A magyar 2. hadsereg 1943. januári védelmi hadműveletei és visszavonulása a Don mellől (1943. január 12 – április 24.)

Teljes szövegű keresés

A magyar 2. hadsereg 1943. januári védelmi hadműveletei és visszavonulása a Don mellől (1943. január 12 – április 24.)
Az 1942. november 19-én Sztálingrádnál elindított szovjet offenzíva december közepéig délről észak felé haladva egymás után törte át a német és a vele szövetséges hadseregek védelmét, majd 1942. december 17-én elérte a magyar 2. hadsereggel szomszédos olasz 8. hadsereg arcvonalát. A 2. hadsereg-parancsnokság az olasz hadseregnél bekövetkezett szovjet áttörés után már határozottan sürgette, hogy az általa kért fegyverzet-, felszerelés- és német csapaterősítés idejében, a várt szovjet támadás előtt érkezzen ki arcvonalára.
A magyar segélykérésekre is reagálva, de leginkább a szomszédos olasz hadsereg részeinél elért szovjet sikerek hatására, a német hadvezetés egy hadtestnyi köteléket csoportosított 1943. január 2-tól a 2. hadsereg védelmi vonala mögött. Ez Cramer vezérőrnagy vezetésével szerveződött, s magába foglalta a német 26. gyaloghadosztályt, a német 168. gyaloghadosztály háromnegyed részét, a szintén német 700. páncélosköteléket (Panzerverband 700), amelynek fegyverzetébe január 11-én 27 bevethető Pz. 38[t] könnyűharckocsi és kilenc StuG. III rohamlöveg tartozott, a január 13-án 21 bevethető StuG. III rohamlöveggel rendelkező 190. rohamlövegosztályt, valamint a magyar 1. tábori páncéloshadosztályt. A magyar páncéloshadosztály bevethető páncélos-állományát január 13-án kilenc német személyzetű Pz. III M, nyolc – rövid csövű harckocsiágyúval felszerelt – Pz. IV F1, nyolc – hosszú csövű löveggel ellátott – Pz. IV F2, 40 Pz. 38(t) harckocsi, valamint öt Marder II páncélvadász alkotta. Az ún. Cramer-hadtest feladatát abban határozták meg, úgy csoportosuljon, hogy az áttört erőkkel szemben támadni tudjon. A 2. hadsereg-parancsnokságon ekkor még nem tudhatták, hogy a felettes német B Hadseregcsoport légvonalban 700 kilométeres szakaszán ez az egyetlen – ki nem nevezett – tartalék erő. De azt sem sejthették, hogy ezzel a hadtesttel a hadsereg legválságosabb helyzetében sem Jány vezérezredes, sem közvetlen elöljárója, Weichs vezérezredes sem rendelkezhet szabadon. Alakulatai végül 50–100 kilométerrel az arcvonal mögött úgy helyezkedtek el, hogy a magyar védelmi vonal áttörését követő azonnali beavatkozásuk – ha el is rendelték volna – a télies időjárás és útviszonyok miatt szóba sem jöhetett.
A 2. hadsereg alakulatai védőállásaikat, óvóhelyeiket és futóárkaikat (egy–két kisebb arcvonalszakasz kivételével) nem tudták kellőképpen megerősíteni és berendezni. Bár váltóállások és az arcvonal mögötti reteszállások kiépítését is tervezték, ezek tökéletesítésére a hamar beköszöntött őszi csapadékos időjárás miatt már nem kerülhetett sor. Az 1943. januári szovjet offenzíva alatt többek között ezért kellett görcsösen ragaszkodniuk első vonalaik megtartásához, s visszavonulásuk a hátsó védőállások hiánya miatt ezért járt olyan nagy veszteségekkel. A csapatok erőállapota a téli hónapokra meglehetősen leromlott, ugyanis a keleti hadszíntér katasztrofális szállítási nehézségei, illetve szállítóeszköz-hiány miatt a hadsereg élelmezési és ruházati ellátása már alig működött. Számos téli ruházattal és élelmiszerrel teli, arcvonalmögötti központi raktár készlete maradt kiosztatlanul.
A télies időjárási viszonyok beköszöntével a huszár- és az utánszállítást végző alakulatoknak mindinkább meg kellett válni lóállományuktól, hiszen a szálastakarmány és a lótáp hiánya miatt legyengült négylábú társakra az arcvonal közelében a biztos pusztulás várt. A 2. hadsereg közel 60 ezres lóállomány csaknem 80 százalékát az arcvonaltól 100–150 kilométerrel távolabb létesített úgy nevezett „lóüdültető állomásokra” irányították, ezzel a hadsereg „mozgékonysága” a nullára csökkent.
A magyar arcvonal ellen feltételezett szovjet támadás célja és iránya sokáig a teljes bizonytalanságban tartotta úgy a magyar 2. hadsereg-parancsnokságot, mint a felettes német B Hadseregcsoport parancsnokságát is. A szovjet csapatok által megszállt doni hídfőkbe irányuló erős tehergépkocsi-forgalomból, a megélénkülő légi és földi felderítésekből és a tüzérségi belövésekből ítélve 1943. január első napjaitól azonban egyre inkább bizonyossá vált, hogy a közelgő támadás célja a rosszos–szvobodai vasútvonal birtokbavétele lesz. Az offenzíva megindítását a Donnál képzett hídfőikből várták, de a támadás időpontját, s konkrét irányait természetesen nem ismerhették.
A számottevő páncélelhárító fegyverekkel és harckocsikkal nem rendelkező, s vontatóeszközök hiányában mozgásképtelen tüzérségű magyar hadsereg nem tudott sokáig ellenállni a támadás súlypontjain túlerőben levő szovjet csapatok offenzívájának. A szovjet támadás kezdete, annak előkészülete 1943. január 12-én az alábbi megfogalmazásban került be a 2. hadsereg-parancsnokság naplójába: „Az Uryw-i hídfőből várt orosz támadás 9, 45-kor kezdődő heves tüzérségi és Stalin orgona tűz előkészítés után 10, 30-kor megindult.” Mint azt a különböző magyar harcjelentések is egyöntetűen állítják, a támadók két hadosztálynyi erővel és csak csekély harckocsi-támogatással hajtották végre akciójukat. Rajtuk kívül az urivi hídfőben és a Don túlpartján a Voronyezsi Front 40. hadseregének többi alakulata, az olasz 8. hadsereg megmaradt doni arcvonala előtt a szovjet főhadiszállás tartalékából kapott 3. harckocsihadsereg és a 7. önálló lovashadtest, e két nagy csoportosítás között, a Scsucsjénél képzett szovjet hídfő mögött pedig a 18. önálló lövészhadtest alakulatai várták a szovjet hadvezetés osztrogozsszk-rosszosi hadműveletének január 14-i kezdetét. A főerőknek az urivi és a scsucsjei hídfőből, valamint a magyar arcvonaltól délre csak 99két nappal később kellett harcba bocsátkozniuk a magyar 2. és az olasz 8. hadsereg részeinek bekerítése és megsemmisítése céljából. Feladatuk volt birtokba venni Liszki és Kantyemirovka között a Rosztovba vezető vasútvonalat, továbbá kedvező kiindulási helyzetet teremteni a német 2. hadsereg ellen indítandó támadáshoz és a Harkov, illetve a Donyec-medence felé irányuló előretöréshez. A szembenálló erők bekerítése elsősorban az uriv-sztorozsevojei hídfőből, illetve a magyar arcvonaltól délre, Rosszos körzetéből meginduló támadó csoportosulásra hárult, a középütt előretörő seregtestek lekötő, illetve biztosító feladatokat kaptak. A hadművelet leglényegesebb eredményét a több irányból támadó szovjet csapatok Alekszejevka környéki találkozása jelentette volna.
Az egészen szűk területre összpontosított január 12-i szovjet harcfelderítés egy 1942. decemberi erőátcsoportosítás folytán rendkívül rossz védőállásokba került 7. könnyű hadosztálybeli 4. gyalogezred arcvonalszakasza indult meg, s hat–tíz kilométeres előrenyomulást eredményezett a támadóknak. A 2. hadsereg-parancsnokság, de legfőképpen német felettes parancsnoksága azonban még nem tartotta kritikusnak és visszafordíthatatlannak az urivi hídfőben kialakult helyzetet.
Január 13-án a német 700. páncéloskötelék és a magyar hadtest-tartalékok által megindított boldirevkai ellenlökés kudarca, valamint az előrehozott szovjet főtámadás kibontakozása következtében válságosra fordult a kezdeti harcok által érintett magyar csapatok helyzete. A 7. könnyű hadosztály csapatai többszöri bekerítettségükből kitörve vonultak vissza nyugati irányban. A fokozatosan mélyülő és kiszélesedő szovjet áttörés miatt a 20. könnyű hadosztály déli szárnya teljesen nyitottá vált. A hadosztály 14. gyalogezrede ugyan még tartotta Sztorozsevojét, de 23. gyalogezredét a községtől délre teljesen körülzárták. 23/II. zászlóalja csak a tizenharmadik szovjet tömegtámadás után vágta ki magát a bekerítésből. Átkarolás veszélye fenyegette a 7. könnyű hadosztály jobb szomszédját is, mivel a főtámadást végrehajtó szovjet csapatok leginkább déli irányban kanyarodtak el.
A hadsereg-parancsnokság által kért Cramer-hadtest rendelkezésre bocsátása január 13-án délután részben szabad utat kapott. A német 168. gyaloghadosztályának a szovjet átkaroló hadmozdulattal szemben Osztrogozsszkhoz, illetve a Potudany folyó vonalához kellett felvonulnia. Ezzel megkezdődött a hadtest elhibázott, részleges harcba vetése.
A 2. hadsereg arcvonala az Uriv térségében végrehajtott szovjet támadás és annak 40 kilométer széles és 20 kilométer mély sikeres kifejlesztése folytán 1943. január 14-én végérvényesen kettészakadt. Az urivi hídfőtől északra védekező III. hadtestbeli csapatokkal egyre nehezebbé vált a kapcsolattartás. Ekkor egy újabb erős szovjet támadás érte az uriv-sztorozsevojei Don-kanyartól délre fekvő arcvonalszakaszt. A Voronyezsi Front csapatai megindították offenzívájukat Scsucsje körzetében is, s ugyanez bekövetkezett a Don menti megmaradt olasz arcvonalon is. A Scsucsjénál védekező 12. könnyű hadosztály védelme még 14-én kora délután összeomlott, lövegállásait szinte a végsőkig tartó tüzérsége közelharcban semmisült meg, estére pedig már a jobb szomszéd 19. könnyű hadosztály szabadon maradt szárnyát veszélyeztették a harckocsikkal támogatott szovjet csapatok.
Az ellenség két sikeres áttörése és az azt követő átkaroló hadmozdulatok következtében az urivi és scsucsjei betörés közé eső doni arcvonalszakasz, a 10. és 13. könnyű hadosztályok állásainak védelme kritikussá vált. Mindkét seregtest súlyos harcok után adta fel eredeti védőállását, az urivi áttörést követő három–négy napon, s Osztrogozsszk körzetébe vonult vissza.
Január 14-én délután a hadsereg-parancsnokság az első ígéretet kapta arra, hogy a Cramer-hadtest, a be nem vetett alakulataival a scsucsjei ellenséges áttörés irányában támadni fog az egyre súlyosbodó helyzet javítása érdekében. Miután az ellentámadásra utasított két seregtest közel 50 kilométerre tartózkodott tervezett bevetése helyétől, ez az elképzelés nem valósulhatott meg azonnal.
A január 15-ét követő napoktól megkezdődtek az új szovjet hadművelet előkészületei, amelyek már a német 2. hadsereget is érintették. Erre lehetőséget kínált az urivi áttörés nyomán keletkezett hézag, melyen keresztül a szovjet csapatok, a magyar III. hadtest bekerítése mellett a német 2. hadsereg oldalába kerülhettek. A Voronyezsi és Brjanszki Front e négy (40., 13., 38., 60.) hadsereggel végrehajtott hadműveletének célja a német 2. hadsereg és a magyar III. hadtest megsemmisítése, illetve a jelec-valujki vasútvonal birtokbavétele volt. A támadás súlyát a nyugati irányban előretörő és részeivel észak felé bekanyarodó, átcsoportosított 40. hadsereg, észak felől pedig a 13. hadsereg képezte. Feladatuk az volt, hogy a főerőkkel előrenyomulnak Kurszk, illetve Harkov irányába, részeikkel pedig Kasztornoje elfoglalásával bekerítik a német és magyar erőket, egyúttal megakadályozzák nyugati irányú visszavonulásukat. Ezzel egyidőben a 38. hadseregnek északkeletről, a 60. hadseregnek pedig délkeleti irányból támadva kellett a magyar és a német csapatokat nyugat felé szorítani és a gyűrűt kelet felől bezárva tartani.
A III. hadtestnek három könnyű hadosztályával és több német megerősítő alakulattal egészen január 26-ig sikerült tartania Szinyije Lipjagi, Szemigyeszjatszkoje, Kocsatovka, Parnicsnij, Prokudinszkij és Rudkino községek körvédelmi állásait a túlerővel rendelkező szovjet 60. hadsereg ellen. E védelmi vonal alkalmas volt a téli védelemre, mert aránylag közel fekvő helységek láncát alkotta, melyekbe számos ellátó- és egészségügyi oszlop, illetve raktár és intézet települt. A hadtest csapatai számos támadást vertek vissza, s le tudták lassítani a voronyezsi német erők bekerítésére előretörő ellenség előrenyomulását. A Cramer-hadtestnek a scsucsjei áttörés elreteszelése céljából január 16-ra tervezett ellenlökése ugyan megindult, de csekély eredményre vezetett. A IV. hadtest 13. és 10. könnyű hadosztályai Osztrogozsszkba vonultak vissza, hogy ott a német 168. gyaloghadosztállyal – a hadsereg-parancsnokság intézkedése alapján – védelmi állást foglaljanak el. A Tyihaja Szoszna menti városban kitartó magyar és német csapatok január 16-tól négy napon keresztül vívták egyenlőtlen harcukat a szovjet erők körülzárásában. Az ostromlott város védői kezdetben még reménykedtek a Cramer-hadtest felmentő vállalkozásában, hamarosan azonban csalatkozniuk kellett. A hadászati tartalék – az Osztrogozsszkot körülzáró, valamint a saját alakulatait támadó ellenséges csapatok túlerejére hivatkozva – nem teljesítette feladatát.
Január 16-án a szovjet harckocsihadtestek jelentős sikereket értek el a 2. hadseregtől délre az olasz 8. hadsereg megmaradt kötelékénél, az Alpini-hadtesténél és a német XXIV. páncéloshadtestnél. Rosszos városának szovjet kézre kerülése átkarolással fenyegette a Don menti állásaiban még kitartó olasz Alpini-hadtest három gyaloghadosztályát és a tőlük északra elhelyezkedő magyar VII. hadtest 23. és 19. könnyű hadosztályát.
Jány Gusztáv vezérezredes előbb kéréssel, majd egy ultimátummal fordult Sodenstern gyalogsági tábornokhoz, a B Hadseregcsoport vezérkari főnökéhez, hogy próbálja meg kieszközölni Hitlernél az engedélyt a két VII. hadtestbeli köny-nyű hadosztály visszavonására. Január 16-án este 20 órakor is az volt a válasz, hogy „A 23. és 19. könnyű hadosztály állásait a Führer döntése szerint minden körülmények között az utolsó emberig tartani kell.” Witzleben vezérőrnagy, a 2. hadsereg-parancsnoksághoz beosztott német összekötő törzs parancsnoka 100ezek után azt tanácsolta a magyar hadsereg vezérkari főnökének, hogy a felsőbb parancsot mindig a helyzetnek megfelelően kell kezelni. Így vélekedett a B Hadseregcsoport hadműveleti osztályának vezetője, Winter ezredes és a Cramer-hadtest vezérkari főnöke, Kienzel vezérőrnagy is. Ezek után Jány január 17-én hajnalban elrendelte, hogy a VII. hadtest kezdje meg visszavonulását Karpenkovon át északnyugati irányban. Weichs vezérezredes, a B Hadseregcsoport főparancsnoka később nem vállalta parancsnoksága szóbeli intézkedését, amelyben engedélyezték, illetve elrendelték a VII. hadtest visszavonulásának megkezdését.
A végsőkig történő kitartást két parancs, illetve utasítás is előírta Jány vezérezredes számára: Hitler parancsa az 1942/43. év téli védelmének végrehajtására, valamint a Honvéd Vezérkar főnökének utasítása, amely 1942. december 27-én érkezett meg a 2. hadsereg-parancsnokságra. Ezek eleve megszabták tevékenységének határait. Ő talpig katona volt, a parancsmegtagadás, vagy a katonai eskü megszegése távol állt tőle. Sem Horthy kormányzótól, sem a Honvéd Vezérkar főnökétől, sem a honvédelmi minisztertől, de még a hadseregét 1942. decemberében felkereső Hennyey Gusztáv altábornagytól, a honvédség gyalogsági szemlélőjétől sem kapott eligazítást, amely a bekövetkezett helyzetben egyfajta támpontot jelentett volna számára. Őrlődött a feltétlen engedelmesség és a csapatai megóvásának kötelezettsége között. Az előbbit választotta, s ez lett az ő tragédiája is. Egyszerűen összeroppant a feladat, a felelősség súlya alatt. 1943. január 15-ét követő szinte valamennyi intézkedését és cselekedetét a kétségbeesés, s némi zavarodottság jellemezte és vezérelte, jóllehet hasznos döntéseket ekkor már nemigen hozhatott. Persze kérdés, hogy a Magyar Királyi Honvédség tábornoki karában lett volna-e olyan bátor és határozott egyéniség, aki a kritikus, 1943. január 15-16-i napokban mégis önálló lépésre szánja el magát.
A későn elrendelt január 17-i parancs azt eredményezte, hogy a VII. hadtestbeli alakulatokat visszavonulásuk során több ízben érte támadás. A gyakran rendezetlen oszlopokban visszavonuló, csekély ellenállást tanúsító, s ellenséges csapatok közeledtének hírére pánikba eső kisebb-nagyobb kötelék közül számos került a szovjet csapatok és a partizánok fogságába, vagy mészárolták le állományukat. Sokan megfagytak, illetve sokukkal az éhhalál végzett. Voltak olyan alakulatok, melyeket már a Dontól való visszavonulás megkezdésekor bekerítettek, s nem tudtak kitörni az ellenséges gyűrűből. Így pusztultak el, illetve estek fogságba január 18-án és 19-én a 23. könnyűtüzér-ezred, a 13. gyalogezred és az 53/I. gyalogzászlóalj honvédei is. A szovjet csapatoknak azonban nem sikerült a kisebb-nagyobb csoportokban visszavonuló, gyakran csak egyéni fegyverzettel rendelkező magyar csapatrészeket Alekszejevka térségében teljes mértékben két oldalról bekeríteni. A Voronyezsi Front seregtesteinek késlekedése, valamint a magyar 1. tábori páncéloshadosztály sikeres elhárító harca, valamint Alekszejevka és Ilinka január 18. és 21. közötti megtartása lehetővé tették, hogy a részben rendezetlenül visszavonuló csapatok és vonatrészek az említett helységeken áthaladhassanak nyugat felé.
A 2. hadsereg megmaradt csapatai – az Osztrogozsszkban körülzártak kivételével – mindenütt az Oszkol folyó völgye felé vonultak vissza. Január 20-án Osztrogozsszk védői is kitörtek a gyűrűből, s a német 26. gyaloghadosztály fedezete alatt sikeresen hátrajutottak. Január 22-én Hitler engedélyével a B Hadseregcsoport parancsnoksága úgy döntött, hogy a 2. hadsereget kivonja az arcvonalból, és egy hátsó körzetben gyülekezteti újjászervezés céljából. Hátravonásukat – az Oszkol folyó menti, majd a Korocsa környéki védelmi harcaik által – 1943. január végén és februárban a harcképes magyar csapatrészeket összefogó, Vargyassi Gyula vezérőrnagy vezette csoport és a Cramer-hadtest alakulatai biztosították. Január 24-én a 2. hadsereg-parancsnokság véglegesen kikapcsolódott a hadműveletek vezetéséből, ennélfogva a sávjában még harcoló saját és német egységek a német 2. hadsereg parancsnokságának alárendeltségébe kerültek.
Miközben a hadsereg harcra már nem bevethető, többnyire fegyvertelen alakulattöredékei megkezdték visszavonulásukat nyugati irányban, a Vargyassi-csoporton kívül a január 15-én elszakított és német alárendeltségbe került III. hadtestre még nehéz és súlyos harcok vártak. 9. könnyű hadosztályának 17/III. zászlóalja még január 27-én hajnalban is doni állásaiban tartózkodott, s ezt követően parancsra vonult vissza. Miután január 28-án a szovjet csapatok Kasztornojétól déli irányban, Gorsecsnojétól pedig északi irányban előrenyomulva megszállták az Olim patak völgyének nyugati oldalát, a német 2. hadsereg XIII. és VII. hadteste, valamint a körvédelmi állásaiból visszavonuló magyar III. hadtest maradványai körül bezárult a gyűrű.
A III. hadtest visszavonulása során a német 2. hadsereg seregtesteivel együtt mintegy „vándorló katlant” képezve meg tudta védeni magát, s sikerült mindvégig nyitva tartani a megmenekülés folyosóját nyugat felé. A magyar csapatok hadtestparancsnokuk, gróf Stomm Marcel altábornagy 1943. február 1-jén kelt, katonai szempontból példa nélküli, csak emberileg, érzelmileg elfogadható, úgynevezett hadtestfeloszlató parancsát nem szó szerint értelmezve, végül is 1943. február 2-án több kisebb-nagyobb csoportot alkotva, a Sztarij Oszkol felé áttörő német gyaloghadosztályok után déli irányban menetelve kijutottak a gyűrűből. Szumi városába eljutott 7000-8000 főnyi állományának megmenekülésével nem számolt a hadsereg-parancsnokság. A magyar parancsnokságok és összekötő törzsek már napokkal előbb hátratelepültek, nem várták meg az Olim patak völgyéből kitört saját csapatrészeiket.
A hiányos fegyverzettel, felszereléssel és téli ruházattal rendelkező magyar alakulatok erőn felüli helytállást tanúsítottak a hadműveletek alatt. Megakadályozták, hogy a támadás súlypontjain technikai és létszámbeli fölényt képező szovjet hadsereg egy lényegesen nagyobb méretű katlancsatába kényszerítse a doni arcvonalat védő seregtesteket. Egy-egy helység, vagy támpont napokig tartó védelme ugyan csak pillanatnyi részsikert eredményezett számukra, mégis nem várt akadályt jelentett a szovjet csapatoknak hadműveleti elképzelésük teljes mértékű megvalósításában. Az 1943. januári-februári súlyos elhárító, illetve utóvédharcokat követően a hadsereg anyagi veszteségét 70 százalékban, ezen belül a nehézfegyverzetét csaknem 100 százalékban állapították meg.
A hadseregnek a harcokból kivont, zömében fegyvertelen töredékei kezdetben Romni, Vorozsba, Gluhov és Konotop körzetében gyülekeztek, majd március 5-én a szovjet csapatok előretörése miatt a Dnyepertől nyugatra levő Koroszteny és Ovrucs városok környékét jelölték ki számukra végleges újjászervezési területként.
A 2. hadsereg hazahozatalának engedélyezéséről 1943. március 28-án értesült a magyar hadvezetés. Keitel tábornagy közölte Szombathelyi vezérezredessel, hogy Hitler beleegyezését adja a 2. hadsereg maradványainak a hadsereg-parancsnokság kivételével történő hazaszállításába, ha helyette két új hadosztályt és 12 műszaki (építő) zászlóaljat küldenek ki. Ezt követően az április 7-én hozott végleges intézkedés értelmében a 2. hadsereg megmaradt töredékeinek ellenértékeként a 18. és 25. könnyű hadosztály került ki Ukrajnába, a „doni poklot” megjárt csapatok hazaszállítása pedig április 24. és május 30. között megtörtént.
Hozzávetőlegesen 125-128 ezer főre tehető a 2. hadsereg közel egyéves keleti hadszíntéri tevékenysége során elesett, 101megsebesült és fogságba esett honvédek és munkaszolgálatosok száma. Közülük 49-50 ezren estek el, s közel ugyanennyien is sebesültek meg. Javarészt a szovjet rádió hivatalos jelentését alapul véve 27-28 ezer főre tehető azok száma, akikre hosszú és kegyetlen hadifogoly-évek vártak, s akik közül kevesen láthatták újból szülőföldjüket. A hősi halottak és a sebesültek számaránya a hadsereg 1943. januári, februári visszavonulása során, s az azt követő újjászervezése alatt vált közel egyenlővé, mivel ebben az időszakban a megfagyottak magas száma, illetve a sebesültek gyors és biztonságos hazaszállításának lehetetlensége miatt a maradandó veszteség volt a nagyobb. Az 1943. januári szovjet offenzíva megindulását követően a munkaszolgálatosok szenvedték el arányában a legnagyobb veszteségeket.
A tartós folyamvédelemre utasított magyar csapatok 1942 őszétől szoktak hozzá sajátos feladataik határozottabb és céltudatosabb ellátásához. Bár – tartalékok és eszközök hiányában – már a hídfőcsaták alatt sem voltak döntéshelyzetben, felderítő jellegű vállalkozásaikat, illetve a folyón átkelt kisebb-nagyobb ellenséges erők felszámolását egyre jobban sikerült végrehajtaniuk. Az 1943. januári védelmi és elhárító harcok során sem érhette indokolatlan bírálat a magyar csapatok helytállását. Nem a gyávaságuk miatt kényszerültek meghátrálásra, az eredményes védelem reális feltételei hiányoztak. Harcoltak és védték magukat a rendelkezésre álló elégtelen fegyverzettel, amíg egyáltalán lehetséges volt. Mikor védőállásaikból kivetették – megfosztva nehézfegyvereiktől és tüzérségüktől – két hétig folytatták még súlyos utóvédharcaikat. Nehéz lenne huszadik századi hadtörténelmi példákat hozni arra, hogy egy 200 ezer fős hadsereg, amely 200 kilométer széles arcvonalát mélységi tagozódás nélkül, tartalékok hiányában volt kénytelen védeni, amely nem rendelkezett számottevő páncélelhárító fegyverzettel és harckocsikkal, amelynek zömében fogatolt tüzérsége (lóállományának hátsó körzetekben való szállítása, illetve elhullása miatt) állóharcra kényszerült, amelyhez utánpótlási, s ellátási helyzetének katasztrofális állapota miatt csak részben érkeztek ki a téli óvócikkek s ruházat, illetve amelynek katonái 2500 kilométerre távol szülőföldjüktől, számukra idegen, vagy közvetett célokért küzdöttek és áldozták életüket, hosszabb ideig ellen tudott volna állni egy szinte minden tekintetben fölényben levő ellenfél támadásainak.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages