsolódás egészébe. Izr. tudja: a parancsok nem önkényt éreztetnek, hanem ellenkezőleg: határkövek, amelyeken belül élettér van, mert a pogányok közül való kiválasztottságot jelzik, s arra figyelmeztetnek, hogy Isten parancsainak teljesítése a záloga annak, hogy Izr. Isten tulajdon népe lehessen és fennmaradhasson. Isten parancsainak, a törv.-nek az elismerése és elfogadása jelenti a személyes döntést az élő Isten akarata mellett, aki azt akarja, hogy az ember – a maga javára – neki szolgáljon. – A parancs megszegése, a törv. megsértése többet jelent, mint egyszerűen helytelen cselekvést: a bűnös nem ismeri el Isten föltétlen tekintélyét, így kivonja magát a vele való közösségből. Amikor az ÓSz népe a törv.-t emlegeti, nem Istentől független tekintélyre hivatkozik, hanem Isten akaratának teljesítését sürgeti; az Isten akaratával való szembekerülés jelenti a ~t; Izr.-ben tehát a kétféle akaratnak (az isteni és emberi akaratnak) az összeütközése a ~. A ~nek e felfogásával Izr. egyedül állt a népek között, amelyek annyira tanácstalanok voltak isteneik szándékait illetően, hogy még azt is föltételezték, hogy isteneik csábítják őket ~re. – A ~nek ez a felfogása Izr.-ben is csak úgy vált általánossá, hogy kiszorította a ~re vonatkozó korábbi nézetet. Itt is, ott is beleütközünk súlyos ~ökbe, amelyek esetében a velük vádolt ember személyes szembeszegüléséről, akarati elfordulásáról aligha lehet beszélni. Egy gonosz tett ránehezkedhet az egész országra anélkül, hogy a lakosok részesek lennének benne (pl. amikor egy ismeretlen gyilkos ~e megtorlatlan marad, és súlyos ~ként az egész népre ránehezedik; MTörv 21,1–9; vö. Ter 20,3 kk.; 26,10; Józs 7,11; 2Sám 24,17). Apja fogadalmának megszegése, jóllehet nem tudott róla, Jonatánnak halálos ~t jelent, a szó szoros értelmében (1Sám 14,43 kk.). Akaratlan rituális vétség miatt elkövetője bűntethető ~be sodródhat (Lev 4; 5,1–6). Ilyenkor nem a vétkes akarata, hanem a parancs tényleges megszegése a döntő szempont (objektív ~). A ~nek ilyen módon való megítélése mögött az a régi felfogás rejlik, amelyből Izr.-nek idővel ki kellett nőnie. – A ~ új értelmezése a szövetség hűséges Istenének is teret adott irgalma kinyílvánítására. Erre vall: a gyilkos menedéket találhatott, ha tettét nem szándékosan követte el (1Kir 21,12 kk.; MTörv 19,1 kk.); Isten maga segít az ismeretlen vétkest megtalálni, hogy ne kelljen az egész népnek bűnhődnie (Józs 7,11 kk.); Isten figyelmezteti azt, aki abba a helyzetbe kerül, hogyha nem is tudatosan, de ~t kövessen el (Ter 20,6; Lev 4: az engesztelő áldozat létesítése arra az esetre, ha „valaki nem szándékosan vét az Úr ellen”). – A királyok korában újra előtérbe kerültek a különféle mágikus gondolatok Isten kegyelmének megtartására és visszaszerzésére, fokozódtak az emberi teljesítmények, s a parancsok teljesítésében a cselekedet elfödte az elhatározás jelentőségét. Csak a próf.-k közbelépése menthette meg Izr. ~ről vallott felfogását az elpogányosodástól: feltárták, hogy megromlott a személyes viszony Isten és ember között; hirdették, hogy a szövetség Istene eljön és ítélkezik, s így felrázták kortársaikat; minden egyes ~t a szövetség tagjainak helytelen döntésére vezettek vissza. A ~t mindig újabb oldaláról mutatták be, mint hálátlanságot, idegen hatalomhoz (istenhez) pártolást, gőgöt, álnokságot, engedetlenséget; ezzel világossá vált az is, hogy az egyes elvétéseknek az alapja mindig ugyanaz: az élet Urától való szándékos elfordulás. Így nem lehet durva és kevésbé durva sértéseket, vétségeket elkövetni, és ezekért különféle jóvátételeket kiszabni – a ~ mögött mindig ott rejlik Jahve szándékos elhagyása, ha megannyi formában nyilvánul is meg. Ha pl. testvéri kötelesség semmibevételéről volt szó a Templom szolgálata címén, a próf.-k haragja addig fokozódott, hogy magát a templomi szolgálatot is elvetették (Iz 1,15 kk.; Jer 7,9 kk.; Oz 4,1 kk.; 6.6; Ám 5,21 kk. stb.), mert hamis voltában Isten fölségének megsértését látták (vö. Zsolt 15; 24,3–6; Iz 33,15 kk.). – Az Istentől való elszakadásnak új oldala is megmutatkozott. A próf.-k abban, hogy az ember minden jó szándéka és elhatározása ellenére (Oz 6,1–3) hajlik a ~re, meglátták a rosszra való hajlamot, a gonosz vágyat, amely hatalmába keríti az embert és megfosztja szabadságától. Ozeás a hűtlenség (a szajhaság) szelleméről beszél, amely idegen életelvként félrevezeti a népet és útját állja a megtérésnek (4,12; 5,4); Izajás a szellem meghasonlásáról beszél, amelynek folyományaképpen az egyik ember szembefordul a másikkal (Iz 9,18; vö. 5,18). Jeremiás szerint állati ösztönhöz hasonló valami költözik az emberbe, ha gonoszságra vetemedik; a rossz szokást, a rosszra való hajlamot éppúgy nem lehet megváltoztatni, ahogy a szerecsen színét v. a párduc tarkaságát (Jer 2,23 kk.; 13,23; vö. 6,7). A ~ titokzatos hatalma idézi elő a szív megkeményedését, s a megkeményedett szívet hiába szólongatja az Isten, az ellenáll neki (Ez 36,26: kőszív). Ebből következően a ~ jelenti az ember számára a legnagyobb rosszat, amiből nincs kiút, csak ha a felfoghatatlanul csodálatos Isten egy új teremtő tevékenységgel az emberi létnek új dimenziót nyit meg. – Az az Izr.-ben ősidők óta elterjedt nézet, hogy az ellenséges népekre büntetés vár, idővel némileg más megfogalmazást kapott: a népek azáltal követik el a ~t, hogy szembeszegülnek Istennel, Izr.-től függetlenül. A ~t ~re halmozó pogányok gőgös lenézése is megszűnt; Izr. elkövette ugyanazt a ~t, így oda süllyedt, ahová a pogány népek süllyedtek. – Az a felelősségteljes felismerés, hogy az emberiség szembefordult a szt. Istennel, később is megőrződött. Erre engednek következtetni a ~vallomást tartalmazó Zsoltárok (130,3; 142,2 vö. 1Kir 8,46) és a bölcsességi irodalom szerzőinek figyelmeztetései, hogy ami tisztátalan, az nem válhat tisztává (Jób 4,17; 15,14 kk.; Péld 20,9 stb.). Ezzel összhangban a vezeklés, a megtisztulás központi helyet kapott az áldozatban és az ezzel kapcsolatos papi törv.-ben. Ugyanakkor: az emberi természet és gyengeség szem előtt tartása arra csábított, hogy kihasználják Isten jóságát, megbocsátásra kész irgalmát és visszaéljenek vele (Jób 7,1 kk. 17–21; 14,1–6; Zsolt 89,48 kk.; 103,14–16; Préd 8,6–8; Sir 18,8–12). Az emberi ~t – miként a babiloniak vallásában – mintegy sorsszerűnek, inkább végzetnek tekintették, semmint tudatos szembeszegülésnek Isten akaratával. De Isten atyai jósága, amely abban nyilatkozik meg, hogy esendő gyermekeinek megbocsát, csak Isten szabadságának kiemelésével ölthet hiteles formát (az ember Isten haragját vonta a ~nel magára; a megbocsátás ajándék); ha Isten szuverenitása háttérbe szorul, akkor ez oda vezet, hogy – miként korábban – a ~telenség a parancsok teljesítése révén elérhető céllá válik az ember számára, és a ~ igazi gyökeréről, az Isten elleni lázadásról elterelődik a figyelem. A bajt csak fokozta a kazuisztika a ~ „osztályozásával” (halálos ~, kisebb elvétés), mert ezzel a ~ veszített a súlyából és személyes jellegéből is. Így vált lehetővé, hogy az igaz érdemeiről kezdjenek beszélni, jóllehet régen az számított igaznak, aki a szövetség, ill. az ezen alapuló közösség szempontjából helyes magatartást tanúsított, ami egy belső készséget tételezett fel a szövetségből következő kötelezettségek vállalására és engedelmes megtartására, olyan általános szellemi irányvételt, amilyet semmiképpen nem lehet sem egyes tettekkel azonosítani, sem elsajátítani; s amely nem jelenti az isteni kegyelem kiérdemlését, csak annak alázatos és hálás elfogadását, Isten tetszése szerint. – A ~ eredete. A teremtmény gyengeségének általános tapasztalata alapján kézenfekvő lett volna, hogy a ~t magára Istenre vezessék vissza. De ez a gondolat Izr.-t nem kísértette meg: a szövetség épp a ~ átokvilágából való kiemelést jelentette, s ebben az is kifejeződött, hogy a szövetség Istenétől a ~ teljesen távol áll. Igaz, a próf.-k rémülten küzdöttek az egyre inkább előtérbe kerülő titokzatos hatalom, az Isten ellensége ellen, sőt nehéz időben, a kísértés órájában Jeremiás még Istennek is szemére vetette, hogy megcsalta: kiszolgáltatta ellenségének és nem állt érte bosszút (Jer 15,18; 20,7 kk.). Káromló szavai miatt Jeremiás később megalázkodott Isten előtt, és éppoly kevéssé tételezte fel, hogy az emberi szív gyógyíthatatlan gyengesége a teremtés tökéletlenségére utal, mint elődei v. utódai, akik a rejtőző Isten titkát látták a rossz megengedésében. Isten e titkát az emberi elme nem foghatja fel, de nem is fontos, hogy felfogja, hiszen a magát kinyilatkoztató Isten ígéretei minden jónak a foglalatát jelentik, s fényükben a titokzatosság homálya is eloszlik. – Nem így vélekedett Izr. nagy tört.-írója és gondolkodója, a ® Jahvista. Ő a Ter 3–11: az Istentől való elidegenedést visszavezette az első emberpárig, és nyomon kísérte nemzedékről nemzedékre, egészen odáig, míg Isten büntető keze le nem sújtott (® vízözön története). Ezzel azt érzékeltette, hogy az emberiség tört.-e letért az Isten által szabott és tervezett útról. Az első ember lázadása azt vonta maga után, hogy az utódokban a belső egyensúly megbomlott, s kivédhetetlenül a rossz hatalmába kerültek: „az emberi szív vágya – ifjúkorától kezdve hajlik a rosszra” (8,21); ® bűnbeesés. – Arra, hogy az emberiség tört.-e előtt a távlatok ilyen sötétek, csak a királyság utáni időben figyeltek fel, amikor az izr.-i államnak a függetlenségéért vívott harca kudarcba fulladt és a fogságban, majd a helyreállítás időszakában a választott nép újra átgondolta helyzetét. A próf.-k úgy látták, hogy az Egyiptomból való kivonulás, sőt Jákob kora óta (Ez 16; 20; 23) minden nemzedék viseli a ~ terhét és felelősségét Isten előtt: a deuteronomikus ® történetírás megkísérelte megértetni a néppel, hogy az atyák ~étől elválaszthatatlanok az egyes emberek ~ei; a zsoltárokban és Jób-ben, valamint a Péld-ben az is egyértelműen kifejezésre jut, hogy az ember természete születésétől hajlik a rossz felé, így esik ~be (Jób 4,17–21; 25,4–6; Zsolt 51; 90,7–9; 143,2; Péld 20,9). Az, hogy a korai zsidóság, ha nem is egyenlő mértékben és azonos súllyal, de egyöntetűen vallotta, hogy az ember Ádámtól kezdve hajlik a ~re, arra mutat, hogy ahol teljes mélységében érvényesült az Isten színe előtt álló emberiségre vonatkozó ósz-i felfogás, ott a ~t illető vázolt nézetek is előtérben maradtak. – A ~ről való felfogás alakulásához a ® Sátánra vonatkozó képzetek is hozzájárultak a Sátán eredetileg Jahve égi udvarának volt a tagja (Jób 1,6 kk.; 2,1; Zak 3,1 kk.), majd különféle egyéb ósz-i képzetekkel (1Krón 21,1; vö. 2Sám 24,1; Iz 14,12; Zak 5,7 kk. stb.) kiegészülve végül Izr. földöntúli ellensége lett, egy gonosz szellem és a gonoszság kútforrása, sőt a gonosz szellemek birodalmának fejedelme. Így a jó égi világával szembekerült a gonoszság birodalma. Ezzel óriási felelősség nehezedett a cselekvő emberre: a Sátán csábítására a ~ hatalmába eshet az ember (Bölcs 2,24; vö. Ter 3,1 kk.). – A ~ következményei. A héb.-ben sajátos módon nem alakult ki külön kifejezés a ~re, a jóvátételre, ill. a büntetésre. A ~ értelemben használt avón egyszersmind a jóvátételre, ill, a büntetésre is utalt; a hata szintén vonatkozott a jóvátételre is, s ugyanígy a rása tő is; ugyanakkor az ásám, amelyet elsősorban ’eladósodás’ értelemben használtak, gyakran a jóvátételre, az adósság lerovására is utalt. Ez a szóhasználat még a ~ régi, tárgyias felfogását tükrözi (a tabu tudatos v. akaratlan megsértése szükségszerűen ~nek minősült és közvetlen büntetést vont maga után), amely Izr.-ben a Jahve-hit kiteljesedésével egyre inkább háttérbe szorult. Ugyanakkor a szövetség Istene elleni vétséggel előtérbe került a személyes felelősség és a szt. Isten haragjától való félelem (® bűntudat). – II. Az ÚSz-ben. A szinoptikusok szerint Jézus kétségtelenné tette, hogy minden ember ~ös, akinek meg kell térnie (Mk 1,14 kk.; Lk 13,3.5; vö. 24,47). Lehet, hogy az egyik ember a másikhoz képest igazabbnak látszik (15,7), de ez nem változtat azon, hogy rászorul Isten megbocsátására (Mt 6,12); mert nincs, aki ~telen volna (Lk 13,2–5; vö. Jn 8,7). Az ember Isten szemében mindenekelőtt „az elveszett” (Lk 15,4.6.8 kk., 24.32), aki „a sötétségben és a halál árnyékában ül” (1,79), ki van szolgáltatva a Sátánnak (13,16; 22,31), s a Sátán kezéből csak az Emberfia tudja kiszabadítani élete feláldozásával (Mk 10,45; vö. Mt 20,28; 26,28). Jézus mégsem az ember ~össégét hirdette (vö. Lk 3,7.17), ellenkezőleg: beszédeiben azon van a hangsúly, hogy Isten végtelen irgalmában meglátogatta a ~ös embert és megváltotta (1,68; 2,14; 4,16–21; 15,1–10; vö. Mk 2,15–17). Bár az ember ~ös, bizalommal fordulhat Istenhez, nem kell tőle félnie (Lk 7,36–50; 15,21), mert Isten megbocsátja a ~eit (Mk 2,5–10; Lk 24,46 kk.). Ebből következően Jézus szembefordult a gőgnek és a fölényérzetnek minden formájával (15,25–32; 18,10–14; vö. Mt 20,1–15), mert csak az ember gőgje teszi lehetetlenné, hogy Isten irgalmára és üdvözítő akaratára bízza magát (11,2530; 18,3; Lk 14,11; 17,7–10), ezért ez az egyetlen „megbocsáthatatlan” ~ (vö. Mk 3,22–30). Isten irgalmának ez a hangsúlyozása nem jelenti az ember személyes felelősségének háttérbe szorulását; ellenkezőleg: kidomborodik, hogy a hívő az ÚSz-ben teljes egészében Isten irgalmából él, s arra van hivatva, hogy Isten nagylelkűségét hálával fogadja és viszonozza (vö. Mt 13,44–46; Mk 12,28–34; Lk 17,11–19). Ezért figyelmeztet újra meg újra, hogy ne legyünk hanyagok és közönyösek Istennel szemben (Mt 22,11–14; 25,1–13; Mk 13,33–37; Lk 12,42–48; 22,20.46); gyengeségéből és mindennapi gondjaiból következően minden ember, a hívő is ki van téve a hűtlenség, a ~ veszélyének (Mt 5,29 kk.; 26,69–74; Mk 4,14–19; 10,21–25; Lk 12,13–21). Azt is lelkünkre köti Jézus, hogy kövessük Istent a nagylelkűségben és bocsássunk meg mi is egymásnak (Mt 5,7.23–26.38–48; 6,12.14 kk., 23–35). – Isten meg nem érdemelt irgalmával szemben, amelyet ő még a botladozóktól sem von meg (vö. Mk 14,27–30) az ember nem teheti meg, hogy egyes esetekben kapcsolatba hozza a bajt a ~nel, v. hogy a jó sorsból igaz voltára következtessen (Lk 13,2–5; vö. Jn 9,1–3; Mt 5,45). Jézus tanítása szerint is a Sátán viszi az embert ~be és tartja hatalmában, megkötözve (vö. Mk 2,1–12; 9,14–19; Lk 13,16). – Pálnak az embert hatalmába ejtő ~re vonatkozó tanítása (Róm 7,14–24) a damaszkuszi úton kapott kinyilatkoztatásban gyökerezik: Pál törv. tiszteletének (vö. Fil 3,6 kk.) utolsó „gyümölcse” az volt, hogy üldözte Isten egyh.-át (1Kor 15,9; Gal 1,23), így megértette, hogy a ~ több, mint a törv. megszegése: az ember magának akar tulajdonítani mindent, és nem akarja elismerni, hogy mindent Isten kegyelmének köszönhet (vö. Róm 1,19–21). Az embernek ez a hálátlan elfordulása Istentől Ádám óta ismétlődik és halált hoz a világba (vö. 5,12 kk.; ® bűnbeesés), sőt a gondolkodást is annyira elsötétíti, hogy az ember a „világ”-ot tekinti mértéknek és létalapnak (1,21–23; 1Kor 1,21). Az ember tehát a testben levő ~ hatalmába kerül, a „test szerint” él (vö. Róm 8,2 kk.; 2Kor 10,3), ami azt jelenti, hogy fennhéjázó, öntelt módon (Róm 2,17–21; 3,27; 1Kor 1,29; Gal 6,13) és a saját feje után menve és a vágyait kiélve (Róm 1,24; 13,14; Gal 5,19 kk. 24; Ef 2,3) maga akarja a létét biztosítani. A törv. a tilalmaival ebben a törekvésében még ösztönzi is az embert, másfelől viszont leleplezi a törv. a ~t (Róm 3,20; 5,13; 7,7–11), amely Pál szerint nem annyira a törv. áthágását jelenti, inkább hálátlan szembefordulás az Istennel. Az ember – jóllehet vágyik az Isten után – rabja a ~nek (7,5–24), amely az Istennel szemben hozott döntésekben nyilvánul meg (1,24–31; Gal 5,19 kk.; Ef 2,1 kk.). Mivel az ember a ~ hatalmában áll, Pál szinte kozmikus erőt, hatalmat tulajdonít a ~nek, s úgy látja, hogy az ember Ádám óta szolgálja e hatalmat (Róm 5,21; 6,17.23; 7,14). Csak Krisztus hozta meg a szabadulást kereszthalálával és feltámadásával, minden ~t magára vállalva (1Kor 15,55; vö. Kol 2,14 kk.; 2Kor 5,21; vö. Róm 3,25; 8,39–49). A ~től való szabadulás tehát nem egyszerűen a törv. hűséges megtartása, hanem az embernek maradéktalan Istenre hagyatkozása és önátadása Jézus Krisztusban (8; 2Kor 10,3; Gal 2,16–21; Fil 3,9–12). – Jánosnak a ~re vonatkozó tanítását csak úgy érthetjük meg, ha egész teol.-ját szem előtt tartjuk. Az alapvető kérdés az Ige (Logos) megtestesülése (Jn 1,14). Az ember Krisztus tanúsította, amit látott, és kinyilatkoztatta az Istent (1,18; 3,32 kk.; 8,26), és a Sátánnak, az evilág fejedelmének hatalmába esett, Istentől elfordult, halálra szánt emberiségnek örök életet akar ajándékozni (1,5; 12,31; 14,30; 16,11; vö. 1Jn 5,19 és Jn 4,14; 5,21.25 kk.; 6,33.51.56). Így Krisztusban az ember Istennek minden képzeletet felülmúló s minden szakadékot áthidaló szeretetével találkozik (3,16; vö. 1Jn 4,10), és arra kap meghívást, hogy higgyen és engedelmeskedjen (vö. Jn 3,20 kk.; 6,29; 8,31.51). Innen érthető módon János egyszerűen hitetlenségnek tekinti a ~t (16,9; vö. 8,21; 9,41; 15,22.24), amely a vakká vált (9,39; 12,38 kk.) ember elől elzárja a szabadulás egyetlen lehetséges útját (vö. 8,12; 12,35 kk.). Így az ember a „sötétségben” (1,5; 3,19), a „~ben” (8,21.24; vö. 1Jn 2,10 kk.) marad; a Sátánt tekinti atyjának és hozzá ragaszkodik (Jn 8,44; 8,34; vö. 1Jn 3,8.10), szembeszegül Isten akaratával, s ebből következően egyre jobban meggyűlöli az Istent és a többi embert (vö. Jn 3,20; 7,7; 15,18 kk., 23 kk.; 1Jn 2,9.11). Nehézséget jelent Jánosnál az 1Jn, ahol egyfelől Isten gyermekeinek ártatlanságáról (vö. 3,4–10; 5,18), másfelől arról ír, hogy minden ember ~ös, a keresztényeket is beleértve (vö. 1,8–10; 2,15.28; 5,16). Ez az ellentmondás részben a levél címzettjére, ill. a levél indítékául szolgáló sajátos helyzetre vezethető vissza (védekezés a gnosztikusok tévtanai és erkölcsi közömbössége ellen; annak hangsúlyozása, hogy a ~ világát senki sem tekintheti úgy, mintha egyszer s mindenkorra maga mögött hagyta volna); másfelől viszont János gondolkodásmódjából magyarázható, amely végső fokon csak két egymással szemben álló fogalompárt (világosság és sötétség, ill. élet és halál) ismer, s ezek egyike mellett dönt, de ugyanakkor számol a hívő emberi gyarlóságával is. ® bűnbocsánat.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
