A szovjetek hadászati támadása Voronyezs és Harkov irányában (1943. január 13 – 1943. március 3.)
A szovjetek hadászati támadása Voronyezs és Harkov irányában (1943. január 13 – 1943. március 3.)
A sztálingrádi hadművelet kezdetét követő egy hónap leforgása alatt a német és a szövetséges hadseregek védelmi vonala 400 kilométer szélességben ingott meg. A B Hadseregcsoport arcvonalán olyan hatalmas rések tátongtak, melyeket csak 100–200 kilométerrel hátrább lehetett elreteszelni. A harcok egyre inkább a magyar 2. hadsereg hadműveleti területéhez közeledtek. A magyar hadsereg jobb szárnyához csatlakozó olasz Alpini-hadtest volt az egyetlen seregtest, melyet a szovjet támadás még nem érintett. Hitler továbbra is ragaszkodott a megmaradt Don-szakasz tartásához, holott a Don Hadseregcsoport és az olasz 8. hadsereg seregtestei visszavonulásuk során egyre nyugatabbra távolodtak el a B Hadseregcsoport északi arcvonalát védő hadseregektől.
1942. december végén a Sztalingrádnál megindított ellentámadás sikerének továbbfejlesztése érdekében a szovjet hadvezetés az arcvonal más szakaszain is újabb támadó hadműveletek előkészítésébe kezdett. Az első a sorban a Voronyezsi Front osztrogozsszk–rosszosi hadművelete volt. A szovjet Legfelső Főparancsnokság 1942. december 21-én Golikov altábornagyot, a Voronyezsi Front parancsnokát bízták meg, hogy dolgozza ki a Voronyezs és Kantyemirovka között elhelyezkedő német, 97magyar és olasz erők megsemmisítését célzó hadművelet tervét. A tervezett hadművelet általános céljai az alábbiak voltak:
– megsemmisíteni a magyar 2. hadsereget, az olasz 8. hadsereg maradványait és a német XXIV. páncéloshadtestet;
– birtokba venni Liszki és Kantyemirovka között a Rosztovba vezető vasútvonalat;
– kedvező kiindulási helyzetet teremteni a német 2. hadsereg elleni támadáshoz és Harkov, valamint a Donyec-medence irányában folytatandó előretöréshez.
Az offenzíva végrehajtására a 40. hadsereg (K. Sz. Moszkalenko vezérőrnagy), a megerősített 18. önálló lövészhadtest (P. M. Zikov vezérőrnagy), a fronttartalék 3. harckocsihadsereg (P. Sz. Ribalko vezérőrnagy) és az újonnan felállított 7. lovashadtest (Sz. V. Szokolov vezérőrnagy) állt a Voronyezsi Front rendelkezésére. A légi támogatásra a 2. légi hadsereget (K. Ny. Szmirnov vezérőrnagy) jelölték ki, melynek állományába 138 vadász-, 154 csata-, 15 felderítő és 95 éjszakai bombázó-repülőgép tartozott.
A Voronyezsi Front parancsnoksága az erők és harceszközök zömét az áttörési szakaszokra összpontosította, az arcvonal többi részét ezáltal merészen meggyengítette. Ily módon a rendelkezésre álló adatok alapján a magyar 2. hadsereg arcvonalán az uriv–sztorozsevojei hídfőben élőerőben 3,5:1, tüzérségben 10:1, Scsucsjénál pedig 3:1, illetve 7:1 fölényt hozott létre. A harckocsifölény teljes volt, hiszen a védelem első vonala mögött a B Hadseregcsoportnak egyetlen páncélos sem állt rendelkezésére, hiszen körülbelül 140–150 páncélosa mind a hátsó körzetekben csoportosult.
A B Hadseregcsoport centruma és déli szárnya ellen tervezett hadműveletet három találkozó irányból kívánták megindítani és kifejleszteni. A szembenálló erők bekerítése elsősorban a Voronyezsi Front északi és déli támadó csoportosítására hárult. A hadművelet leglényegesebb eredményét a szovjet csapatok Alekszejevka környéki egyesülése jelentette volna. A középütt előretörő csoportnak egyrészt le kellett kötnie a scsucsjei hídfő előtt védekező seregtesteket, másrészt kisebb gyűrűt kellett alkotnia az északról, illetve délről támadó részekkel, harmadrészt pedig magára kellett vonnia az arcvonal egyetlen hadászati tartalékát, a Cramer-hadtestet. A bekerítések végrehajtása után mindhárom csoportosításra a körülzárt magyar, német és olasz csapatok széttagolása és megsemmisítése várt. A támadás kezdetét egységesen január 14-ére tervezték.
A hadművelet kezdete előtt január 12-én a Voronyezsi Front 25. gárda- és 107. lövészhadosztályának zászlóaljai a sztorozsevojei hídfőből harcfelderítést hajtottak végre a magyar 2. hadsereg állásai ellen, s a harckocsikkal támogatott lövészerők hat kilométer széles és három kilométer mély betörést értek el. A szovjetek ekkor használtak először aknataposó harckocsikat a műszaki zárrendszeren való átjutáskor.
Az előző napi sikeres előretörés hatására a szovjet hadvezetés az offenzíva kezdetét előrehozta, s január 13-án a Voronyezsi Front 40. hadserege 133 harckocsi támogatása mellett megindította főtámadását a magyar 2. hadsereg uriv–sztorozsevojei védőszakasza ellen. A következő napon a 371 bevethető harckocsival rendelkező szovjet 3. harckocsihadsereg és a 18. önálló lövészhadtest magasabbegységei a magyar arcvonal közepén és az Alpini-hadtest szakaszán is sikeres áttörést hajtottak végre.
A szovjet csapatok a Dontól nyugatra már január 17-én bekerítették az olasz Alpini-hadtest és a német XXIV. páncéloshadtest erőit. Az olasz Alpini-hadtestet – benne a magyar 21. gyalogezred töredékét –, illetve a német XXIV. páncéloshadtest csapatait több ízben zárta körül az ellenség, míg azok január végén Valujkiig hátrajutottak. A felettes parancsnokságaiktól, s ellátóbázisaiktól elvágott olasz hegyihadosztályok – páncélelhárító fegyvereik hiányában – nem kevesebb, mint 21 nagyobb ütközetbe bonyolódtak visszavonulásuk során. Egyedül a Tridentina hadosztály maradt valamelyest harcképes, az Alpini-hadtest és a Vicenza hadosztály kereken 70 ezer katonájából csupán 27 ezer 500 fő tudott megmenekülni a szovjet csapatok bekerítéséből. A magyar 2. hadsereg zöme ez idő alatt az Alekszejevka–Ilinka körzetében támadt résen visszavonulva igyekezett elkerülni a bekerítést.
A Voronyezsi Front parancsnoksága január 27-én vélte befejezettnek a Voronyezs és Kantyemirovka között védő német, magyar és olasz csapatok részbeni megsemmisítését. A német és szövetséges csapatok 15 hadosztálya semmisült meg, további hat pedig jelentős veszteségeket szenvedett. A szovjetek 86 ezer hadifoglyot jelentettek, 140 kilométert nyomultak előre nyugati irányban, és ezzel kedvező feltételek harcoltak ki Harkov és a Donyec-medence irányában való további támadáshoz.
A szovjet hadvezetés a Voronyezsi Front jobbszárny- és középső csapataival, valamint a Brjanszki Front balszárny-csapataival január 24-én indította meg támadását a Voronyezs – Kasztornoje térségében védő német 2. hadsereg (Hans von Salmuth vezérezredes) és a magyar III. hadtest ellen. Céljuk a német hadsereg megsemmisítése és a jelec-valujki vasútvonal elfoglalása volt. A szovjet 60. hadsereg csapatai már január 25-én visszafoglalták Voronyezst, amelyet a német VII. hadtest kénytelen volt kiüríteni.
Január 28-án a szovjet 13. hadsereg gyorscsoportja, valamint a 38. és 40. hadsereg harckocsi egységei betörtek Kasztornojéba, és másnap elfoglalták. A szovjetek a várostól délkeletre bekerített német VII. és XIII. hadtest erőit három napon át próbálták megsemmisíteni, de azok részei végül február 2. és 5. között, Gorsecsnoje és Sztarij Oszkol körzetében – jelentős veszteségekkel – kitörtek a gyűrűből. Ennek ellenére a Vörös Hadsereg erői január 13. és február 2. között Weichs vezérezredes B Hadseregcsoportját gyakorlatilag szétverték.
A hadműveletek sikeres alakulása miatt a SZTAVKA elhatározta, hogy a Vörös Hadsereg erőivel hadműveleti szünet nélkül megkezdi Ukrajna visszafoglalását. A hadászati feladatot három front kapta. A Voronyezsi Frontnak a harkovi iparvidéket kellett birtokba vennie oly módon, hogy bal szárnyán levő 40. és a 60. hadsereget, illetve a 3. harckocsihadsereget Harkov ellen, jobb szárnyát képező 60. és a 38. hadsereget pedig Kurszk és Obojany ellen veti be. A front csapatainak ezt követően a Rilszk – Lebegyin – Poltava vonalat kellett elérniük. A kőszénben gazdag Donyec-medence felszabadítását a Délnyugati és a Déli Front erőinek kellett végrehajtani. A Délnyugati Front csapásmérő csoportosításának, a 6. és az 1. gárdahadseregnek, valamint egy gyorscsoportnak Szlavjanszkon keresztül Mariupol felé kellett támadnia, majd a Donyec-medencét védő csapatokat nyugatról megkerülve azokat az Azovi-tengerhez kellett szorítania, és birtokba kellett vennie a Dnyeper hídjait Dnyepropetrovszk és Zaporozsje körzetében. A Déli Front az Azovi-tenger partján nyugat felé támadott.
Január közepén a Don Hadseregcsoport főparancsnoka, Manstein tábornagy arra az elhatározásra jutott, hogy a két német páncéloshadsereg erőit, amelyek eddig a Dontól délre harcoltak, a Donyec középső folyásánál vonja össze, majd innen a nyugat felé támadó szovjetek bal szárnya ellen déli irányból ellentámadást indít. Ennek érdekében Poltava – Harkov – Pavlovgrád térségében megkezdődött a német csapatok gyülekeztetése. A keleti hadszíntér középső és északnyugati részéről átcsoportosított német hadosztályok mellett január végére Nyugat-Európából három gyaloghadosztály is érkezett.
A legjelentősebb megerősítést azonban Paul Hausser SS-Obergruppenführer nem sokkal korábban felállított SS-páncéloshadteste jelentette, amely december 30-án Hitlertől parancsot kapott, hogy készüljön fel a keleti hadszíntéren történő bevetésre. A Franciaországból átcsoportosított hadtest három hadosztályból állt. A Leibstandarte SS Adolf Hitler és a Das Reich SS-páncélgránátos-hadosztályok összesen 223 harckocsival és 42 rohamlöveggel január végén érkeztek meg Harkov körzetébe. A Totenkopf SS-páncélgránátos-hadosztály szállítmányai, 121 harckocsival és 21 rohamlöveggel egyelőre késtek. Az SS-páncéloshadtest 408 páncélosából 29 Tiger E nehézharckocsi volt.
A Voronyezsi Front Ukrajna északkeleti részének felszabadítására indított támadásával csaknem egyidőben a Donyec-medencében a Délnyugati Front is támadásba lendült. Január 29-én F. M. Haritonov altábornagy 6. hadserege megindult Balakleja irányában. Még aznap M. M. Popov altábornagy parancsnoksága alatt a front gyorscsoportját – négy harckocsihadtestet, három lövészhadosztályt és két harckocsidandárt, 145 páncélossal az első hullámban, illetve további 267 harckocsival tartalékban – is ütközetbe vetették.
Február elején a Voronyezsi, a Délnyugati és a Déli Front erőivel szemben a német 2. hadsereg, a Lanz hadműveleti csoport, az 1. és 4. páncéloshadsereg, valamint a Hollidt hadműveleti csoport tevékenykedett.
A Voronyezsi Front február 2-án szünet nélkül folytatta támadását nyugati irányban. A beérkezett SS-csapatok a Lanz hadműveleti csoport alárendeltségében, Harkovtól kelet-délkeletre, Csugujev és Valujki körzetében vették fel a harcot a P. Sz. Ribalko vezérőrnagy (február 19-től altábornagy) 3. harckocsihadseregével, amelynek 12. és 15. harckocsihadteste, 6. gárda-lovashadteste, egy harckocsidandárja és egy harckocsiezrede összesen csak 165 páncélossal rendelkezett.
Január 21. és február 8. között Belgorodtól keletre, Valujki és Novij Oszkol körzetében, majd a Korocsa folyó mentén a Grossdeutschland gépkocsizó gyaloghadosztály próbálta feltartóztatni a szovjeteket.
A szovjet 60. hadsereg február 8-án visszafoglalta Kurszkot. Másnap a 40. hadsereg felszabadította Belgorodot is. Február 9-én a 69. hadsereg csapatai elfoglalták Volcsanszkot, s egy nappal később pedig elérték Harkov belső védelmi gyűrűjét. Harkovtól északra, illetve a Belgorod – Harkov vasútvonal mentén február 9. és 14. között a továbbra is a Grossdeutschland gépkocsizó gyaloghadosztály harcolt, amelynek 11-én mindössze 16 harckocsija és 12 rohamlövege volt bevethető.
Február 14-ére a szovjetek már átkarolták Harkovot. A városközpontban az SS-páncéloshadtest erőit nyílt partizántámadások érték. A németek csupán a merefa-novaja-vodolagai vasútvonal mentén vonulhattak volna vissza. Hitler azonban Hubert Lanz tábornokon keresztül utasította az SS-páncéloshadtest parancsnokát, hogy Harkovot minden körülmények között, a végsőkig tartsa. Hausser SS-Obergruppenführer, mivel nem akarta, hogy hadtestének zöme bekerítve semmisüljön meg, a kapott führeri parancsot figyelmen kívül hagyva, s kétnapos helységharc után, február 16-ára virradó éjjel kiürítette a várost. Hitler őt nem, de Lanzot hamarosan Werner Kempf páncélos tábornokkal váltotta le. Azzal indokolta, hogy Lanz a hegyicsapatok tábornoka volt, s mint ilyen, nem érthet a páncélos-hadviseléshez.
A városért vívott harcokban az SS-csapatok szovjet adatok szerint körülbelül 3000 katonát és 60 páncélost veszítettek. A Poltava felé előretörő szovjeteket február 16. és 23. között a Grossdeutschland gépkocsizó gyaloghadosztály-harccsoportjai próbálták feltartóztatni.
Február 14-én a Don Hadseregcsoportot Dél Hadseregcsoportnak nevezték át. Az új hadseregcsoport élén Manstein tábornagy maradt, akinek a 4. páncéloshadsereg, a Hollidt hadműveleti csoport, amelyből március elején az új 6. hadsereg alakult meg, a Fretter-Pico hadműveleti csoport, az 1. páncéloshadsereg és a Kempf hadműveleti csoport tartozott a parancsnoksága alá.
A Délnyugati Front 6. hadserege február 6-én felszabadította Izjumot, amit a németek a Donyec-mednece „hátsó bejáratának” tartottak. Az 1. gárdahadsereg február 11-én birtokba vette Lozovaját, és a front gyorscsoportja megkezdte a harcot Szlavjanszkért. A gyorscsoport 4. harckocsihadteste még 11-én reggel elfoglalta Krasznoarmejszkojét, s ezzel 98elvágta a Manstein hadseregcsoportja számára rendkívül fontos Dnyepropetrovszk – Mariupol vasútvonalat. A szovjet 6. hadsereg 4. gárda-lövészhadteste február 17-én bevonult Pavlovgrádba. A fenti sikeres hadmozdulatok eredményeképpen a Délnyugati Front jobbszárny-csapatai fokozatosan a Dél Hadseregcsoport hátába kerültek.
A visszavonuló német 17. hadsereg csapatai február 12-én kiürítették Krasznodárt, amelynek körzetében jelentős szovjet partizántevékenység folyt. A Déli Front 3. gárdahadserege február 14-én visszafoglalta Vorosilovgrádot és Rosztovot is.
Hitler február 17-én délután Manstein tábornagy zaporozsjei főhadiszállására repült. A Dél Hadseregcsoport főparancsnoka nem örült ennek, hiszen a Dnyepertől keletre fekvő repülőteret a szovjet harckocsik bármikor tűz alá vehették. A városban a hadseregcsoport törzsőrszázadán és néhány légvédelmi tüzéralakulaton kívül nemigen állomásoztak csapatok. Hitler ragaszkodott Harkov azonnali visszafoglalásához, s nem értett egyet Mansteinnel, aki először a Dnyeper átkelőit akarta biztosítani, majd déli és északnyugati irányból a szovjet csapatok szárnyai ellen kívánt ellentámadást indítani. A tábornagy elképzelése szerint Harkov visszafoglalása nem az ellentámadás célja, hanem a szovjetek szétverésének egyenes következménye lett volna.
Február 19-én a szovjet 1. gárdahadsereg 25. harckocsihadteste már csak 25 kilométerre volt a Dnyeper folyótól. A szovjet páncélosok 60 kilométerre közelítették meg Zaporozsjét, s ezzel a Dél Hadseregcsoport főhadiszállásán tartózkodó Hitlert. Manstein megnyugodva értesült róla, hogy aznap délután Hitler Fw 200 repülőgépe fedélzetén, két Bf 109 vadászrepülőgép kíséretében visszarepült vinnyicai főhadiszállására. Amikor a repülőgépek felszálltak, a szovjet harckocsik már tíz kilométerre közelítették meg a repülőteret.
