A német szövetségi rendszer hadereje és hadászati céljai a támadás előtt
A német szövetségi rendszer hadereje és hadászati céljai a támadás előtt
1941 júniusában a világ leghatékonyabb fegyveres erejének a német szárazföldi haderőt tekintették. Jóllehet az 1939 óta mutatott katonai teljesítménye erre okot is adott, de ez még nem jelentette azt, hogy a német csapatok voltak minden tekintetben a legkorszerűbbek. A tartalékosokkal és a 160 ezres Waffen-SS csapataival együtt 7 millió 234 ezer fős Wehrmacht három haderőnemből állt: a 3 millió 800 ezer fős szárazföldi haderőből (Heer), az egymillió 680 ezer fős légierőből (Luftwaffe) és a 404 ezer fős haditengerészetből (Kriegsmarine). A kontinentális nagyhatalom a Szovjetunió ellen elsősorban az első két haderőnemének alkalmazását 9részesítette előnyben. A keleti arcvonalért a szárazföldi haderő főparancsnoksága volt felelős.
A német szárazföldi haderő 157 gyaloghadosztályból, 21 páncéloshadosztályból, 13 gépkocsizó gyaloghadosztályból, hat hegyihadosztályból, kilenc biztosító hadosztályból, egy lovashadosztályból (összesen 207 hadosztályból) és három gépkocsizó gyalogdandárból állt. A Szovjetunió ellen ennek mintegy 75 százalékát, 3 millió 300 ezer katonát és 153 hadosztályt csoportosították át. A szovjet felderítés túlbecsülte a német erőket, amikor 286 mozgósított hadosztályt feltételezett, amelyből szerintük 180 állt készenlétben a Szovjetunió ellen.
A hadászati célok megvalósítása érdekében a németek három hadseregcsoportot képeztek. A Kelet-Poroszországban állomásozó Észak Hadseregcsoportot (parancsnoka: Wilhelm Ritter von Leeb tábornagy) a 4. páncéloscsoport, valamint a 16. és 18. hadsereg alkotta, állományukban 20 gyaloghadosztállyal, három páncéloshadosztállyal, három gépkocsizó gyaloghadosztállyal (ebből egy Waffen-SS) és három biztosító hadosztállyal. A csoportosítás azt a feladatot kapta, hogy a balti államokon keresztül előretörve semmisítse meg a szovjet erőket, vegye birtokba a balti-tengeri kikötőket, majd foglalja el Kronstadtot és Leningrádot.
A Közép Hadseregcsoport (parancsnoka: Fedor von Bock tábornagy) 31 gyaloghadosztályt, kilenc páncéloshadosztályt, hat gépkocsizó gyaloghadosztályt (ebből egy Waffen-SS), egy lovashadosztályt, a Grossdeutschland gépkocsizó gyalogezredet és három biztosító hadosztályt magában foglaló 2. és 3. páncéloscsoportjának, valamint a 4. és 9. hadseregének Minszk – Szmolenszk – Moszkva általános irányban előrenyomulva a Belorussziában állomásozó szovjet csapatokat kellett megsemmisítenie. A csapatoknak ezután Leeb tábornagy hadseregcsoportjával együttműködve előbb Leningrádot, majd a politikai és gazdasági szempontból döntő jelentőségű Moszkvát kellett birtokba venniük.
A Dél Hadseregcsoport (parancsnoka: Gerd von Rundstedt tábornagy) – állományában 22 gyaloghadosztály, négy könnyűgyalog-hadosztály, öt páncéloshadosztály, három gépkocsizó gyaloghadosztály [ebből egy Waffen-SS], egy hegyihadosztály, a Leibstandarte-SS Adolf Hitler gépkocsizó gyalogdandár és három biztosító hadosztály – az 1. páncéloscsoportból, valamint a 6., 11. és 17. hadseregből állt. A csoportosításnak Kijev és a Dnyeper folyó irányában kellett támadást indítania, majd a folyótól nyugatra védekező szovjet csapatok szétverését követően azokat üldözve, a Dnyeper keleti partján kellett hídfőket kialakítania. A későbbiekben a csoportosításnak birtokba kellett vennie a hadigazdasági szempontból fontos Donyec-medencét is.
A fentieken kívül az OKH tartalékaként további 23 gyaloghadosztály, két páncéloshadosztály, egy hegyihadosztály, egy gépkocsizó gyaloghadosztály, az SS-Polizei-hadosztály és 900. gépkocsizó tan-dandár állt rendelkezésre.
A német szárazföldi csapatok a Szovjetunió ellen páncéloshadosztályaikban 3398 harckocsit (281 Pz. I, 743 Pz. II, 157 Pz. 38[t], 651 Pz. 38[t], 979 Pz. III, 444 Pz. IV és 143 parancsnoki harckocsi), valamint 11 rohamlövegosztályban és öt rohamlövegütegben 250 StuG. III rohamlöveget vontak össze. A német páncéloshadosztályok egy-egy páncélosezredében a rendelkezésre álló harckocsik mennyisége 154–278 darab között változott. A német tüzérség keleten – beleértve 1060 páncélelhárításra kiválóan alkalmas 8,8 cm-es légvédelmi löveget is – 8102 darab 7,5 cm-nél nagyobb űrméretű tábori löveggel rendelkezett
A német légierő 1. légiflottája (Alfred Keller vezérezredes) – kötelékében 24 bombázó-, 11 vadász-, hat vadász-kiképző-, három tengerészeti repülő-, két távolfelderítő és egy meteorológiai repülőszázad – 592 repülőgépével az Észak Hadseregcsoportot támogatta. A 2. légiflotta (Albert Kesselring tábornagy) – kötelékében 24 bombázó-, 27 vadász-, 12 zuhanóbombázó-, négy csatarepülő-, hat romboló-, három romboló-kiképző-, három vadász-kiképző-, három távolfelderítő-, négy tengerészeti repülő- és egy meteorológiai repülőszázad – 1367 repülőgépe a Közép Hadseregcsoport támogatására kapott parancsot. A 4. légiflotta (Alexander Löhr vezérezredes) pedig a Dél Hadseregcsoporttal 887 repülőgépével működött együtt, s állományában 36 bombázó-, 21 vadász-, kilenc vadász-kiképző-, három távolfelderítő- és egy meteorológiai repülőszázad tartozott. A Norvégiában állomásozó 5. légiflotta erőivel, valamint a szárazföldi csapatok rendelkezésére bocsátott egyéb felderítő és futárrepülőgépekkel együtt a Luftwaffe mindösszesen 3904 repülőgépet (ebből 2598 harci repülőgépet) vont össze a Szovjetunió ellen, amelyből 3032 (ebből 1939 harci repülőgép) volt bevethető a támadás előtti napon.
Az eredetileg 1941. május 15-re tervezett hadművelet megindítását sokak szerint a balkáni hadjárat hetekkel késleltette. Miután 1941-ben a hatalmas orosz területek a tavaszi esőzéseket követően később száradtak ki, a németek aligha támadhattak volna sikeresen június közepe előtt. Ugyancsak érdekes azon állítás is, amely szerint a német ejtőernyős- és légiszállítású csapatok 1941 májusában Krétán elvesztegetett állománya és felszerelése a szovjet csapatok bekerítésekor jelentősen segíthette volna a páncéloshadosztályokat, mivel így – elkerülve az időveszteséget – a páncélosok helyett azok várhatták volna be a lassabban érkező német gyaloghadosztályokat.
