A jugoszláv hadsereg
A jugoszláv hadsereg
A jugoszláv hadsereg a harmincas évek végére a térség egyik meghatározó haderejévé vált. Élén békében és háborúban egyaránt a legfelsőbb hadúr, a király állt.
Az egyes konkrét ügyek előkészítésében és a döntések meghozatalában segítségére volt két politikai és katonai szervezet is.
A legjelentősebb szerepet a Legfelsőbb Honvédelmi Tanács töltötte be, amelyben a király elnökölt és ő mondta ki a végső szót! Állandó tagja volt a miniszterelnök, a külügyminiszter és a hadügyminiszter. Azonban egyes, nagyobb horderejű kérdések megvitatásánál részt vettek az érintett miniszterek, illetve szükség esetén katonai szakértők is. Ez utóbbiak azonban nem rendelkeztek szavazati joggal.
A Hadi (Nemzetvédelmi) Tanács elnöki posztját a mindenkori miniszterelnök töltötte be. A tagok sorába tartozott lényegében minden miniszter, de a döntések általában itt is viszonylag szűk körben születtek meg. A hadsereg vezetői az üléseken csupán mint tanácsadók vettek részt.
Háború esetén a Haditanács megszűnt, így minden döntés meghozatala a Legfelsőbb Honvédelmi Tanácsra várt.
A király után a legmagasabb szintű katonai vezető a hadügyminiszter volt. Döntő szava volt a Nemzeti Tanácsban és a Legfelsőbb Hadi Tanácsban is. Általában katona töltötte be ezt a funkciót, de volt arra is példa, hogy polgári politikus került ebbe a beosztásba.
A vezérkari főnök – mint a honvédelmi miniszter katonai helyettese – felelt a hadsereg kiképzéséért, mozgósításáért és a hadműveleti tervek előkészítéséért. Közvetlenül a hadügyminiszternek volt alárendelve, de a király is bármikor beszámoltathatta. Ezt a beosztást csak katona láthatta el, aki háborúban mindenkor a király mellett tevékenykedett, mint első számú katonai tanácsadó és a hadműveletek irányítója.
A Nagyvezérkar a hadügyminiszterből, a Hadügyminisztérium magasabb parancsnokságaiból, a vasúti vezető szervek igazgatóságából és különleges osztályokból állt.
Szakmai szervei a következők voltak:
– Hadműveleti csoport (hadművelet, mozgósítás, szervezés);
– Hírszerző csoport (idegen államok felderítése, kémvédelem, idegen katonapolitika, rejtjelmegfejtés);
– Közlekedési csoport (vasút és hajózás, hadtáp, posta és távíróforgalom, ellátás);
– Kiképző csoport (több osztállyal) és
– Hadtörténelmi csoport.
A Nagyvezérkar, amelynek élén a már említett vezérkari főnök állt két helyettesével, a hadügyminisztériumba volt integrálva.
A Jugoszláv Királyi Hadsereg a két világháború között az általános védkötelezettségen alapult. A katonai kötelezettség 21 éves kortól az 50. életév betöltéséig tartott. A tényleges szolgálati idő a szárazföldi erőknél 18, a haditengerészetnél 24, míg a légierőnél 36 hónap volt. A három haderőnem (szárazföldi, légi és haditengerészeti) békelétszáma 130 000 fő volt, de ezt teljes mozgósítással közel kétmillió főre is fel tudták duzzasztani.
30A szárazföldi haderő hét hadseregből, ezen belül összesen hetvenkét gyalog-, tizenkét lovashadosztályból, továbbá harminchat tüzérezredből és egyéb fegyvernemi közvetlen alakulatokból és szakcsapatokból állt.
A legnagyobb szervezeti egység a hadsereg volt, amely három-négy hadosztályból állt. A hadosztályok három-négy gyalog-, egy-két tüzérezredből és a közvetlen csapatokból szerveződtek. A gyalogezredek három-négy zászlóaljat foglaltak magukba.
A hagyományos lovasságot a testőr- és a sorlovasezredek képezték, amelyekhez egy-egy kerékpáros zászlóaljat is szerveztek. Az értékelések szerint a lovasság volt a hadsereg egyik leggyengébb fegyverneme. Ezt azzal magyarázták, hogy az ország túlnyomó része sziklás hegyvidék, ahol a lovakat egyáltalán nem tudták használni, az utak száma pedig minimális. Így nem véletlen, hogy a 31csapattestek vonatát sok helyen ökrökkel, illetve öszvérekkel vontatták. Ugyanezen okok miatt kevés számú páncélost rendszeresítettek, de azok is már elavult francia, illetve csehszlovák típusok voltak. A szárazföldi erők legkorszerűbb fegyvernemét a tüzérség jelentette, amelyet 30 könnyű, 6 nehéz tábori és 1 vártüzér ezredbe osztották.
A légierő, amely három dandárból állt, közel 700 különböző típusú és feladatú repülőgéppel rendelkezett. Ebből 580 darabot a szárazföldi erők, míg 120-at a haditengerészet állományába rendszeresítettek. A korszerű típusok száma alig érte el a 300-at, ezeket Olaszországból, Nagy-Britanniából és Németországból szerezték be. A fennmaradó 400 gépet licenc- és saját fejlesztés alapján a hazai ipar állította elő. Saját fejlesztésűek voltak az IK-2-es és IK-3-as vadász, valamint a SIM-XIV-II. Do(Dornier)-17K és a Bristol Blenheim típusok.
A vadászrepülőket két ezredbe (2. és 6.), ezredenként két osztályba szervezték.
Állományukba 1941. április elején 43 darab Messerschmitt Bf-109E-3-as, 18 darab Hurricane-I és több mint 40 IK-2 és Ik-3-as repülőgép tartozott. A négy bombázó repülő ezredbe (1., 3., 7. és 8.), valamint több mint 200 darab Bristol Blenheim, Do-17K, Sparviero see Savoia-Marchetti (SM)-79 és Breguet-19 típusú repülőgép tartozott.
A haditengerészet a tengeri hajóhadból és a folyami erőkből állt. A hajóhadban egy 1870 tonna vízkiszorítású repülőgép-anyahajó, egy cirkáló (a volt német „Niobe”), egy torpedóromboló, tizenegy torpedónaszád, négy búvárnaszád, hat aknarakó, hat aknakereső, valamint öt egyéb úszóegység teljesített szolgálatot. A dunai folyamerőknél zömmel a volt osztrák–magyar monitorok, a „Bodrog”, a „Körös”, a „Bosna” és az „Enns” szolgáltak. Az állományt még két saját őrnaszád egészítette ki.
)
Jugoszláv lövegek I. (93992).
)
Jugoszláv lövegek II. (79547/alb).
)
Jugoszláv tányéraknák (92597/alb).
)
Jugoszláv repülőgép fegyverzete (46864).
)
A jugoszláv légierő egyik ékessége (78925).
