gesztus (lat. ’taglejtés, testmozdulat’)

Full text search

gesztus (lat. ’taglejtés, testmozdulat’): olyan kifejező testmozgások sorozata, amely a közösség tagjai számára hírértékkel bír az egyén lelkiállapotáról, ki nem mondott szándékáról, véleményéről. A lélektani szakirodalom a gesztusokat metakommunikációként értelmezi. Rendszerint önkéntelen megnyilvánulás, de közlést tartalmaz, melyet a társadalom többi tagja minden nehézség nélkül megért. Sorozatos előfordulása gesztikuláció, személyhez kötve gesztúra. Értelmezésével és osztályozásával újabban a kommunikációelmélet foglalkozik. Az emberi viselkedés tagolatlan folyamata többszörösen rétegzett. A viselkedés bármely mozzanata bizonyos közlést tartalmaz, a társadalom többi tagja értelmezi, megérti a cselekvéseket. Ebben az értelemben minden viselkedést informatívnak tekinthetünk, s csak akkor nevezzük kommunikatívnak, ha benne az információ átadásának szándéka is megnyilvánul. Az informatív és a kommunikatív viselkedés megkülönböztetése egyértelmű a jelzésnek, mint a közlés anyagi hordozójának és a jelnek, mint a kommunikációs folyamat egységének a megkülönböztetésével. Az emberi beszéd az a viselkedési forma, amely kifejezetten kommunikatív funkciókat lát el, s egyben más kódok metanyelveként is felhasználható. A nyelv mellett van másfajta kommunikatív viselkedés is, ilyenek a plasztikai művészetek, melyekben a közleményeket vizuális terminusokban kódoljuk; az akusztikus kódban a zene; a kinetikus kódban a mozgások, a „tánc nyelve” és végül a távolsági viszonylatokat beállító proxemikus viselkedés. A vízuális csatornán érkező jelek közül a kinetikusok abban térnek el a plasztikai (szobrászat, festészet) kommunikáció jeleitől, hogy a kinetikus jelrendszerben kódolt közlés elemei időben bontakoznak ki. A gesztusok ezek közé tartoznak. A gyímesi csángó keserveseket szinte mozdulatlan fejtartással, merev arccal éneklik, annál árnyaltabb és egyénibb a dallam és szöveg előadása. A mulatónótákat és táncnótákat viszont fel-felkapott fejjel, fenyegető ujjmozdulatokkal, esetleg összekapaszkodva, hajlongva stb. éneklik, a mondanivaló háttérbe szorul. A gesztus kérdését a mesemondónál vizsgálták behatóbban. Az egyes típusok közül főként az ún. vizuális és motorikus előadó él vele. Többféle szerepe van: 1. cselekvést, folyamatot, esetleg tárgyat ábrázoló, leíró, utánzó mozdulat (a mesemondó megmutatja valaminek a magasságát, köszönéskor lekapja a kalapját, verekedés elmondásakor levegőbe üt stb.); – 2. bizonyos belső jelenségekre (jellem, érzés, lelki folyamat) utaló jelképes mozdulat (ujjával homlokára bök, ha hősének valami eszébe jut, fenyeget, int, a tehetetlenség jeleként tenyerét kifelé fordítja stb.); – 3. közeli személy, tárgy bekapcsolása a mese menetébe (pl. egyszerű rámutatással); – 4. nyomatékoló, magyarázó mozdulat (pl. ököllel asztalra csap stb.). A mesei előadás vagy annak jelentős része teljes egészében is épülhet a mimikára (pl. amikor egy történetben süketnémával beszélgetnek), ez azonban kivétel. A gesztus életre kelhet a test egésze által (testtartás, ülésmód, járás), kifejeződhet testrészek (kar, kéz, ujjak, fej) révén, vagy megjelenhet az arcon (szemöldökfelhúzás, kacsintás, ajkbiggyesztés). – A gesztusok leggyakrabban a verbális-vokális közléseket kísérik, azokat értelmezik, aláhúzzák, „jelentőségteljesen” elmélyítik (vagy éppen ellenkezőleg a gesztus éppen ellentétes értelmű, mint a szóbeli közlés, s ezzel erős expresszív hatást lehet kelteni). Mivel a gesztusok a kulturálisan beidegződött viselkedési repertoár részei, igen sok olyan gesztus van, amely csak egyes népeket, népcsoportokat jellemez, de vannak rasszokra jellemzők is (pl. csók) és még több általános, pánhumán gesztus (pl. sírás, nevetés). Ezeknek ismerete és helyes használata a mindennapi életben hasonlatos a nyelv használatához. Ezért beszélnek egyes kutatók az ún. gesztusnyelvekről (kétségtelen, hogy az indiai táncnak van egy kialakult mozdulat- és gesztusnyelve, hasonlóan a japán No-drámának is, s az európai civilizáció napjainkban kialakította az országúti autózás nyelvét is. A hagyományos magyar paraszti kultúra leggyakoribb gesztusai a köszönést kísérő mozdulatok; továbbá a mulatást, éneklést, mesélést kísérő gesztusok. ( még: előadás, fügemutatás, keresztvetés, köpés, mimika) – Irod. Sándor István: A mesemondás dramaturgiája (Ethn., 1964); Hoppál Mihály: Gesztuskommunikáció (Általános Nyelvészeti Tanulmányok, VIII. 1972).
Hoppál MihályKatona Imre

 

 

Arcanum Newspapers
Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

The Company Contact Press room

Languages