Németország szövetséges hadseregeinek bekapcsolódása az 1941. évi keleti hadműveletekbe
Németország szövetséges hadseregeinek bekapcsolódása az 1941. évi keleti hadműveletekbe
A Németországgal szövetséges, zömében kis államok részvételét a Szovjetunió elleni 1941. évi hadjáratban többnyire az motiválta, hogy politikai és katonai vezetésük a remélt német katonai sikerektől, illetve az azokban való közreműködéstől várta országa boldogulását. E motiváltság konkrét okai, a háborús részvételüktől remélt előnyök, s a szövetség oltárán ennek érdekében hozott áldozatvállalás mértékei az érintett államok esetében természetesen eltérőek voltak. Mindenesetre az 1941. évi keleti hadműveletek megkezdéséig e szövetséges államok hadba lépése, katonai segítségnyújtása – kevés kivétellel – még nem a német politikai és katonai vezetés igénye, kérése, vagy követelése alapján döntetett el. Sokkal nagyobb súllyal estek latba e kis államok – gyakran egymás érdekeit is keresztező – területgyarapító, vagy területmegőrző céljai, a pusztán presztízsokok, illetve a Németország rokonszenvének elnyerése érdekében tett gesztusok.
Hitler és a német katonai vezetés a „Barbarossa” terv kidolgozásakor teljesen optimista volt annak tökéletes végrehajtásában, szövetséges államai hadseregeinek harcértékét, megbízhatóságát lesújtóan értékelte, s a Szovjetunió ellen tervezett hadműveletről, annak részleteiről csak annak megkezdése előtt tárgyalt az érintett szövetséges országok vezetőivel. A szovjetellenes segítségnyújtási felajánlások ellenére mindaddig csupán a német-szovjet viszony fokozatos rosszabbodását és a balkáni szovjet expanziós veszélyt vázolta fel előttük, s csak az utalások szintjén fedte fel a német terveket, lépéseket az esetleges konfliktushelyzet esetén. Az a felismerés, hogy a Szovjetunióval szemben területeket vesztett szövetségesei elkerülhetetlenül résztvevői lehetnek egy német keleti hadműveletnek, először 1940. december 5-én fogalmazódott meg Hitlerben, mikor a legfőbb német katonai vezetőkkel, Brauschitsch tábornaggyal és Halder vezérezredessel a német 10szárazföldi erők vezérkara által a Szovjetunió elleni offenzíva lehetséges esélyeiről, tervéről elkészített tanulmányt vitatták meg. „Nincs kétségem afelől, hogy Románia éppen úgy, mint Finnország, egy keleti hadjárat esetén Németországgal együtt fog menetelni, hiszen a hadjárat befejeztével mindkét állam területe megnagyobbodhat.” – jelentette ki a tanácskozáson Hitler.
A németekkel szövetséges csapatok csak kisebb-nagyobb késéssel követték a június 22-én megindult Wehrmacht erőit. Németország egyik legbiztosabb politikai és katonai szövetségese kétségkívül a rövid idő alatt jelentős területvesztéseket elszenvedett Románia volt. Az a Románia, mely a Szovjetunió balkáni expanziójától kezdettől fenyegetve érezvén magát, a harmincas évek második felétől egyre inkább Németországban vélte megtalálni legfőbb támogatóját. A német-román kapcsolatok elmélyülése Németországnak is alapvető érdeke volt. A Ion Antonescu marsall személyére építő német politika elsősorban a román olaj- és mezőgazdasági termékek biztosítására törekedett. A Szovjetunió elleni hadműveletekben történő román részvétel megbeszélésére 1941. június 12-én került sor, mikor Hitler Münchenbe hívta meg Antonescut. A német vezér és kancellár közölte vendégével, hogy Németország nem kér támogatást, de elvárja, hogy a saját érdekében Románia tegyen meg mindent. Biztosította Antonescut, hogy a konfliktus „lezárását” követően Románia kárpótlásban részesül, Besszarábia és Észak-Bukovina mellett feltehetően a Dnyeszteren túli területek átengedését is kilátásba helyezte. Antonescu reagálása nem volt kétséges: ő az első naptól harcolni akart a közös ellenség ellen.
Az 1941. június 24-én hadba lépett Románia több mint 800 ezer fős haderejének csaknem felét mozgósította a Szovjetunió ellen, s elvonuló seregtesteinek egy részét (négy gyaloghadosztály, egy páncéloshadosztály, három hegyidandár, három lovasdandár és két hadtestparancsnokság) már június 22-én német alárendeltségbe vonták. A román részvételt tovább növelte a Dél Hadseregcsoporton belül Ion Antonescu marsall seregcsoportja (román 3. és 4. hadsereg kilenc hadosztállyal, két dandárral, egy harckocsiezreddel és kisebb alakulatokkal), amely július 2-án kiegészült a románoknak alárendelt német 11. hadsereggel. A román légierő 423 repülőgéppel kezdte meg a hadjáratot.
Finnország – mint ahogy Románia is – különleges helyet foglalt el Németország szövetségesei között. Az északi ország az 1939–1940. évi téli szovjet-finn háborúban elvesztett területei (a karéliai földszoros, a Ladoga-tó környéke és a Hanko-félsziget) visszaszerzése miatt volt ráutalva egy erős szövetséges katonai támogatására. A német politikai és katonai vezetés Finnországtól is inkább remélte, mintsem kérte a Szovjetunió elleni hadjáratában való részvételt. A német és a finn katonai vezetők 1941. május 26-i berlini megbeszélésén Halder vezérezredes, a német szárazföldi haderő vezérkari főnöke ugyan felvetette a Leningrád-irányultságú közös katonai akció fontosságát, de a finn vezérkar főnöke, Heinrichs tábornok – a finn politikai vezetés várható ellenkezésére hivatkozva – nem látta ezt kivitelezhetőnek, s a finn csapatok támadásának lehetséges irányát inkább a Ladoga-tótól északra fekvő területek felé határozta meg. Mindemellett a finn politikai és katonai vezetés feltétel, vagy kiváltó ok nélkül nem kívánt háborúba bocsátkozni, s az ország haderejének behatárolt harcértéke tudatában csak szovjet agresszió esetén akarta rászánni magát e lépésre.
A hadiállapot bejelentését végül a finn városokat (Helsinkit, Turkut stb.) ért 1941. június 25-i szovjet légitámadás, s a szovjet szárazföldi csapatoknak a finn határ felé történt felvonulása váltotta ki. A jelentős veszteségeket szenvedett, de meg nem semmisített szovjet légierő igen aktív volt ezekben a napokban, hiszen 26-án kora reggel Bukarest kormányzati és lakónegyedeit, illetve a ploiesti földgázmezőket és Konstanzát is támadta. A finn hadba lépés természetesen nem történt előzmények nélkül, hiszen a szovjet légierő és részben a szárazföldi csapatok, illetve a finn és a finnországi német hasonló fegyvernemű alakulatok június 22-én már kölcsönösen támadólag léptek fel egymás ellen. Finn és német hajók hozzákezdtek a finn tengeri öböl déli részének elaknásításához, német repülőgépek a hankói szovjet haditengerészeti központot bombázták, a szovjet légierő ugyanekkor a turkui finn hajóegységeket támadta, illetve a hankoi szovjet tüzérség finn szárazföldi célokra lőtte be magát.
A finn haderő a Szovjetunió elleni német hadjárathoz 16 gyaloghadosztállyal, két vadászdandárral, s egy-egy lovasdandárral, illetve partvédő lövészdandárral csatlakozott. A Carl Gustav von Mannerheim tábornagy főparancsnoksága alatt két hadseregből kialakított finn csoportosítás 307 repülőgép támogatásával önálló hadműveleteket hajtott végre. A finneket a német Norvégia hadsereg-parancsnokság 169. gyaloghadosztálya, 2. és 3. hegyihadosztálya, valamint a Nord SS-harccsoport is támogatta. Míg az ország déli részéről meginduló, úgynevezett Karéliai Hadseregbe – a német 163. gyaloghadosztály kivételével – csak finn seregtestek tartoztak, az észak-, illetve közép-finnországi területekről – a finn III. hadtest kivételével – vegyes német és finn seregtesteknek kellett megindítaniuk a támadásukat.
Olaszország leginkább presztízsokokból, illetve a német szárazföldi és légi csapatok észak-afrikai és földközi-tenger melléki jelenlétének kompenzálásaként csatlakozott a Szovjetunió elleni 1941. évi német hadművelethez. Politikai és katonai vezetése – Németországi többi szövetségeséihez hasonlóan – csak későn szerezhetett bizonyosságot a tervezett német offenzíváról. Ahogy Mussolini titkolta az olasz haderő görögországi akciójának tervét Hitler előtt, úgy Hitler sem volt közlékeny, mikor a Duce a német kelet-európai expanziós tervek felől érdeklődött. Természetesen 1941. június elején már Mussolini előtt sem volt kétséges, hogy a német Wehrmacht milyen irányú és célú előkészületeket folytat. Erre Cavallero tábornoknak, az olasz szárazföldi csapatok vezérkari főnökének visszaemlékezésében az alábbiak utalnak: „A Duce közölte velem, hogy számol a Németország és Oroszország közötti konfliktus lehetőségével. Azt is mondta, hogy abban az esetben nem maradhatunk távol, ha a kommunizmus elleni háborúról van szó. Ezért szükségesnek tartja megtenni az előkészületeket a Ljubjana és Zágráb közötti térségben állomásozó hegyihadosztályok, illetve egy motorizált és egy páncéloshadosztály mozgósításához.” Az olasz hadsereg jelképes méretű Szovjetunió-beli hadműveleti részvétele végül Zingales tábornok parancsnoksága alatt egy 62 ezer fős, négy hadosztályból álló, 100 repülőgéppel támogatott, úgynevezett Expedíciós Hadtest hadszíntérre küldésében öltött testet.
A Csehszlovák Köztársaság feldarabolását követően 1939-ben megalakult önálló Szlovákia hadba lépését a román és a magyar reményekhez hasonló – elsősorban területszerzési – tényezők határozták meg. Szlovákia már a német-lengyel háborúban két gyaloghadosztályával támogatta a területéről támadásba lendülő német 17. hadsereget. Az 1941. évi német keleti offenzíva során először 1941. június 25-én, az arcvonal déli részén Rudolf Pilfousek alezredes parancsnoksága alatt egy gyorscsoport lépte át a szovjet határt, de ez a szlovák kötelék július 22-ig gyakorlatilag megsemmisült. Ennek roncsait később egy gyorshadosztály szervezésénél használták fel. Ezt követően két szlovák gyaloghadosztály és egy biztosító hadosztály is bevetésre került, főként a német mögöttes területen, megszálló feladattal.
11A zsákmányanyaggal amúgy is bőven felszerelt keleti német haderőt a csatlakozó szövetségesek igen eltérő haditechnikai eszköztára hamarosan rendkívül nehéz utánpótlási feladatok elé állította.
A nem német önkéntesek szolgálatvállalása a Wehrmachtban nagyban függött a nemzetiszocialista ideológia fajelméletétől, amely a népeket „germán” és „nem germán” csoportokra osztotta. A „germán” önkénteseket (dánok, finnek, flamandok, hollandok, norvégok és svédek) a Waffen-SS keretében vetették be a keleti hadszíntéren. A Wiking gépkocsizó SS-hadosztály állománya alapvetően ilyen önkéntesekből állt. Ezenkívül úgynevezett SS-légiókat is szerveztek. Hivatalosan 1941. július 15-én állították fel a dánokból álló, négy századból szervezett Freikorps Danmark nevű SS-alakulatot, amely 1942 májusában Gyemjanszknál került bevetésre. A flamandokból álló önkéntes alakulat szervezését már 1941. április elején megkezdték. Az öt gépkocsizó SS-századdal rendelkező légió 1941 novemberében a leningrádi arcvonalon esett át a tűzkeresztségen. A hollandokból álló önkéntes SS-légió 1941 júliusában került megszervezésre. A 14 századból álló köteléket 1942 januárjában az Ilmeny-tótól északra, a volhovi frontra vezényelték. A norvégok önkéntes SS-légióját 1941 augusztusában állították fel, de nem került a keleti hadszíntérre. A norvégokból álló 1. SS-rendőrszázad viszont 1942 őszétől a 2. gépkocsizó SS-gyalogdandár alárendeltségében harcolt Leningrádnál. 1941. június 15-én megalakult a főként finnekből álló SS-önkéntes-zászlóalj is. Az ezerfős köteléket azonban a finn hivatalos körök kérése ellenére nem Finnországban, hanem a Wiking hadosztály alárendeltségében vetették be. A zászlóaljat végül 1943 júniusában oszlatták fel, és a vállalt két évüket leszolgált túlélők visszatértek Finnországba. 1943 januárjában lettekből is önkéntes SS-légiót szerveztek, amely márciusra SS-dandárrá bővült, és a Volhov folyó mentén került bevetésre.
A „nem germán” önkéntesek a Wehrmacht kötelékében vállalhattak katonai szolgálatot. A horvát politikai és katonai vezetés köreiben a német-szovjet háború kitörésekor fogalmazódott meg egy, a német szárazföldi haderőbe tagozott horvát katonai egység Szovjetunióba küldésének ötlete. Ennek politikai és katonai indítékai az alábbiak lehettek: a keleti hadszíntéri horvát katonai részvétellel meg lehet nyerni Hitler szimpátiáját egy totálisnak ígérkező olasz befolyás, illetve uralom ellensúlyozására, s az esetlegesen német fegyverzettel és felszereléssel felállítandó horvát alakulat alapját képezheti egy, a háború után német mintára szerveződő horvát haderőnek. Az 5000 önkéntesből toborzott, a német szárazföldi haderőben a 369. hadrendi számot kapott horvát gyalogezred csak 1941. augusztus 21-én került ki a keleti hadszíntérre, s a német 100. könnyűgyalog-hadosztály keretében vetették be. Ezen kívül a keleti hadszíntéren alkalmazták a szintén német hadrendi számmal ellátott 369. (horvát) tüzérosztályt, a 60 repülőgéppel rendelkező Horvát Repülő Légiót, illetve később a Fekete-tengeren, néhány horvát különleges (úszó) tengerészalakulatot is.
Franco Spanyolországa – a polgárháborúban nyújtott német támogatásért – a közel 20 ezer fős Kék (vagy Kékinges) Hadosztályával (Division Azul) vett részt az 1941. évi Szovjetunió elleni német hadjáratban. E seregtest 250. hadrendi számmal a német szárazföldi haderő gyaloghadosztálya lett, s létszáma a német mintájú kiképzés és felszerelés kezdetekor 17 ezer 909 fő volt. A hadosztály parancsnoka a spanyol Munoz Grandes tábornok lett.
A 2452 fős Francia Önkéntes Légiót, amely a német 7. gyaloghadosztálynak alárendelt 638. gyalogezredet alkotta, a németek 1941. november végén, illetve december elején Moszkvánál vetették be először.
Belgiumból Léon Degrelle vezetésével 860 önkéntes érkezett, akik a 373. (vallon) gyalogzászlóaljat alkották. A belga önkéntesek először 1941. december elején a német 97. könnyűgyalog-hadosztály alárendeltségében, a keleti front déli részén bocsátkoztak harcba.
1941 végén a Waffen-SS-ben 18 ezer 200 nem birodalmi német önkéntes harcolt, a Heerben pedig 24 ezer „nem germán” katona.
