A határ menti ütközetek
A határ menti ütközetek
A „Barbarossa” hadművelet 1941. június 22-én hajnali 3 óra 15 perckor vette kezdetét. A német légierő először a szovjet határ menti katonai körzetek 66 repülőterére mért csapást. Az összpontosítva elhelyezett repülőgépek közül 800 még a földön, további 400 pedig a németekkel vívott egyoldalú légi harcban semmisült meg. A Nyugati Front a földön 528, a levegőben 210 repülőgépet veszített. A Délnyugati Front légierejének 277 repülőgépét pusztították el. A németek már az első napon kivívták a páncéloscsapatok manővereihez elengedhetetlen légifölényt.
A németek hadseregméretű páncéloscsoportjai gyors ütemben törtek előre. A tábori tüzérség helyett inkább a zuhanóbombázó repülőgépek támogatását vették igénybe, amelyek a páncélosokkal szorosan együttműködve megsemmisítették az előrenyomulás útjában lévő szovjet csapatokat. A gyaloghadosztályokból álló tábori hadseregek lassabban követték a páncélos ékeket.
Az Észak Hadseregcsoport 635 harckocsival rendelkező 4. páncéloscsoportjának (Erich Hoepner vezérezredes) élen haladó egységei már az első napon Kaunastól 35 kilométerre északnyugatra elérték a Dubysa folyót. A Közép Hadseregcsoport 1071 harckocsival rendelkező 3. páncéloscsoportja (Hermann Hoth vezérezredes) ezen idő alatt a várostól 60 kilométerre délre átkelt a Nyeman folyón. A 2. páncéloscsoport (Heinz Guderian vezérezredes) erői 857 harckocsival megkerülték az elszántan védett breszti erődrendszert, 60 kilométer mélyen betörtek a Szovjetunió területére és elfoglalták Kobrint.
A szovjet legfelsőbb katonai vezetés a fenyegető helyzetben is a támadást erőltette. Az Északnyugati, a Nyugati és a Délnyugati Front még 22-én este parancsot kapott, hogy az eredeti terveknek megfelelően a főirányokban kezdjenek 100-150 kilométer mélységű támadó tevékenységbe, és a hadműveleteket helyezzék át német területre. Ennek eredményeképpen június 23-25. között a szovjet gépesített hadtestek rosszul szervezett és összehangolatlan ellencsapásokat indítottak, amelyek a hatalmas veszteségek ellenére végül eredménytelenek maradtak.
A szovjet Délnyugati Front június 23-án, a 22., 9., 19., 15. és 8. gépesített hadtestének összpontosítása után Luck, Brodi és Rovno körzetében ellencsapást mért Ewaldt von Kleist vezérezredes 1. páncéloscsoportjának szárnyaira, amely 22-én összesen 794 harckocsival rendelkezett. Ennek következtében június 29-ig a keleti hadszíntér első nagyobb páncélosütközete e fenti térségben zajlott le, amelyben a felek 4000 harckocsija csapott össze. A németek itt kerültek először harcérintkezésbe a T–34 és KV harckocsikkal, amelyekből a Délnyugati Front összesen 761 darabbal rendelkezett. A német légierő már a gyülekezés időszakában is hevesen támadta a szovjet gépesített erőket, és súlyos veszteségeket okozott azoknak. Június 24–25-én a német 14. páncéloshadosztály egyedül 156 szovjet harckocsi kilövését jelentette, ám maga is jelentős veszteségeket szenvedett. A német 6. hadseregnek alárendelt 1. páncéloscsoport ezalatt június 28-ig a Zsitomir irányában tervezett hadműveleti áttörést a harcászati fölény ellenére sem tudta kiharcolni, jóllehet a szovjet 6., 26. és 12. hadseregeket Lemberg térségében már a bekerítés fenyegette.
A Dél Hadseregcsoport 11. hadserege (Eugen Ritter von Schobert vezérezredes) a román csapatokkal együtt kezdetben a Prut mentén a kőolaj miatt fontos romániai terület védelmét kapta feladatul. A 17. hadsereg (Karl-Heinrich von Stülpnagel gyalogsági tábornok) erőinek a határvédelem áttörése után délkelet felé kellett előretörniük, majd az 1. páncéloscsoport sikereit kihasználva Vinnyica körzetét elérniük. A 6. hadsereget (Walter von Reichenau vezérezredes) a 17. hadsereg bal szárnyán Luck felé történő áttörésre utasították, majd a hadseregcsoport északi szárnyát fedezve Zsitomir felé kellett előrenyomulnia. A német hadseregcsoport támadása a legerősebb szovjet csoportosítás, a Délnyugati Front különösen elszánt ellenállásába ütközött.
A 17. hadsereg támadása a Lemberg – Rava-Russzkaja vonalon hamarosan elakadt. A 6. hadsereg átkelt a Sztir folyón, de itt – akárcsak az 1. páncéloscsoportot – heves szovjet ellencsapások érték. Július 3-ig a Dél Hadseregcsoport arcvonalán rendkívül heves harcok folytak, de végül – sikertelen ellencsapásaik után – a szovjetek megkezdték a visszavonulást. A Délnyugati Front július 6-ig szovjet adatok szerint is jelentős veszteségeket szenvedett, nevezetesen 172 ezer 323 halottat és eltűntet1, 4381 harckocsit, 5806 löveget és aknavetőt, valamint 1218 repülőgépet veszített el. A szovjet csapatok erősen meggyengültek, de elkerülték a bekerítést, és egy összefüggő arcvonalat fenntartva vonultak vissza a Szlucs, a Bug és a Dnyeper folyók mögé.
1 A szovjet adminisztráció magát megadó vagy hadifogságba eső katonát nem ismert. Ezért minden nem meghalt, megsebesült vagy megbetegedett személyi veszteséget „eltűntként” tartottak nyilván.
A 11. hadsereg Iasi körzetéből csak július 2-án indította meg támadását északkelet felé. A német-román csapatok Mogiljov-Podolszkij felé történő előrenyomulásuk közben üldözés helyett azonban heves utóvédharcokba bonyolódtak. Ezalatt Antonescu román seregcsoportjának déli szárnya még a Prutnál harcolt, az 1. páncéloscsoport pedig még mindig nem volt a manőverezési szabadság birtokában.
A Közép Hadseregcsoport arcvonalán június 27-én a 2. páncéloscsoport XXXXVII. gépkocsizó hadteste elérte Minszk déli szélét, és felvette a kapcsolatot a 3. páncéloscsoport észak felől érkező LVII. gépkocsizó hadtestével. Ezzel a szovjet Nyugati Front 3., 10. és 13. hadseregének részei a várostól nyugatra bekerítésbe kerültek. A város 28-án került német kézre, csakúgy, mint a nyugatabbra fekvő Bialystok. A szovjetek többször is próbálkoztak kitöréssel, de nem jártak 16sikerrel. A kettős katlant a németek július 9-ig számolták fel. Saját adataik szerint 332 ezer 898 hadifoglyot ejtettek, és 1809 löveget és 3332 páncélost semmisítettek meg, vagy került a zsákmányukba. Szovjet adatok szerint a Nyugati Front vesztesége ennél is súlyosabb volt, csapatai 341 ezer 73 halottat és eltűntet, 4799 harckocsit, 9427 löveget és aknavetőt, valamint 1777 repülőgépet veszítettek. A Nyugati Front parancsnokát, Pavlov hadseregtábornokot június 29-én leváltották. A front új parancsnoka A. I. Jeremenko altábornagy lett. Sztálin parancsára Pavlovot perbe fogták, majd július 22-én több társával együtt – akiknek egyénként a német bekerítésből sikerült kimenekülniük – agyonlőtték.
Az Észak Hadseregcsoport 16. hadserege (Ernst Busch vezérezredes) a 4. páncéloscsoporttal együtt Kaunas és Daugavpils irányában, a 18. hadsereg (Georg von Küchler vezérezredes) pedig Riga felé indította meg támadását. A gyenge határ menti ellenállást áttörve a 4. páncéloscsoport gyors előretörésbe kezdett a Dubysa folyó felé. A szovjet harckocsik Raseiniaitól keletre ellenlökést indítottak. Emiatt június 24-26. között egy páncélosütközetet alakult ki, mely a XXXXI. gépkocsizó hadtest 1. és 6. páncéloshadosztálya részéről a szovjet 3. gépesített hadtest 400 harckocsijával szemben német sikert eredményezett. A németek itt olyan szovjet harckocsikkal kerültek harcérintkezésbe, amelyeket a csapatok 3,7 és 5 cm-es harckocsi- és páncéltörő ágyúi nem tudtak leküzdeni. A támadó KV–1 és KV–2 nehézharckocsikat végül 8,8 cm-es légvédelmi lövegekkel semmisítették meg. A szovjetek 200 páncélost, ebből 29 KV-változatot veszítettek. A helyenként igen heves ellenállás dacára a német páncéloskötelékek gyorsan haladtak. Hoepner vezérezredes 4. páncéloscsoportja négy nap alatt mintegy 320 kilométert tett meg.
A páncéloscsoport LVI. gépkocsizó hadteste június 26-án Daugavpilsnél a Nyugati-Dvinán hídfőt foglalt és július 2-án tovább támadott északkelet felé. A felzárkózó 18. hadsereg június 29-én elfoglalta Rigát. A 4. páncéloscsoport erői július 10-én elérték Opocska és Pszkov körzetét. A szovjet Északnyugati Front július 9-ig 75 ezer 202 halottat és eltűntet, 2523 harckocsit, 3561 löveget és aknavetőt, valamint 990 repülőgépet veszített.
A németek több helyen bontották meg a Vörös Hadsereg erőit, de a minszki katlanon kívül egyelőre sehol sem kerítettek be nagyobb szovjet csoportosítást. A visszavonuló szovjetek teret adtak időért. A Vörös Hadsereg csapatai helyenként ugyan elszántan ellenálltak, de a határozott vezetés hiánya miatt a legtöbb alakulaton a fejetlenség lett úrrá. Amint a szovjetek június 24-én kelt 1. számú hadműveleti jelentése megállapítja: „Gyalogságunk az állandó és kegyetlen bombázás következtében demoralizálódott és nem tanúsít kitartást a védelemben. A rendezetlenül visszavonuló alegységek, sőt olykor egységek feltartóztatásában és a frontra irányításában a hadseregparancsnoktól kezdve az összes magasabbegység parancsnokának részt kell vennie, bár ezen intézkedések még a fegyverhasználat [kiemelés a szerzőktől] ellenére sem járnak kellő eredménnyel.”
A szovjet főparancsnokság csak nehezen látta be, hogy az első hadászati lépcső erői nem hogy támadni nem tudnak, de még meg sem tudják állítani a németeket. Ezért június 25-én döntés született arról, hogy az ország belsejéből érkező hadászati tartalékokat nem ellentámadásra, hanem a Nyugati-Dvina és a Dnyeper mentén hadászati védelmi vonal kialakítására használják fel.
Az erők és eszközök központosított alkalmazása céljából június 23-án létrehozták a Szovjet Fegyveres Erők Főparancsnoksága Főhadiszállását, melyet hamarosan a Legfelsőbb Parancsnokság Főhadiszállásává szerveztek át, majd augusztus 8-án ebből alakult meg a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása, orosz rövidítéssel a SZTAVKA. Élére Sztálin került, aki ettől kezdve a háború végéig töltötte be a legfelsőbb főparancsnok tisztét. Már Június 30-tól ő irányította az Állami Honvédelmi Bizottságot, július 19-től pedig a Honvédelmi Népbiztosság, a Szovjet Honvédelmi Minisztérium felett is átvette a vezetést.
