A hadműveleti szünet és a felkészülés időszaka (1943. március 26. - 1943. július 4.)
A hadműveleti szünet és a felkészülés időszaka (1943. március 26. - 1943. július 4.)
A szovjetek 1943 januárjában és február elején Sztálingrád térségében addig példátlan méretű győzelmet arattak a német szövetségi rendszer csapatai felett. A német Dél Hadseregcsoport erőinek 1943. március közepén egy eredményes ellentámadással azonban sikerült megállítani a még jelentősebb siker reményében nyugat-délnyugat felé előretörő Vörös Hadsereget. A Manstein tábornagy vezette hadseregcsoport ezzel megőrizte a németek déli arcvonalának folytonosságát, és Harkov március 14-i visszafoglalásával átmenetileg a hadászati kezdeményezést is visszaszerezte a szovjetektől. A keleti hadszíntéren folyó küzdelem tehát még messze nem dőlt el.
Noha délen a szovjet offenzíva megrekedt, északabbra a Vörös Hadsereg továbbra is folytatni kívánta a német Közép Hadseregcsoport elleni támadását. A Központi Front (K. K. Rokosszovszkij vezérezredes) öt hadserege már február 25-én támadást indított. Március 7-én a szovjet 11. harckocsihadtest a németek hátában elérte a Deszna folyót, miután a 2. gárda-lovashadtest részeivel és partizáncsapatokkal megerősítve 160 kilométernyire behatolt a német vonalak mögé. Aznap Rokosszovszkij vezérezredes parancsot kapott a szovjet Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállásától (a SZTAVKA-tól), hogy támadását északi irányban, Orjol felé folytassa. A német 2. hadsereg hátában támadó, harckocsikkal megerősített szovjet lovasság csupán a nehézfegyverzet nélküli magyar 105. könnyűhadosztály hevenyészett védelmébe ütközött. A német 2. hadsereg a 4. páncéloshadosztály átcsoportosítása után azonnal ellencsapást hajtott végre a Központi Front nyugati szárnya ellen. A 2. gárda-lovashadtest mélység nélküli, széthúzott védelme ennek már nem tudott ellenállni. A német ellencsapás – kiegészülve a Dél Hadseregcsoport Harkovtól északra, március 17-én felújított támadásával – minden arcvonalszakaszon megállította a szovjetek 1942 novemberében megindított téli általános támadását. A Rokosszovszkij vezérezredes által irányított támadás kudarca nyomán Kurszknál egy jelentős arcvonal-kiszögellés keletkezett, amely hamarosan mind a német, mind pedig a szovjet fél terveinek középpontjába került.
1943. március végén a keleti hadszíntéren beköszöntő olvadás és esős időszak megakadályozta a további mozgó hadviselést. A páncélosok, gépjárművek és a fogatolt oszlopok ugyanis csak nehezen haladhattak a sáros talajon. Nemcsak a szovjet, de a német csapatok is hamarosan kimerültek. Az utóbbiaknak azonban tartalékok nem álltak rendelkezésükre, és Kluge tábornagy, a Közép Hadseregcsoport főparancsnoka sem akarta támadásra utasítani elfáradt hadseregeit a Kurszktól nyugatra kialakult szovjet kiszögellés északi része ellen. A Dél Hadseregcsoport ellentámadása – noha elhárította a keleti hadszíntér addigi legveszélyesebb szovjet hadászati támadását – nem tudta kihasználni az ismét megragadott hadászati kezdeményezést. A szovjetek legjelentősebb csoportosítását ugyanis Kurszk térségben sem bekeríteni, sem megsemmisíteni nem sikerült. A Vörös Hadsereg is kimerült. A keleti hadszíntéren általános hadműveleti szünet állt be. Ezt a német és szovjet hadvezetés egyaránt kihasználta, és hozzálátott, hogy csapatai állományát feltöltse, majd a háború harmadik nyarára újabb terveket dolgozzon ki.
A Wehrmacht 1943 tavaszán már képtelen volt hadászati jelentőségű támadó hadműveletet indítani a keleti hadszíntéren. A szovjet és német csapatok élőereje és haditechnikája közötti mennyiségi különbség tovább növekedett, amely a németek számára kizárta egy újabb jelentősebb támadás megindítását. A sztálingrádi katasztrófa és a Kaukázusból való visszavonulás után a németeknek minden reális lehetősége szertefoszlott arra nézve, hogy a Szovjetuniót térdre kényszerítsék. Ami a három hadseregcsoportnak 1941-ben nem sikerült, azt a két további hadseregcsoportra bontott Dél Hadseregcsoport 1942-ben még kisebb eséllyel valósíthatta volna meg. A németek korlátozott erőkkel végrehajtott gyors lefolyású hadművelete hadászati szempontból kudarcot vallott a Szovjetunió korlátlan térségeiben. A keleten harcoló német szárazföldi haderő, az úgynevezett “Ostheer” a rendelkezésre álló eszközeivel – 1943. április 1-jén 147 gyalog- és 22 páncéloshadosztályban 2 millió 732 ezer katonával, 1336 harckocsival és 443 rohamlöveggel, valamint 6360 tábori löveggel – az egyre erősödő szovjet Vörös hadsereggel szemben csupán hadászati védelemre volt alkalmas.
Mivel ezen fenti haderő is túl széles arcvonalon, elégtelen erőkkel bontakozott szét ahhoz, hogy az elfoglalt területet állóvédelemben, beásva próbálja megtartani, a németek kezében az egyetlen hatékony eszköz a rugalmas védelem maradt. Ez azonban bizonyos területek feladásával járt volna, emellett be kellett volna várni a szovjetek meginduló offenzíváját is, hogy az lehetőséget teremtsen az 1943. február–márciusi harkovi ellentámadáshoz hasonló, “visszakézből” végrehajtott hadműveletekhez. Manstein tábornagy bebizonyította, hogy a német csapatok elsősorban a szovjetek mozgásban lévő szárnyaira mért ellencsapásaikkal kamatoztathatják harcászati fölényüket, ezáltal 8saját erőiknél jóval nagyobb ellenséges csoportosításokat is szétverhetnek. E mozgó hadviselés keretei között a szovjet veszteségek sokszorosan meghaladták a németekét. Emiatt a legtöbb német tábornok egyetértett abban, hogy a jól megtervezett rugalmas védelemmel időről időre szétforgácsolhatják a támadó szovjetek erőit és harci szellemét, s egyszer talán még lehetőséget teremthetnek egy alapvető fordulattal járó, erősebb ellentámadásra is.
Manstein azt javasolta Hitlernek, hogy a harkovi ellentámadást oly módon ismételjék meg, hogy ezúttal csalják lépre a szovjeteket, és ezáltal kényszerítsék ki támadásukat. A tábornagy szerint a Donyec-medence és az Azovi-tenger között húzódó Miusz folyónál kialakult kiszögellésből erőket kellene kivonni, hogy a szovjetek ezt kihasználva a legyengült német állások ellen támadásba lendüljenek. Ezen támadás megindulása után a német erők gyors ütemben visszavonulnának, maguk után csalva üldözőiket. A megfelelő pillanatban a német tartalékok Kijev körzetéből a szovjetek északi szárnya ellen ellencsapást indítanának, bekerítenék azokat, és ezzel felszámolnák a Vörös Hadsereg déli arcvonalát.
Hitler elutasította a tervet, mivel túl összetettnek tartotta. A Donyec-medence iparvidékéről és nyersanyagairól sem volt hajlandó lemondani, amelyek a színlelt visszavonulással átmenetileg szovjet kézbe kerültek volna. A Führer politikus volt, nem képzett katona. Meggyőződése szerint, s presztízsokokból is a védekezés leghatékonyabb formája a támadás, s ha ez nem vezetne eredményre, akkor pedig minden talpalatnyi területet makacsul védeni kell. Emiatt elutasította azt a javaslatot is, hogy a német csapatok vonuljanak vissza a Dnyeper folyó mögé, amely előkészített védelme esetén igen jelentős akadályként tornyosult volna a támadó szovjetek elé.
A Führer szerint az egyetlen megoldás egy újabb nyári német támadás volt. Azt azonban már ő is belátta, hogy ennek kivitelezésére a korábbiakhoz képest csupán csekély erők állnak rendelkezésre. Ennek figyelembevételével újabb terveket dolgoztatott ki. Az arcvonal hosszát több helyen – így Kurszknál, Csugujevnél és Izjumnál is – kiszögellések tarkították. A németek több tervet készítettek ezek felszámolására, mivel az arcvonal kiegyenesítésével jelentősebb erőket helyezhettek volna tartalékba. A “Habicht” és “Panther” fedőnevű terveket végül elvetették, mert még mielőtt a szovjetek a sáros időszak elmúltával újabb offenzívájukat megindították volna, a németek fel akarták számolni a Belgorod és Orjol közötti kurszki kiszögellést, amely a Vörös Hadsereg számára a legkedvezőbb megindulási terepszakasz volt. A kurszki ív egy kb. 250 km hosszú és 160 km mély kiszögellés volt a német 2. hadsereg arcvonalán, a Közép és Dél Hadseregcsoport csatlakozásánál. A németek itt lehetőséget láttak arra is, hogy jelentősebb szovjet erőket kerítsenek be és semmisítsenek meg. A német szárazföldi haderő főparancsnoksága (OKH) március 13-án – még Manstein harkovi ellentámadása alatt – elkészült a terv első változatával. A tervezett hadművelet – feltehetően az arcvonal-kiszögellés alakja miatt – a “Zitadelle” (Citadella) fedőnevet kapta.
Április elején a Dél Hadseregcsoport kivonta az arcvonalból 4. páncéloshadseregét, hogy annak hét páncélos- és hat páncélgránátos-hadosztályát Dnyepropetrovszk körzetében pihentesse és feltöltse. A korábbi arcvonal védelmét Werner Kempf páncélos tábornok újonnan létrehozott seregcsoportja vette át, melynek a későbbi támadás során a páncéloshadsereg keleti szárnyát kellett fedeznie. A Közép Hadseregcsoport március 26-án fejezte be Rzsev körül húzódó állásainak szervezett kiürítését, az úgynevezett “Bivaly” hadmozdulatot. A rövidebb arcvonalra való visszavonulás után a németek itt egy teljes hadsereget – négy hadtestet, 15 gyalog-, két páncélgránátos- és három páncéloshadosztályt – vonhattak tartalékba. Walter Model vezérezredes, a 9. hadsereg parancsnoka több saját tervet is kidolgozott a Kurszktól keletre húzódó magaslatok elfoglalására, amelyek a kelet-nyugati útvonalak kulcsát jelentették.
Model tervei csak elképzelések maradtak, mert Hitler eközben április 15-én elrendelte, hogy a Közép és Dél Hadseregcsoport részei “az első idei támadásként” készüljenek fel a “Zitadelle” támadás végrehajtására, amelynek “idén tavaszra és nyárra vissza kell szereznie a kezdeményezést”. A támadást északi irányból, Orjol déli körzetéből, dél felől pedig Belgorod környékéről akarták megindítani. A két német támadó csoportosítás páncélos ékeinek Kurszktól keletre kellett volna találkoznia, majd megsemmisítenie a katlanban rekedt szovjet csapatokat. A feladat végrehajtására a Közép Hadseregcsoport 9. hadseregét, valamint a Dél Hadseregcsoport 4. páncéloshadseregét és Kempf-seregcsoportját jelölték ki.
Az OKH, illetve a kijelölt hadseregcsoportok és hadseregek főparancsnokai azonban a támadás több részletében nem értettek egyet. Model április 26-án Hitlerhez utazott, és meggyőzte a Führert, hogy 26 ezres létszámhiánnyal küszködő hadserege elegendő tüzérség és páncélos nélkül nem fog boldogulni a megerődített szovjet védőállásokkal. Hitler a vezérezredes érveit elfogadva május 10-ére tűzte ki a támadás időpontját. Ebben az is közrejátszott, hogy maga Hitler is meg akarta várni, amíg az újonnan kifejlesztett Panther és Tiger harckocsikból, valamint a Ferdinand önjáró páncéltörő ágyúkból megfelelő mennyiség kerül a csapatokhoz, mivel ezektől a páncélosoktól a támadás során döntő eredményt várt. A támadás megindítását később emiatt többször is elhalasztották. Számos német tábornok úgy vélte, ha nem tudják kellő időben – tehát május közepéig – megindítani az offenzívát, akkor jobb, ha teljesen elállnak tőle, mert később már a szovjetek megszilárdult védelmébe fognak ütközni, és a siker kétessé válik.
Hitler, az OKH képviselői és a vezénylő tábornokok május 4-én Münchenben találkoztak, hogy egyeztessék álláspontjukat. Model továbbra is hangsúlyozta aggályait a mély szovjet védelem áttörésével kapcsolatban. Manstein és Kluge tábornagyok, valamint a szárazföldi haderő vezérkari főnöke, Kurt Zeitzler vezérezredes nem osztotta nézeteit. Ők a mielőbbi támadást szorgalmazták. Heinz Guderian vezérezredes, a páncéloscsapatok főszemlélője kifejtette, hogy a páncélos fegyvernem újjászervezése még távolról sem fejeződött be, így a támadás elhalasztása mellett szállt síkra. Hitler végül döntött: a támadást csak június elejéig halasztják el, addig a Közép Hadseregcsoport is megkaphatja a még hiányzó harckocsikat 9és rohamlövegeket. Az új támadó hadműveletre való felkészülés jegyében több mint 1000 új német páncélost szállítottak a keleti hadszíntérre. Ezek egy része önálló alakulatokkal érkezett, de jelentős mennyiséget kaptak utánpótlásként a támadásra kijelölt hadosztályok is. A Dél Hadseregcsoport május elején 686 harckocsival és 160 rohamlöveggel rendelkezett, s július 3-án már 1081 bevethető harckocsija és 376 rohamlövege volt.
Június elején a Közép Hadseregcsoport 9. hadserege nagyjából szétbontakozott a későbbi támadás arcvonalán. A hadsereg keleti szárnyát a 383. és 216. gyaloghadosztállyal, a 78. rohamhadosztállyal, valamint a 185. és 189. rohamlövegosztályok 36–36 páncélosával Johannes Friessner gyalogsági tábornok XXIII. hadteste fedezte. A 36. páncélgránátos-hadosztály egy gránátos-ezrede hadtest-tartalékban állt. Ettől nyugatra a hadsereg fő csapásmérő ereje, Joseph Harpe páncélos tábornok XXXXI. páncéloshadteste csoportosult. A hadtest a 86. és 292. gyaloghadosztályból, a 18. páncéloshadosztályból, a 656. nehéz páncélvadászezred 89 Ferdinand 8,8 cm-es önjáró páncéltörő ágyújából (páncélvadászából) és 17 harckocsijából, a 216. rohampáncélos-osztály 45 Sturm-Panzer IV harcjárművéből, két távirányítható páncélosszázadból, a 177. és 244. rohamlövegosztályból, valamint a 21. páncélosdandár-törzs által vezetett 909. rohamlövegosztályból és 505. nehézpáncélos-osztályból állt. Állományába 142 harckocsi, valamint 259 rohamlöveg és önjáró páncéltörő ágyú tartozott. A másik súlyponti csoportosítás Joachim Lemelsen páncélos tábornok XXXXVII. páncéloshadteste volt, amely a 6. gyaloghadosztállyal, a 20., 9. és 2. páncéloshadosztállyal, a 245. és 904. rohamlövegosztállyal, valamint egy távirányítható páncélosszázaddal rendelkezett. A hadtest 283 harckocsit és 94 rohamlöveget számlált. A páncélos ékek jobbszárnyát a 31., 7., 258. és 102. gyaloghadosztályokkal Hans Zorn gyalogsági tábornok XXXXVI. páncéloshadteste fedezte. Ettől nyugatabbra a Freiherr von Roman tábornok irányította XX. hadtest 72., 45., 137. és 251. gyaloghadosztályainak állásai húzódtak. A 9. hadsereg mögöttes területén megszálló feladattal a magyar VIII. hadtest 102., 105. és 108. könnyűhadosztályai helyezkedtek el. A hadsereg tartalékát a harckocsik nélküli 10. páncélgránátos-hadosztály, valamint a 12. és 4. páncéloshadosztály képezte. A 203. és 221. biztosító hadosztály nem az első vonalban került bevetésre. A 9. hadsereg támadó erői összesen 266 ezer katonával, 609 harckocsival és 425 rohamlöveggel rendelkeztek.
A hadsereget 730 repülőgéppel Ritter von Greim vezérezredes 6. légiflottájának 1. repülőhadosztálya (Paul Deichmann vezérőrnagy) támogatta, amely Orjol környékén, 15 repülőtéren állomásozott. A német pilóták feladata a szovjet repülőterek megtámadása és a XXXXVII. páncéloshadtest légi támogatása volt. A német repülőtereket a 12. légvédelmi tüzérhadosztály biztosította, mely lövegeivel a páncélosokat is támogatta. A 10. légvédelmi tüzérdandár Konotop környékén a 2. hadsereg légvédelmét látta el. A 2. hadsereg két hadtestének nyolc gyaloghadosztálya és három páncélvadászosztálya – összesen 96 ezer fő, 100 rohamlöveg és önjáró páncéltörő ágyú – nem vett részt a támadásban.
Július elejére Belgorod térségében Hermann Hoth vezérezredes 4. páncéloshadserege és Kempf seregcsoportja is felkészült a támadásra. A csoportosítás balszárnyán az Eugen Ott gyalogsági tábornok vezette LII. hadtest, tüzérséggel és utászcsapatokkal megerősített 57., 255. és 332. gyaloghadosztálya helyezkedett el. Jobbszárnyán, a 3. és 11. páncéloshadosztállyal, a 167. gyaloghadosztállyal, valamint a különleges hadrendű Grossdeutschland páncélgránátos-hadosztállyal Otto von Knobelsdorf páncélos tábornok XXXXVIII. páncéloshadteste bontakozott szét. Ezen utóbbi alárendeltségébe vonták a 10. páncélosdandár 200 Panther harckocsiját is. A páncéloshadtest a 911. rohamlövegosztállyal együtt ennélfogva 535 harckocsival és 66 rohamlöveggel rendelkezett. Paul Hausser SS-Obergruppenführer II. SS-páncéloshadteste a Leibstandarte SS Adolf Hitler, a Das Reich és a Totenkopf SS-páncélgránátos-hadosztályokat irányította, melyek 390 harckocsiját és 104 rohamlövegét megerősítő tüzérség, sorozatvetők és utászcsapatok is támogatták. A 4. páncéloshadsereg összesen 223 ezer 907 katonát, valamint 925 harckocsit és 170 rohamlöveget számlált.
A páncéloshadsereg jobbszárnyát kelet felől Hermann Breith páncélos tábornok III. páncéloshadtestével, Erhard Raus páncélos tábornok XI. hadtestével és Franz Mattenklott gyalogsági tábornok XXXXII. hadtestével a Kempf-seregcsoport fedezte. A légvédelmi lövegekkel, sorozatvetőkkel és utászalakulatokkal megerősített III. páncéloshadtest a 168. gyaloghadosztály mellett a 6., 19. és 7. páncéloshadosztályokat, valamint az 503. nehézpáncélos-osztály Tiger harckocsijait és a 228. rohamlövegosztályt irányította. A hadtest összesen 344 harckocsival és 25 rohamlöveggel rendelkezett. A XI. hadtest 106. és 320. gyaloghadosztályát megerősítő tüzérosztályok, sorozatvető-osztályok, légvédelmi lövegek, utászcsapatok, valamint a 905. rohamlövegosztály és a 393. rohamlövegszázad 50 páncélosa támogatta. A XXXXII. hadtest a 39., 161. és 282. gyaloghadosztályból, egy légvédelmi tüzérezredből, megerősítő tüzérosztályokból, az 560. önálló nehéz páncélvadászosztály 40 Hornisse önjáró 8,8 cm-es páncéltörő ágyújából és a “C” nehéz páncélvadászosztály 40 harcjárművéből állt. A seregcsoport összesen 126 ezer fővel, 344 harckocsival és 155 rohamlöveggel, illetve önjáró páncéltörő ágyúval rendelkezett.
A Dél Hadseregcsoport kijelölt erőit – összesen mintegy 350 ezer katonát és 1594 páncélost – a 4. légiflotta (Otto Dessloch repülő tábornok) VIII. repülőhadtestének 1100 német és magyar repülőgépe, valamint az I. légvédelmi tüzérhadtest lövegei támogatták. Ezzel együtt a német szárazföldi haderő mintegy 616 ezer katonája, 9966 lövege és aknavetője, 2600 páncélosa és 1800 repülőgépe készült a támadásra, amelynek időpontját legvégül július 5-ére változtatták.
A németek hónapokig elhúzódó előkészületeinek egyetlen részlete sem maradt titok a szovjet felderítés előtt. A helyszín katonai szempontból túl kézenfekvő volt, s a felderítő repülőgépek, a németek hátországában dolgozó szovjet hírszerzők, illetve a német katonai felső vezetésben működő szovjet hírforrások mindenről beszámoltak. Minden szovjet frontnak külön mélységi felderítő (SPECNAZ) alakulatai és rádió-felderítő alegységei voltak. 10A beérkező adatokat különös gonddal ellenőrizték és összesítették. A Voronyezsi Front például már április 12-én azonosította a német 4. páncéloshadsereg összes páncélos- és páncélgránátos-hadosztályát.
A szovjet katonai vezetők egy része – G. K. Zsukov marsall, a SZTAVKA megbízottja a kurszki ív északi részén, valamint A. M. Vaszilevszkij marsall, a Vörös Hadsereg vezérkari főnöke – az 1943. február–márciusi keserű tapasztalatok alapján azt javasolta, hogy a szovjet csapatok maradjanak hadászati védelemben mindaddig, amíg a támadó németek erejét mélyen lépcsőzött védelmükkel fel nem morzsolják, és lehetőséget nem teremtenek saját hadászati offenzívájukhoz. Sztálin, aki még mindig a német 6. hadsereg megsemmisítésének lázában égett, először hallani sem akart róla, és a sáros időszak megszűnte után a hadászati támadás felújítását követelte. Április 12-én Sztálin és a szovjet katonai vezetők a Kremlben megbeszélést tartottak, melyen Zsukovék előterjesztették javaslatukat az átmeneti hadászati védelemmel kapcsolatban. A. I. Antonov vezérezredessel, a Vörös Hadsereg vezérkarának hadműveleti főnökével kiegészülve, a tábornokok végül meg tudták győzni Sztálint, hogy a későbbi sikeres támadások előfeltétele a hatékony védelem. Sztálin május elejéig még habozott, de aztán elfogadta a SZTAVKA álláspontját. A szovjet diktátor ezáltal jóval rugalmasabb katonai vezetőnek mutatkozott, mint német ellenfele, Hitler.
A szovjet törzsek és csapatok a kurszki ívben már április közepén hozzáláttak védelmük minél alaposabb előkészítéséhez. Április 21-én Rokosszovszkij Központi Frontját arra utasították, hogy a korábbiakhoz hasonlóan a fő ellenállási vonal mögött egy 25 km mély sávot hozzon létre, és a polgári lakosságot onnan telepítse ki. A szovjet frontok a német vonalak mögött június folyamán különleges utász “romboló” dandárokat vetettek be, hogy a hidak, vasutak és egyéb fontos objektumok megtámadásával késleltessék a német felvonulást.
A kiépülő szovjet védelem alapja a páncélelhárítás lett. A szovjet csapatok a védelem egész mélységében páncélelhárító körleteket hoztak létre. A németek később ezeket Pakfrontnak hívták. A körletek általában nyolc 76,2 mm-es és négy 45 mm-es páncéltörő löveget, illetve 50-70 darab 14,5 mm-es páncéltörő puskát kaptak. A lövészszázadok páncélelhárító támpontjait zászlóaljszinten csomópontokban, az ezredeknél körletekben vonták össze. Egy átlagos páncélelhárító csomópont egy páncéltörőpuskás-századból, egy robbanóanyagokkal felszerelt árkászszakaszból, egy páncéltörő tüzérüteg négy-hat lövegéből, illetve két-három harckocsiból vagy önjáró lövegből állt. A szovjet lövészhadosztályok még az utolsó, általában harmadik védőállásuk előterében is berendeztek egy-két páncélelhárító körletet. Egy-egy lövészhadosztály a főirányban 6-12 km szélességben és 5-6 km mélységben építette ki védelmét. Ezen földmunkákon 300 ezer polgári személyt is dolgoztattak. 1943 áprilisától júniusáig csupán a Voronyezsi Front szakaszán 4200 km lövészárok és 500 km harckocsi-árok épült ki. A német páncélosok lehetséges előrenyomulásának irányait a szovjetek az első két védőövben kiterjedt aknamezőkkel (kilométerenként átlagosan 3200 élőerő elleni és harckocsiakna) és a páncéltörő ágyúk összefüggő, lehetőleg oldalazó tűzrendszerével zárták le. Több helyen távirányítással működő, földbe ásott lángszórókat és aknaként használt tüzérségi lövedékeket is elhelyeztek. A műszaki akadályrendszert gyalogsági fegyverek, géppuskák, aknavetők, tábori lövegek és rakéta-sorozatvetők tüzével fedezték. Minden első vonalban harcoló, és alaposan beásott szovjet lövészszázadot megerősítettek legalább három tábori löveggel, kilenc páncéltörő ágyúval, egy harckocsival vagy önjáró löveggel, és egy rohamutász-szakasszal. A legveszélyeztetettebb irányokban akár nyolc védőállást is kiépítettek egymás mögött.
A kurszki ív északi részén az időközben hadseregtábornokká előlépett Rokosszovszkij Központi Frontja helyezkedett el. A német 9. hadsereg fő csapásának irányában az összesen 114 ezer főt, 2934 löveget és aknavetőt, 105 sorozatvetőt és 270 páncélost számláló N. P. Puhov altábornagy 13. hadserege helyezkedett el. Ennek balszárnyán, az I. V. Galanyin altábornagy irányította 70. hadsereg 96 ezer katonája 1658 löveggel és aknavetővel, valamint 125 páncélossal ugyancsak a főirányt védte. E két hadsereg mögött, A. G. Rogyin altábornagy 2. harckocsihadseregének 3. és 16. harckocsihadteste és 11. gárda-harckocsidandára (37 ezer fő, 338 löveg és aknavető, valamint 456 harckocsi és önjáró löveg) tartalékban várakozott. A 13. hadsereg és egyben a front jobbszárnyát 84 ezer katonával, 1454 löveggel és aknavetővel, valamint 178 páncélossal P. L. Romanyenko altábornagy 48. hadserege fedezte. A német 2. hadsereg állásaival szemben P. I. Batov altábornagy 65. hadserege (100 ezer fő, 1837 löveg és aknavető, valamint 124 páncélos), illetve I. D. Csernyahovszkij altábornagy 60. hadserege (96 ezer katona, 1376 löveg és aknavető, valamint 67 harckocsi és önjáró löveg) tökéletesítette védelmét. A front alárendeltségébe utalták S. I. Rudenko altábornagy 16. légi hadseregének 1034 darabból álló repülőgép-állományát is, benne 455 vadász-, 241 csata-, 334 bombázó- és négy felderítő repülőgépet. Kurszk körzetének légvédelmét kilenc légvédelmi tüzérhadosztály 40 ezrede és tíz páncélvonat látta el. A Központi Front – tartalékaival együtt – összesen 711 ezer 575 katonával, 11 ezer 76 löveggel és aknavetővel, 246 sorozatvetővel, 1607 harckocsival és önjáró löveggel, valamint 1034 repülőgéppel várta a német 9. hadsereg támadását.
A kiszögellés déli felét N. F. Vatutyin hadseregtábornok Voronyezsi Frontja védte. Itt a német 4. páncéloshadsereg előrenyomulását a 6. gárdahadsereg (I. M. Csisztyakov altábornagy) 79 ezer 900 katonájának, 1682 lövegének és aknavetőjének, 92 sorozatvetőjének és 155 páncélosának, illetve az ennek jobbszárnyán elhelyezkedő 40. hadseregnek (K. Sz. Moszkalenko altábornagy) kellett megakadályoznia. Moszkalenko altábornagy 77 ezer fős személyi állomány, 1636 löveg és aknavető, valamint 237 harckocsi felett rendelkezett. A két összfegyvernemi hadsereg mögött, Obojanytól délre M. J. Katukov altábornagy 1. harckocsihadserege, kötelékében a 3. gépesített-hadtest, illetve a 6. és 31. harckocsihadtest 40 ezer katonával, 419 löveggel és aknavetővel, 56 sorozatvetővel és 646 páncélossal állt tartalékban. A front balszárnyát a Kempf-seregcsoporttal szemben 76 ezer 800 11fővel, 1573 löveggel és aknavetővel, 47 sorozatvetővel és 246 páncélossal M. Sz. Sumilov altábornagy 7. gárdahadserege fedezte. Mögötte V. D. Krjucsenkin altábornagy 69. hadserege (52 ezer katona, 889 löveg és aknavető) bontakozott szét. A front jobbszárnyán, a német 2. hadsereggel szemben N. E. Csibisov altábornagy parancsnoksága alatt a 38. hadsereg 60 ezer embere, 1168 lövege és aknavetője, 32 sorozatvetője és 150 páncélosa helyezkedett el. Vatutyin csapatait 881 repülőgéppel, melyekből 389 vadász-, 276 csata-, 204 bombázó- és 10 felderítő repülőgép volt, a 2. légi hadsereg (Sz. A. Krasovszkij altábornagy) támogatta. A jelentős tartalékokkal is rendelkező Voronyezsi Front július elején összesen 625 ezer 591 katonát, 8718 löveget és aknavetőt, 272 sorozatvetőt, 1836 harckocsit és önjáró löveget, valamint 881 repülőgépet számlált.
A SZTAVKA azonban semmit sem bízott a véletlenre. Mivel a tervezett szovjet nyári–őszi általános ellentámadás a kurszki védelem hatékonyságától függött, Moszkva és Voronyezs között, az arcvonal mögöttes területén jelentős hadászati tartalékokat is összevontak. A Kurszk és Voronyezs között létrehozott Sztyeppi Katonai Körzet (1943. július 9-től Sztyeppi Front) élére I. Sz. Konyev vezérezredest nevezték ki. A körzet állományába a 4. gárdahadsereg (G. I. Kulik altábornagy), az 5. gárdahadsereg (A. Sz. Zsadov altábornagy), a 27. hadsereg (Sz. G. Trofimenko altábornagy), a 47. hadsereg (P. M. Kozlov vezérőrnagy), az 53. hadsereg (I. M. Managarov altábornagy), az 5. gárda-harckocsihadsereg (P. A. Rotmisztrov altábornagy), valamint a 35. lövészhadtest, a 3. gárda-, 5. gárda- és 7. gárda-lovashadtest, a 3. gárda-gépesítetthadtest, a 4. gárda-harckocsihadtest, az 1. gépesített-hadtest és egyéb kisebb megerősítő alegységek tartoztak. Konyev alárendeltségébe utalták Sz. K. Gorjunov altábornagy 5. légi hadseregét is. A Sztyeppi katonai Körzet összesen 573 ezer 195 fővel, 8510 löveggel és aknavetővel, valamint 1639 harckocsival és önjáró löveggel rendelkezett.
Az erőviszonyok egyáltalán nem a támadásra készülő németeknek kedveztek. A szovjetek ugyanis a kurszki ívben – arcvonal-közeli tartalékaikkal együtt – 1 millió 909 ezer katonát, több mint 5000 páncélost, 33 ezer löveget és aknavetőt, illetve mintegy 2600 repülőgépet tudtak velük szembeállítani. Ennélfogva élőerőben és tüzérségben háromszoros, páncélosokban pedig csaknem kétszeres túlerővel rendelkeztek. A német felderítés csak az arcvonalban bevetett szovjet erőket tudta alaposabban felmérni, a hadászati tartalékok nagyságrendje és elhelyezkedése a német tábornokok előtt zömében rejtve maradt.
