halottkultusz
halottkultusz: I. A sírok jelentősége. Palesztinában az arab, kivált a félnomád arab lakosság szívesen temeti halottait valamelyik híres sejk v. tiszteletben tartott ős síremléke közelébe, amely gyakran zarándokhelyül is szolgál (pl. az ún. Ráchel sírja Betlehem közelében). Ugyanígy nagy vonzóereje volt a bibliai időben az ősatyák, bírák és próf.-k sírjának is. – Machpela barlangjában temették el Ábrahámot és Sárát (Ter 23,19; 25,9); a papi szerző Izsák és Rebekka, valamint Jákob és Lea sírját is Machpelába teszi (49,29–32; 50,13), de a jahvista hagyomány szerint Jákobnak maga ásta sírja volt (50,5; 47,30: itt az ő sírjuk helyén eredetileg az én sírom állhatott); ez azzal függhet össze, hogy Jákob Szichemben vásárolt magának egy darab földet (33,19), s ezen temették el József Egyiptomból elhozott csontjait (Józs 24,32). Rebekka dajkájának, Deborának (Ter 35,8), Ráchelnak (35,19 kk.), Józsuénak (Józs 24,30), Gedeonnak (Bír 8,32), Jiftachnak (12,7), Sámsonnak (16,31) stb. szintén számon tartották a sírját (® kőoszlop). A pátriárkák sírját Machpelában Heródes hatalmas fallal vette körül. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a Szichemben tartott összejövetelek József (és Jákob?) sírjával vannak kapcsolatban. – Ha király halt meg, tüzet gyújtottak és illatszereket égettek a halott tiszteletére (2Krón 16,14; 21,19; Jer 34,5; ® temetkezés). – II. A halottak istenítésének kérdése. Abból, ahogy a halottak tisztelete megnyilvánult, B. Stade, J. C. Matthes, A. Bertholet, R. H. Charles, J. Pedersen, W. O. Oesterley stb. arra próbálnak következtetni, hogy mielőtt a ® seolra vonatkozó elképzelés általánossá vált, Izr. fiai a halottat egyfajta félistennek tekintették és a hősök, sőt az istenek módjára tisztelték. Feltevésük mellett a következő érvekre hivatkoznak: A) Az endori jósnő Sámuel lelkét elohimnak, isteni lénynek nevezte (1Sám 28,13). Schwally szerint Iz 8,19 is ilyen értelemben él e szóval (a halottal párhuzamba állítva). Ez azonban egyáltalán nem biztos. 1Sám idézett helyén az a szó szolgálhat egyes-egyedül arra is, hogy a jelenés titokzatosságát kiemelje; annál inkább, mivel a szerző a szellemet a következőkben öregemberhez hasonlítja. – B) A sírmellékletek (ruha, fegyver, ékszerféle, használati tárgyak), valamint a halottak ellátása étellel, itallal. Helytelenül számolnak itt áldozattal, mert a régi szemiták a szóban forgó dolgokat inkább alamizsnaként adták a halottaknak, hogy nyomorúságos létükben segítséget nyújtsanak nekik (® halottakról való gondoskodás). A „halotti áldozat”, amelyet a Zsolt 106,28 említ, olyan áldozat lehet, amilyet Moáb leányai isteneinek mutattak be (Szám 25,1 kk.), azért is halotti, mert magukra az áldozatbemutatókra utal (gúnyosan, megvetően). – C) A gyászt kifejező szokások: a haj és a szakáll kitépése, kopaszra borotválás, a bőr bevagdosása stb. (® gyász, ® halottsiratás). A haj kitépését az ún. hajáldozattal hozzák kapcsolatba, amelyet pl. Homérosz említ az Iliászban (23,135.152 kk.): Patroklosz tetemét harcostársai hajfürtjeivel hintették be; a szír beduinok körében még napjainkban is szokásban van, hogy az asszonyok hajtincset tesznek kedves halottaik sírkövéhez. De ez aligha áldozat a szó valódi értelmében. Inkább arról van szó, hogy a hajnak életerőt tulajdonítottak; a Talmudban a haj nemegyszer varázsszerként szerepel. Ha hajat ajánlanak fel a halottnak, ezzel mintegy segítséget nyújtanak neki. Mindazáltal figyelembe veendő, hogy az ÓSz-ben nem találkozunk ezzel a szokással. A haj kitépésének és a kopaszra borotválásnak saját jelentése van. Hogy ezek a szokások nem függtek össze a bálványozással, arra abból következtethetünk, hogy a próf.-k magától értetődően említik őket (Iz 22,12; Jer 16,6; Ez 7,18; Ám 8,10). Babilóniában is éltek a tárgyalt szokások, anélkül, hogy a halottak alvilági létét illető ottani elképzelésekhez az áldozat hozzákapcsolódott volna. A Lev 21,5 tiltotta a papoknak, hogy halott tiszteletére megnyiratkozzanak; a MTörv 14,1 ezt a tilalmat Izr.-ben mindenkire kiterjesztette, de nem azért, mert ez a szokás mintegy annak volt az elismerése, hogy a halottnak isteni természete van. A 21,10 kk.; Iz 3,24; Jer 2,16; 7,29 arra enged következtetni, hogy a hajviselettel fejezték ki az istenségnek szentelést (® nazir); a Papi irat szerzője és a deuteronomikus szerző ezért a kopaszra nyírásban megszentségtelenítést látott, amely nem illett a Jahvének szentelt papokhoz, ill. néphez (Lev 21,6; MTörv 14,2; vö. J. C. Matthes). – D) A ® sógorházasságot szintén felhozzák a ~ igazolására: a babilóniaiak nagy gondot fordítottak arra, hogy haláluk után legyen valakijük, aki ügyel rá, nehogy hiányozzon nekik a víz. Egyiptomban alapítványok is létesültek erre a célra. A vízzel meghintésben azonban nem szabad áldozati cselekményt látnunk; csupán egyfajta gondoskodás volt a halottakról. Izr.-ben a sógorházasságot azért vezették be, hogy a halott neve akkor is fennmaradjon, ha nem hagy hátra utódot. – E) A holttesttől tisztátalanná válásra is hivatkoznak (Lev 21,1 kk., 11; Szám 6,2; 19,11–22; Ag 2,13): a törv. azért nyilvánította tisztátalannak az ember földi maradványait, hogy így kiirtsa a ~t. Valójában azonban annak megtapasztalásán alapszik ez a törv., hogy a holttest az átok és romlás világához tartozik; szemben áll tehát Jahve szentségével, amelyben Izr. élő tagjainak részük van. – III. A halhatatlanság hitének szerepe. A halottak helyzetével kapcsolatos elképzelések egyfelől a földi élettől való elválás szomorú tapasztalatán alapultak, másfelől viszont abban a szilárd meggyőződésben gyökereztek, hogy az elköltözöttek tovább élnek. Az érzelmek hullámzásától függően hol az egyik, hol a másik szempont került előtérbe. Egyiptomban és a gör.-öknél a második szempontra esett a hangsúly, Kánaánban inkább az elsőre. Hogy Kánaánban milyen régi múltra tekint vissza a seollal kapcsolatos elképzelés, azt a Ter 37,35a; 42,38; 2Sám 12,23 (itt a seol szó ugyan nem szerepel, a gondolat azonban megtalálható) tanúsítja, és az ugariti szövegek is bizonyítják, amelyekben arról olvashatunk, hogy a halottak lemennek a föld mélyébe, és amelyekben azok a halottak „akik leköltöznek a földbe”. Ezt az alvilágba leköltözést siratással kísérték, amely egyértelműen mutatja, hogy a halált nem apoteózisnak fogták fel (Ter 37,33 kk.; 2Sám 1,19–27: a halál elbukás). De azért a valóságos továbbélésben való hit sem hiányzott; erre utal az a kultusz, amely a tekintélyes személyek sírjához kapcsolódott. Hogy a nép a halottaknak egyfajta magasabb rendű létet tulajdonított, az 1Sám 28,13-ból (elohim) föltehető, sőt talán a ® halottidézés gyakorlata is ezt tanúsítja, amely azon föltevésen alapult, hogy a halottak olyan ismeretek birtokában vannak, amilyenekkel az élők nem rendelkeznek. A hivatalos teol. azonban mindig szemben állt az efféle hiedelmekkel. Így tarthatatlan az a föltevés, hogy Izr. fiai a halottakat isteneknek, félisteneknek tekintették.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
