Isten igéje
Isten igéje 1. Az ÓSZ-ben
Magyar nyelvünkben az »ige« nem csupán egy szót vagy szófajt jelent, hanem - pl. a megigéz, igézet szavakból érezhetően - valamilyen hatást előidéző, erővel telített szót. A h. B-ban a dábár főnév ilyen dinamikus jelentésű »ige«, csak éppen nem mágikus célú emberi erőlködést fejez ki, hanem az Istentől jövő megragadó és aktivizáló szót. A megfelelő dibbér = »beszél« ige már formájával is (csekély kivételtől eltekintve mindig intenzív jelentésű) mutatja, hogy fontos, jelentős tartalma van. Ha a beszélő alany ember, akkor is rendszerint rendelkezést fejez ki (2Móz 1,16), jelenthet olykor vigasztalást (Ézs 40,2), esetleg fenyegetést is (2Móz 32,14). Az »ige« azonban az ÓSZ-ben túlnyomórészt Isten szava, kijelentése, parancsa. A régi történetírás még úgy ábrázolja Istennek az emberekhez szóló beszédét, hogy az közvetlenül válik érthetővé, mint lelki tapasztalat (1Móz 12,1kk; 2Móz 3,4kk). A későbbi írások szerint azonban Isten közvetítőket használt fel kijelentése továbbítására, s ezek voltak a próféták. Hogy miként történt a kijelentés vétele, erről a titokzatos lelki élményről maguk a próféták is csak hasonlatokban, olykor víziók leírásával tudnak beszámolni (Jer 1,9; Ez 3,1-3 stb.). Próféciáik bevezető mondata (»lett, vagy szólt hozzám az Úr igéje«) is csak utal arra a lelki folyamatra, amit általában inspirációnak, ihletésnek szoktunk nevezni. A prófétáknak ezt az isteni igét elfogadó és továbbadó szerepét - emberi szinten - Mózes és Áron kapcsolata példázza (2Móz 7,1k), vö. PRÓFÉTA. - Ez az ige kényszerítő erejű volt, lehetetlen volt nem hirdetni, mert emésztő tűzként égette a próféták szívét (Jer 20,9). Viszont biztatás volt a próféták számára az a tudat, hogy Isten beteljesíti az általuk hirdettetett igét (Jer 1,12). A meghirdetett ige talán évtizedek vagy évszd.-ok múlva, de beteljesült (1Sám 2,31 .36 vö. 1Kir 2,27; Jer 25,11 vö. 2Krón 36,21). Isten igéje olyan, mint az eső vagy mint a hó, amely elvégzi munkáját (Ézs 55,10k). Hogy aztán milyen lesz a termés, az már a magvető ev-i hasonlatából következően (Mt 13,19-23) attól függ, milyen a »föld«, amelyre az ige esője hull. Mert a dinamikus, az erővel ható ige lehet áldást adó, ha engedelmesen fogadják (2Kir 22,19kk), és lehet ítéletet előidéző, ahol süket fülekre talál (Ézs 6,9k; Jer 6,16kk).
Isten igéje más formában is lehet üzenet, nemcsak aktuális prófétai kijelentésként. Megfogalmazódik általánosan és maradandóan, tanítás, utasítás, törvény formájában. Isten igéje - Isten akarata. Ebben az értelemben nevezi a B »tíz igének« a Tízparancsolatot (2Móz 34,28). A Szövetség könyve címen ismert törvénygyűjteményről is ez olvasható: Mózes elmondta, majd leírta az Úr összes igéjét (2Móz 24,3k). A Jósiás király által megtalált törvénykönyvet is az Úr igéjeként értékelték (2Kir 22,11; 23,2). Az ige, amely ebben az értelemben az emberi élet szabályozója, a bűntől és az ítélettől óvó törvény, az ember javát és üdvét szolgálja, ezért annak tanulmányozása, ismételgetése a kegyesek számára örömteli feladat (5Móz 6,5kk).
Isten igéje az ÓSZ szerint is teremtő ige. Isten szólt, és amit parancsolt, meglett (1Móz 1; Zsolt 33,9). Igéjével parancsol, ha kell, a természet erőinek is (Zsolt 147,15-18). Igéje az emberek világában, ha valami jövőre vonatkozó kijelentésről van szó: ígéret, amely bizonyosan bekövetkezik (Zsolt 105,42). Rá lehet hagyatkozni ebben a változó világban is, mert ha minden elmúlik is, igéje örökre megmarad (Ézs 40,8).
A kései B-i irodalomban Isten igéje néha úgy jelenik meg, mint önálló létező, amelyet Isten »elküld« a földre, hasonlóan pl. ahhoz, amikor lelkét elküldi áldásul, erősítőül. »Egy igét küldött az Úr Jákóbhoz, eljutott Izráelhez« (Ézs 9,7). »Elküldte igéjét, meggyógyította őket« (Zsolt 107,20). A B-n kívüli irodalomban még több ilyen példa található, s talán ezen az úton került bele a zsidó filozófiába, a HIPOSZTÁZISokról szóló tanba: ezek az Istennek öröktől fogva meglévő »önálló tulajdonságai«: az ő lelke, neve, igéje, bölcsessége (1Móz 1,2; Zsolt 135,13; Péld 8,22kk). A B-ban azonban nem az elvont bölcselkedés tárgyai ezek, hanem Isten cselekvő jelenlétének a kifejezői.
2. Az ÚSZ-ben
Az ÚSZ-nek igen sok helye az ÓSZ-et már mint írott igét ismeri és idézi. Ebben maga Jézus mutat példát: a nagy parancsolatok idézésétől kezdve (Mt 22,37-39 par) gyakran mutat rá arra, hogy mennyire igaz volt a próféták által hirdetett ige (Mt 15,7k; 21,13). Idéz a zsoltárokból (Mt 21,16; 22,42). Názáreti prédikációjának textusa Ézs 61,1k (Lk 4,17kk). Megvolt azonban a saját értékelési módja, ami különösen jól látható a törvény magyarázásánál. Egyfelől állítja, hogy nem akarja eltörölni a törvényt (Mt 5,17kk), sőt érvényét kiterjeszti nemcsak a törvény betűire, hanem annak szellemére is, nagyobb felelősséget kívánva ezáltal (Mt 5,21-48). Másfelől viszont jogot formál arra, hogy a törvény ítélete ellenében a kegyelmet hirdesse (Jn 8,1-11), mert nem akar a betű rabságára kárhoztatni (Mk 2,27).
Jézus azután önállóan is hirdette, »tanította« Isten igéjét (Mk 2,2), állítván azt, hogy nem »magától«, hanem a mennyei Atyja megbízásából, az ő akaratát hirdeti (Jn 8,26.38; 14,10.24). Döntő jelentőségű az emberekre nézve, hogy hisznek-e beszédének, vagy sem, mert aszerint lesznek részesei az örök életnek, ill. a kárhozatnak (Jn 5,24; 12,47k). Egyébiránt érezni lehetett, hogy Jézus úgy tanít, mint akinek hatalma van (Mt 7,29), és ez a hatalom abban is megnyilvánult, hogy szavával gyógyított (Mt 8,8), halottat támasztott fel (Mk 5,41), vihart csendesített le (Mk 4,39), démont űzött ki (Mk 1,25). Az az ige pedig, amit hirdetett és képviselt összefoglalható egy szóban, s ez az »evangélium« (Mt 4,23; 11,5; Lk 20,1).
A négy evangélista elsősorban Jézus beszédeit foglalta írásba annak a hagyománynak az alapján, amely az ősgyülekezetben ismételgette és adta tovább a szem- és fültanúktól hallott igét. Írásba foglalásuk első lépése az lehetett, amikor egy beszédgyűjteménybe foglalták őket; mai szóhasználat szerint ez volt a Logion-forrás, melyből a syn-ok merítettek. Az ev-ok szerint Jézus elsősorban az Isten országa titkait jelentette ki, gyakran példázatokban. Keresztelő Jánossal együtt hirdette, hogy »egészen közel van már a mennyek országa« (Mt 3,2; 4,17). Maguk az evangélisták is úgy olvasták az ÓSZ-et, mint amelynek sok igéje direkt módon teljesedett be Jézusban (Mt 1,22k; 4,14kk).
Az ev-ok másik nagy témaköre Jézus szenvedéstörténete, kereszthalála. Pál bizonyságtételének alaptémája lett a keresztről való beszéd, egyedül a megfeszített Krisztusról kívánt prédikálni (1Kor 1,23; 2,2). E bizonyságtételnek azért van végtelen nagy jelentősége, mert Jézus mások bűneiért szenvedett kereszthalált, Isten így »megbékéltette a világot önmagával, és reánk bízta a békéltetés igéjét« (2Kor 5,19). - Az apostolok által hirdetett ige hasonló a próféták által elmondott, inspirált igéhez. Thesszalonikába írja Pál: »Istennek általunk hirdetett beszédét nem emberi beszédként fogadtátok be, hanem Istennek beszédeként, aminthogy valóban az« (1Thessz 2,13).
Az ÚSZ-nek legnagyobb - titokzatos - kijelentése Isten igéjéről, hogy az maga Jézus Krisztus (Jn 1,14). A g. logosz-fogalom a zsidó hiposztázis-filozófiában (Hérakleitosz, sztoa) világmagyarázó elv. Az ev-i logosz-fogalom nem ilyen elvont gondolat. Istennek emberré lételéről tesz bizonyságot. Szól egyfelől Krisztus prae-exisztenciájáról, ő kezdetben Istennél volt (Jn 1,1k), másfelől határozott tényként állítja, hogy »az Ige testté lett«. A valóságos Isten valóságos emberré lett Jézus Krisztusban, hogy akik befogadják, azok Isten gyermekei legyenek (1,12).
TK
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
