harangozás
harangozás: a hangjelzéssel történő hír- és jeladás, közlés egyik igen elterjedt, intézményesített formája. Kultikus eredetű eljárás, amelyet már az ókori Rómában is alkalmaztak. A keresztény egyház a 12. sz.-ban tette kötelezővé a felszentelt harangok használatát. Templomtornyokban vagy → haranglábakon felfüggesztett harangok jelzik az egyes felekezetek meghatározta rendben az időt, harangszó figyelmezteti a hívőket az istentiszteletre. Az emberi élet fordulóinak eseményeit (halálozás, házasságkötés, születés) harangozással jelzik, akárcsak az ünnepi eseményeket. Pontos jelrendszerét tanúsítja haláleset jelzésekor a vidékenként és felekezetenként változó, de nemek és korcsoportok, sőt halálnemek (pl. némely vidékeken nem harangoznak a villámsújtott embereknek és az öngyilkosoknak), szerint pontosan differenciált harangozás. A korábbi századokban a földesurak vagy más adományozók gyakran bizonyos használati megjelöléssel ajándékoztak az egyházaknak harangot; pl. csak halottak tiszteletére lehetett megszólaltatni. A prot. kollégiumokban külön kisharang jelezte a kicsapott diákok távozását. – A harang félreverése mint hírközlés, évszázadok óta a közelgő vészre figyelmeztette a lakosságot. Árvíz, tűzvész esetén, sőt vihar közeledésekor is félreverték a harangot. Ellenség közeledését szintén így jelezték. A hazánkban általánosan szokásos déli harangszót az 1456. évi nándorfehérvári győzelem emlékére rendelték el. Általános szokás volt a városokba bevonuló, falvakon átvonuló győztes hadvezérek üdvözlésére az összes templom minden harangját megszólaltatni. Utóbb nemzeti ünnepeken is így harangoztak. – Az egyszeri megállás nélküli harangozás neve általában vers, ha minddel egyszerre harangoznak, „összehúzzák”. A halottat „kikíséri” a harangszó. A harangozás általában egyházi alkalmazott, a harangozó feladata. – A harangozáshoz számos hiedelem fűződik. Pl. a → boszorkányokat arról is fel lehetett ismerni, hogy a déli harangszókor a seprővel bírkóztak, viaskodtak vagy arról, hogy karácsonykor az éjféli mise idején csak a harangozás után mentek be a templomba (mert a néphit szerint odabent nem hallgathatták a harangszót). A → halál előjelei között is említik a harangozást. – Irod. Póca Éva: Zagyvarékas néphite (Népr. Közl., 1964); Hoppál Mihály: Egy falu kommunikációs rendszere (Bp., 1970); Patay Pál: Régi harangok (Bp., 1977).
Paládi-Kovács Attila–Hoppál Mihály–Kósa László
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
