7. Az arcvonalak mögött (1941–1943)
1377. Az arcvonalak mögött (1941–1943)
A német csapatok 1941–1942 folyamán a Szovjetunió 1 millió 926 ezer négyzetkilométernyi területét foglalták el. Német megszállás alá került a Baltikum, Belorusszia, Ukrajna, valamint Oroszország jelentős része (beleértve a Krímet is), a Kaukázus és Moldávia. Ezen területekről származott például az acél- 58, nyersvas- 68, az alumínium- 60 és a kőszénkitermelés 63 százaléka. A Szovjetunió e gazdaságilag legfejlettebb régióiban a háború kitörése előtt a teljes lakosság 40 százaléka, mintegy 85 millió ember élt.
A megszállt szovjet területeket a németek két fő birodalmi közigazgatási egységre osztották. Észtország, Lettország, Litvánia és Belorusszia az Ostland birodalmi komisszariátushoz tartozott. Ukrajna területén egy másik komisszariátust hoztak létre. Ide tartozott Voliny és Podol vidéke, melynek Rovno volt a központja, valamint Zsitomir, Kijev, Nyikolajev, Dnyepropetrovszk és Melitopol központtal a Tengermellék. Ezeken a területeken polgári közigazgatást vezettek be. A Dnyeszter és Bug közötti területet, valamint Odessza körzetét Transznisztria néven teljes egészében román fennhatóság alá helyezték. Keletebbre azonban már a hadműveleti terület húzódott, ahol a katonai hatóságok irányították az életet. A németek által megszállt területek nagyobb közigazgatási egységeit kisebb részekre osztották fel, a mezőgazdasági körzetekben pedig járásokat hoztak létre. A városok élén kinevezett polgármesterek, a falvakban pedig intézők (sztaroszták) gyakorolták a végrehajtó hatalmat. Mindenhol létrehozták a helyi kisegítő rendőrséget, melyet a lakosság megvetően csak policájnak nevezett.
A megszállás kezdeti szakaszában a Németország számára létfontosságú mezőgazdasági termelés fenntartása érdekében nem számolták fel a kollektív gazdaságokat. A németek igyekeztek megőrizni a könnyen irányítható kolhozrendszert. Az első szovjet katonai sikerek hatására 1942. februárjában életbe lépett az új agrárrendtartásról szóló rendelet, amely a közös művelés alatt megtartott termőföldeken túl az egyén lakóházát és az azt körülvevő telket magántulajdonnak és adómentesnek nyilvánította. A szovhozokat és gépállomásokat német közigazgatás alá vonták, és német tulajdonba vették. Minden olyan kollektív gazdaság, amelyik teljesítette a német hatóságok által előírt szállítási kötelezettséget, magántulajdonú gazdaságokra válhatott szét, de a gazdáknak egy német vezetésű gazdaszervezetbe kellett belépniük. A gépeket továbbra is közösen használták.
A hivatalos német megszállási politika alapvonásait az ún. Generalplan Ost (Általános Keleti Terv) tartalmazta. Az SS birodalmi vezetője, Heinrich Himmler 1942 júniusában vázolta fel a lengyel területen, a balti államokban és a Szovjetunió nyugati részén követendő célokat. Ezek szerint 30 év alatt mintegy 31 millió helyi lakost űztek volna el Szibéria felé, hogy lakóhelyet biztosítsanak a német telepeseknek, akik ezáltal 1000 kilométerrel tolták volna ki keletre a német települések határát. A telepesek biztonságáról a csupán elnagyoltan meghatározott német-szovjet határ – feltehetően az Asztrahány – Arhangelszk vonal – mentén katonai kolóniák gondoskodtak volna. A megmaradt népesség szláv elemeit alsóbbrendű embereknek (Untermensch) tekintették. A létminimumon akarták tartani, és gazdasági rabszolgaságba akarták süllyeszteni őket, hogy eltartsák a német telepeseket. A tervből a német hadműveleti helyzet gyors romlása miatt nem sok valósult meg, de a nemzetiszocialista hatóságok ennek szellemében intézkedtek, s ebből kifolyólag meglehetősen kegyetlenül bántak a megszállt területek lakosságával.
A megszállt területeken az SS is berendezkedett. Kijevben, Minszkben és Rigában magasabb SS- és rendőrparancsnokok kezdték meg működésüket.
A harcoló német csapatok mögött a támadás kezdetétől ún. bevetési csoportok (Einsatzgruppen) tevékenykedtek. Az SS-ben egyesített Biztonsági Rendőrség (Sicherheitspolizei), a Biztonsági Szolgálat (Sicherheitsdienst – SD) és részben a Waffen-SS tagjaiból összeállított csoportok összlétszáma mintegy 3000 fő volt. A három német hadseregcsoport és a 11. hadsereg alárendeltségében „saját felelősségre”egy-egy zászlóalj méretű bevetési csoport (Einsatzgruppe A–D) tevékenykedett. Feladatuk a nemzetiszocialista állam által ellenségnek nyilvánított elemek – például a zsidók, a politikai szempontból nemkívánatos elemek és a partizánok – fizikai megsemmisítése volt. Egy bevetési csoport további négy-öt, gépkocsikkal felszerelt különleges kommandóból állt. A kivégzéseket általában lőfegyverrel hajtották végre, de a mintegy 900 ezer, általuk elpusztított zsidó lakosság jelentős részét különleges tehergépkocsikon gázosították el. Egyes források szerint a német megszállás alatt a Szovjetunió területén 1 millió 50 ezer zsidót öltek meg. A zsidók elleni hajtóvadászatban és kivégzésükben az ukrán és belorusz nacionalisták, valamint a balti népek egy része is közreműködött.
Módszeres kivégzések az arcvonal másik oldal mögött is történtek. A szovjet csapatok visszavonulása során az NKVD alakulatai a fogva tartott politikai foglyok zömét agyonlőtték. Pontos adatok nem állnak rendelkezésre, de több ezer áldozatról lehet szó.
A németek a megszállt területeken minél hamarabb kívánták megszervezni az életet. Egyrészt a kiépülő gazdasági szervezeteik, az úgynevezett Kreislandwirtek által ki akarták aknázni azok ipari és mezőgazdasági erőforrásait, másrészt pedig nyugodt hátországot és folyamatos utánpótlást akartak biztosítani a harcoló csapatoknak. A korlátolt nemzetiszocialista ideológia viszont nem tett jelentős különbséget a Szovjetunió „alacsonyabb rendűnek” tekintett népei között, s néhány kivételes, elsősorban propagandacélú akciótól eltekintve általánosan nem használta ki az emberek gyűlöletét a sztálini rendszerrel szemben. Pedig sok helyen, elsősorban Ukrajna és Belorusszia nyugati részén, valamint a balti államokban a bevonuló németeket felszabadítóként üdvözölték. Ezekben a régiókban a szovjetek 1939–1940 folyamán számos tisztogatási akciót és deportálást hajtottak végre. Hitler azonban ezeknek a népeknek sem valamiféle politikai önállóságot, sem pedig fegyvert nem akart a kezébe adni. Mivel a megszállók hamarosan ugyanazokat a módszereket 138(rekvirálás, munkaerő-deportálás, fizikai terror stb.) alkalmazták, mint a korábbi elnyomó hatalom, a helyi lakosság nagy része a németek és a velük együttműködők ellen fordult, táptalajt adva ezzel a kibontakozó partizán-hadviselésnek.
A német arcvonal mögött 1941 nyarán már számos olyan szovjet alakulat-töredék harcolt, amely formális legyőzése után sem tette le a fegyvert. Erdőkbe és mocsarakba húzódva megvárták, míg a németek továbbnyomulnak kelet felé, majd az utánpótlási vonalak ellen kisebb rajtaütéseket hajtottak végre. Néhány nappal a „Barbarossa” hadművelet megindulása után, 1941. június 29-én a Szovjet Népbiztosok Tanácsa és a Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottsága utasítást adott a helyi párt-tisztségviselőknek a németek hátában megindítandó partizánharc megszervezésére. Július 3-án Sztálin rádióbeszédben szólított fel partizánosztagok felállítására és a harc megkezdésére. Ennek ellenére a partizánmozgalom központi vezetését P. K. Ponomarenko irányításával csak majdnem egy év múlva, 1942. május 30-án állították fel.
Az 1907. október 18-án Hágában aláírt hadviselési egyezmény 1. cikkelye kimondja, hogy csak azokra érvényes a hadijog védelme, például a hadifogoly-jogállás, akiknek megnevezett felelős parancsnokuk van, távolról felismerhető megkülönböztető jelzést viselnek, nyíltan hordják fegyvereiket és maguk is a hadijog szerint cselekednek. A partizánok saját védelmük és tevékenységük hatékonysága érdekében ezeknek a követelményeknek legtöbbször nem tettek eleget. Rombolták a német híradórendszert, kisiklatták az utánpótlást szállító vasúti szerelvényeket, megtámadták a gépkocsioszlopokat, megölték a német szövetségi rendszer katonatisztjeit, valamint a megszálló hatalom német és helyi hivatalnokait. Leszámoltak azonban mindenki mással is, akit a németekkel való együttműködéssel gyanúsítottak. Sokszor hamis vádak alapján, vagy bosszúból legyilkolták a helyi lakosságot is. A Krímben például a partizánok rabolták ki és gyújtották fel a kollaborálással vádolt tatárok falvait is. A német arcvonal mögött kibontakozó küzdelem kegyetlenségét Sztálin 1941. november 17-én kiadott 0428. számú parancsa tovább szította. A szöveg cinizmusa megdöbbentő:
„1. Az arcvonal mögött 40–60 kilométer mélységben, az utaktól 20–30 kilométerre jobbra és balra minden olyan települést el kell pusztítani és fel kell égetni, amelyen német csapatok tartózkodnak. A megadott kiterjedésen belül a települések megsemmisítésére széleskörűen alkalmazni kell a légierőt, a tüzérségi és aknavetőtüzet, valamint a gyújtópalackokkal felszerelt felderítő osztagokat, sítalpas katonákat és partizáncsoportokat.
A vadászkülönítményeknek megsemmisítő akcióikat döntően a német szárazföldi haderő és a Waffen-SS zsákmányolt egyenruháiba öltözve kell végrehajtaniuk. Ez szítja a fasiszta megszállók elleni gyűlöletet és megkönnyíti partizánok toborzását a fasiszták hátországában. Ügyelni kell rá, hogy maradjanak túlélők, akik ’német rémtettekről’ számolhatnak be.
2. E célból minden ezredben 20–30 fős vadászkülönítmények állítandók fel azzal a feladattal, hogy a települések felrobbantását és felgyújtását végrehajtsák. A településeket megsemmisítő akciókra bátor harcosokat kell kiválasztani. Azokat pedig, akik a német vonalak mögött ellenséges egyenruhában településeket semmisítenek meg, kitüntetésre kell felterjeszteni. A lakosság soraiban azt kell terjeszteni, hogy a falvakat és helységeket a németek gyújtották fel, hogy megbüntessék a partizánokat.”
A partizánok létszáma 1941 őszétől ennek ellenére lassan gyarapodott. 1942 elején, amikor tevékenységük jelentősen megerősödött, mintegy 30 ezer fő tevékenykedett a német vonalak mögött. A Vörös Hadsereg 1941. évi téli ellentámadása során bekerített szovjet csapatok elemei tovább növelték a partizánok erejét, de erőteljesebb létszámnövekedés csak 1943 tavaszától volt megfigyelhető. Különösen nagy méreteket öltött a fegyveres ellenállás Belorussziában, ahol 1943 elejére már csaknem 58 ezer fős partizánmozgalom bontakozott ki. A megszállt ukrajnai területen, leginkább a Gomel – Bahmacs – Konotop vasútvonaltól északkeletre elterülő, hatalmas összefüggő erdőségből is komoly partizántámadásokra számíthattak a felvonuló csapatok. A hatalmas erdősségben rejtőző irreguláris csoportok légi szállítás útján állandó fegyverzeti és felszerelésbeli megerősítésben részesültek. 1942. tavaszán a brjanszki erdő déli és északnyugati részén 86 partizánosztag (mintegy 14 ezer 600 fő) működött. A német hadműveleti előkészületek akadályozására, megzavarására irányuló akcióik száma erre az időszakra jelentősen megnövekedett.
A németek hamar belátták, hogy a három hadseregcsoportba beosztott három-három biztosító hadosztály nem elegendő a mögöttes seregterület és a hátország nyugalmának megteremtésére. Az idősebb katonákból álló és gyenge fegyverzettel ellátott, hat–hét zászlóaljból szervezett biztosító hadosztályok megerősítésére SS-csapatokat, rendőr-zászlóaljakat, a Luftwaffe tábori ezredeit, később hadosztályait, a szövetségesek megszálló alakulatait és a korábban már említett bevetési csoportokat alkalmazták. Ezek összlétszáma 1941 végén körülbelül 100 ezer fő volt.
Himmler 1942 nyarán Kurt Knoblauch SS-Gruppenführert (altábornagyot), az SS birodalmi vezetője parancsnoki törzsének vezetőjét bízta meg az SS partizánellenes hadviselésének megszervezésével. 1942 augusztusában a „partizán” fogalmat a német dokumentumokban felváltotta a „bandita”. Október 23-án Erich von dem Bach-Zelewski SS-Obergruppenführert, a rendőrség tábornokát nevezték ki a „bandaellenes kötelékek” (Bandenkampfverbände) parancsnokául. Az SS a „banditák” elleni harc leple alatt minél több zsidót igyekezett megölni. Egy 1942. február–március folyamán végrehajtott akcióban például 389 partizánt, 1774 „gyanús személyt” és 8350 zsidót semmisítettek meg.
A partizánok, illetve az ellenük bevetett német és egyéb kisegítő erők minden képzeletet felülmúló kegyetlenséggel harcoltak egymás ellen. A németek a partizántámadásokat a helyi lakosság soraiból szedett túszok agyonlövésével torolták meg. Általában minden megölt német katonáért 100 polgári személyt lőttek agyon. Sokszor a partizánok által hírvivőként vagy felderítőként használt gyerekeket és nőket sem kímélték. Általában a partizánok sem ejtettek foglyokat.
1942 végén német részről 10 biztosító hadosztály, 15 feltöltés miatt az arcvonal mögött állomásozó fronthadosztály, 27 ezred és 144 zászlóalj harcolt a partizánok ellen. Ezt mintegy 238 ezer főnyi keleti önkéntes egészítette ki.
Tény, hogy a sztálini rendszerrel elégedetlen állampolgárok és a kegyetlen hadifogolysors elől menekülő szovjet katonák közül a háború végéig több mint egymillió fő vállalt szolgálatot különböző okokból a német szárazföldi haderőben, illetve a Waffen-SS-ben. Ezek közül több százezer orosz nemzetiségű volt. Az önként jelentkező (németül Hilfswilliger, rövidítve Hiwi) segéderőket 1942-től kezdve a német parancsnokok a hadosztályok nem harcoló részeinél kisegítő szolgálatra (cipésznek, tolmácsnak, kocsisnak, gépjárművezetőnek stb.) alkalmazták, hogy általuk kiválthassák a harcképes német állományt. Számuk elérhette akár egy-egy hadosztály élelmezési létszámának 10–20 százalékát is.
A németek a partizánok elleni harcra is jelentős számú kisegítő erőt vetettek be. 1941. október 6-án a három német hadseregcsoport mögöttes területén kísérleti jelleggel egy–egy kozákszázad felállítását rendelték el. November 16-án pedig minden német biztosító hadosztály kapott egy megbízható hadifoglyokból alakított lovasszázadot.
1941. december végén Hitler beleegyezésével a nem orosz 139nemzetiségű szovjet hadifoglyokból keleti légiók szervezésébe kezdtek. 1942 januárjában a turkesztáni és az azerbajdzsán, februárban az örmény és grúz, végül 1942 augusztusában az észak-kaukázusi és a volgai tatár légió alakult meg. Létszámviszonyaik változóak voltak: 110 ezer kaukázusi, 110–180 ezer turkesztáni, 20 ezer krími tatár és ötezer kalmük. Az önkéntes alakulatok felállítását és felszerelését két, egymástól független központban kezdték meg. 1942. február 18-án a lengyel főkormányzóság területén, Rembertowban létrehozták a keleti légiók törzsét, majd 1943 januárjától parancsnokságát, amely hamarosan Radomba tette át székhelyét. 1942 májusában Mirgorodban szerveztek egy másik kiképzőközpontot is, amelyet a 162. gyaloghadosztály törzse irányított. A hadosztály 1942 májusa és 1943 májusa között összesen 25, ezen belül 12 turkesztáni, hat azerbajdzsán, négy grúz, és három örmény zászlóaljat és két észak-kaukázusi félzászlóaljat képezett ki és szerelt fel arcvonal-szolgálatra. A légiók állományának átlagosan alig több mint három százaléka volt csupán német. A tisztek és altisztek egy része egykori szovjet hadifoglyok közül került ki, de ők németeknek nem adhattak parancsot. Az önkénteseket körülbelül ezer fős megerősített gyalogzászlóaljakba szervezték, amelyek kézifegyvereiken kívül géppuskákkal, aknavetőkkel és páncéltörő ágyúkkal is rendelkeztek. A csapatok harcképessége kezdetben alacsony volt, de később e téren némi javulás következett be. A dezertálási arány 2–10 százalék között mozgott. A keleti önkéntesek felügyeletét 1942. december 15-től a szárazföldi haderő vezérkarában az ún. „keleti csapatok tábornoka” látta el. A légiók 70–80 százalékát – a németek számára egyre kedvezőtlenebb hadászati helyzet miatt – 1943-ban Nyugat-Európában, illetve a Balkánon az ottani ellenállók ellen vetették be, melyek közé a harcok során több légiós állt át.
A Vörös Hadsereg egykori katonáiból 1942-ig több német ellenőrzés alatt álló orosz nemzeti kötelék is szerveződött. A leghírhedtebb orosz partizánvadász egység Bronyiszlav Kaminszkij alakulata volt. A volt mérnök Brjanszk vidékén, Lokoty járásban szervezett partizánellenes köteléket. Az 1943-ra öt gyalogezredre duzzadt, csaknem 20 ezer fős „dandára” még 20 zsákmányolt T–34 harckocsival, utászzászlóaljjal és légvédelmi tüzérosztállyal is rendelkezett. A kegyetlenségéről hírhedt parancsnok a németek feltétlen bizalmát élvezte, és Lokoty járás teljhatalmú uraként viselkedett. Alakulatát Oroszországi Nemzeti Felszabadító Hadseregnek, orosz rövidítéssel RONA-nak nevezték, pedig csak karhatalmi feladatokat látott el.
A mintegy 10 ezer fős Orosz Nemzeti Néphadsereg (RNNA) Oszinotorfban állomásozott. Parancsnoka előbb Kromjadij-Szanin ezredes, majd V. I. Bojarszkij ezredes, végül G. Ny. Zsilenkov tábornok volt. A kötelék hat gyalogzászlóaljból, egy utászzászlóaljból és egy tüzérosztályból állt. A 3000 főt számláló 120. doni kozákezred Kononov alezredes parancsnoksága alatt Mogiljovban, a keleti pót-ezred, később keleti kiképző ezred pedig Bobrujszkban állomásozott. A Druzsina- (Testőr-) dandár 1943-ban már több ezredet és egy különleges alakulatot alkotva mintegy 8000 katonából állt. Ezen SS alárendeltségében álló, partizánok ellen alkalmazott egység parancsnoka V. V. Gil Rogyionov alezredes volt. Szervezetéből vált ki később az Orosz Felszabadító Hadsereg (ROA) gárda-zászlóaljának nevezett kötelék. Az Orosz Felszabadító Hadsereg fogalma nem jelentett egységes, szervezett haderőt. Az elnevezés 1943 áprilisában keletkezett, és a németek által megszállt keleti területen szétszórva állomásozó szovjetellenes orosz nemzeti katonai kötelékek gyűjtőneve volt.
A Szovjetunió elleni lélektani hadviselés keretében a német szakértők úgy gondolták, ha sikerülne egy hadifogoly szovjet tábornokból „orosz de Gaulle-t” kreálni, akkor ő egyesíthetné a Vörös Hadsereg Sztálin-ellenes katonáit és tisztjeit. Andrej A. Vlaszov (1900–1946) altábornagy vállalta el ezt a szerepet. Vlaszov 1919-ben lépett be a szovjet haderőbe. A háború kezdetén a 4. gépesített hadtest parancsnoka volt, majd 1941 szeptemberében a 37. hadsereg élén Kijevet védte. Mint a 20. hadsereg parancsnoka, sikerrel harcolt Moszkvánál. Ezt követően került a 2. csapásmérő hadsereg élére, amelynek rajta kívülálló okok miatt bekövetkezett pusztulása következtében 1942 júliusában német fogságba esett. Az egyik legtehetségesebb szovjet tábornoknak tartott Vlaszov mélységesen kiábrándult a sztálini rendszerből, miután szemtanúja volt a háború előtti tisztogatásoknak, a főparancsnokság alkalmatlanságának, kegyetlenségének és felelőtlenségének a honvédő háború első időszakában. Hitler azonban nem a sztálini rendszer ellen, hanem a Szovjetunió szétzúzása céljából viselt háborút. Nem is akart ezért létrehozni olyan orosz nemzeti fegyveres erőt, amely Oroszország érdekeiért harcolhatna. Vlaszovot ezért sokáig csupán az a néhány német tiszt bátorította, akik feladatul kapták, hogy a hitegetett tábornok személyét és tevékenységét propagandacélokra, a Vörös Hadsereg bomlasztására használják fel.
Vlaszov 1942. szeptember 10-én a vinnyicai hadifogolytáborban röpcédulát bocsátott ki, amelynek szövegét németek írták, ő csak kézjegyével látta el. Ebben felhívással fordult a szovjet értelmiséghez, hogy fogjanak össze Sztálin és köre ellen. A tényekkel ellentétben azt állította, hogy a németek nem bánnak rosszul a hadifoglyokkal, s nem végzik ki őket, ez csak „hamis propaganda”. A tábornok „nyílt levélben” a harmadik birodalommal való szövetséget sürgette, holott a németek ezt komolyan sohasem fontolgatták.
1942 decemberében – továbbra is csupán propagandacélból – a németek segédkeztek az ún. Orosz Nemzeti Bizottság létrehozásánál is. A bizottság munkájában csak néhány hadifogoly szovjet tábornok vett részt. December 27-én 13 pontból álló, Berlinben szövegezett programot tettek közzé, mely később a „szmolenszki manifesztumként” vált ismertté. Ebben – többek között – követelték a föld magántulajdonát, a magánkereskedelmet és kisipart, a kényszermunka megszüntetését, a szabad vallásgyakorlatot, a szólás- és gyülekezési szabadságot, valamint a politikai foglyok szabadon bocsátását. A kiáltvány felszólította a Vörös Hadsereg katonáit, hogy csatlakozzanak az Oroszországi Felszabadító Hadsereghez, amely „vállvetve harcol a németekkel”. A manifesztum szerint Hitler Németországa egy bolsevikok és kapitalisták nélküli új európai rend kialakítására törekszik.
Vlaszov a megszállt területek néhány városában hamarosan személyesen is beszédet mondott. A tábornok Mogiljovban például az alábbiakat jelentette ki: „Az orosz nép élt, él és élni fog, soha nem tudják gyarmati sorba taszítani”. Ezt már Hitler nem tűrhette el, s mivel Vlaszov mozgalmát csupán propagandaeszköznek tekintette, 1943 júniusában megtiltotta az Orosz Nemzeti Bizottság további tevékenységét.
Vlaszov mellett más hadifogoly szovjet tisztek – például G. Ny. Zsilenkov vagy M. Sapovalov – is felvetették az orosz nemzeti hadsereg szervezését és bevetését a németek oldalán a sztálini rendszer ellen.
A németek a Kubán folyó vidékén élő kozákokat megkülönböztetett módon kezelték. Hitlert úgy tájékoztatták, hogy a kozákok önálló nemzetet alkotnak, és a keleti gótok távoli leszármazottai. A Führer a kozákokat ezért a birodalom barátainak nyilvánította. Engedélyezték számukra az önkormányzatot, vallásszabadságot, s oktatási és kulturális előjogokat is kaptak. 1942 októberében megszervezték a 160 ezer lakosú kozák önálló kerületet, s kilátásba helyezték számukra a föld magántulajdonának bevezetését is. Mindezért pedig 140katonai szolgálattal tartoztak. Az első önkéntes kozák kötelékeket 1942 áprilisában hozták létre, majd Helmut von Pannwitz német ezredest bízták meg a vezetésükkel. Amikor 1943 januárjában a németek kénytelenek voltak kiüríteni Rosztov térségét, a visszavonuló német csapatokkal több, mint 20 ezer kozák is távozott családjával együtt. A kozák katonákból egy lovashadosztályt, több önálló lovasezredet, majd pedig egy teljes lovashadtestet állítottak fel a háború folyamán.
Halder vezérezredes 1942 augusztusában kiadott 8000. számú rendelkezésében a keleti önkénteseket négy csoportra osztotta: kisegítő erőkre, a német katonai közigazgatást segítő rendőri erőkre, a partizánok ellen bevetett biztosító kötelékekre, és az arcvonalon harcoló frontcsapatokra. A német szolgálatban álló keleti segéderők 1943 májusában 90 orosz zászlóaljból, 140 század méretű kötelékből, a keleti légiók további 90 zászlóaljából, néhány építőzászlóaljból, számtalan kisebb alakulatból, a mintegy 180 ezer fős ukrán népi önvédelmi erőkből, az 1. kozák lovashadosztályból, több önálló kozák lovasezredből, a kalmük lovas-kötelékből és egy sor orosz nemzeti fegyveres egységből álltak. Összlétszámuk biztosan meghaladta a 400 ezer főt, de inkább a 600 ezer felé közelített. Ezeket a kötelékeket – a kozák és turkesztáni egységeket kivéve – gyenge harcértékük miatt a Vörös Hadsereg ellen csak a legritkább esetben vetették be. A kaukázusi katonákból álló Bergmann különleges egység5, valamint a turkesztáni zászlóaljak viszont a Kaukázusban a németekkel együtt, az első vonalban harcoltak. A német katonai közigazgatásban 60–70 ezer nem német kisegítő rendőrt alkalmaztak. Ukrajna és Ostland birodalmi komisz-szariátusok területén az SS birodalmi vezetője alárendeltségében további 300 ezer főnyi kisegítő „védelmi alakulat” (Schutzmannschaften) látott el karhatalmi feladatokat.
5 Az egység feladata a Kaukázus hágóinak rajtaütésszerű elfoglalása volt.
A keleti hadszíntéren ejtett hadifoglyokra mindkét oldalon szomorú sors várt. A Szovjetunió a hadifoglyok kezeléséről rendelkező 1929-ben kötött genfi egyezményt nem ratifikálta, s a hasonló jellegű 1907-es hágai egyezményt sem ismerte el, mert azt még a cári Oroszország kötötte. Kormánya ennek ellenére a német támadás kezdete után, 1941. július 17-én a moszkvai svéd képviseleten keresztül jegyzéket küldött a német birodalmi kormánynak, amelyben kijelentette, hogy kölcsönösség esetén tartja magát a hágai egyezményhez. A németek erre nem is válaszoltak. A keleti hadszíntéren olyan világnézeti háború vette kezdetét, amelyben a felek katonái fogságba esésük után is ellenségek maradtak.
A legújabb orosz kutatások szerint a háború során a Vörös Hadsereg összesen körülbelül 4 millió 59 ezer katonája esett német hadifogságba, a legtöbben 1941–1942 folyamán. A németek nem voltak felkészülve ilyen hatalmas embertömeg ellátására és hátraszállítására, de valójában nem is akartak velük törődni. A katlancsaták során sokszor már legyengülten fogságba eső szovjet katonák tömegesen haltak meg. A zsúfoltság és az ellátási javak hiánya miatt 1941. július 25-én elrendelték, hogy a volgai németeket, a balti államokból származókat, az ukránokat és a beloruszokat szabadon kell engedni. Összesen 318 ezer 770, ebből 277 ezer 762 ukrán hadifoglyot engedtek el addig, amíg a parancs végrehajtását 1941. november közepén fel nem függesztették. Később ismét alkalmazták ezt a módszert, és 1944. május 1-ig összesen 823 ezer 230 szovjet hadifoglyot bocsátottak szabadon, akik kisegítő szolgálatot vállaltak a német fegyveres erőknél.
Amikor 1941 telén a német csapatok saját utánpótlási rendszere is összeomlott, a szovjet hadifoglyoknak még kevesebb élelem jutott. A németországi hadifogolytáborokban is csak azt követően javultak kissé életkörülményeik, amikor a német hadiipar munkaerő-szükségletének kielégítésére 1942-től a hadifoglyokat is munkába állították. Nekik a német nőkkel szigorúan tilos volt érintkezniük. A megszökött, majd ismét elfogott szovjet hadifoglyokat általában agyonlőtték. Sok szerencsétlen szovjet hadifogoly testén a koncentrációs táborok SS-orvosai kísérleteztek. A korábbi adatokkal ellentétben azonban nem 3 millió 300 ezren haltak meg a német fogságban, hanem valamivel kevesebb, körülbelül 1 millió 680 ezer szovjet katona vesztette életét. Ez az elfogottak 41,3 százalékát jelentette.
A Vörös Hadsereg csapatai 1941. június 22. és 1943. június 30. között 554 ezer 309 német és Németországgal szövetséges katonát fogtak el. Az ideológiai háború során a szovjetek 1941–1942-ben az elfogott németeket általában elfogásuk után nem sokkal agyonlőtték. Sokan pusztultak el a szibériai táborokba való menetelések alatt, az ottani elégtelen életkörülmények és a szélsőséges időjárás következtében, valamint az orvosi ellátás hiánya miatt. A háború első éveiben a német hadifoglyok halálozási aránya 90–95 százalék, 1943-ban 60–70 százalék volt. Viszonylag ismert adat, hogy a Sztálingrádnál elfogott 91 ezer német katonából a háború után csak 6000 tért vissza hazájába. A szovjetek által a háború végéig elfogott mintegy 3 millió 60 ezer németből a hadifogságban 1 millió 94 ezer 250 katona halt meg, mely a szovjet hadifogságba került németek 35,7 százaléka volt.
A Szovjetunió elfoglalt területein az egy–egy szlovák, olasz és román seregtesten kívül 1941 novemberétől magyar megszálló alakulatok is tevékenykedtek. A területbiztosítást ellátó Kárpát-csoport két seregteste még vissza sem tért, s a gyorshadtest megfogyatkozott alakulatai is a Donyec felé tartottak, mikor a felváltásukra négy megszálló gyalogdandárt szállító vasúti szerelvények indultak el a hátországból. A megszálló alakulatok eredeti feladata a szállítási útvonalak, vasutak, hidak, objektumok biztosítása és a katonai közigazgatási feladatok ellátása volt. A német parancsnokságok azonban, ha a hadműveletekben törés keletkezett, harcoló, réstömő alakulatokként is gátlástalanul bevetették e magyar csapatokat.
A keleti hadszíntér katasztrofális vasúti szállítási helyzetére való tekintettel 1941. október elején csak a 121. és a 124. gyalogdandár került ki Ukrajnába. A német hadsereg előrenyomulása, illetve utánpótlási körzetének keleti irányú további kiterjedése miatt azonban rövidesen szükségessé vált a 105. és a 108. gyalogdandár kiszállítása is. Ezen utóbbiakat a Dnyepertől keletre, az előbbieket pedig e folyótól nyugatra alkalmazta a német hadvezetés. 1941. november 12-én – német követelésre – a magyar hadvezetés a 102. és a 111. gyalogdandárt bocsátotta rendelkezésre a megnövekedett utánpótlási körzetek biztosítása céljából. December közepéig a 102. gyalogdandár teljes egészében, a 111. pedig csak kis részével érkezett ki a megszállt ukrajnai területre. A Moszkvánál december 5-én megindított szovjet ellentámadás miatt a vasútvonalak kapacitását közben annyira kimerítette a német csapat- és az anyag-utánszállítás, hogy a további magyar alakulatok kiszállítását leállították.
Az öt magyar megszálló seregtest felett az 1941. október 6-án a Vinnyica, majd Kijev székhellyel megalakult Magyar Megszálló Csoport Parancsnokság vette át a közvetlen parancsnokságot. A gyalogdandárokon kívül 1942-ben még a II. és VII. kerékpáros, a 102. vasútépítő, illetve a II. és III. utászzászlóaljak, néhány tábori és légvédelmi tüzérüteg, valamint 38 tábori munkásszázad tartozott a hozzávetőlegesen 40 ezer fős magyar megszálló csoport kötelékébe. A vasútépítő, illetve az utászalakulatoknak különösen sok feladat jutott, hiszen 141rájuk hárultak a lerombolt vasútvonalak, hidak és utak helyreállítási és üzembehelyezési munkálatai. A 102. vasútépítő zászlóalj századai működtek közre többek között az ogyesszai vasútvonal újbóli használhatóvá tételénél is.
A gyalogdandárok 1941. december közepéig minden különösebb zavaró körülmény és nehézség nélkül látták el biztosító feladataikat. Nagyobb partizáncsoportokkal ritkán keveredtek harcba, az ukrán nemzeti, illetve a lengyel partizáncsapatokkal pedig – lőszer, robbanóanyag, egészségügyi cikkek átadása révén – igyekeztek egyfajta semlegességi, kölcsönös meg nem támadási kapcsolatot, esetenként együttműködést fenntartani. Az 1941. téli szovjet ellentámadás megindításával egyidejűleg azonban a megszállt területeken megnőtt a partizáncsoportok aktivitása. 1942. februárjától a kijev–kurszki vasútvonaltól északra levő összefüggő brjanszki erdőség területén, Jelino, Sznovszk körzetében a 105., Szeregyina Buda és Szevszk környékén pedig a 102. könnyű hadosztály folytatott olykor megtorló jellegű vállalkozásokat a szokatlan harcmodort képviselő kisebb-nagyobb partizánegységek ellen. Bár Keitel tábornagy, a német véderő főparancsnokság főnöke – a Honvéd Vezérkar főnökének kérésére – ígéretet tett arra, hogy a megszálló csapatokat nem vetik be reguláris szovjet erők ellen, 1942. márciusától erre is sor került. A Dél Hadseregcsoporton belül öt német parancsnokság alárendeltségében tevékenykedő magyar megszálló seregtestek közül leginkább a 108. könnyű hadosztály alakulatai kerültek szembe a Vörös Hadsereg magasabbegységeivel. Május 27-ig vettek részt a szovjet Délnyugati Front által kezdeményezett, arcvonalszakaszok kiigazítását célzó, Harkovtól délre folytatott téli és tavaszi összecsapásokban. A fegyverzeténél és szervezeténél fogva védelmi harcokra alkalmatlan magyar gyalogzászlóaljak eredményesen küzdöttek az 1942. március 16–25. között folytatott harcok alatt is, amikor a szovjet áttörés által Szmijev és Taranovka területén keletkezett résben vetették be azokat. Nagy veszteségek árán sikerült visz-szafoglalniuk az eredeti német állásokat.
Az arcvonal mögött tevékenykedő német parancsnokságok 1942 nyarától az egyre erősödő partizántevékenység felszámolására a megszálló feladatokat ellátó magyar alakulatokon kívül a 2. hadsereg gyalogmenetben felvonuló sereg-, illetve csapattesteit is igénybe vették. A jól felszerelt és szokatlan harcmodort képviselő partizánegységek néha igen súlyos veszteségeket okoztak a magyar csapatoknak. Ezen megállapítás leginkább a IV. hadtest utászzászlóaljára és egyéb műszaki alosztályaira vonatkozott, melyek május 23–26. között Putyivl környékén egy nehézfegyverekkel is felszerelt erős partizáncsoport ellen vívott harcban súlyos veszteséget szenvedtek. „Senkitől nem kaptam arra tájékoztatást, hogy Putyivl és környéke erősen partizánveszélyes terület, hogy a vasútvonal német szállítás szempontjából mennyire fontos és hogy a biztosításában nekünk is részt kell venni.” – olvashatjuk Kocsis László vezérkari alezredesnek, a IV. hadtest szállításszabályozó vezérkari tisztjének jelentésében, aki a fenti, gyalogos harcra nem hivatott alakulatok felett vette át a parancsnokságot. A IV. utászzászlóalj tehermentesítésére csak június 8-án került sor, amikor a megszálló magyar 108. könnyű hadosztály 48/II. zászlóalja váltotta fel a 73 hősi halottat, 80 sebesültet és 32 eltűntet vesztett műszaki alakulatokat.
1942. február 5-től egészen 1943. májusáig a megnövekedett mögöttes területen széthúzott magyar megszálló seregtesteket két magyar parancsnokság felügyelte. A Magyar Megszálló Csoport Parancsnokságból alakult Keleti Megszálló Csoport Parancsnoksága alá a 102., 105. és a 108. könnyű hadosztályok, a Nyugati Megszálló Csoport Parancsnoksága alá pedig a 121. és a 124. könnyű hadosztályok tartoztak. 1942. június végéig 542 hősi halott, 114 eltűnt és 1146 sebesült volt az Ukrajnában tevékenykedő magyar megszálló csapatok megállapított élőerő-vesztesége.
1942 második felétől a magyar katonai vezetés a keleti hadszíntéri aktívabb magyar jelenlétet sürgető német hadvezetés követeléseire – nagyobb harcértékű seregtestei megkímélése céljából – kizárólag megszálló feladatok ellátására alkalmas alakulatokat ajánlott fel. 1943 januárjában, a 2. hadsereg téli hadműveleteivel egyidőben két újabb magyar megszálló seregtestet – az 1. és a 201. könnyű hadosztályt – szállították ki Ukrajnába.
1943 márciusában – ha ezen utóbbi alakulatokat még nem is – néhány magyar megszálló seregtestet a 2. hadsereg köny-nyű hadosztályaihoz hasonló súlyos veszteségek érték. Különösen vonatkozott ez a 105. és a 108. könnyű hadosztályokra, melyeket a Közép Hadseregcsoport főparancsnoksága a német 2. tábori és a szintén német 2. páncéloshadsereg alárendeltségében vetett be. 1943. március végére a brjanszki erdőség területén, Szeregyina Buda, majd Novgorod Szeverszkij környékén tevékenykedő 108. könnyű hadosztály fizikai és erkölcsi értéke már oly mértékben lecsökkent, hogy a megszálló feladatok ellátása is gondot jelentett számára.
Mikor a 2. hadsereg töredékeinek 1943. április végi, májusi hazaszállítása ellentételeként újabb megszálló alakulatok, a 18. és a 25. könnyű hadosztály csapattestei is megérkeztek Ukrajna középső részébe, a magyar megszálló kontingens már kilenc könnyű hadosztályt, több mint 90 ezer főt számlált.
A szovjet felderítést nemcsak a közvetlen harcterületen történő erőcsoportosítások, hanem a hátsóbb területen folyó felvonulások, szállítások és az ellátás menete is érdekelte. Mindezt a helyi lakosság körében szervezett ellenálló gócok kiépítésével, s aktív partizántevékenységgel igyekezett bizosítani. Ez volt a jellemző a 2. hadsereg Don menti arcvonala mögött kibontakozó ellenséges tevékenységre is. A partizánmozgalom letörése, ejtőernyős partizánok felkutatása és elfogása, valamint az utánszállítási vonalak biztosítása – közigazgatási, közbiztonsági és rendészeti tevékenységeik mellett – a hadsereg nagy kiterjedésű hadtápterületén szolgálatot teljesítő kis létszámú három hadtápzászlóalj feladata volt. A tisztogatásoknak június 28. és július 20. között 351, azt követően augusztus 31-ig mintegy 200 partizán vagy partizánnak minősített személy esett áldozatul. Az alattomos partizán-harcmodorról – amelyet olykor szovjet reguláris csapatok is alkalmaztak – dr. Novák Zoltán tartalékos zászlós, a 13. könnyű hadosztály légvédelmi gépágyús ütegének egykori félszakaszparancsnoka az alábbiakban emlékezett vissza: „... többeknek volt magyar egyenruhájuk. Ezek azután odarohantak egyes kisebb alakulatokhoz, és azzal a felkiáltással, hogy őket megtámadták a partizánok, becsalták a csapatot az erdőbe. Amikor azok beérkeztek, a fák között lesben álló partizánok tüzet zúdítottak rájuk. Ezért is volt a sok fejlövéses hősi halott.”
A hadsereg hátsó hadtápterületén észak-délnyugati irányban átvezető, Valujkiból Osztrogozsszk felé tartó vasútvonal biztosítása igen fontos feladat volt. Ellátására, amely javarészt támpontok kialakításából, objektumok őrzéséből, s vonaljárőrözésből állott, két hadtápzászlóalj zömét vették igénybe. 1942 őszétől a 106. hadtápzászlóalj Sztarij Oszkol környékén, a 108. Novij Oszkol térségében, a 101. pedig Korocsa körzetében települt, illetve tevékenykedett. A 2. hadsereg hátsó hadműveleti területén felbukkanó partizánerők – a számukra kedvezőtlen tereptani viszonyok (fennsíkszerű terület, kevés erdő) miatt – az 1943. januári szovjet hadműveletek megkezdéséig még nem jelentettek komolyabb veszélyt a magyar csapatok számára. 1943. januárjában azonban több ízben is rajtaütöttek a visszavonuló 2. hadseregbeli alakulatokon, s főleg a településeken fejtettek ki jelentősebb ellenállást.
)
142Szovjet KV-1 nehézharckocsik készülnek az uráli Kirov gyárban 1942-ben.
)
Szovjet partizánosztag egy T-20 Komszomolec páncélozott tüzérségi vonató gépjárművön. A jármű egy 7,62 mm-es golyószóróval van felszerelve
(HTM, 15777).
)
Szovjet orvlövészektől elkobzott fegyverek, amelyeket a rejtett viselésnek megfelelően átalakítottak
(HTM, 34636, D. Isoz ht.).
)
Aknagránátokat csomagolnak a leningrádi asszonyok a Zsdanov-gyárban 1942-ben
(HTM, 9211).
)
Balra: Brit hadianyag-szállítmány kirakása egy szovjet kikötőben 1942-ben
(HTM, 52953).
)
Brit gyártmányú harckocsi egy szovjet vasúti kocsin
(HTM, 7513).
)
143Kijev lerombolt lakónegyedében
(HTM, 40635).
)
Német csapatok vonulnak át egy ukrán falun 1941 decemberében
(HTM, 39050, PBZ).
)
Német oldalon harcoló orosz önkéntesek menetoszlopa
(HTM, 41783).
)
A.A. Vlaszov tábornok (1900-1946), aki orosz nemzeti haderőt akart szervezni a Wehrmacht segítségével
(HTM, 36393).
)
Szovjet állampolgárok jelentkeznek a német haderőben
(HTM, 41781).
)
144Orosz önkéntesek leteszik az esküt Adolf Hitlerre
(HTM, 41788).
)
Kaukázusi önkéntesek felesküsznek a német zászlóra. A német haderőben több mint 90 ezer „keleti” önkéntes szolgált harcoló zászlóaljakban. Ez a létszám hat gyaloghadosztálynak, vagy két teljes hadtestnek felelt meg 270 páncéltörő ágyúval, 2970 aknavetővel és 4350 géppuskával. Háromszor akkora erőt képviselt, mint a finn haderő 1939-ben a téli háború előtt
(HTM, 36391).
)
Szovjet hadifoglyok egy finn hadifogolytáborban 1941 szeptemberében
(HTM, 35698, VT).
)
Szovjet partizánosztag parancsnoki megbeszélése
(HTM, 24986).
)
Szovjet partizán állványra erősített 14,5 mm-es páncéltörő puskát kezdetleges légvédelmi fegyverként használ
(HTM, 15786).
)
Német tábori csendőrök kihallgatnak egy szovjet parasztot. A katonákat nyakukban lógó megkülönböztető jelzésük miatt bajtársaik „láncos kutyák”-nak csúfolták
(HTM, 40425, OKW-Foto).
)
145Harckocsiárok-ásásra rendelt polgári lakosság a magyar 2. hadsereg arcvonala mögött, Gremjacsjétől északra 1942 októberében.
)
A doni arcvonal felé tartó magyar katonavonat egy partizánok által felrobbantott vasúti szerelvény mellett halad el 1942 nyarán a Pripjat-mocsarak területén.
)
A magyar megszálló csapatok egy kisebb lovasosztaga foglyul ejtett szovjet katonákat kísér egy ukrán településen át 1942 nyarán
(HTM, 43712).
)
Olasz és magyar tábori csendőrök a keleti hadműveleti területen. Középütt, a magyar tábori csendőr vállán, zsákmányolt szovjet PPS 41 géppisztoly látható
(HTM, 52179, HtO).
)
Nagy Vilmos szolgálaton kívüli vezérezredes, honvédelmi miniszter látogatása 1942 októberében a magyar megszálló erők parancsnokságán, Kijevben. A tábori kórházként igénybe vett híres Lavra kolostor előtt balról jobbra: Homlok Sándor vezérőrnagy (1892-1963), berlini magyar katonai attasé, Nagy Vilmos, Bakay Szilárd altábornagy (1892-1947), a Keleti Magyar Megszálló Csoport parancsnoka, s Nagyőszy Miklós vezérkari ezredes (1896-1968), a Honvédelmi Minisztérium I. (hadműveleti) csoportfőnöke
(HTM, 50245).
