Kalotaszeg

Full text search

Kalotaszeg

A fölkutatott terület térképe.
A Kalota és a Körös völgyében, a gyalui havasok, a Vlegyásza és a Meszes hegység között fekszik: Bánffy-Hunyad (nagyközség, de a nép városnak hívja), Sárvásár, Nyárszó, Kalota Szent Király, Zentelke, Magyaró Kereke, Ketesd, Magyar Bikal, Körösfő, Damos, Jákótelke, Zsobok, Daróc, Bogártelke, Magyar Valkó, Sztána (Esztána), Kis Petri, Nagy Petri, Kis Kapus, Nagy Kapus, Magyar Gyerő Vásárhely, Farnos, Nagy Almás, Bábony, Magyar Gyerő Monostor, Inaktelke, Türe, Vista, Méra, Szucsák, Mákó, Bács, Magyar Nádas (ahol már egy szem magyar sincsen), Egeres, Jegenye, – harmincnégy falu, a melyeket a végzett kutatás sorrendjében soroltunk elé, s ezt hívják Kalotaszegnek. Itt él, sok bajjal, sok küzködéssel, dolgozik ernyedetlenül s magyarságához hű vagy tizenkilenc-huszezer magyar.
A falvak, festői szép kis falvak, többnyire patak mellett, hegy lábánál, a mélyebb völgykatlanok lapályán fekszenek. Mert a magyarság nem vonul föl állatjaival a hegyi legelőkre, de kikeresi a völgyben a legmélyebb, legtermőbb lapályt s ott él, földmívelésből. A falvak nincsenek távol egymástól s a nép egységes magyar sziget a környező oláh tengerben; a tenger erős, fenyegető hullámverése szüntelen ostromolja a szigetet, eddig nem birt véle, de ha nem gondoskodunk kalotaszegi véreinkről, ha anyagi szorongattatásukban segítségükre nem sietünk, majd segít rajtuk, mert rászorulnak, a szorgalmasan szervezkedő oláh tőke – és annak mi adjuk meg az árát, keservesen. Bár nemzeti érzésük épségében kételkedni egyelőre nincs okunk, de azt mernők állítani, hogy magyar voltukban, ilyen épen, főleg csak külőn, jellemző, őket minden mástól megkülönböztető művészetük segítségével maradhattak meg, s bizony már satnyul, romlik, vész a nép művészete kincses Kalotaszegben is.
Hogy honnan s mint került ide ez a maroknyi magyar, ez az istenáldott, tehetséges, kedves, gyönyörű nép, kik voltak az első telepedők, s helyükbe, vagy hozzájuk, kik kerültek azután, – írás, okmány, históriai bizonyosság hiján nem tudjuk. Beszélik, szóhagyomány hogy elébb román, majd szász telepek voltak itt s maradt is nyoma ilyesminek, imitt amott; a magyar ajkú lakosság eredetéről hármas a vélemény: magyar, székely és tatár származást emlegetnek. Néhai Jankó János dr., – a magyar néprajzi tudomány egyik első mestere, akinek alapvető becses munkája (Kalotaszeg Magyar Népe) nyomán igazodtunk e vidéken, – egyet bizonyosan megállapított, azt, hogy ujabb érkezésű tatár elem csakugyan keverődött a törzslakosságba, de hogy az a törzslakosság mi volt, magyar vagy székely, az bizonytalan. A népéletben, szokásokban, hagyományokban s a nép művészetében is erős székely és magyar nyomokra bukkanhatunk.
A kalotaszegi magyarság földmiveléssel foglalkozik; amikor a munka dandárja vagyon, ember, asszony, künt serénykedik a földön. A magasabb fekvés, a zordabb éghajlat miatt a gabona itt később érik, mint az Alföldön, a nép hát kimegyen a Királyhágón túli Magyarországba is, nyári munkára, ahogy ők mondják, «takarni». A földmívelés mellett a férfinép javarésze mesterséghez is ért; Inaktelkén a fél falu varga s van sok darócvarró is, Jákótelkén sok jó szalma-kalap készül, a magyar-gyerőmonostori gyontáros ládáknak nagy a híre, Magyar-Valkón a diszített cserépedényhez értenek, a bánffyhunyadi szűcsök s fazekasok ma is ügyesen dolgoznak, de harminc-negyven évvel ezelőtt még nagyon híresek voltak Erdélyben. Ritka az olyan kalotaszegi gazda, aki ne maga készítené gazdasági eszközeit, a diszítő faragáshoz meg a legtöbb ember tud. Antal István János, Magyar-Bikalon, mint hallám, majd meg láttam is, maga eszelt ki egy ekét. (8., 9.)

Kalota-Szent-Király faluból.
– Sokat küzködtem, – beszélte, – az ódalos fődemen, mindegyre eltaszigált a rendes eke, nem birtam fölvágni. Tusakodtam, hogy találjak ki valami helyeset. Ehun e’! Ennek kormánya, kődöke, szarva, gerendéje fábul vagyon, de azér’ azóta, amióta evvel járom a fődet, négyszer annyit terem. Egy barázdán jár, két kormánya van s három szarva, nem kettő, mint a kerülő ekének. Lapis vas is kettő benne, hosszú vas is kettő. Egyik fele mindig hever. De bezzeg a hangadülőn, a berekai dülőn, meg a csügeti dülőben, nincs ennek párja!
Antal István János csüllőt is talált ki, kerekeset, olyat, hogy a fonalat maga viszi föl a vetőkaróra. Csinált kicsi hordót is, olyat, hogy háromféle ital megyen beléje. Butorát, asztalát, székeit, fali tékáját maga csinálja, – «amikor ráérő ideje van» –, házán a díszes oromfal, a szép kisajtó az ő munkája s mivel hogy a kék színt kedveli, ajtaját, ablakát kékre föstötte s a szokásos minium piros helyett kékkel vannak szegélyezve kályha csempéi is.
– Nagy mester kigyelmed!
– Nem is nyugszom addig, amíg egy dúdoló masinát nem csinálok! – fogadkozott az öreg magyar, mosolyogva. Mert hogy fonograffal is jártak már a faluban az urak, nótát szedtek s az a masina nem hágy néki nyugtot azóta.
Ugyancsak magyar-bikali földmíves ember Kozma Kis György (10, 11). Ő faragja, ő fösti a temetőbe a fejfákat, tud, ha kell, száz fajtát is, csak ráérjen; himes széket is tud.
– Hát a templomot meg tudná csinálni, kigyelmed, kicsiben? Úgy, hogy magamnak elvihessem?
– Csak ráérjek.
– Hát egy bikali házat, csűrrel, óllal?
– Kerítés, meg leveles kapu, meg ucc’ajtó is lesz hozzá, csak ráérjek.
Meg is csinálta.
Hát a ketesdi ezermester (12), Kis Lőrinc Ferkő! Házukat apja, Kis István Ferkő építette, ő pedig tud mindenhez. Fiatal legénykorában becsukták, mert féktelen ügyességében hamis pénzt is próbált csinálni, de amióta kiszabadult s hazakerült, nincs a faluban munkásabb, böcsületesebb ember. (A tiszteletes úrtól tudom, Elek Lajostól, akinél nemesebb, áldottabb népapját képzelni sem lehet.) Ácsmunkát még apjától tanult s aztán a többit: asztalosságot, esztergályosságot, lakatos mesterséget, gépkovácsságot, órás mesterséget. Csupa ügyesség, ötlet és furfang; kezdve a magakieszelte körfürészelő masinától, kezdve a hátultöltő puskától a muzsikáló óráig, csinál ő mindent; a télen kerekes mesterséget tanult hat hétig, Hunyadon, ott egy vándorszinésztől cserélt egy szopós malacért egy rozoga vén eisensstatti Weltz-féle órát, csinált rá mutatót marhacsontból, a szerkezetét is úgy kigyógyította, hogy vígan jár és muzsikál a régi óra. Most egy fotografáló masinát szerkeszt magának. Házán is diszít, javít szüntelen; verset a kapu félfájára. («Édes rózsám Ha it jársz Engem tám Szivedbe zársz Én is mikor Ara járok Veled szívből Diskurállok»), hónapmutatót a falra (Ezen Hónap mutatót Építette Kis Lőrinc, Ketesden), okos kilincset; haragudott, hogy a tornácajtót mindegyre nyitva hagyogatják, hát két ócska kaszavasból olyan rugót cselekedett hozzá, hogy már most nem marad nyitva, becsukódik magától; butorát ő készíti, kályhát is maga rak magának, – műhelye a házvégében, valóságos csudakamra. Hogy ízlésén ront a tudákosság, a sok imitt-amott ellesett s összekevert forma sem válik hasznára annak, amit még szebbnek akar, az bizonyos, de jellemző példája ő a kalotaszegi magyar iparművészi készségének, sokszerű genialitásának.


Antal István János magakitalálású «ódalos ekéje» Magyar-Bikalról. (8, 9)

Kozma Kis György faragta fejfák, Magyar-Bikalról. (10) (Huszonötszörös kisebbités.)
Vagy Körösfőn (13), mennyi művészi készség Péntek Gyugyi Györgyben! Faragó földmíves, ő is, amikor ráér. Ez a család példája a kalotaszegi fajmagyarnak, a böcsületességnek, józanságnak, szorgalomnak. Anyja, (a bonya, a nagyanya) 78 éves, de ma nincs itthon, oda van aratni, apja, Péntek Ferenc Gyugyi (a bopa, a nagyapa) 85 éves, – mialatt fiát várjuk haza a mezőről, ő beszéli, a napon üldögélve:
– Nem nékem, tekintetes úrfi lelkem, soha se pipa, se szivar nem volt a számban, részeg se voltam én soha. Szegény fiú voltam, de nem aféle torha. Ami kaszáló, szántó, magam szereztem. Hát úgy, hogy húsz-harminc ökröt hajtottam Váradra, Gyulára, Debrecenbe, hála a jó Atyának, jól ment a kereset. Negyvennyolcban vettem az asszonyt, jól jártam véle is. Egyik szemével mindig pislantott rám az Isten. Elég a’! A templom menyegzeten is csukva van a nap félszeme, mert ha mind a kettőt kinyitná, elperzselné a világot. Napszámra, istállom, sose voltam… Ilyen deckapádimentumos ház nincs is több a faluban. Volt egy pap testvérünk, attól is maradt egy szekrény, de a fösték lekopott róla nyolcvan esztendő alatt. Az asszony ládája, szép körtés. Negyvennyolcban készült az is… Nagy baj e’ nékem, tekintetes úrfi lelkem, hogy nem hallok. A nyolcvanöt esztendő sok lármája maradt csak meg a fülemben. Meg az is nagy baj, hogy nem mehetek már én kévekötni. Megyen a fiam. Hanem azér’ erősen jó kut ez itt ni, ebből nem fogy el a víz. Az ember nem ilyen.

Kozma Kis György faragó földmíves M. Bikalon. (11)
A fia, hazakerülvén, megmutogatta, mivel foglalatoskodik télen, amikor ráér. Csinál díszes osztovátát bükkfából, hímes guzsalyszéket s fonókereket; gereblyét, kaszanyelet, kaszakőtokot iharfából, karosszéket, zsámolyt, ostornyelet, sulykot, vetélőt, gyertyatartót, pakulár poharat, mind hímeset s mind másmilyet; tud a járomhoz, amin a rúdfő, a bélfák, még a járomszög is gazdagon hímes és föstve is van.
Hires nagy faragó volt Kis-Petriben a biró apja: Tulogdi István Tasnádi, ábécés táblát (2) is ő faragott az oskolás gyerekeknek a negyvenes években, mert akkor még nem könyvből tanulták a bötűt, – zsótárszorítót (285) is ő csinált a templomnak.

Kis Lőrinc Ferkő ezermester. (Ketesd.) (12)
– Bíz ő kifaragott volna akar egy embert is, – magyarázza a fia, – de azt nem merte.
– Miért?
– Azér’, – mondja a csizmadia, Simon János Tódás, – mer’ akit leképelnek, meghal az abban az esztendőben. Lám a magyaró-kereki országúton a kovács, Böndi Andris Kormos házára, a ház homlokára odacselekedte a kovács képit a sógora, Ijjefalvi János az ács, amint a vasat veri. De nem is adok egy esztendőt a Kormosnak!
A magyar-gyerővásárhelyi faragó földmíves, Kaló Pisti Fogadós, nevezetes kaszanyeleket tud, csak éppen hogy a két kaszamankó jó kézbeillően sima rajta, a többi, bámulatos, szinte monumentális összhangban, hímes.
Dicsérjük, hogy szép!
– Hogy szép-e?!… Az, uram, hogy példásabb vágású kasza nincs a világon. Erre áldomást lehet inni!
Egy formás karosszéket is láttunk nála.
– Pendelyes gyerekkoromban, a mikor marha után jártam (legeltetni), akkor hajlítottam hozzá egy ágat az erdő aljában; úgy nőtt az az ág tizenhat esztendeig. Most négy esztendeje vágtam le, görbe székhátának.

Péntek Ferenc Gyugyi, öreg faragó, Körösfőn. (13)
Batisz Bandi Feri, szintén Vásárhelyt, mestere a kalántartóknak s ha nagyon kérik, fejfát is farag a temetőbe, – a jó embereinek ingyen, Isten megáldjáért. Az apja jeles építő volt, régen, amikor még fűrész nem volt a faluban s csak úgy fejszével készült az egész ház.
– Szebb is volt az! Nem olyan egyenes, mint ma. A gerenda formásabb, itt is görbe, ott is, ahogy az Isten cifrázta.
Akad a hímes uc’ajtónak is mestere, rendesen minden faluban, vagy jön a sógor, koma, segíteni, kalákába, akár a tizedik faluból.
Darócon gyönyörűen farag a legénység, de Bogártelkén mégis legtöbb a hímes orsónehezítő karikó, a gyönyörű kapatisztító, a példás sulyok; mester az ilyen munkában Nagy Marci István, meg Albert János Marci, aki a Kovács János kapuzábéjára kifaragott egy legényt, meg egy leányt is. Ezermester, Nagy-Almáson, Varga Márton Mihók is, még pedig a javából.
Sárvásárt ház alig akad, hogy valami művészit ne lelnénk benne; a hímes uc’ajtók, a hímes vetélők és vászonfeszítők hazája ez. Van ilyen kincse minden fehérnépnek, vagy legalább is volt, «míg el nem mismásolta valaki». A kurátor, Balázs Ferenc Mátyás, esős időben, amikor bészorul a házba a földmíves, szeret föstögetni s takaros vetélőket, meg vászonfeszítőket farag bükkfából; gyűrűtartót, kincses szuszékot (265), meg tükörrámát is csinált a lányoknak, amikor fiatal volt; a tornácláb fagombját – s ez talán az ősi bálványfának visszajáró emléke (182), – kifaragta emberfejnek, «ki is föstöttem fájnul, piros volt az orcája, bajsza, szeme fekete, a haja szőke, de eccer szénát csinálni voltunk, a gyerekek nekiálltak itthon bicsokkal, lefaragták.» Formás a házában minden; a tornáckarfa ki van csipkézve, a butora hímes, díszes a villatartó a kanáltartó, a kis pad szélire tornácot húzott, hogy le ne kivánkozzék a vizes kancsó. Nem is titkolja: «Nincs a házban semmi, amit ne magam csináltam vón!»

Kapubálvány, Vistán. (Házőrző kutya.)
Így járhatunk faluról falura, majd mindenütt találunk művészkedő földmívest; a kézvonópad s valami kis faragóműhely-féle künt a csűrben és a gazda télvízidején, vagy amikor sokat pityereg az ég, nyiszogróval foglalatoskodik, kicifrázza még a faragó szerszámjai nyelét is, a kantahordó rúdat is, mint például Lukács János Pese, Hunyadon (296).
Szerelmesek a színbe, férfi s asszony egyaránt. Vasárnap: templomozás idején, mintha túlipános virágerdő vonulna ki a templomajtón. Amilyen színtelen, szinte komor viseletében például a székelynép, olyan friss, üde, szines a kalotaszegi és ilyen a karaktere is. A kék, a piros, a sárga, a zöld csak úgy virít a falukban, az első háztól a temetőig, de maga a temető is. A városból került, tucatmódra, csúf piszkossárga színre mázolt butor meg nem tűri, mihelyt hazavitte, élénkít rajta, ha egyébként nem, besávozza feketével, hogy «tigrises» legyen. Például Kelemen István, a hunyadi földmíves, a bikali erdőn járt a minap, lábát csúnyán feltörte a csizma; a sebre mokányszurkot (fenyőgyantát) rakott s most, amíg a lába gyógyul, idehaza pingálgat tulipánt, meg nemzeti címert a tornáckarfára.
A virágos tornácon a leány alig látszik, olyan színes, olyan virág ő is, a virágok közt. Piros a csizmája is, de még arra is tulipán van varrva, zöld selyemmel. Színes, vidám a házban bévül is, minden; piros vagy zöld a kis ablak függönye, miniumos a zöld kályha minden eresztéke, színes diszítésű kancsók a fogason, piros és kék varrású kendők a rúdon, piros és kék varrású a párnahajtás. Hogy a viselet mily szépségesen színes, azt leírni nem lehet, azt csak a föstött kép sejteti. Ahány forduló, megannyi színes kép a vidék is; távolban a hegyek tengerkék párázatába olvadnak a meleg zöldek, közelben a kalászossárga táblák, a ház ablakokban, a kis kertekben a száz színváltozatban virító janistor (borsóvirág, szagos bükköny), fekete, lila, piros, sárga mályva, patkonca-virág, szalmarózsa, bazsarózsa, szekfű, viola, liliom, engemnefelejts, gyorgyina, rezeda; isziók, kabós, német szekfű, nevendula, bécsi cifrus, csikos fű, felfujó… Gere György Csepe, a köszvényes magyarókereki csizmadia tanított a virágnevekre.
– Mer’ elkeresztel ez a nép, uram, mindent. Lám magam is, hogy jutottam a Csepe névhez? Apósom, Tamás János, künt vala a mezőn. Egy kótya, afajta féleszű, elkajátja: «Siessenek haza kigyelmetek, mer’ csepe az esső!» Jót kacagtak a csepe szón s rajtunk maradt, nem a kótyán, de Tamás Jánosékon. Hogy aztán én, Gere György, elvevém Tamás János Csepe leányát, véle kaptam a Csepe nevet.
A fakult színt nem szeretik. Például az ingvállon, amikor a téglapiros fejtő a mosások után színt vált s lilásba játszva, a nyakon lévő gránáttal modernül szép harmóniába jut, azt ők már nem kedvelik, bár nem vetik el, mert ragaszkodnak a sérült, használt holmihoz, megbecsülik, mint a kiszolgált állatot.
Damoson föst Vince János Ferkő, butort, jármot, nagy szeretettel magyar címert, mert azt kivánja a falu teljesen átmagyarosodott oláhsága is.

Zentelke faluból.


A kemence padkán, Magyarókerekén. Kender tilolás, Nyárszón. (III. tb.)
– Itt születtünk, itt halunk Magyarországon, magyarok vagyunk! – vallja Vurkovits Leontin s magyar címer van a kályha csempéin is.
A porig égett, szegény s eladósodott jákótelki új templom olyan szomorúan dísztelen, de koszorúban valami narancssárga diszítés mégis lóg le a menyezetről. Megnézzük közelebbről, mi az? Néhány száz hídvámcédula, Biharvármegyéből («Apró lábas jószág, 1 fillér») – valaki arrajárt, hazahozta a templomba, mert hogy olyan szép narancssárga…
Híres butorföstő s ládadiszítő-mester a mákói kántor, Csákány Károly; a mákói színes holmit különben dicséri egész Kalotaszeg. Ötletes a nyárszói Viskán Laci is, az öreg sárvásári molnár, Barta János tanítványa.
Nem hallgathatjuk el, hogy a föstött butoron van itt-ott oláhos szín és diszítés, habár hogy a magyartól mit vett át a román s a romántól, szásztól mit a magyar, olyan kérdés, amelyre határozott választ sohasem fogunk adhatni. Egy-egy bogártelki föstött holmi romános voltának tudjuk a magyarázatát: Oláh-Köblösön lakik egy román ezermester, Tyivoram Máté, annak a műhelyéből hirmondó kerül erre a vidékre. De a képekkel teliföstött kis román templomokból is kerül a falu ízlésébe oláhos elem, viszont, jócskán van magyar munka a kis oláh bezerikákban is (84). Nevezetes a magyar-valkói kis román fatemplom; akadunk e templomocskában magyar fölirásokra, magyar karosszékekre, de két jellemző kép is van benne. Az egyik: Ábrahám föláldozza fiát és sarkantyús csizma, zsinóros kuruc dolmány van Ábrahámon. A másik: Jézust ostorozzák a zsidók és ahány zsidó, bajuszos kuruc hajdunak van föstve valamennyi. A régi nyugtalanabb világból maradtak e képek, – csittit bennünket a valkói érdemes tiszteletes, Mihálcz Elek, aki maga is művészkedik, szereti, megböcsüli, mert megértette népe művészetének erkölcsi és nemzeti jelentőségét. Sok oláhos mintájú föstött butor maradt Valkón a nehány év előtt elhunyt András Pista Gabora után. Hangsúlyozni kívánjuk azonban, hogy azon nyersen azt sem alkalmazza a magyar, ami esetleg oláh, vagy szász holmin tetszett meg néki, ád hozzá a magáéból bőven, mielőtt felhasználná.
A dekorativ föstésnek becses maradványait szedtük össze Kis-Petriben (76), meg a ketesdi és a magyar-gyerő-monostori templomban s a daróci templomban a XVII., XVIII. századból. Egyáltalában, ahol a régi templom még le nem égett, agyon nem korhadt, össze nem dült, vagy le nem hordták, hogy helyébe valami ormótlan tucatépületet emeljenek, ott még találunk a kolozsvári mesterek, Umlingék nyomán fogant falusi dekorativ művészkedést.
Vásár B.-Hunyadon
Hanem a város és a város műveszetgyilkoló gyáriparának hatása talán sehol sem siralmasabb, mint ezen a kincses vidéken, mert itt látjuk naponta, nyomon kisérhetjük a pusztulást. Elég egy országos vásárt végigjárnunk, például Bánffy-Hunyadon. Végig a nagy utcán s a templom környékén, hol áll, hol megyen a kirakó vásár; ott vannak hagyományos sorrendben, a páncél-csehi, zilahi és hidalmási timárok, – a zilahi és kolozsvári csizmadiák, – a helyi, zilahi, vármezei és tordai fazekasok s az apátfalvi, hollóházi és murányi ízléstelen gyári edények, – a nagyváradi és kolozsvári takácsok s ruhakereskedők, – a kalotaszegi gyapjúárusok, – a helyi szűcsök, – a kolozsvári fésüsök, – pántlikások és rőfösök Kolozsvárról, – a tordai pecsenyesütők, – a helyi kenyérsütők, – zilahi és helyi szíjgyártók, – nagyváradi kötélverők, – a havasokról, a Maguráról s az Albákról az oláh tekenősök és csebresek, – a nagyváradi s helyi kalaposok, – Kolozsvárról a kefekötők, – Magyar-Fenesről s Kalota-Szent-Királyról a zöldséges szászok, – Gyaluból s tudj’ Isten honnan, a tót rőfösök és bicskóárulók, meg a bosnyák késesek, – Tordáról a szitakötők, – Kolozsvárról s Nagyváradról a vas- és cserépkonyhaedényesek, Bedecsről a román szuszéngosok és hombárosok, – a helyi szappanyosok és kaszaárusok, – az alsó-, felső- és középfüldi román favellások, lapátosok, – a vidék gabonakínálói, – a bécsi zsidók, fejkeszkenővel s ilyet árul helyben Kubászek, Pálfi és Páskuj, ilyet a gyalui örmény, – Hódosról, járommal, oláhok, – a deszkapiacon albáki, magurai s mariseli oláhok, meg mokányok, – hunyadi, kolozsvári s tordai mézeskalácsosok és pogácsások, – szalonnások helyből s Kolozsvárról, – ócska vasat kínálnak a helybéli s kolozsvári cigányok.

Magyarókereke falu.
Semmit se hagytunk ki s hasztalan keressük azt a helyi ipart, amiben a mi kalotaszegi népünk művészetére lelhetnénk. Valaha volt, ma már nincsen. Az egyetlen fodorvászonból kínál még egy-egy keveset nehány arraszorult kalotaszegi, bogárteIki, inaktelki, daróci s mákói nénike; szépet hasztalan keresünk, nincs, semmi sincs az országos sokadalom piacán, csak még a nép, a maga gyönyörű, de már-már pusztuló viseletében. Varrottast nem árulnak, nem kell az itt senkinek, akinek még van s még be nem hordta, az viszi be a kolozsvári hetivásárokra a művészi írásután való varrottast s maholnap nyoma se marad Kalodaszögében; ősi butor, vagy valami szép föstött, nincsen, mert aki be nem éri a gyárilag tákolt holmival, az manapság már csak «mondvacsináltathatja», alkura, Nyárszón, Sárvásárt, Magyar-Valkón vagy Mákón, piacra nem hozzák, mert nem érdemes, nemsokára már majd olyan se lesz, aki alkura bár, csinálja… Nemsokára olyan se akad már, aki vággyék utána, hanem lesz minden házban egyforma asztal, egyforma szék s a világ legnemesebb munkása, a földmíves helyett, lesz földüzemmel foglalkozó falusi proletár. Amióta a faeke «kiméne divatból», bótban vesznek vasekét; rokkát s guzsalyt (vajjon meddig lesz még rá szükség) szép himeset tudnak még csinálni, s csinálnak alkura, Kőrösfőn és Inaktelkén, de a vásárra minek, – elegendő ami az «ősökről marad», maholnap rájő a nép, hogy szaporátlan munka az is; harisnyaposztó kerül még, ha éppen kell, Magyar-Gyerő-Monostorról s Nagy-Kalotáról is, de azt se érdemes vásárra cepelni, a bótosé olcsóbb, ki venné? Amióta a páncélcsehi timár «Tótországból» kerített szekeret – jó erős és kékre van pingálva és csak száz pengő – kapós a tót szekér. Ami cifrálkodáshoz való apróság, a gyöngyös, pillangós párta, a kontyoló kendő, a «dulandlé» (tulle-anglaise), a kaláris, mind tartja már a zsidó, aki olyan sebesen árul, miközben árad belőle a szó. A viselet!?… «Kezd hagyulni mán a piros csizma szine is», – az ingváll helyett városi rékli, a muszuj, bagazia helyett bolti szoknya. Egy-egy régi öreg sajnálja az ősit, de a mái nép tágít a fenyegető szegénység elől. Kudor Marci Huszár, a cucilista, vasárnap, a templom előtt elégedetlenkedett:
– Hej, tekintetes úrfi, ne csudálja őket! Ezek, felöltöznek ezek cifrába, selyembe, otthon meg nincs mit egyék. Ha maga fáradna véle, mint az anyja!… De bótbúl veszi a fonalat, a vásznat is, verje meg az áldott Isten! Majd oszt húzzák ránk a cifrátok során az adót… Még képet csinálnak róluk az urak!… De nincs egyéb bajuk!… Azt vegye le a tekintetes úrfi avval a masinával, amikor ilyen pántlikás bársonyban koplalnak odahaza!
Van azonban a népművészet s ezzel a nemzeti jelleg veszedelmének egyéb oka is ezen a vidéken.

Ketesd falu.
Nem jár senki a nép kezére s aki irgalmaskodik vélük valamely titulus alatt, az is inkább csak ront a nép ízlésén, mert művészetét meg nem érti. Az úri osztály, mondjuk az intelligens osztály, egyáltalában nem törődik a népművészettel. Mintha nem látná, vagy talán nem is látja, mert úgy megszokta maga körül, mert annyira nem érti, se fejlesztésére, se megmentésére, csekély kivétellel, nem cselekszik semmit. Aki esetleg óvja, az is inkább ront rajta, mert lényegében félreismeri, eredetiségét gyöngíti s istápoló munkájában csak azzal törődik, hogy e réven is jusson egy-két garassal több a szükölködő népnek. Általában, a polgári osztály lekicsinyli, lenézi a «parasztosat» s így, közvetve azt a szépet, amit sablonos polgári ízlése annyira föl sem ér, hogy esztétikai, erkölcsi s nemzeti tartalmában meg sem sejdíthet. Jellemző a sivárság az egyszer-egyszer leégett falvakban, ahol a régi szép holmi elpusztult s ahol az úri osztály könyörületes segedelmével szedte össze magát a lakosság.

Egy kalotaszegi parasztleány keze (B.-Hunyad).
A kapzsi kereskedői szellem, sajnos, szintén elég fogékony talajra talált, e különben is szivesen piacos természetű népnél, bár menti őket a szükség, a megélhetés nehézsége. Kivált az asszonynép – ha leánya nincsen, akire testálja – könnyen válik meg ősi szép holmijától, nehány garas haszonért, alkuszik ügyesen, de a ládafenekéről is elékeresi a régi varrottast, mihelyt vevő jelentkezik; van olyan «kereskedőasszony», kivált Körösfőn, aki a Balaton vidékére, sőt Pozsonyig, sőt német földre is eljár házalni kalotaszegi varrottassal, nem is szólva azokról, akik esztendőnkint kétszer megfordulnak a falu fehér népének modernebb munkájával Budapesten. Van akárhány földmíves, akinek a felesége többet megkeres tűvel, mint amennyit a kis földből elő tud teremteni. Megdöbbenve értesültünk, hogy a legszebb régi varrottas külföldre vándorolt; egy bánffyhunyadi kereskedő közvetítésével, Budapesten át, évekig rendes exportja volt a pótolhatatlan holminak. Eladták a régit, holott amit oly szorgalmasan varrnak manapság, amivel országszerte házalnak, az kézimunkának kézimunka, de művészi szempontból nyomába sem léphet a régi, írás után való varrottasnak. Amit maga a nép nem hord piacra, viszi a szemfüles zsidó, ha egy kis haszna kerülhet rajta. Amikor Bogártelkén a szép hímes orsónehezítő-karikókat és kapatisztítókat gyüjtöttük, a zsidó boltos ferde szemmel nézte munkánkat, végre is kitört belőle a méltatlankodás, németül panaszolta, hogy mit rontjuk mi az ő üzletét. «Ha én azt tudom, – mondá – hogy az ilyen parasztszemétnek is van valami keletje Pesten!… Egyezzünk meg. Az urakat meghúzzák érte, én, felehaszonra, nehány krajcárért, összeszedek tavaszkor mindent, ami a faluban van. Tavaszkor lehet ezekkel beszélni. Olyankor nincs ötven krajcár az egész faluban!…»

Ketesd falu.
Általában jellemezve a kalotaszegi nép művészetét, már többször emlegettük a varrottast, mint legérdekesebbet, legtipikusabbat. Ez pedig – bár akad a férfiak között is egy-egy «cihere», aki tud a tűvel bánni – a fehér nép művészete. Csudálatos, bár ismeri s tapasztalja hasznát, mennyire lenézi ezt a munkát a férfi! A kenderhez, például, hozzá se nyúlna, – a vékás vagy félvékás földet csak megugoralja, megforgatja a kender alá, de egyebet semmit, legföljebb, hogy még a szekérrel behordja a termést. A többi az asszony munkája, végig, míg csak a szép fodorvászon lészen belőle, amire olyan gyönyörűen tudtak «írni» a régi asszonyok, lúdtollal meg varjútollal, koromlével, szebbnél szebb hagyományos mintákat, amiknek ma már a nevét is alig ismeri az új nemzedék. (352–361).

Cuca Szűcs Istvánné, iróasszony (B.-Hunyad). (15)
Mondják, él még két-három öregasszony, aki tud az ilyesmihez, – mi csak egyet találtunk Bánffy-Hunyadon, Czucza Istvánné Szőcsöt (15). A hetven fele jár a nénike, beteges («Gyün a baj rám, mint az árvíz»), nem igen ír már («Tiszta fej kell az íráshoz, úrfi drágám, nem lehet azt már, ilyen ingóban»), de azért apránkint mégis írt nékünk nehány’ ősi mintát. Csudálva néztük, hogy kezd a munkához, minden előzetes beosztás, minden méregetés nélkül; kezdi a nagy árkus elején, mintha levelet írna és a sercegő penna alól csakúgy ömlik a kalandosnál kalandosabb fordulatú diszítő vonal, a csuszamlásokból, az eltérésekből, a véletlenségekből is összhangzatosan egyéni és eredeti diszítés lesz, bár az egész alapjában az anyától, a nagyanyától valaha eltanult hagyomány medrében készül. Mintha nem is ő írna, mintha valami láthatatlan kéz vezetné reszkető öreg kezét.
– Tudott hozzá, – magyarázza az ura, aki valaha szűcs volt, de «hogy béjött a vasút, elhagyta a mesterséget», – volt is sok cifra rúdravaló a házban. Éppen hogy két párnahéjj maradt. A’ kell, amikor meghalunk. Eladnók, de a pénz elmegyen s aztán majd az se lesz, amire fektessenek.
Szelíden megveregette öreg párja hátát s mókás mosolylyal mondta: «Külső országban az ilyen vén asszonyt mán viszi piacra az ura s adja el. Fátyolt az orcájára, valami bolond talán megveszi. Én mán nem adom, ha ennyi időt együtt valánk! Ne félj öreg, az enyim maradsz.»
Bólint, az öreg néni s ő is szeliden feleli: «Fátyolt bizony, azt tesz kigyelmed az orcámra s viszen a piacra… Szent Mihály lován.»

Kalotaszegi varrottas (Északi Károly tulajdona). (Sztána).

 

 

Arcanum Newspapers
Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

The Company Contact Press room

Languages