Hagyomány, hagyományozás
Hagyomány, hagyományozás Egy közösség által fontosnak tartott tanítás, hitigazság, amelyet szóban vagy írásban adnak tovább a későbbi nemzedékeknek.
Már az ÓSZ korában szokásban volt a vallásos tanítások, törvények továbbadása. Hagyományozók egész sora továbbította a következő nemzedékeknek (vö. Zsolt 78,1-7.). A papság legfontosabb feladata a TÓRA továbbadása volt (pl. 5Móz 17,18; Bír 17,7.13; 1Sám 3,1; Hagg 2,11; Hós 4,6; Mal 2,7). A fogságból való hazatérés után Ezsdrás pap a törvényismerő írástudókra bízta a tóra tanítását (vö. Ezsd 7,25). Ezeknek a tóratanítóknak a körén belül hamarosan kialakult az írásban hagyományozott tóra mellett egy szóbeli hagyomány is, amelyet a rabbinikus farizeizmus a Tórával egyenrangúnak tekintett. A velük szemben álló szadduceus párt elvetette ezt a szóbeli hagyományt, és egyedül a Tórát tekintette Isten törvényének.
Hasonló véleményen volt Jézus is, aki ezt a rabbinikus törvénymagyarázatot »emberi hagyománynak« tekintette, megkülönböztetve Isten igéjétől (Mk 7,8; vö. EMBERI HAGYOMÁNYOK). A rabbinikus írástudók kezén kialakult szóbeli hagyomány két nagy részre oszlott: a) HAGGADÁra és b) HALÁKÁra. A haggada legendaszerű elbeszélőanyag volt (bár a korabeli zsidóság egyáltalán nem tekintette legendaszerűnek), a haláká pedig a Tórában kijelentett isteni akarat elkötelező jellegű, kazuisztikus alkalmazása. A szóbeli hagyomány végérvényes elismertetését csak Jeruzsálem eleste után (Kr. u. 70) tudta a rabbinikus farizeizmus kivívni.
A rabbinikus hagyományozás szakkifejezéseit a legpontosabban Pál apostol őrizte meg a leveleiben. Ez nem meglepő, ha arra gondolunk, hogy Pál rabbinikus kiképzést nyert. Így érthető, hogy ismerte és fel is használta ezeket a szakkifejezéseket a keresztyén hagyomány továbbadási folyamatának leírásában (ApCsel 22,1-3; 26,3-5).
Az 1Kor 11,23-ban olvasható paradidómai és paralambanein kifejezések a mászar lö és kibbél min terminus technicusok megfelelői, vagyis a hagyományozás folyamatát jelölik és írják körül: amit Pál maga is a hagyomány útján kapott, azt adja most a korinthusi gyülekezetnek tovább. Ez azt jelenti, hogy a hagyománylánc megszakítás nélkül Jézusig megy vissza. Jézus azonban nem továbbadója, hanem szerzője, elindítója a hagyománynak. A hagyomány történetiségét a perikópa elején álló kai kötőszó is jelzi, amely a sémi történetírás jellegzetes szakkifejezése.
Ugyanezt a gondolatot fejti ki Pál az 1Kor 15,3-ban: azt adta, hagyományozta a gyülekezetnek tovább, amit ő is úgy kapott a hagyománylánc segítségével. Az 1Kor 15,1-ben maga az ev a hagyomány. De ugyanígy hagyomány a keresztyén tanítás is (1Kor 11,2; Gal 1,9.12; Fi14,9; Kol 2,16; 1Thessz 2,13.15; 2Thessz 3,6; vö. 1Kor 11,23; 15,1-11). A hagyományban szilárdan meg kell állni, maradni, mert ettől függ a hívők üdvössége (1Kor 11,2; 15,2). A hagyománnyal kapcsolatosan az egyedül legitim kérdés az, hogy az Úrtól jön-e. A Pál vagy mások által teremtett hagyománynak nincs olyan tekintélye és érvényessége, mint az Úrtól jövő hagyománynak (vö. Kol 2,8; 1Kor 7.10.12.25).
A keresztyén hagyomány különböző formái hamar kialakultak a korai egyházban. Erre utalnak az ApCsel-ben megőrzött igehirdetési sémák, az ev hirdetésének, továbbadásának a formái (pl. ApCsel 2,14-39: Péter pünkösdi beszéde, vagy Pál igehirdetéseinek a lejegyzett változatai, vö. ApCsel 13,16-41; 14,15-17; 17,22-31). Korán kialakultak azok a hitvallásszerű összefoglalások is, amelyeknek SITZ IM LEBEN-e a keresztelést megelőző katechumenus-oktatás lehetett. A Jézus életéről, váltságművéről szóló hagyományképződés melegágya a gyülekezet istentisztelete volt. Ezáltal a rabbinusi hagyományozástól eltérő folyamat indult meg: a hagyomány tárgya immár nem a törvény (tóra és »emberi hagyományok«), hanem a historia Jesu, a Jézusról szóló hagyomány.
A Páléhoz hasonló törvényértelmezéssel találkozunk az ÚSZ többi iratában is (vö. Lk 1,2; ApCsel 7,38; 16,4; 2Pt 2,21; Jak 1,19; 2,10; 5,10; Júd 5).
A keresztyén hagyomány továbbadásának módja sok egyezést mutat a rabbinusi hagyományozás formáival. Itt is hangsúlyozzák a hallgatás, odafigyelés fontosságát (Róm 10,14; Mt 26,13; Mk 16,5). A hagyomány továbbadása és átvétele itt is az »apa« és »fia« retorikus korrelációjában történik (vö. Péld 1,8; 4,1k 1Kor 4,15). Ezért mondhatja Pál: »legyetek az én követőim« (vö. 1Kor 11,1; Fil 3,17).
A keresztyén hagyomány fogalmának azonban megvannak a sajátos, csak rá jellemző ismertetőjegyei is. Mindenekelőtt az, hogy a hagyomány egyedüli alapja az önmagát kijelentő Isten lehet csak. A hagyománylánc Istennél kezdődik, mégpedig úgy, hogy a hagyomány szerzője maga Isten (vö. Róm 1,1; 15,16; 2Kor 11,7; 1Thessz 1,1.8k; 1Pt 4,17). Az apostolokhoz (Jn 15,15; Gal 1,16; 2,2; Róm 16,25) Jézus Krisztuson keresztül érkezik a hagyomány (vö. Róm 15,19; 1Kor 9,12; 2Kor 2,12; 9,13; 10,14; Gal 1,7; Fil 1,27; Zsid 3,1). Az átvett hagyományt ők továbbítják a gyülekezetek tisztségviselőinek, a tanítóknak és felvigyázóknak (1Tim 1,3.18; 3,2-7; 4,11; 5,22; 6,20; 2Tim 1,6; 2,2). Ebben az értelemben nevezhetjük a hagyományt Isten Igéjének (1Thessz 2,13). Ezért az az egyház feladata, hogy az Istentől, Krisztustól kapott üzenetet, a lehető legnagyobb hűséggel adja tovább.
VG
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
