A Wehrmacht
A Wehrmacht
Németország 1939–1941 között gyors lefolyású hadjáratok megvívására készült, ezért iparát nem készítette fel kellőképpen egy hosszan elhúzódó háború hadianyag-igényének kielégítésére. A termelési ütemterveket nem állították át tömegtermelésre, a gyártási technológiákat pedig alapvetően nem korszerűsítették. Noha 1940. március 14-én Fritz Todt vezetésével létrehozták a Fegyverzeti és Lőszerügyi Minisztériumot, a hadianyaggyártást nem növelték, Németország több mint két háborús éven keresztül ragaszkodott a visszafogott fegyvergyártáshoz. 1942 elején a fegyverrendszerek és lőszerek legyártott mennyisége még mindig megegyezett az 1940-es szinttel. Belpolitikai okokból Hitler nem akarta, hogy a német társadalmat a haditermelés olyan sanyarú helyzetbe hozza, mint az első világháború idején. A polgári termelést ezért alig csökkentették. A fokozódó munkaerőhiány ellenére a német nőket is alig valamivel több munkakörben alkalmazták, mint korábban, és a munkaidőt sem növelték jelentősen.
A német gazdaságot csupán az 1941-es moszkvai vereség és az Egyesült Államok hadba lépése után állították át haditermelésre. Todt 1942. február 8-án tisztázatlan körülmények között repülőgép-balesetben élet veszítette. Utódja Hitler főépítésze, Albert Speer lett, aki felhasználva Todt korábbi intézkedéseit, felfuttatta a német hadiipart. Speer központosította a legfontosabb eszközök gyártását. Olcsóbb és egyszerűbb tömegtermelési eljárásokat vezetett be, amelyeket képzetlen munkaerő is végrehajthatott. A német hadiipar ettől kezdve a külföldön toborzott nyugati vendégmunkásokat és a kényszersorozott keleti munkaerőt csakúgy, mint a szovjet hadifoglyok és a koncentrációs táborok lakóinak munkaerejét fokozottan használta. 1943 áprilisában 3 millió 638 ezer 056 külföldi munkás és 1 millió 622 ezer 829 hadifogoly dolgozott a német hadiiparban.
A keleti hadszíntér hadiipari erőviszonyainak vizsgálatakor nem szabad szem elől téveszteni azt a tényt, hogy Németország hadigazdaságának nemcsak a Szovjetunió ellen harcoló csapatok igényeit kellett kielégíteni. Az Észak-Afrikában harcoló német egységek, a megszálló tevékenységet folytató alakulatok szerte Európában, valamint az óceánokon és tengereken bevetett haditengerész- és repülőcsapatok is fegyvereket igényeltek. (A főbb 1941–1942. évi hadianyag-termelési adatokat a 8. számú függelék tartalmazza).
A Szovjetuniót megtámadó német Wehrmacht 70–80 százalékát a szárazföldi haderő (Heer) alkotta. Ennek keretében vetették be a Waffen-SS erőit is. A keleti hadszíntéren a németek alapvető hadműveleti-hadászati seregteste a hadseregcsoport volt. Állományába kettő–négy tábori (gyalog-) hadsereg, egy–kettő páncéloscsoport (1941 októberétől páncéloshadsereg) és különböző közvetlen alakulatok tartoztak. Seregcsoportokat is szerveztek: ilyenkor a német (és esetleg szövetséges) hadseregeket saját törzsével valamelyik beosztott hadsereg parancsnoka irányította. A tábori és páncéloshadseregeket három–öt különböző (gyalog-, páncélos-, hegyi- stb.) hadtestből és közvetlen alakulatokból szervezték. A hadtestek kettő–öt hadosztály (esetleg dandár) és a közvetlen kötelékek harcát irányították.
A német csapatok 1941-ben kiváló harcászati kiképzéssel és jelentős harci tapasztalattal rendelkeztek. A képzett tisztek és a csapatok gerincének tekintett altiszti kar hatékonyan alkalmazta a „feladatközpontú harcászat” elnevezésű, igen rugalmas vezetési felfogást, amelyben a feladat végrehajtása volt a fontos, az alkalmazott módszert a felsőbb vezetők a beosztott parancsnokokra bízták rá. Ebben a rádió adó-vevőkre alapozott, megbízhatóan működő híradórendszer is segítette őket. Ezáltal összpontosított páncélos erőkre alapozott, gyors bekerítésekre törekvő, manőverező harctevékenység valósulhatott meg. A németek ennek érdekében kiválóan hangolták össze a szárazföldi fegyvernemek (páncéloscsapatok, gyalogság, tüzérség, műszaki csapatok stb.) tevékenységét egymással és a légierővel.
A védelembe betört csapatok visszavetésére, vagy erre nem elegendő saját erő esetén elreteszelésére, a németek ellenlökéseket hajtottak végre. Ezeket nem tervezték meg előre, a végrehajtás és erre a parancs kiadása a harcászati helyzet felmérése után az adott parancsnokon múlott. Az ellenlökések célja a korábbi helyzet visszaállítása volt. Ellenlökést egy raj, vagy akár egy ezred is indíthatott. Az aktív védelem jegyében a németek a gyülekező szovjetek ellen sokszor megelőző, korlátozott célú, zászlóalj vagy ezred erejű támadásokat is végrehajtottak. Az ellencsapást és ellentámadást már alaposan megtervezték és végrehajtására általában legalább hadosztály, de inkább hadtest erejű köteléket vetettek be. Ezen csoportosításokba később akár több hadsereget (sereg-, illetve hadseregcsoportot) is bevonhattak. Az ellentámadás célja általában a hadműveleti vagy hadászati kezdeményezés visszaszerzése volt.
A német csapatok harcászata három alapelv körül csoportosult. Meglepetésszerűen támadtak, s általában az arcvonal egy bizonyos részére összpontosították erejük zömét. Ezzel súlypontot képeztek, és helyi erőfölényt hoztak létre. Ha csak tehették, nem arcból, frontálisan támadtak, hanem igyekeztek az ellenséges csapatokat átkarolni és utánpótlási vonalaikat szárnyakra mért csapásokkal elvágni, hogy ezzel visszavonulásra kényszerítsék vagy bekerítsék azokat. A visszavonulásra kényszerítést követően kezdetét vette az üldözés. Ha az ellenséges csapatokat bekerítették, akkor hozzáláttak azok felszámolásához. Mindez azonban csupán a légi fölény és a hadműveleti kezdeményezés birtokában kecsegtethetett sikerrel. Ha valamelyik tényező hiányzott, kudarc, elhúzódó véres állásháború, vagy éppen sietős visszavonulás lehetett a következmény.
Az összfegyvernemi harc hatékonyabb megvívása érdekében a német hadosztályokat több harccsoportra (Kampfgruppe) bontva alkalmazták. A harccsoportok kétféle módon alakultak ki. Leggyakrabban a hadosztályok saját 112alakulataikból és esetleg más megerősítő erőkből olyan összfegyvernemi kötelékeket hoztak létre, amelyeket egyszemélyű vezetés alatt, meghatározott feladat végrehajtására vetettek be. Ezek mérete a megerősített zászlóaljtól a megerősített ezredig terjedt. Összetett tűzerővel és saját utánpótlási rendszerrel rendelkeztek, vagyis önálló harcra képes kötelékek voltak. A cél elérése vagy a kivitelezés lehetetlenné válása után ezek a harccsoportok feloszlottak és elemeik visszatértek eredeti csapattestükhöz. A hadosztályok harccsoportjaikat általában ezredeikre alapozták, és nehézfegyverekkel, valamint más fegyvernembeli csapatokkal erősítették meg. A harccsoport kialakításának másik formája az volt, amikor egy szervezetszerű egység (hadosztály, ezred vagy zászlóalj) annyira meggyengült, hogy többé már nem volt képes olyan szintű feladatok végrehajtására, mint amilyeneket feltöltött állománytáblája alapján meg kellett tudnia oldani. Így például a legyengült hadosztályt hadosztály-harccsoportnak, a kivérzett ezredet pedig ezred-harccsoportnak nevezték át azért, hogy a döntéshozó parancsnokok reális erőkkel tervezhessék a harctevékenységet.
A német haderőnek volt néhány jelentős hiányossága is. A hadosztályok zömét az állománytáblájukban megállapított mennyiséghez képest csak alig, vagy szinte egyáltalán nem látták el tehergépkocsikkal 1941 júniusában; a 153 német hadosztályból csak mintegy 31 hadosztálynyi kontingenst szereltek fel teljes mértékben gépjárművekkel. A német csapatok mintegy 600 ezer gépjárművel, és több mint 557 ezer lóval kezdték meg a „Barbarossa” hadműveletet. A gyaloghadosztályok tüzérségének zöme fogatolt volt. A több tucat különböző típusú gépjármű alkatrészellátása és gyors javítása csaknem megoldhatatlannak látszott. A német légierő nem rendelkezett nagy hatótávolságú (hadászati) bombázó-repülőgépekkel, és a meglévő típusok is korszerűsítést igényeltek. A tűzerő, páncélvédettség és mozgékonyság terén minden akkor rendszerben álló német páncélos alulmaradt a szovjet T–34 és KV típusokkal szemben.
A legnagyobb létszámú német fegyvernem a gyalogság volt. 1941-ben egy teljesen feltöltött német gyaloghadosztály 16 860 főt számlált, mely a hadosztálytörzsből, három gyalogezredből, egy fogatolt tüzérezredből, egy felderítőosztályból, egy utászzászlóaljból, egy páncélvadászosztályból, egy híradóosztályból és ellátóalakulatokból állt. Mivel a gyaloghadosztályokat több hullámban (Welle) állították fel, szervezetükben és felszerelésükben kisebb-nagyobb eltérések voltak. (Az 1941–1943 között alkalmazott német gyaloghadosztályok áttekintő hadrendjét és fegyverzetét az 1. számú függelék tartalmazza.)
A könnyűgyalog-hadosztályokat általában utakban szegény terepen vetették be. Hadrendjük és felszerelésük átmenetet képezett a gyaloghadosztályok és a hegyihadosztályok között. A könnyű és a hegyihadosztályok csak kettő-kettő gyalog-, illetve hegyivadász-ezredből álltak. Egyéb alakulataik a könnyebb felszerelést leszámítva alig különböztek a gyaloghadosztályok alárendelt kötelékeitől.
A gépkocsizó gyaloghadosztályok minden alakulata terepjáró gépkocsikon mozgott. Szervezetük hadosztálytörzsből, két gépkocsizó gyalogezredből, egy gépvontatású tüzérezredből (két könnyű- és egy nehéztüzér-osztály), egy felderítőosztályból (motorkerékpáros lövész- és páncélgépkocsi-századok), egy páncélvadász-osztályból (három páncélvadász-század és egy légvédelmi gépágyús-század), egy utászzászlóaljból, egy híradóosztályból és ellátó alakulatokból állt. Páncélososztályba vont harckocsikkal csak 1942 májusától szerelték fel ezeket. Páncélvadász-osztályaik ekkor néhány páncélvadászt, vagyis könnyűharckocsi-alvázra szerelt 7,5 cm-es német vagy zsákmányolt 76,2 mm-es szovjet páncéltörő ágyút is kaptak, amelyek a szovjet T–34 és KV harckocsikkal is felvehették a küzdelmet.
A „Barbarossa” hadművelet során a német gyalogság kitartóan és elszántan védekező, nagy létszámú szovjet lövészgyalogsággal került szembe, amely sok aknavetőt, géppisztolyt és hatékony mesterlövészeket vetett be ellene. Az erdőkben és lakott településeken, sárban és hidegben vívott harcokra, különösen a közelharcra a német gyalogság kezdetben nem volt kellőképpen kiképezve. A gyakorta kialakuló súlyos közelharcok dacára a német csapatoknál csak a raj- és szakaszparancsnokok rendelkeztek MP 38 vagy MP 40 típusú géppisztollyal. A fő német gyalogsági fegyver, a Kar 98k ismétlőkarabély a szovjet tömegtámadások ellen önmagában hatástalan lett volna, de a 10 katonából álló lövészrajok egyébként is a hatékony MG 34 könnyűgéppuskára (golyószóróra) támaszkodva harcoltak. A gépkocsizó (később páncélgránátos-) rajokban kettő könnyűgéppuska volt. 1942 májusától a csapatok a nagyobb tűzerejű MG 42-ből is kaptak. Bár mesterlövész-koncepció 1938-tól kezdve német hadseregben is lézetett, rajonként egy-egy távcsöves karabélyt vagy öntöltő puskát csak 1942-ben rendszeresítettek az alegységeknél. A lövészszakasz 1941-ben a parancsnoki osztagon kívül négy (később kevesebb) lövészrajból és egy gránátvető-osztagból állt. A nem túl hatékony 5 cm-es gránátvetőt 1942 júniusától lassan felváltotta a rajokban rendszeresített, csaknem azonos hatású 3 cm-es puskagránátvető, amelyből repesz- és páncéltörő gránátot egyaránt kilőhettek. A német lövészszázad 1941-ben a parancsnoki osztagból, három lövészszakaszból, három páncéltörőpuskás-osztagból és a málhaoszlopból állt.
A németek élőerő-veszteségei a kezdetektől meghaladták a korábbi hadjáratokban elszenvedett méreteket. Breszt-Litovszk erődjének bevételekor a 130. és 135. gyalogezredek például 500 halottat veszítettek. A német gyalogság 1941 nyarán heteken át napi 25 kilométert menetelt, és így sokszor fáradtan harcolt. A gyorsan mozgó alakulatoktól lemaradt csapattesteket a jobb minőségű utakról leparancsolták. Mivel a harckocsik viszont nem nélkülözhették ezeket, ezredenként egy századot átmenetileg kerékpárral láttak el.
1942 elejétől a csökkenő harcoslétszámú német gyalogság a támpontjaiból csak a fontosabb irányokat tartotta tűz alatt. A lövészszázadokat beosztott nehézfegyverekkel (aknavetőkkel, nehézgéppuskákkal, gyalogsági lövegekkel, 2 cm-es légvédelmi gépágyúkkal stb.) erősítették meg. A német gyalogság védelemben nagy hangsúlyt helyezett a tűzfegyelemre: vagyis a katonák a rohamozó szovjeteket meglehetősen közel engedték állásaikhoz, majd egyszerre minden fegyverből tüzet nyitottak rájuk. Amíg a szovjet tüzérség tüzelőállást váltott, a német gyaloghadosztályok az állásokba betört szovjetek visz-szavetésére késedelem nélkül, lehetőség szerint rohamlöveg-támogatással század és zászlóalj erejű ellenlökéseket hajtottak végre. A németek kezdetben védelembe rendelt erőik kétharmadát helyezték el az első vonalban, s csak egyharmaduk állt tartalékban. A szovjet tüzérségi tűz miatt a csapatok jelentősebb veszteségeket szenvedtek, és sikeres ellenlökések végrehajtására tartalék erejük is sokszor kevésnek bizonyult. 1942 végén ezért megfordították az arányokat: a fő ellenállási vonalban és az az előtt elhelyezett harcelőőrsökbe csupán egyharmadnyi (vagy még kevesebb) erő került. Az erők kétharmada a második és harmadik védővonalban, a megerődített támpontok (föld-fa erődök), kiépített tüzelőállások és az azokat összekötő futóárkok rendszerében helyezkedett el. A tüzérségi tűz okozta veszteségek ezáltal csökkentek, és a németeknek megfelelő tartalékaik maradtak a védelembe betört szovjet erők visszavetésére vagy elreteszelésére.
Az 1941. évi téli veszteségek miatt a gyalogezredek III. zászlóalját zömmel feloszlatták, és a megmaradtak létszámát is csökkentették: a gyalogság harcoslétszáma ennek 113következtében több mint egyharmadával csökkent. Az elegendő létszámú, jól kiképzett német gyalogság a moszkvai csatától egészen a háború végéig hiányzott. A megmaradtak mindvégig kitartottak, mert a megtépázott rajok és szakaszok között példás volt az összetartás. Altisztjeik akár tisztként is tudtak cselekedni, az újoncokat harcedzett „magok” közé osztották be, a gyalogsági fegyverek és nehézfegyverek tűzrendszerét pedig szinte hézagmentesen szervezték meg. A harci szellem emelése érdekében 1942. október 15-én a gyalogezredeket gránátos-ezredekké, a katonákat pedig gránátosokká nevezték át.
A szovjet T–34 és KV harckocsik ellen a német gyalogság páncéltörő puskái és a páncélvadász-alakulatoknál rendszeresített 3,7 és 5 cm-es páncéltörő ágyúi teljesen hatástalannak bizonyultak. A német gyalogság védtelenné vált a támadó páncélosokkal szemben. Szükségmegoldásként ezért páncélromboló osztagokat állítottak fel, amelyek kötegelt kézigránáttal, gyújtópalackokkal („Molotov-koktélokkal”), harckocsi elleni aknákkal, majd 1943 februárjától mágneses tapadó aknákkal, közelharcban próbálták meg leküzdeni a szovjet harckocsikat. Átmeneti megoldásként 1942. nyár elején a francia zsákmányból származó, részben átalakított 7,5 cm-es Pak 97/38(f) páncéltörő ágyúkat is rendszeresítették, amelyek üreges töltetű páncélgránátja 500 méterig 61 mm-es páncélt ütött át. A hatékonyabb 7,5 cm-es PaK 40 gépvonatású páncéltörő ágyúk első darabjait a csapatok csak 1942 áprilisában kapták meg. Az új eszköz 1000 méterig a 80 mm-es páncélt is átütötte. Nagy önsúlya miatt azonban a lövegvontató gépjármű nélkül a gyalogság számára csaknem mozdíthatatlan volt.
A hatékonyabb páncélelhárítás érdekében a gyalogság közvetlen támogatására kifejlesztett StuG. III rohamlövegeket 1942 márciusától nagyobb páncéltörő képességű, hosszú csövű (L/43, majd L/48) 7,5 cm-es ágyúkkal szerelték fel, majd súlyponti önjáró páncéltörő tartalékként alkalmazták azokat. Az első hosszú csövű StuG. III F rohamlövegeket 1942 áprilisában a különleges hadrendű Grossdeutschland gépkocsizó gyaloghadosztály rohamlövegosztálya kapta meg. 1942. június 18-án a keleti hadszíntéren alkalmazott 18 osztályban 210, ebből 166 bevethető rohamlöveg tevékenykedett. Az év végén a szovjet arcvonalon 27 rohamlöveg-osztályban már 442 páncélos harcolt, melyekből azonban csak 315 volt harcképes állapotban. A tárgyalt időszak végén, 1943. március 31-én 20 rohamlövegosztály-állományában 341 bevethető tűzeszközt alkalmaztak. A rohamlövegosztályokat 1941 novemberétől három üteg 22 rohamlövegéből, majd 1942. november 1-jétől szintén három üteg 31 rohamlövegéből szervezték meg, de néhány osztály egy darabig még a korábbi 22 löveges szervezettel rendelkezett. A rohamlövegosztályok – általában hadtest-alárendeltségben – támadásban, védelemben és ellenlökések alkalmával egyaránt a német gyalogságot támogatták hatásosan. Főleg a szovjet páncélosokkal szemben adtak „tartást” a gyalogságnak.
A német páncéloscsapatokat a Szovjetunió elleni háború kezdetén főként páncéloshadosztályokban és néhány önálló, illetve zászlóalj és ezred méretű alakulatban vonták össze. A páncéloshadosztályokat a gépkocsizó gyaloghadosztályokkal közösen gépkocsizó (1942 júliusától páncélos-) hadtestekben alkalmazták. A német páncéloshadosztályt 1941–1943 között hadosztálytörzsből, egy páncélosezredből (147–299 harckocsi), egy lövészdandárból, egy gépvontatású tüzérezredből, egy páncélosfelderítő-osztályból, egy páncélvadász-osztályból, egy páncélos-utászzászlóaljból, egy páncélos-híradóosztályból, egy tábori kiképzőzászlóaljból és ellátó alakulatokból szervezték. Lövészezredeiket 1942. július 5-én átkeresztelték páncélgránátos-ezredekké, a katonákat pedig páncélgránátosokká. A páncéloshadosztályok létszáma 14 ezer fő körül mozgott, de ebből a harcoslétszám csak mintegy 4600 katona volt.
A német páncélosezredek még 1941 második felében sem rendelkeztek a harckocsik közötti összecsapásra alkalmas harcjárművekkel. Az egyre nagyobb mennyiségben bevetett szovjet T–34 és KV–1 harckocsikkal szemben ennélfogva mind nyomasztóbb haditechnikai hátrányba kerültek. Az alakulatokra nehezedő szovjet harcászati nyomást a fölényben lévő német harcvezetéssel, a Luftwaffe Ju 87 zuhanóbombázó repülőgépeivel, valamint a 8,8 cm-es légvédelmi lövegek és a tábori tüzérség harckocsik elleni alkalmazásával tudták csak enyhíteni.
A német közepes (és később a nehéz) harckocsik személyzete öt főből állt: a harcjármű-vezetőből, a rádiós-lövészből, aki a homlokgéppuskát is kezelte, a töltőlövészből, az irányzólövészből és a harckocsi-parancsnokból. A harckocsi parancsnokának a feladata – az 1941–1944-es szovjet gyakorlattól eltérően – kizárólag a harcvezetés volt, alkalmanként az irányzólövésznek is segített a célkeresésben. Ezen eljárás az erősebb fegyverzetű és jobban páncélozott, de harc közben „félvak” szovjet harckocsikkal szemben vezetési fölényt biztosított. Ezen kívül a német páncélosszakaszok 1941–1943 között öt harckocsiból álltak, a szovjet szakaszok viszont csak háromból. Emiatt egy teljesen feltöltött, 22 páncélosból álló német század csaknem annyi harckocsival rendelkezett, mint egy egy szovjet közepesharckocsi-zászlóalj, melynek állományába 31 páncélost rendszeresítettek.
A német hadiipar csupán 1942–1943-ban rendezkedett be olyan harckocsik és rohamlövegek tömeggyártására, amelyek a tömegesen előállított szovjet páncélosokkal szemben tűzerő, páncélvédettség és mozgékonyság tekintetében is felvehették a versenyt. Az első 5 cm-es hosszú csövű (L/60) löveggel felszerelt Pz. III J harckocsit 1942 elején szállították ki a keleti hadszíntérre, de ezen harcjármű még mindig csupán 400 méterig tudta felvenni a küzdelmet a szovjet T–34 és KV harckocsikkal. A német páncéloscsapatok az első hosszú csövű harckocsiágyúval felszerelt, s a T–34 hatékony ellenfelévé váló Pz. IV (F2 és G) harckocsikat csak 1942 tavaszán kapták meg. Az új német páncélos a tapasztalatok szerint 1200 méteren belül a KV nehézharckocsikat is ki tudta lőni. A Blau-hadművelet megkezdésekor a német csapatok csupán körülbelül 170 ilyen Pz. IV változattal rendelkeztek. A Marder (Nyest) páncélvadászok első szállítmányai is 1942 tavaszán érkeztek ki az arcvonalba. Mint önjáró páncéltörő eszközöket, a páncélvadász-osztályok ezeket is sikeresen vetették be a korszerű szovjet harckocsik ellen. A német lőszerre átalakított szovjet 76,2 mm-es löveggel felszerelt harcjárművek akár 1800 méterig is hatékonyan harcoltak a KV harckocsik ellen.
1942 júliusa és 1943 márciusa között a németeknek a keleti hadszíntéren havonta mintegy 2500 harckocsi állt rendelkezésre, de átlagosan csupán 1500 volt bevethető állapotban. Ezen időszak alatt utánpótlás gyanánt összesen 2426 harckocsit szállítottak ki, melyek közül 1031 darabot 1943 első három hónapjában. 1943. február 21-én Hitler a sokáig mellőzött Guderiant a német páncéloscsapatok főszemlélőjének nevezte ki. A vezérezredes feladata a túlerőben lévő ellenséggel vívott harc követelményeivel összhangban a német páncélos fegyvernem átszervezése, a kiképzés korszerűsítése, a haditechnikai fejlesztések összehangolása, valamint a csapatok támadóképességének növelése volt.
1942-től az előállított lövészpáncélosok mennyisége is jelentősebben megemelkedett. 1941-ben egy legyártott lövészpáncélosra átlagosan 4-8 német harckocsi és rohamlöveg jutott. Ez az érték 1942-ben 1:2 arányra javult. Ez azért volt fontos, mert ezek a harcjárművek tették lehetővé, hogy a páncélgránátosok terepen, ellenséges tűzben is követhessék és támogathassák a német páncélosokat, növelve ezáltal 114hatékonyságukat is. A páncéloshadosztályok lövész- (majd páncélgránátos-) zászlóaljai közül viszont csak egy zászlóalj, illetve alkalmanként csak néhány század rendelkezett ilyen páncélozott szállító harcjárművekkel. Mennyiségük 1941–1942-ben – beleértve a törzsek és a páncélos-utászok járműveit is – hadosztályonként 20–125 darab között változott. 1942-ben egy lövészpáncélos-század 212 főből, s 19 lövészpáncélosból állt. Fegyverzetét 65 pisztoly, 38 géppisztoly, 128 ismétlőkarabély, három páncéltörő puska, 34 könnyűgéppuska, négy nehézgéppuska, két 8 cm-es aknavető, és három 3,7 cm-es páncéltörő ágyú alkotta. A nehézfegyverek és a 16 könnyűgéppuska a lövészpáncélosok fedélzeti fegyverei voltak. A 10 fős rajokat egy–egy lövészpáncélos szállította. A katonák a járműről, vagy erősebb ellenállás esetén gyalogosan harcoltak. Egy teljes páncélozott lövész- (páncélgránátos-) zászlóalj 1942-ben 913 főből, mintegy 80 lövészpáncélosból, fegyverzete pedig 270 pisztolyból, 127 géppisztolyból, 575 ismétlőkarabélyból, 107 könnyűgéppuskából, 12 nehézgéppuskából, kilenc páncéltörő puskából, kilenc 3,7 cm-es páncéltörő ágyúból, három 5 cm-es páncéltörő ágyúból, hat 8 cm-es aknavetőből és négy 7,5 cm-es gyalogsági lövegből állt.
A lövészpáncélosokkal felszerelt lövész- (majd páncélgránátos-) zászlóaljból, a páncélos-utászzászlóalj ilyen járművekkel rendelkező századából, egy páncélososztályból és egy gépvontatású tüzérosztályból 1942-től páncéloshadosztályonként egy páncélozott harccsoportot szerveztek, amely a légierő beosztott összekötő tisztjén keresztül még légi támogatást is kérhetett. A hatékonyan megszervezett összfegyvernemi együttműködésen kívül a német páncéloscsapatok alaposabb kiképzése, a parancsnokok rugalmas, feladat-orientált harcvezetési felfogása kiegészült az összes német páncélosban (harckocsiban, rohamlövegben, lövészpáncélosokban és páncélvadászban egyaránt) megtalálható rádió adó-vevő készülék jelentette kommunikációs előnyökkel, valamint a lövegek jobb minőségű irányzékaival is.
Mivel a német hadiipar a háború folyamán sohasem tudott elegendő fegyvert és lőszert gyártani, a Heer és a Waffen-SS felszerelésében a különböző zsákmányolt fegyverek, lövegek, gépjárművek és páncélosok mindvégig meghatározó szerepet játszottak. Ez alól még a páncéloshadosztályok sem voltak kivételek. A németek számos szovjet harckocsit alkalmaztak a biztosító alakulatoknál, vagy páncélvadászként. 1943 júniusában a Dél Hadseregcsoportban 28 T–34-et és egy T–70-et, a Közép Hadseregcsoportban pedig 22 T–34-et, három T–70-et, egy T–26-ot, két KV–1-et és egy KV–2-t vetettek be.
A Waffen-SS alakulatait általában csapatnemüknek megfelelő, a német szárazföldi haderő hasonló kötelékeinél rendszeresített gyalogsági fegyverekkel, gyalogsági nehézfegyverekkel, tüzérségi eszközökkel, gépjárművekkel és egyéb felszerelésekkel látták el. Miután a fegyverzet elosztását a német szárazföldi haderő Fegyverzetügyi Hivatala (Heereswaffenamt) végezte, a Heer 1942-ig sikerrel akadályozta meg, hogy a vetélytársnak tekintett Waffen-SS is hozzá juthasson a páncélos-haditechnikához. Az SS-csapatok emiatt 1942-ig harckocsikat nem is vethettek be. A gépkocsizó SS-hadosztályok egyetlen páncélos elemét sokáig csak egy-egy rövid csövű StuG. III rohamlövegekkel felszerelt üteg jelentette, amelyeket a csapatok 1940 májusa (LSSAH) és 1941 szeptembere (Wiking) között kaptak. 1942 tavaszától a Waffen-SS fokozatosan fegyverzeti egyenjogúságot nyert. Ezen utóbbi év novemberében ugyanis gépkocsizó hadosztályait páncélgránátos-hadosztályokká nevezték és szervezték át. A Wehrmacht szűnni nem akaró ellenkezése ellenére a Leibstandarte, a Das Reich, a Totenkopf majd a Wiking gépkocsizó SS-hadosztályokat harckocsikkal, rohamlövegekkel és lövészpáncélosokkal szerelték fel. 1943 elején, Harkov körzetében az SS már páncéloshadtest-kötelékben vetette be három hadosztályát. Ez a három SS-páncélgránátos-hadosztály egyenként egy Tiger E nehézharckocsikkal is rendelkező páncélosezreddel, két, részben lövészpáncélosokkal is felszerelt páncélgránátos-ezreddel, egy tüzérezreddel, egy páncélvadász-osztállyal, egy páncélos-felderítőosztállyal, egy rohamlövegosztállyal, egy páncélos-utászzászlóaljjal, egy páncélos-híradóosztállyal és egyéb kiszolgáló, illetve ellátó alakulatokkal rendelkezett. Erejük a Heer páncéloshadosztályainak harci lehetőségeit is meghaladta, csupán a különleges hadrendű Grossdeutschland gépkocsizó gyaloghadosztály bírt hasonló megnövelt harcértékkel. Az SS-csapatok harci teljesítménye ugyan kiváló volt, ám a kíméletlen harcokban maguk is igen érzékeny veszteségeket szenvedtek. Ezzel együtt Hitlerben az a tévhit alakult ki, hogy a Waffen-SS csapatai a keleti hadszíntér minden nehézségén úrrá tudnak lenni.
A német sereglovasságot 1941 nyarán csupán az 1. lovashadosztály képviselte, amely a 2. páncéloscsoport alárendeltségében harcolt. A hadosztály törzsből, négy lovasezredből, egy lovas-tüzérezredből, egy kerékpáros-osztályból, egy utászzászlóaljból, egy híradóosztályból, egy páncélvadász-századból és ellátó alakulatokból állt. Fegyverzete kis eltéréssel a gyaloghadosztályokéval egyezett meg. A jellegzetes lovassági szablyát 1940-ben vonták ki rendszerből. A lovashadosztály állományában harckocsik nem voltak, csak 12 könnyű felderítő páncélgépkocsi. Bár a lovascsapatok a harckocsikkal is lépést tudtak tartani, a mintegy 17 ezer ló ellátása a gyors ütemű támadásnál problémássá vált. A hadosztályból 1941 telén végül a 24. páncéloshadosztályt szervezték meg. Ezzel a sereglovasság egy időre eltűnt a német szárazföldi haderőből. 1943 elején a németek azonban ismét szükségét látták, hogy hadseregcsoportonként egy-egy (Nord, Mitte és Süd) lovasezredet szervezzenek, amelyeket főleg a partizánok ellen, mögöttes területen vethetnek be. Ezek a dandárok egyenként három – géppuskákkal, aknavetőkkel és részben MP 43 gépkarabélyokkal felszerelt lovasosztályból, egy tüzérosztályból, egy nehéz lovasosztályból (lövészpáncélosok, zsákmányolt harckocsik, önjáró légvédelmi gépágyúk) és ellátó alakulatokból álltak. E jelentős tűzerővel rendelkező lovas-kötelékek olyan nehezen járható, erdős, mocsaras terepen is harcolhattak, ahová gépjárművel csak nagyon nehezen lehetett volna behatolni.
A német csapatlovasságot 1943-ig a gyaloghadosztályok gyalogezredeinek felderítő lovas-szakaszai és a felderítőosztályok lovasszázadai képviselték, a hadosztály-közvetlen lövészzászlóaljak megszervezésével a felderítőosztályokat ekkortól szűntették meg. A gyalogezredek lovas-szakaszai ezt követően három helyett csak két rajból álltak, de tűzerejük növekedett.
A Waffen-SS a Szovjetunió elleni háború kezdetétől nagy hangsúlyt helyezett a lovasságra. Az 1. és 2. SS-lovasezredet a karhatalmi feladatokra és a koncentrációs táborok őrzésére létrehozott Totenkopfverbände 1. lovasezredéből (1. SS-Totenkopf-Reiterstandarte) 1940 májusában Varsóban szervezték meg, majd 1941. augusztus elején dandárkötelékben vonták össze. Ezek a lovasezredek a Szovjetunió elleni hadjárat kezdetétől részt vettek a harcokban. Először Bialystok körzetében tevékenykedtek, majd pedig elsősorban partizánvadászatra és az elfoglalt területek pacifikálására a Közép Hadseregcsoport mögöttes területén alkalmazták ezeket. A felállított SS-lovasdandár Szmolenszk környékén 1941. augusztus 12-től október 1-ig is hasonló tevékenységet folytatott. Ezt követően a dandár 1942. január 25-től április 18-ig Rzsev környékén a német 9. hadsereg téli állásrendszerében harcolt. 1942. május 24-től június 22-ig ismét a 115német vonalak mögött alkalmazták, ezuttal szovjet csapattöredékek felszámolására. A dandárt 1942. június végén hadosztállyá bővítették, majd augusztus 31-ig lengyel területen megszálló alakulatként került alkalmazásra. Szeptember 1-től az SS-lovashadosztályt ismét a keleti hadszíntéren, Velikije Luki körzetében vetették be, majd ugyanitt folytatott október 31-ig állásharcokat is. Ezt követően 1943. február 20-ig Belij körzetében tevékenykedett és a szétvert szovjet csapattöredékek és a partizánok megsemmisítése volt a legfőbb feladata. Az SS-lovashadosztály egy harccsoportja August Zehender SS-Obersturmbannführer, az 1944-ben Magyarországon felállított 22. SS-önkéntes-lovashadosztály későbbi parancsnokának vezetésével 1943. február 21-től március végéig az Orjol körüli harcokban vett részt, majd április 16-tól augusztus 20-ig ukrán területen folytatott partizánvadászatot.
A német utászalakulatokat – a beosztott szakaszoktól az önálló utászzászlóaljakig – nem csupán műszaki zárak, aknamezők létesítésére és felszedésére, állások építésére, hídverésre vagy hídrobbantásra, vagy az utak karbantartására képezték ki, s szerelték fel. Ezek a kötelékek az első világháborús német rohamcsapatok egyenes ági leszármazottai voltak, amelyek gyalogsági fegyverzetükön kívül aknavetőkkel, géppuskákkal, lángszórókkal és különféle robbanóanyagokkal rendkívül hatékonyan harcoltak tábori erődítések ellen, vagy sikeres helységharcot folytattak beépített területen is. A páncéloshadosztályokban egy századukat és egy szakaszukat általában lövészpáncélosokkal is felszerelték. Ezek közül néhány jármű oldalára sorozatvető-kereteket szereltek („gyalogstukák”), majd a századok 1943 elejétől kaptak néhány olyan lövészpáncélost is, amelyek kettő-kettő fedélzeti lángszóróval rendelkeztek.
A gyaloghadtestek megerősítő tüzérsége általában két osztályból állt, a hadsereg-közvetlen tüzérség állományába pedig egy nehéztüzér-ezredet (három–négy osztály) szerveztek. A gyors lefolyású hadműveletek miatt a német főparancsnokság kezdetben kevés önálló tüzéralakulattal rendelkezett. A Wehrmachtban több mint 20 különböző löveg-űrméretet rendszeresítettek. A legelterjedtebbek a 10,5 és a 15 cm-es lövegek voltak. A német csapatok számtalan zsákmányolt tüzérségi eszközt is alkalmaztak: 1942 decemberében például 3147 darab 122 és 152 mm-es szovjet löveget alkalmaztak az arcvonalakon. A legnagyobb számban bevetett német sorozatvető az 1941. mintájú 15 cm-es, hatcsövű Nebelwerfer volt, amelyet egyéb típusokkal együtt főleg önálló osztály- és ezredkötelékben alkalmaztak.
A német légierő, a Luftwaffe igen fontos szerepet játszott a keleti hadszíntér hadműveleteiben. A repülőcsapatok főbb csapatnemei 1943-ig a vadászrepülő-, a romboló- (nehézvadász-), a bombázó, a zuhanóbombázó, a távol- és közel-felderítő-, valamint a szállítórepülő-csapatok voltak. A repülőszázadok (Staffel) 10-12 repülőgépből álltak, egy repülőosztály (Gruppe) pedig általában négy századból és törzsből szerveződött. A repülőezredek (Geschwader) – mintegy 90–100 repülőgéppel – három–négy repülőosztályból és törzsből álltak fel.. A repülőosztályokat azonban gyakran külön-külön, egymástól távol vetették be. A különböző fegyvernemű repülőezredeket repülőhadtestekben (Fliegerkorps) fogták össze, amelyek együtt légiflottákat (Luftflotte) alkottak. A légiflották általában 600–1200 repülőgépből álltak.
Miután a Luftwaffe repülőcsapatai kiharcolták, és 1943-ig meg is tartották a légi fölényüket, keleten elsősorban a szárazföldi csapatok harcát támogatták. A főbb bombázórepülőgép-típusok (He 111 és Ju 88) elégtelen hatótávolsága miatt a rendkívül termelékeny szovjet hadiipari létesítményeket szinte egyáltalán nem támadták. A német vadászrepülő-osztályok 1941–1943 között főleg Bf 109F és E repülőgépekkel harcoltak, de 1942 augusztusában megérkeztek az első Bf 109G és Fw 190A vadászrepülőgépek is. A szárazföldi csapatok „repülő tüzérségeként” bevetett Ju 87 zuhanóbombázó repülőgépeket folyamatosan korszerűsítették, de 1943-ra a 3,7 cm-es gépágyúkkal felszerelt páncélvadász-változat (Ju 87G) megjelenésével a típus elérte fejleszthetőségének határát. A németek csatarepülőgépként, főleg harckocsik ellen 1942 áprilisától általában a 3 cm-es gépágyúval, illetve géppuskákkal és bombákkal felszerelt kétmotoros Hs 129-et alkalmazták.
A német légi haderőnem azonban nemcsak repülőcsapatokból állt. A jelentős szerepet játszó légierő-híradócsapatokon túl a légvédelmi tüzéralakulatok meghatározó tűzerőt képviseltek, s a keleti hadszíntéren sokszor a földi harcokban is bevetésre kerültek. A 2 cm-es, 3,7 cm-es gépágyúkkal és 8,8 cm-es lövegekkel – vegyesen vagy egyneműen – felszerelt gépvontatású, kisebb űrméretnél esetleg önjáró légvédelmi tüzérosztályokat légvédelmi tüzérezredekben, azokat pedig légvédelmi tüzérhadosztályokban (Flak-Division) vonták össze. Két–három légvédelmi tüzérhadosztályból, melyek egyenként 18 nehéz és 30 könnyű ütegből álltak, a hadseregcsoportokon belül légvédelmi tüzérhadtestet (Flak-Korps) szerveztek. Az 1942 folyamán elszenvedett anyagi veszteségek miatt ez a szervezés azonban nem mindenhol valósulhatott meg.
A Luftwaffe ejtőernyős alakulatai az 1941. májusi krétai harcokban elszenvedett veszteségek hatására nagyobb légideszant-hadműveletet már nem hajtottak végre a háború folyamán. A szárazföldi csapatok egyre növekvő létszámhiányának enyhítésére az újjászervezett ejtőernyős-hadosztályokat könnyűgyalogságként vetették be. A 7. repülőhadosztály két ejtőernyősezrede, valamint tüzérosztálya, páncélvadász-osztálya, utászzászlóalja és ellátó alakulatai például 1941 őszén a Néva mentén harcoltak. A hadosztály megerősített 2. ejtőernyősezredét 1941 végén a Miusz folyónál, majd 1942 áprilisától északon, a volhovi arcvonalon vetették be. Eugen Meindl vezérőrnagy négy légiszállítású zászlóalj köré szervezett harccsoportja 1942. január–március között a Közép Hadseregcsoport 4. és 9. hadseregében harcolt. Ejtőernyős-légvédelmi zászlóaljának 235 fős 4. százada pedig, amely 2 cm-es gépágyúkkal és 5 cm-es páncéltörő ágyúkkal volt felszerelve, a sztálingrádi katlanban semmisült meg. 1942 októberétől a 7. repülőhadosztály ejtőernyősei Szmolenszktől északra kerültek újra bevetésre, ahol 1943 elejétől több partizánvadász akcióban is részt vettek. A hadosztály 1942. november eleje és 1943. március vége között 1098 halottat, mintegy 3000 sebesültet és 205 eltűntet veszített.
A német légierő arcvonal mögötti repülőtereit, híradóközpontjait és anyagraktárait 1941 őszétől a partizántámadásokkal szemben a földi kiszolgáló személyzetből szervezett és gyalogsági fegyverekkel felszerelt riadóalakulatokkal védték. Ezeket később gyalogsági kiképzésben részesítették, s 1942 első két hónapjában újabb létszámnöveléssel hét (1–5., 14. és 21.) tábori ezredet (Feldregimenter der Luftwaffe) állítottak fel belőlük. Az ezredek négy-négy zászlóaljból álltak. A zászlóaljakat három könnyű (vadász-) századból és egy nehézfegyver- századból (12 darab 2 cm-es légvédelmi gépágyú és négy 8,8 cm-es löveg) szervezték. Az ezredeket erősítésként a Vörös Hadsereg csapatai és a partizánok ellen egyaránt bevetették.
1942 őszén megkezdték a Luftwaffe tábori hadosztályainak felállítását is. A szervezés felügyeletével az időközben előléptetett Meindl altábornagyot bízták meg. A 6429 fős hadosztályok a német gyaloghadosztályok elvi harcértékének körülbelül felével rendelkeztek. A hadosztályok két, 116egyenként két zászlóaljból álló ezredet kaptak. A zászlóaljak törzsszázadból, három vadászszázadból, és egy nehézfegyver-századból álltak. A vadászszázadok fegyverzetét 20 géppisztoly, nyolc könnyűgéppuska, 12 nehézgéppuska, kilenc 5 cm-es gránátvető és két 8 cm-es aknavető alkotta. A nehézfegyver-század fegyverzete 24 géppisztolyból, négy könnyű- és nyolc nehézgéppuskából, három 5 cm-es gránátvetőből és négy, földi célpontok ellen is hatékony 2 cm-es légvédelmi gépágyúból állt. A hadosztály páncélvadász-osztálya két század (egyenként kilenc) 5 cm-es páncéltörő ágyút és egy század zsákmányolt szovjet 76,2 mm-es ágyút kapott. A légvédelmi tüzérosztály négy 8,8 cm-es lövegből és 27 darab 2 cm-es gépágyúból állt. A hadosztály tüzérosztályát két tábori ütegből – néhány hadosztálynál sorozatvetőkből is – és egy ötlöveges rohamlöveg-ütegből szervezték. A műszaki biztosítást csupán egyetlen utászszázad látta el. A hadosztályok ellátó alakulatait a minimumra csökkentették, de gyalogságuk harcoslétszáma így sem haladta meg a 2800 főt. 1942 végén – 1943 elején az Észak Hadseregcsoportban hat (1., 9., 10., 12., 13. és 21.), a Közép Hadseregcsoportban négy (2–4. és 6.), a Dél Hadseregcsoportban pedig ugyancsak négy (5., 7., 8. és 15.) hadosztályt alkalmaztak.
