keresztség

Full text search

keresztség: I. Az elnevezés. A zsidó–gör. környezetből átvett baptizein ige zsidókeresztény körökben ’(meg)keresztel’ értelművé vált. A szó a ’bemerít, alámerül’ jelentésű baptein ige iterativuma (ismétlődést kifejező származéka); az alapszóként szolgáló ige az ÚSz-ben profán értelemben szerepel (Lk 16,24; Jn 13,26; Jel 19,13). A származékigéből jöttek létre a főnévi származékok: a baptiszmosz, amely az alámerítésre (a rituális tisztulásról: Mk 7,8; Zsid 9,10) v. keresztelésre (6,2) utal, és a baptiszma, amely a ~et elsősorban mint intézményes formát jelöli. Ezek zsidókeresztény szóalkotások (mint Keresztelő János nevében a Baptisztész jelző is) a lat.-ba lefordítatlanul kerültek át. – II. A kereszténység előtti keresztelési szokások. Rituális célra szolgáló fürdők nemcsak a hellén misztériumvallásokban voltak szokásban (az Attisz- és a Mithrász-kultuszban a vér~ dívott), hanem Egyiptomban, Babilóniában és Indiában is elterjedtek, ahol a Nílus, ill. az Eufrátesz és a Gangesz is szerepet játszott a szokás kialakulásában. A rituális fürdőknek különféle hatásokat tulajdonítottak. Elsősorban azt, hogy megtisztítanak az erkölcsi és rituális tisztátalanságoktól, olykor azonban azt is föltételezték, hogy gyarapítják az emberben az éltető erőt, sőt hogy halhatatlanná tesznek. – Az izr. vallásban a Tóra ismeri a fürdőt mint tisztátalan személyek törvényes tisztulási módját (Lev 14,8; 15,16.18; Szám 19,19). A tárgyakat is meg kellett mosni újra használatba vétel előtt (pl. Lev 11,32.40; 15,10–12). A rabbik ezekhez a mózesi előírásokhoz még számos más előírást is hozzátettek (Mk 7,1–5). Az előírt fürdők és vízzel lemosások a törvényes tisztulást célozták, nem elsőrendűen erkölcsi jellegűek voltak. – Az izr. tisztulási szertartások közé tartozott a ~ is; a kései zsidóság körében a prozelitáknak volt kötelező. Azt, hogy mikor vált szokássá, nem lehet pontosan megállapítani; annál kevésbé, mivel eredetileg a ~ csupán kiegészítésül jött szokásba már meglevő tisztulási szertartásokhoz, ezért nem is keltett külön figyelmet. Mégis, a prozelita ~ idővel elvesztette eredeti jellegét (egyszerű tisztulási fürdő), és külön szertartássá fejlődött (vsz. még a kereszténység előtti időben); ez kezdetben férfiak esetében a ® körülmetéléshez képest csak másodlagos jelentőségű volt, idővel azonban egyenértékűvé vált vele. A prozelita ~ arra szolgált, hogy a pogányokat a zsidó közösség törvényes tisztulási szertartással magába olvassza. A pogányok a zsidók szempontjából eleve tisztátalannak és bűnösnek számítottak (Jn 18,28; ApCsel 10,28; Gal 2,15); a ~ más emberré tette őket; olyanná, aki szakított a pogánysággal és alávetette magát a törvénynek. De azért a ~ továbbra is elsősorban a törvényes tisztulást és a zsidóságba való beolvadást célozta. – János ~e. Az ap.-i katekézisben János ~e fontos állomásként szerepelt (ApCsel 1,22; 10,37), a szinoptikus hagyomány ezzel az eseménnyel kezdődik (Mt 3,1–12; Mk 1,1–8; Lk 3,1–18); Jn a maga külön stílusában számol be róla (1,19–28). Ebben a ~ben azok részesültek, akik engedtek a Keresztelő bűnbánatra fölhívásának és megvallották a bűneiket. Némely szerzők megkísérelték Keresztelő János föllépését összefüggésbe hozni a hellén szinkretizmussal, a mandeizmussal, a Jordán felső folyásánál elterjedt ~i szokásokkal és az ® esszénusok gyakorlatával. Mások magával a zsidósággal, különösen a prozelita ~gel próbálták kapcsolatba hozni, de egyik kísérlet sem bizonyult sikeresnek. Az esszénusok (Kumrán) mosakodásait aligha lehetett kezdeményezésnek tekinteni; a prozelita ~ kétségtelenül előkészítője volt János ~ének (rítus!), és ezzel együtt a keresztény ~nek is; de János ~e lényegében mégsem kapcsolható hozzá. Az említett magyarázatok nem veszik tekintetbe János ~ének mélyebb értelmét, azt ti., hogy János a metanoia, az erkölcsi megtérés jegyében keresztelt, a próf.-k fölhívásához csatlakozott, a közelgő Isten országának távlatait nyitotta meg. Már az ÓSz tartalmaz olyan próf.-i szövegeket, amelyekben a vízben fürdés a belső tisztulást jelképezi (vö. Iz 1,16; Ez 36,25; Zak 13,1; Zsolt 51,9). Ebből következően János ~e éppúgy különbözött a prozelita ~től (ez a tisztátalanságnak egy olyan fölfogásából indult ki, amely a törvényben gyökerezett), mint a hellén misztériumvallásoktól (ezekben nem személyes erkölcsi megtérésről van szó, hanem mágikus erők működéséről). Ahogy az ApCsel 2,38 szerint a keresztény ~, ugyanúgy János ~e is a bűnbánat ~e volt, a bűnök bocsánatára (Mk 1,4; Lk 3,3). Mégis a kettő teljesen más, gyökeresen eltér egymástól. János ~e nem elegendő az Isten országának elnyerésére és a Szentlélekben való részesedésre (ApCsel 19,1–6). Az ev.-ok és az ApCsel a különbséget a vízzel, ill. a Szentlélekkel (és olykor még a tűzzel) való keresztelés ellentéte révén emelik ki (Mt 3,11; Mk 1,8; Lk 3,16; Jn 1,33; ApCsel 1,5; 11,16). Ebből következően János ~e értékben mögötte áll a későbbi keresztény ~nek, ahogy az előfutár is kisebb, mint maga a Messiás, akire leszállt és rajta is maradt a Szentlélek (Jn 1,33). A 3,22–26-ból kiviláglik, hogy Jézus – ha csak tanítványai által is (4,1 kk.) – kiszolgáltatott egy ~et, amikor a Keresztelő még nem volt fogságban. Szt. Ágoston és Szt. Tamás ebben a ~ben a keresztény ~et látják; más egyh.-i szerzők és sok katolikus exegéta csak nagyobb értéket tulajdonít neki, mint János ~ének; ez a fölfogás a helyesebb, mert a Lélek akkor még nem jött el (7,39; ApCsel 2,33), és a keresztény ~nek éppen a Lélek közvetítése a lényege. – III. A keresztény ~. – 1. Jézus megkeresztelkedéséről mindegyik evangélista beszámol (Mt 3,13–17; Mk 1,9–11; Lk 3,21 kk.; Jn 1,29–34), és Keresztelő János bűnbánatra fölszólításával és keresztelésével együtt fontos eleme az őskeresztény katekézisnek. Jézus alávetette magát János ~ének és így eleget tett Isten előírásának (Mt 3,15), ahogy egyébként is alávetette magát mindennek, amit Isten a bűnös emberektől megkívánt (Lk 2,21–39; Gal 4,4). Erre következett Isten részéről annak tanúsítása, hogy a Szentlélek leszállt rá és rajta is maradt (Jn 1,33). Ez a teofánia jelenti Jézus Messiásként való ünnepélyes beiktatását. A keresztény hagyomány megőrizte Jézus ~ével kapcsolatban azt a mozzanatot, hogy a víz az ember Jézussal érintkezésbe kerülve kapta meg azt az erőt, amely a keresztény ~ben érvényesül, ami a keresztény ~ alapításának felelne meg, de Jézus csak halála és feltámadása után rendelte a ~ szentségét. Jézus ~ében a szentség ősmintáját is lehet látni, a hívő a ~ révén Isten gyermekévé lesz és így olyan viszonyba kerül Istennel, amilyenben Jézus volt, amikor a Jordánban János ~ét fölvette. – 2. Jézus feltámadása után meghagyta tanítványainak, hogy térítsenek meg minden népet és kereszteljék meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében; a megbízás azon az egyetemes hatalmon alapult, amely a mennyben és a földön adatott neki (Mt 28,18–20). Mk 16,15 kk. ugyanerről a megbízásról számol be, azzal a különbséggel, hogy itt az üdvösségben való részesedés föltétele a hit és a ~. Az a hatalom, amelyre Jézus hivatkozik, eszkatologikus hatalom, amely Őt megdicsőülése után illette meg. A népeknek az Ő hatalma alatt, neki alárendelve kell eggyé válniuk az ap.-ok igehirdetése révén, amelynek gyümölcseként föl kell ébrednie a hitnek, ami előfeltétele a ~nek. – 3. A ~ kiszolgáltatása. Az ApCsel sok helye (2,37–41; 8,12 kk. 35–38; 9,10–18; 10,44–48 stb.) tanúsítja, hogy azoknak, akik az ap.-ok és mások szavára hívők lettek, szokásban volt a ~et kiszolgáltatni. A levelek utalásaiból is kikövetkeztethető, hogy a ~et az ap.-i igehirdetés kezdettől fogva már megszilárdult, intézményes formaként kezelte, amely mintegy záró mozzanatát jelentette az igehirdetésnek, ha olykor esetleg más szolgáltatta is ki a ~et. A keresztelkedés alámerülés formájában ment végbe, ezt a szóhasználat is tanúsítja, de egyértelműen kiderül az etióp udvari főember megkeresztelkedésének tört.-éből is (8,36–39), valamint a páli szimbolikából, ahol a ~ a Krisztus halálába való eltemetkezésként jelenik meg (Róm 6,3 kk.; Kol 2,12), végül a lutrón kifejezésből (Ef 5,26; Tit 3,5), amely csak fürdőre vonatkozhat. Más kifejezések is utalnak rá, így pl. Zsid 10,22: a testet tiszta vízzel lemosni. A Didakhé szükség esetén megengedi a vízzel leöntést. Ez a gyakorlat az ÚSz-ből nem mutatható ki, bár megkérdezhető, hogy mi volt az eljárás tömeges megtéréskor (ApCsel 2,41; 5,14) v. nehéz körülmények között (16,33). A keresztény ~ szertartásának módjáról az ÚSz nem számol be; főleg arra vonatkozóan nem tartalmaz adatokat, hogy a keresztelő, ill. a megkeresztelt mit mondott. Hogy a keresztelő a kereszteléskor szokásos mozdulathoz keresztelési formulát is hozzáfűzött, az Mt 28,19 alapján föltehető (a Szentháromság nevében keresztelés formulája, amely vsz. nem Jézustól ered, hanem a közösségben alakult ki; vö. Ef 5,26). Az ApCsel 22,16 alapján a keresztelkedő hitvallására is következtethetünk. A formula alighanem krisztológiai volt: a Názáreti Jézusra, az Isten Fiára, az Úrra és a Messiásra tettek hitvallást (vö. 8,37; 22,16; Róm 10,9 stb.) és a Szentlélekre, akit Jézus megdicsőülve kiáraszt (ApCsel 2,32–36). – 4. A ~ teol.-i értelmezése. Az ÚSz a ~et úgy tekinti mint avató szertartást, amely mindenki számára szükséges, aki Krisztushoz és a hívek közösségéhez akar tartozni, részese kíván lenni az Isten országának. A valakire v. valaki nevére, keresztény ~ esetében a Szentháromságra v. Krisztusra keresztelés, ill. keresztelkedés azt jelenti, hogy a keresztelkedő kapcsolatba kerül azzal, akire v. akinek a nevére megkeresztelkedik (Mt 28,19; ApCsel 8,16; Róm 6,3; 1Kor 1,13.15; 10,2); a Gal 3,27 ehhez még hozzáfűzi, hogy a keresztelkedő Krisztust ölti magára, azaz Krisztus képmására formálódik át. Ezzel a hívők egyszersmind egymással is közösségbe lépnek és Krisztus egy testét alkotják; így érthető az egy testté levés kifejezés a ~gel kapcsolatban (1Kor 12,13). Akik megtérnek, a ~ révén e közösség tagjaivá válnak (ApCsel 2,41.47; 5,14; 11,24). Még a Szentlélek látható formában való megkapása sem teszi a ~et mint avató szertartást szükségtelenné (10,47). Épp azért, hogy a ~nek ezt az aspektusát kiemelje, Pál a ~et a körülmetéléshez hasonlítja, amely által Izr. népének közösségébe került a körülmetélt (Kol 2,11–13). Egyébként a ~nek mint beiktató szertartásnak a szükségessége azokból a hatásokból is következik, amelyeket az ÚSz a ~nek tulajdonít. – Jelképesen a ~ azt az erkölcsi megtisztulást jelzi, amely Krisztus üdvözítő művének erejéből fakad (Zsid 10,22). Minthogy a Szentírásban az élet és a halál összefügg az erkölcsi renddel, a ~et életre keltésként is értelmezhetjük. A ~ szentségének vételekor az, aki hisz Krisztus halálának és feltámadásának megváltó erejében, a Vele való közösség folyományaképpen átmegy a halálból az életre. Ebben az összefüggésben a ~ – különös tekintettel az alámerítés szertartására – Krisztus halálának és eltemetésének is jelképe (Róm 6,3 kk.; Kol 2,12; de lehetséges, hogy a vele eltemetkezés nem az alámerülésre akar célzás lenni, hanem csak a Krisztussal meghalás hangsúlyozására szolgál). Amit az ÚSz a ~ hatásáról tartalmaz, azt mind össze lehet foglalni abban, hogy a megkeresztelkedő Krisztus halála és feltámadása alapján és az értünk meghalt és feltámadt Krisztussal való közösség révén átmegy a halál és a bűn állapotából az élet és az igazság állapotába, Krisztus Lelkét megkapva, aki a megkeresztelkedőt Krisztushoz teszi hasonlóvá. A ~ lemossa a bűnöket (ApCsel 22,16), elvezet az igazságra és a szentségre (Róm 6,1–14; 1Kor 6,11; Ef 5,26 kk.); hasonlóvá tesz Krisztushoz, Isten gyermekévé alakítja át az embert (Gal 3,27); az ember Krisztusban újjászületik a Szentlélek által és megújul (Tit 3,5). A keresztény ~ és a Szentlélekben való részesülés közti kapcsolat gondolata már Keresztelő Jánosban fölsejlett, Pál ap. pedig kifejezetten hirdette (1Kor 12,13), és tanítását János ap. is megerősítette (Jn 3,5). Azt a tényt, hogy Jézus oldalából víz és vér folyt (19,34; vö. 1Jn 5,5–8), kétségtelenül szentségi értelemben kell fölfognunk: a vér, amely lemossa a bűnt (vö. 1,7; Jel 7,14 – a víz jelképében). Végül 1Pét 3,21 szerint az is rendeltetése a ~nek, hogy Jézus Krisztus feltámadása által megmentse az embert a pusztulástól. Még azokon a helyeken is, ahol nem szerepel kifejezetten a ~, szentségi értelemben kell fölfogni a kegyelemben való részesedést, különösen ott, ahol a Szentlélek pecsétjével való megjelölésről van szó (2Kor 1,22; Ef 1,13 kk.; 4,30). – 5. Gyermekkeresztelés. A ~nek mind szükségességéből (Jn 3,5; Mk 16,16), mind hatásaiból az következik, hogy a kegyelem közvetítése terén a ~nek külön szerepe van, amely föltételezi ugyan a hitet, de nem pótolható egyszerűen a hittel. De az ÚSz a hitnek (ill. az igehirdetésnek) is tulajdonít olyan hatásokat, mint az életre keltés, az újjászületés és az istengyermekség, amelyek egyébként a ~ hatásaiként szerepelnek benne (1Kor 4,15; Jak 1,18; 1Pét 1,23–25). Mindkét fölfogás jogos, mert a hitnek is pótolhatatlan szerepe van: az ember alapmagatartása a Krisztusban Isten által fölajánlott üdvösséggel kapcsolatban, és csak e hitben fejti ki a szentség hatását, létrehozza az üdvösség ajándékát. Pál a 2 aspektust összekapcsolta: „Isten fiai vagytok a Jézus Krisztusba vetett hitben. Mert mindannyian, akik megkeresztelkedtetek Krisztusban, Krisztust öltöttétek magatokra” (Gal 3,26). Így sz.-unk dereka táján nem katolikus exegéták ismételten fölvetették a kérdést, hogy vajon az ÚSz alapján igazolható-e a kisgyermekek keresztelése, hiszen még nem lehet személyes hitük. E körökben korábban az a nézet volt általános, hogy az ap;-i időkben ismeretlen volt a gyermekkeresztelés. Ám ezt azzal is lehet magyarázni, hogy az igehirdetés felnőtteknek szólt. Ugyanakkor az újabb vita nem pusztán tört.-i alapon folyik, hanem azt a kérdést is szem előtt tartja, milyen viszonyban áll egymással a hit és a ~. K. Barth úgy vélte, hogy a Biblia adatai nem igazolják a gyermekkeresztelést, tehát el kell vetni; nem állította, hogy a ~ gyermekek keresztelése esetén értelmét veszti (tárgyi értelemben véve), de azt határozottan hangsúlyozta, hogy csak tudatosan hívő emberek keresztelhetők. Hasonló értelemben nyilatkozott F. Leenhardt is. J. Schneider véleménye szélsőségesebb; szerinte a ~nek nincs értéke, ha nem párosul a keresztelkedő hitével. A gyermekkeresztelés ellenzőivel szemben mások (pl. A. Oepke, J. Jeremias, O. Cullmann) az ÚSz-ből és a vallástört.-i párhuzamokból arra következtetnek, hogy a gyermekkeresztelés, ha a legrégibb keresztény közösségekben nem is volt szokásban (abban teljes az egyetértés, hogy erre nincs közvetlen bizonyíték), mégis jogosan kapcsolható az ÚSz-hez, amely a ~ben objektív szentségi valóságot lát. J. Jeremias továbbfejlesztette korábbi (1951) érvelését, és főleg a háza népe kifejezésre (ApCsel 11,14; 16,15–34; 18,8; 1Kor 1,16) támaszkodva kimutatta, hogy a megtért zsidó, ill. pogány szülőkkel a gyermekeket is megkeresztelték. A keresztény szülők gyermekeit eleinte nem részesítették a ~ben (1Kor 7,14), de 60–70-től általánosan elterjedt volt a gyermekkeresztelés. K. Aland megkísérelte Jeremias érveit megcáfolni, de azok jól megalapozottnak bizonyultak kivétel talán: 7,14, ill. ennek kifejtése). – 6. Az ÚSz többi adatától független a halottakért keresztelkedésnek Pál említette (15,29) szokása. Bővebben nem ír róla az ap., csak arra utal, hogy akik ezt teszik, tanújelét adják a feltámadásban való hitüknek. Az ap.-i időből nem maradt fönn semmi, aminek alapján e szokás eredetére v. elterjedésére vonatkozóan valamit is meg lehetne állapítani. Először Aranyszájú Szt. János említi Markion hívei körében a halottakért való keresztelkedést; 397: a 3. Karthagói Zsinat elítélte a szokást.

 

 

Arcanum Newspapers
Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

The Company Contact Press room

Languages