AZ ELSŐ BÉCSI DÖNTÉS SZÖVEGE

Teljes szövegű keresés

AZ ELSŐ BÉCSI DÖNTÉS SZÖVEGE
„A magyar királyi kormánynak és a csehszlovák kormánynak a német és királyi olasz kormányhoz intézett felkérése alapján, hogy a Magyarországnak átengedő területeknek a két állam között függőben lévő kérdését döntőbírói határozattal rendezzék, továbbá az ezt követően az érdekelt kormányok között 1938. október 30-án váltott jegyzékek alapján Ribbentrop Joachim úr német birodalmi külügyminiszter és őfelsége az olasz király és Etiópia császára külügyminisztere gróf Galeazzo Ciano, ma Bécsben összejöttek, és kormányaik nevében Kánya Kálmán úr magyar királyi külügyminiszterrel folytatott utólagos megbeszélés után a következő döntőbírói határozatot hozták:
A Csehszlovákia részéről Magyarországnak átengedendő területeket a csatolt térképen megjelölték. A határok helyszíni megvonása a magyar – csehszlovák bizottság feladata.
A Csehszlovákia által átengedendő területek kiürítése és Magyarország részéről való megszállása 1938. november 5-én kezdődik és azt november 10-éig végre kell hajtani. A kiürítés és megszállás egyes szakaszait, úgyszintén annak egyéb módozatait magyar–csehszlovák bizottságnak kell haladéktalanul megállapítania.
A csehszlovák kormány gondoskodni fog arról, hogy az átengedendő területek a kiürítéskor maradjanak rendes állapotukban.
A területátengedésből adódó részletkérdéseket, különösen az állampolgársági és opciós kérdéseket 12a magyar–csehszlovák bizottságnak kell rendeznie.
Hasonlóképpen magyar–csehszlovák bizottságnak kell megállapodnia a Csehszlovákia területén megmaradó magyar nemzetiségű egyének és az átengedett területeken megmaradó, nem magyar nemzetiségű egyének védelmére vonatkozó közelebbi rendelkezésekben. Ez a bizottság fog különösen arról gondoskodni, hogy a pozsonyi magyar népcsoport ugyanolyan helyzetbe jusson, mint a többi ottani népcsoport.
Amennyiben a területek Magyarországnak való átengedéséből a Csehszlovákiának megmaradó terület számára gazdasági vagy forgalomtechnikai természetű hátrányuk és nehézségek jelentkeznének, a magyar királyi kormány megtesz minden tőle telhetőt, hogy az ilyen hátrányokat és nehézségeket a csehszlovák kormánnyal egyetértésben kiküszöbölje.
Amennyiben ennek a döntőbírói ítéletnek keresztülvitele során nehézségek vagy kétségek támadnának, a magyar királyi kormány s a csehszlovák kormány ezek tekintetében közvetlenül egyezik meg. Ha ilyen módon valamilyen kérdésben nem tudnának megállapodni, ezt a kérdést végérvényes döntés céljából a német és olasz királyi kormány elé terjesztik.
Joychim Ribbentrop
Galeazzo Ciano”
Magyarország 11 925 km2-rel és közel 1 millió lakossal gyarapodott, ennek 86,5%-a volt magyar nemzetiségű. Visszakerült az országhoz Kassa, Rozsnyó, Ungvár, Munkács, Beregszász, Rimaszombat, Érsekújvár, Komárom, Léva és Losonc, mint fontosabb városok. A Kárpátalját azonban kettévágták, Pozsony és Nyitra nem került vissza az országhoz, ami nagy felháborodást váltott ki, különösen Pozsony kérdése.
13A bevonulásban négy hadtest vett részt. Ezek közül az I. az Ipolyság környékét, a II. a Csallóközt, A VI. Munkácsot és Ungvárt, míg a VII. Kassát vette birtokba az előzetesen kidolgozott tervek szerint.
A területi revíziók első sikeres állomásának eredményeként, az első „bécsi döntés” katonai és gazdasági jelentőségét folyamatosan értékelték a szakemberek, és a következő megállapításokat tették:
„– csökkent Budapest veszélyeztetettsége, mivel az eddigi határtól való távolsága 45-80 kilométerről 120-150 kilométerre nőtt,
7 vasércbányát csatoltak vissza (6 Gömörnél, 1 Munkácsnál),
erőteljes javulás állt be a fa, a só és az élelmiszer-ellátás terén,
a kisantant vasgyűrűje szétpattant, az eddigi legerősebbnek értékelt ellenség eltűnt a történelem színpadáról,
– Románia és a Délszláv nyomás érezhetően gyengült,
szomszédjaink célja az eddigi támadólagos elgondolásról valószínűleg védőlegessé változott,
a mi célunk továbbra is a jogos területek visszaszerzése.”
14A hadsereg szempontjából fontos előrelépés volt, hogy 1938 őszére megtörtént a hadtest szervezetre való áttérés (a vegyes dandárokat hadtestekké keresztelték át), Kassán létrehozhatták, illetve megalakíthatták a VIII. hadtestet. A fővezérség közvetlen alakulatai pedig – 101-gyel kezdődő – nyílt számozást kaptak.
Az első bécsi döntés nem elégítette ki a revíziós igényeket, mivel Kárpátalja sorsa nem dőlt el, és nem alakulhatott ki a közös magyar–lengyel határ sem. A magyar vezetés, a németeket kihagyva, újabb önálló akciót tervezett. Az újonnan felállított VIII. hadtestből és a gyorsalakulatokból létrehozták a „Kárpát-csoportot” azzal a céllal, hogy elfoglalják Kárpátalját. Hamar kiderült azonban, hogy a németek hozzájárulása nélkül már semmi sem történhet a térségben. Hitler 1939. január 21-én jegyzékben határozottan utasította a magyar kormányt, hogy tartózkodjon mindenféle önálló akciótól.
1939. március 11-én új honvédelmi törvényt fogadtak el, ami aztán bizonyos módosításokkal 1960-ig érvényben is maradt. Az 1939. évi II.tc. 7 részből és 235 szakaszból állt, lényege a következő volt:
– általános honvédkötelezettség, ezen belül:
– levente hadkötelezettség,
– honvédelmi szolgáltatások és
– légvédelmi kötelezettség,
– a Legfelső Honvédelmi Tanács létrehozása (az L.H.T. 1928 júliusától már működött, de tevékenysége itt jelent meg először magasabb jogszabályban foglalva, továbbá ettől kezdve már minden miniszter tagja lett a tanácsnak),
– rögzítette, hogy a honvédség szárazföldi-, légi- és folyami erőkből áll,
– a hadkötelezettséget 18 és 60 év között állapította meg,
– elrendelte, hogy a tényleges szolgálati kötelezettség 3 év, továbbá, hogy a póttartalékos szolgálati idő békében 10-16 heti képzésben valósuljon meg.
A magyar területi követelések időközben új lehetőséghez jutottak. 1939 márciusára a cseh és szlovák viszony erősen megromlott. A németek biztatására a szlovák függetlenséget követelő nacionalisták március 9-én teljesen szakítottak a központi kormánnyal.
Miután a Tiso-féle Szlovákia hivatalosan is bejelentette önállósulási szándékát, Hitler azonnal lépett. Március 13-án megindította csapatait, és 24 órát biztosított a magyar kormány számára, hogy hasonló módon járjon el a Kárpátalján, vagyis megindulásra való felszólítást küldött a magyar vezetésnek. A magyarok azonban gondban voltak. A január 21-ei jegyzék alapján leállították a katonai előkészületeket, és minden alakulatot visszavontak a határról, így szinte nem volt fogható erő a bevonulásra. Félve azonban a késedelem 15hátrányaitól 14-én az „összeszedett”, javarészt 5 hetes újoncokból álló csapatok megindultak.
Lényegében a VI., VII. hadtest határ menti részeiről, illetve a gyorsdandárok egyes lovas, kerékpáros és gépkocsizó alakulatairól volt szó. A bevonulás során csupán kisebb összecsapásokra került sor az ukrán milíciával (Szics-gárda), így a csapatok 18-án az Uzsoki-szorosnál elérték a lengyel határt. Románia mozgósított ugyan az események hatására és további csapatokat küldött Erdélybe, de tartva a németektől nem avatkozott be.
A magyar vezérkar azonban úgy döntött, hogy a zavaros helyzetet kihasználva, az újonnan visz-szacsatolt területeket még Szlovákia felé kitolja, így a területi nyerésen túl, megfelelően előnyös határszakaszt is kialakítson. Konkrétan az Ung-völgyéről volt szó és nem utolsósorban az ott található út- és vasútvonalról.
Március 23-án aztán délelőtt 10 óra tájban az Ung-folyó völgye felé induló menetoszlop elsőként lépte át a határt. Ezt az oszlopot a falu 16elérése előtt már szlovák repülő támadta, majd később az elővéd puskatüzet kapott, de rövid idő múlva a szlovákok visszavonultak. Közben az Iglóról felszálló szlovák gépek bombázták Ungvárt és Nagybereznát, de a magyar légierő rövid időn belül válaszcsapást mért az iglói repülőtérre. Szobránc fölött légiharc is kialakult a két fél gépei között. Végül a tárgyalások eredményeként a magyar csapatok maradtak a közben elért Kelen–Végaszó vonalon.
Összességében Magyarországhoz a Kárpátalja visszatértével, 12 171 km2 területet csatoltak vissza 436 000 lakossal. Ennek azonban csak 12,7%-a volt magyar nemzetiségű.
Közben erőltetett ütemben folyt a HUBA-hadrend kialakítása, amely már jóval túlmutatott az eredeti terveken és kereteken. Az események felgyorsulása és a területi nyereségek arra késztették a felső vezetést, hogy a HUBA I. programot felgyorsítsák és kiegészítsék. 1939 végére felállították a három hadsereg-parancsnokságot, a VIII. gyalog- és I. gyorshadtest parancsnokságot, valamint 17a Kárpátok védelmére az 1. hegyi dandárt.
Csehszlovákia feldarabolása után hirtelen megromlott a kapcsolat Németország és Lengyelország között, amelynek kiváltó oka Danzig hovatartozásának kérdése volt. Európa, ezen belül a magyar vezetés is, tisztán látta, hogy Hitler következő áldozata felé fordul, és rövid időn belül háború kezdődhet Európában. A közös lengyel–magyar határ felett örvendező és a Romániával szembeni revíziót követelő kormány szorongva figyelte az eseményeket. Az álláspontjukat azonban igyekeztek gyorsan kialakítani, amely a következő fő gondolatokat tartalmazta:
– távol kell maradni a konfliktustól, mert a közvéleménnyel nem lehet elfogadtatni semmiféle Lengyelország-ellenes lépést,
– a részvétel a nyugattal való szakítást és a háborúba való sodródást jelentené,
– alapelv a kérdésben: „a fegyveres semlegesség”, de azért készülni kell.
A magyar revíziós politikában egyébként is egyre jobban érezhetővé vált, hogy komoly ellentét van a civil és a katonai vezetés között. Teleki biztos volt abban, hogy a még tervezett revíziós lépéseket békés úton is meg lehet oldani, így nem tartotta szükségesnek a német támogatást sem. A lengyel kérdéssel kapcsolatban pedig levelet intézett Hitlerhez:
„Kegyelmes Uram!
Július 24-i levelem (Ebben a levélben Teleki, egy esetleges konfliktus esetén, Magyarország tengelyhez való hűségét bizonygatta, és felvetette egy háromhatalmi együttműködés lehetőségét magyar–német–olasz részvétellel. – a szerzők) minden hamis értelmezésének megelőzésére van szerencsém ismételten kijelenteni Nagyméltóságodnak, hogy Magyarország, amennyiben az adott körülményekben nem áll be komoly változás, erkölcsi meggondolásokból nincs abban a helyzetben, hogy hadműveletekbe kezdjen Lengyelország ellen.
Van szerencsém kifejezni Nagyméltóságodnak legmélyebb tiszteletemet.
gróf Teleki Pál
m. kir. miniszterelnök”
Hitler felháborodása határtalan volt a levél elolvasása után. Ennek eredményeként augusztus 9-én közölte Csáky külügyminiszterrel, hogy nem tart igényt a magyar részvételre, de elvárja, hogy Magyarország semleges maradjon. Ugyanakkor súlyos szemrehányásokkal illette a magyarokat. Ezek után a kormány meghátrálása nem volt meglepetés, és kérték Hitlert, hogy Teleki előbbi levelét is tekintse semmisnek.
A német–lengyel háború kitörése után a német– magyar viszonyban egy hűvös időszak állt be. Magyarország ugyanis azonnal kinyilvánította semlegességét, nem engedte meg, hogy a német csapatok igénybe vegyék a Kassa–Nagyszalánci vasútvonalat, és több mint 100 ezer fő lengyel menekültet fogadott be. Hitler szemében mindez csupán taktikai problémákat jelentett. Őt sokkal jobban foglalkoztatta a románok helyzete, akiket szövetségesként kívánt kezelni. Nyugtalanította, hogy míg csapatai le vannak kötve, elmérgesedhet a román–magyar viszony, amit a Szovjetunió, illetve Sztálin ki fog használni, mint ahogy az meg is történt.
A románok már 1939 augusztusában mozgósították fegyveres erőiket. Lezárták a szovjet határt, és több mint 250 ezer főt vonultattak fel Észak-Erdélyben. A magyar vezetés ennek ellensúlyozására részleges mozgósítást rendelt el, és a IV. hadtestet előrevonta a román határra. A magyar-román ellentétek eldurvulásának a német diplomácia határozott fellépése és a Lengyelország elleni háború gyors befejezése szabott gátat.
Ez a viszonylagos nyugalom azonban nem tartott sokáig.
A németek nyugat-európai hadjáratának kezdetekor (1940. május) Románia hadilétszámra emelte az Erdélyben állomásozó csapatait. Ennek ellenlépéseként Magyarország májusban mozgósította a II. és VIII., valamint a Gyorshadtestet. Rövid idő múlva a III. és IV. hadtest is mozgósításra került, igaz, a Gyorshadtest kivételével a csapatok egyelőre a helyőrségeikben maradtak.
A tisztikar német elkötelezettségét a gyors francia kapituláció tovább erősítette, és biztosak voltak abban, hogy német támogatásra számíthatnak Románia ellen. Az addigi revíziós sikerek 18után a vezérkar folyamatosan és erőteljesen sürgette a gyors fellépést Románia ellen. Az értékelések ugyanis egyértelműen bizonyították, hogy a román haderő folyamatosan erősödik, így minden nap elvesztegetése csak a románok esélyeit növeli.
Júniusban aztán kitűnő alkalom kínálkozott az erdélyi területek visszaszerzésére. A Szovjetunió június 26-án jegyzékben szólította fel Romániát, hogy az Októberi Forradalom után Romániához csatolt bukovinai és besszarábiai ukránlakta területeket adja vissza. Egyben jelezték a magyar kormánynak, hogy egy esetleges együttes fellépés a románokkal szemben biztosíthatná a magyar területi igények realizálását is. Az együttműködési készség bizonyítására a szovjetek ünnepélyes keretek között visszaszolgáltatták az 1848-49-es forradalom és szabadságharc lobogóit is.
A magyar kormány azonban mereven elzárkózott az együttes fellépés lehetőségétől. Úgy ítélte meg, hogy Románia mindenképpen elfogadja a szovjet követeléseket, hiszen senkitől sem számíthat segítségre. Sőt teljesen biztosra vették azt is, hogy a szovjet lépések Németország tudtával és beleegyezésével történtek. Felmerült az a gondolat is, hogy a Romániában esetleg bekövetkező zűrzavarra, baloldali megmozdulásokra, valamint a magyar lakosság védelmére hivatkozva talán preventív katonai akcióra is lehetőség nyílik. Ilyen megfontolások vezették Werth Henrik vezérkar főnököt, amikor június 27-én kérte a Legfelső Honvédelmi Tanács összehívását. A késő esti órákban összeülő tanácskozáson azonban – mivel a Berlinbe eljuttatott magyar állásponttal kapcsolatos német reagálás még nem érkezett meg – Werth javaslatával szemben nem az összes mozgósított alakulat, hanem csak a határvadászok, valamint az V. és VI. hadtest egyes csapatainak határra vonását határozták el. A többi korábban mozgósított alakulat (II., III., IV. és VIII. hadtest) békeállomáshelyén olyan parancsot kapott, hogy július 2-től kezdve készüljön fel vasúti szállításra.
Közben a szovjet csapatok június 28-án megkezdték Besszarábia, Észak-Bukovina elfoglalását. A románok nem fejtettek ki ellenállást, csapataikat a szovjetek elől mindenütt visszavonták.
Károly román király június 28-án este mégis általános mozgósítást rendelt el. Nem kétséges – állapította meg a magyar vezérkar helyzetértékelése –, hogy a király, feladva az ellenállást a legerősebb ellenséggel szemben, a továbbiakban fegyverrel akar szembenézni minden más irányból várható erőszakos fellépéssel, valamint minden bizonnyal figyelembe vette a felbomlással fenyegető belső helyzetét is. A román katonai lépésekkel párhuzamosan Erdélyben újabb alakulatok jelentek meg.
Csáky István magyar külügyminiszter magához kérette Ermannsdorfot, a német követet, és közölte vele, hogy a román mozgósítás egyértelműen Magyarország ellen irányul. Elképzelhetőnek tartotta, hogy Károly megkísérli egy meglepetésszerű támadással a Tiszáig kitolni a román határt, így próbálva visszaszerezni elveszett népszerűségét. Közölte a követtel, hogy 19utasította a bukaresti magyar diplomáciai képviselet vezetőjét, hogy kérjen magyarázatot a román mozgósításra, hiszen a szovjet követelésnek békés úton eleget tettek. Kérte továbbá, hogy a német kormány jelezze Bukarest felé, hogy a magyar kormány tárgyalásokat kezdene a magyar területi követelésekkel kapcsolatban.
A magyar kormány ettől függetlenül július 2-án teljes mozgósítást rendelt el, és utasítást adott a román határra való felvonulásra.
Németország nem nézte jó szemmel a magyar készülődést. Igaz, Románia tengelyhatalmakhoz való csatlakozása megszüntette az esetleges angol beavatkozás veszélyét a térségben, a két „szövetséges” háborúját azonban el kellett kerülni. Ribbentrop ezért Csáky külügyminiszteren keresztül figyelmeztette a magyar kormányt, hogy egy katonai akció következtében esetlegesen kialakuló Balkán-háború a német elgondolásokkal teljesen ellentétes, így Magyarország semmilyen katonai támogatásra nem számíthat. Amennyiben viszont Magyarország nem nyúl erőszakos eszközökhöz, egy későbbi időpontban támogatják területi igényüket.
Július 2-án összeült a Legfelső Honvédelmi Tanács, hogy megtárgyalja a németek által átnyújtott demarsot és az arra adandó választ. Hangsúlyozták, hogy első helyen a román kormánnyal történő kapcsolatfelvétel és a tárgyalások megkezdése áll. A jelenlévők véleménye egyöntetű volt abban is, hogy a foganatosított katonai intézkedések leállítása szükségtelen, de nem is lehetséges. Sőt úgy vélték, hogy megnyugtatóan hatna, ha Románia, jó szándékának bizonyításaként, tárgyalókészségének bejelentése után azonnal kiürítene néhány, Magyarországnak átengedendő határ menti várost.
A Legfelső Honvédelmi Tanács ülését követően, a késő esti órákban Csáky közölte a német követtel a magyar választ. Ebben kifejtette, hogy a magyar kormány a tengellyel egyetértésben kívánja rendezni kapcsolatát Romániával. Ezért fogadták nagy örömmel a német külügyminiszter azon megnyilvánulását, hogy a revízió egy későbbi időpontban békés úton is végrehajtható lesz a német birodalmi kormány támogatásával. Ugyanakkor a kormány választ vár arra, hogy a Székelyföld, valamint Marosvásárhely, Bánffyhunyad, Kárpátok, Nagybánya alkotta háromszög által határolt területben meghatározott magyar követelések beleilleszthetők-e a birodalmi kormány által kilátásba helyezett támogatás keretébe.
Továbbá tisztázni kívánták azokat a kormány által már 1939 decemberében meghatározott feltételeket, melyek a magyar kormány azonnali cselekvését válthatták ki: 1. a kisebbség üldözése; 2. forradalom kitörése Erdélyben; 3. orosz előrenyomulás a Kárpátokig; 4. kényszerrománosítás Erdélyben besszarábiai és bukovinai román menekültekkel.
Mivel a kormány nem tért ki a németek által megemlített katonai intézkedések magyarázatára, így a német viszonválasz ismét felhívta a figyelmet egy esetleges katasztrofális következményre, ha Magyarország a fegyveres utat választja.
A katonai előkészületek azonban a vezérkar tervei szerint tovább folytatódtak. A csapatok felvonulása és összpontosítása a Tiszántúlon július 10-ig befejeződött és a hadsereg-parancsnokságok is kitelepültek a hadműveleti területre. Az 1. hadsereg parancsnoksága (parancsnoka Nagybaczoni Nagy Vilmos gyalogsági tábornok) a Nyíregyháza melletti Sóstóra, a 2. hadseregé (parancsnoka Jány Gusztáv gyalogsági tábornok) Törökszentmiklósra, míg a 3. hadsereg parancsnoksága (parancsnok Gorondy-Novák Elemér lovassági tábornok) Beregszászra települt teljes törzsével.
Ezzel párhuzamosan a román erősítések is folyamatosan és tervszerűen érkeztek Erdélybe. A polgári vasúti forgalmat a Kolozsvár–Nagybánya– Szatmárnémeti vonalon beszüntették. Csapatok érkeztek a Maros völgyébe, továbbá Arad és Temesvár környékére, ahol az információk szerint 3-4 új hadosztályt helyeztek el.
Hitler elérkezettnek látta az időt, hogy szót váltson a két ország államfőivel. A magyar küldöttség (Teleki Pál vezetésével) július 10-én, míg Gigurta román miniszterelnök július 26-án járt Münchenben. Mint az várható volt, a birodalmi kancellár a feleket tárgyalóasztalhoz ültette.
20A tárgyalások 1940. augusztus 6-án Turnu-Severininben (Szörényvár) kezdődtek meg. Mindkét fél tudta, hogy a tárgyalásoknak semmi értelme, ezért közben folytatták a háborús előkészületeket. Augusztus közepére a két haderő felkészült az összecsapásra.
A magyar vezetésnek különösen a Maros völgyében létrehozott csoportosítás okozott gondot. Az értékelések egyértelműen bizonyították, hogy ez egy ellentámadó csoportosítás, amelynek egy a Szamos völgyében indított magyar támadás elhárítása, majd Szeged, Békéscsaba irányú ellentámadás lenne a feladata. Ennek a csoportosításnak a veszélyességét az sem csökkentette, hogy az ide vezényelt csapatok nagy része feltehetően erkölcsileg letörve érkezett Moldvából, s felszerelésük is hiányos volt.
Magyarország a teljes mozgósított haderejét (kb. 550 000 főt felvonultatott a határra), ami azt jelentette, hogy a hátországban szinte semmilyen katonai erő nem maradt. A csapatok a vezérkar irányelveit augusztus 23-án kapták meg. Ennek alapján az 1. hadsereg (alárendeltségében az I., II., IV., VI. hadtest és a gyorshadtest) feladata az volt, hogy Nagykároly és a Szamos között előretörve, Szinérváraljánál törje át a román erődvonalat és a kialakított résbe alkalmazza a gyorshadtestet a siker kifejlesztésére. Továbbá, együttműködve a 3. hadsereggel, verje szét a Szilágyságban felvonult román erőket, és érje el Kolozsvár, Dés területét.
A 3. hadsereg (alárendeltségében a III. és VIII. hadtest) feladatának azt szabták meg, hogy Máramarossziget térségéből támadjon főerőivel Dés, illetve részeivel Nagybánya irányába, majd a Szilágyságban működjön együtt az 1. hadsereggel.
A 2. hadsereg (alárendeltségében az V. és a VII. hadtest) részben fedező, részben támadó feladatot kapott. Az V. hadtestnek védelembe kellett átmenni a Maros partján, míg a VII. hadtestnek meg kellett kerülnie az erődöket és elfoglalni Nagyváradot.
A román hadsereg is folyamatosan növelte Erdélyben csapatainak számát. Augusztus 25-én, a felderítési adatok alapján:
– 16 gyalog hadosztály,
– 2,5 lovas hadosztály,
– 3 hegyi-, 1 gépkocsizó és 1 erőd dandár
tartózkodott a körzetben, ami kb. 400-500 ezer főt, 270 harckocsit és 350 repülőgépet jelentett.
Az értékelések alapján a román haderő jelentős erőt képviselt. 1939 óta nagy mennyiségű német (cseh), olasz, francia és angol hadianyagot kapott, így a hadsereg fegyverzetének 70-75%-át korszerű eszközök alkották. A vezérkar külön felhívta a figyelmet a román páncélelhárítás gyors fejlődésére. Páncéltörő lövegekből már majdnem a teljes szükségletet kielégítették. Hasonló volt a helyzet a tüzérségnél is, ahol a német szállítások hatására nagy mennyiségi és minőségi előrelépés történt.
Nem kis gondot jelentett az is, hogy a románok az erdélyi csoportosításon túl jelentős tartalékokkal rendelkeztek. Ez kb. 15-17 gyaloghadosztályt, 80-100 harckocsit és 150-200 repülőgépet jelentett.
Az erdélyi román haderőt az 1. hadseregben vonták össze Tzerescu tábornok, volt vezérkari főnök parancsnoksága alatt. A hadsereg a védelmi hadműveleti terveknek megfelelően északi és déli csoportosításból, valamint tartalékból állt.
Az északi csoportosítást a IV. és a VI. hadtest (8 gyaloghadosztály, 3 hegyi-dandár és 1 lovasdandár) alkotta.
Feladata volt, hogy balszárnyával az Érmihályfalva és Nagyvárad között húzódó és jól kiépített Károly-vonalra támaszkodva lelassítsa, majd a Szilágyságban lévő erődök segítségével megállítsa a Szamos völgyében 1. és a Máramarossziget felől támadó 3. magyar hadsereget. A felderítés adatai alapján a csoportosítás 126 könnyű- és kis harckocsival rendelkezett.
E csoportosítás mögött Dés, Kolozsvár körzetében helyezkedett el a 3 hadosztályból és 1 gépesített dandárból álló hadseregtartalék. Feladatának azt határozták meg, hogy ellentámadást indítson a megállított és komoly veszteségeket szenvedett magyar erők ellen.
A déli csoportosítás, 5 gyalogos- és 2 lovashadosztállyal közel 150 harckocsival Arad környékére gyülekezett be, azzal a céllal, hogy a 212. magyar hadsereg két hadteste ellen indítson támadást, és törjön be a Tiszántúlra, veszélyeztesse Gyulát és Békéscsabát, továbbá tehermentesítse az északi csoportosítást. Az elgondolás szerint ezzel a lépéssel visszavonulásra és átcsoportosításra kényszerítették volna a Szamos völgyében megállított magyar erőket.
Figyelembe kellett venni továbbá a magyar határral párhuzamosan húzódó román erődvonalat is. Ezt az erődvonalat 1937-ben francia és angol támogatással és tanácsadók segítségével kezdték el építeni, amely a trianoni határral párhuzamosan kb. 300 km hosszan, a Tiszától a Marosig, majd az Erdélyi-Kárpátok, a Bükk hegység, az Érmelléki dombok, a Bihar- és Solymosi-hegység nyugati lábánál húzódott. Az volt a rendeltetése, hogy akár északon a Szamos völgyében, akár délen a Maros völgyében felvonuló román erők belső szárnyát védje, mert a külső szárnyak északon Csehszlovákiára, délen Jugoszláviára támaszkodhattak.
Az erődvonal építése egyre gyorsabb ütemben folytatódott a megkezdett munkálatok után. 1940 nyarára az erődvonal több mint 300 jól kiépített elemmel rendelkezett, amelyek jól összehangolt rendszert képeztek.
A betonerődöket általában egymás mellé telepítették, csak néhány helyen alkalmaztak mélységi tagozódást, főleg fontosabb csomópontokban. Az egyes elemek a várható támadási irányokba „vakok” voltak, és csak oldalazó tüzet tudtak lőni.
Minden erőd lőrése és bejárata elé egy, a megközelítést akadályozó vizes (ún. „Diamant”) árkot terveztek. Ennek az volt a feladata, hogy megnehezítse az ellenség dolgát, amikor az robbanótöltetet akar elhelyezni a résekbe. A lőréseket védő árkot – a nagyobb erődöknél – egy külön lőrésbe elhelyezett géppisztoly (géppisztolyos katona) biztosította. Az árkokat csöveken keresztül az erődökből lehetett vízzel feltölteni, mivel minden erőd rendelkezett saját kúttal. A tervek szerint a figyelést az ellenség irányába periszkópokkal oldották volna meg, de ezek a műszerek nem kerültek beépítésre, így a felderítés és a pontos tűzvezetés feltételei nem voltak meg.
A világítást kőolaj lámpákkal oldották meg, de latrináról nem gondoskodtak. A friss levegő biztosítását szellőzőcsövek segítségével oldották meg, amelyekre szükség esetén szűrő berendezést is csatlakoztatni tudtak.
Az erődök egymástól általában 200-300 méterre voltak, de a fontosabb helyeken (vasút, útcsomópont, lakott terület stb.) erődcsomópontokat alakítottak ki. Itt az erődök 25-50 méterre voltak egymástól, és mélységbe is tagolták őket. Az erődök közötti összeköttetést föld alatti vezetékek segítségével biztosították.
Érdekessége még az erődvonalnak, hogy az erődökbe beosztott legénység csak veszély esetén foglalta el őrhelyét a kiépített helyeken, addig az erődök mellé felépített téglaépületben tartózkodtak, ami egyértelműen laktanyai elhelyezést biztosított a katonák számára.
Az elkerülhetetlennek látszó háborút végül a 27-én benyújtott román jegyzék akadályozta meg, amelyben a románok jelezték (valószínűleg német nyomásra), hogy elfogadnak egy „döntőbírói” eljárást a kritikus területekkel kapcsolatban.
1940. augusztus 30-án a Belvedere-kastély Arany-termében aztán aláírták a „második bécsi döntést”, amely visszajuttatta Magyarországnak Észak-Erdélyt, a Székelyföldet és a Partium Nagyváradtól északra elterülő részeit (Bihart, a Szilágyságot, Szatmárt és Máramarost). Ezt a dokumentumot Ribbentrop német, Ciano olasz, Manoilescu román és Csáky István magyar külügyminiszter látta el kézjegyével.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages