Harcok északon és a Kubán-hídfőben
Harcok északon és a Kubán-hídfőben
A szovjet Leningrádi Front 136. lövészhadosztálya, 61. harckocsidandárja és 123. lövészdandára, valamint a Volhovi Front 18. és 372. lövészhadosztályának csapatai 1943. január 18-án délelőtt a szinyavinói magaslatoktól északra, az 1. és 5. munkás-lakótelep körzetében egyesültek, miután áttörték az Észak Hadseregcsoport (Georg von Küchler tábornagy) Leningrádtól délkeletre húzódó arcvonalát. A szovjetek még aznap visszafoglalták Schlüsselburgot is. Ennek következtében a németek elveszítették a Ladoga-tó partját, a szovjetek pedig immár egy 8-10 km széles folyosón keresztül szárazföldi kapcsolatot is létesíthettek a körülzárt Leningráddal, megszüntetve ezzel a város teljes bekerítését.
A Volhovi Front (K. A. Mereckov hadseregtábornok) ezután átcsoportosította erőit. A 2. csapásmérő hadsereg a szinyavinói magaslatok északi részét szállta meg. Ennek balszárnyán a 8., míg jobbszárnyán a 67. összfegyvernemi hadsereg állásai húzódtak. A szovjetek teljesen el akarták foglalni a magaslatokat, hogy azután Mga városán keresztül a Volhov menti német védővonal mögé kerülhessenek. A német 18. hadsereg parancsnoka, Georg Lindemann vezérezredes tudatában volt a magaslatok jelentőségének. Carl Hilpert gyalogsági tábornok vezetése alatt ezért egyesítette a Néva és a Volhov folyók között harcoló 5. hegyi-, 28. könnyű-, s a 21., 11., 212., 1. és 223. gyaloghadosztályokat. Négy másik gyaloghadosztályt a súlyos veszteségek miatt már korábban feloszlattak.
A szovjetek január 29-én csatarepülőgépek és rakéta-sorozatvetők bevetésével újabb támadást indítottak a magaslatok ellen. Ezzel megkezdődött a 2. ladogai ütközet újabb szakasza. Német megfigyelés szerint a 2,5 km-es áttörési szakaszon 35 szovjet lövész-, illetve harckocsi-zászlóalj támadott egymás után. A harmadik napon a szovjetek betörtek Szinyavino templomáig, de a 11. gyaloghadosztály ellenlökése kivetette őket a városból.
A Volhovi Front parancsnoka ekkor nyugati irányban, Mga felé a 4. és 54. hadsereget vetette be. Az 55. hadseregnek Leningrád felől kellett támadnia. A szovjet hadseregeknek Mga és Ljubany között kellett találkozniuk, hogy bekerítsék a németek északi csoportosítását. A támadás Vinyagolovótól délre február 10-én vette kezdetét. A második napon 20 nehézharckocsi támogatásával a szovjetek Klosterdorf közelében betörtek a német védelembe. 34A harmadik napon tovább nyomultak előre a ljubanyi út felé. Támadásukat azonban a német 96., 121. és 132. gyaloghadosztályok megállították, és február 23-ára visszaállították az eredeti helyzetet.
Az 55. hadsereg kolpinói támadása ugyancsak 10-én indult meg. A Ljubany felé vezető vasútvonal mentén támadó szovjetek 45., 63. és 72. lövészhadosztálya Krasznij Bornál beleütközött a spanyol katonákból álló 250. gyaloghadosztály 262. gyalogezredébe, amely a településen ásta be magát. A spanyolok 48 órán át tartották magukat, de 11-én este a szovjetek elérték a város keleti szélét. A település utcáin a súlyos harcok után 2800 halott hevert. Február 13-án a német L. hadtest négy gyaloghadosztálya ellencsapást hajtott végre, amely végül megakadályozta a Leningrádi és Volhovi Frontok Mgától délre tervezett egyesülését.
Március elejére a német 18. hadsereg arcvonalán folyó harcok hevessége csökkent. A csapatok állásaikat tökéletesítették, lőszert és felszerelést vételeztek. A szovjetek időközben, mindössze 14 nap alatt 36 km-nyi vasútvonalat építettek a Ladoga-tó déli partján, amelyen februárban 69, áprilisban 157, júniusban pedig már 369 szerelvény érkezett meg Leningrádba.
A harcok március 19-én ismét kiújultak. A 223. gyaloghadosztály Voronovo és Lodvo közötti állásait 10 szovjet lövészhadosztály, két lövész- és öt harckocsidandár rohamozta meg. A szovjetek hat km szélességben előrenyomultak. A német XXVI. hadtest bevetette tartalékát, a 21. gyaloghadosztályt, majd további három hadosztály részeit. A támadást megállították, de a korábbi állásokat már nem tudták visszafoglalni. Krasznij Bor körzetében hat szovjet lövészhadosztály, öt harckocsidandár és néhány önálló lövészzászlóalj indított támadást, hogy birtokba vegye Szablinót. Az L. hadtest három gyaloghadosztálya azonban megtartotta állásait. Április elején a bekövetkezett esős-sáros időszak megakadályozta a további jelentősebb hadmozdulatokat. A 2. ladogai ütközet ennélfogva véget ért.
Február 28-ára a német 16. hadsereg II. hadteste szovjet nyomásra teljesen kiürítette a Vörös Hadsereg által csaknem 14 hónapig támadott gyemjanszki katlant. Ezen idő alatt a németek saját adataik szerint itt 1261 szovjet páncélost lőttek ki, 416 löveget semmisítettek meg, és 125 repülőgépet lőttek le. A hadifoglyok száma megközelítette a 30 ezret. Ezzel szemben a németek mintegy 10 ezer halottat hagytak a feladott területen. A harcok emlékére 1943 áprilisában emlékjelvényt, úgynevezett “Gyemjanszk Pajzsot” alapítottak, amit a német veteránok a bal felkarjukon viseltek.
A szovjet Északnyugati Front (Sz. K. Tyimosenko marsall) nem érte be a gyemjanszki kiszögellés felszámolásával. A szovjetek vissza kívánták foglalni Sztaraja Russzát is, amely a legfontosabb település volt Vityebszk és az Ilmeny-tó között. A szovjet 34., 27., 11. és 53. hadsereg, valamint az 1. csapásmérő hadsereg március elején újabb támadásra készült. Sztaraja Russza romos városát a félkörívben elhelyezkedő X. hadtest négy gyalog- és két könnyűhadosztálya védte. Március 14-én megindult a szovjet támadás, amely immár a városért vívott 4. ütközet nyitánya volt. A harckocsikkal is megerősített támadók a második napon áttörték a 17. SS-rendőrezred állásait, de a németek sorozatvetők, rohamlövegek és tábori tüzérség bevetésével lefékezték előrenyomulásukat. A szovjetek csupán Sztaraja Russzától délre értek el jelentősebb betörést, de súlyos veszteségeik miatt március 19-én végül leállították offenzívájukat. A németek veszteségei is jelentősek voltak, csupán a Luftwaffe 14. tábori ezredével megerősített 30. gyaloghadosztály az öt nap alatt ezer katonát veszített. Sztaraja Russza viszont német kézben maradt, és a várost a nyár folyamán jelentősen megerődítették.
Tavasszal a harcok az Észak Hadseregcsoport arcvonalának legnagyobb részén csupán helyi jelentőségű összecsapások szintjén folytatódtak. Felderítő járőrök tűzharca, támpontok elleni kisebb rohamvállalkozások, tüzérségi tűz és a mesterlövészek küzdelme jellemezte a kialakuló állóharcot. A szovjetek olykor század- vagy akár zászlóalj erejű támadásokat is indítottak, hogy kipuhatolják a német védelem gyenge pontjait. A Volhov folyó mentén, Mga körzetében, illetve Leningrádtól délre nem volt ennyire “nyugalmas” az élet. A szovjetek ugyanis kisebb erőkkel végrehajtott, de heves támadásokkal próbálták javítani állásaik vonalát.
Az Észak Hadseregcsoport csapatait az 1. légiflotta 3. repülőhadosztálya támogatta. Az év első felében a 18. hadsereget 8227 bombázó- és csatarepülő-, illetve 7915 vadász- és 1113 felderítő bevetéssel, a 16. hadsereget pedig 5167 bombázó- és csatarepülő-, illetve 2879 vadász- és 1088 felderítő bevetéssel segítette harcában. A szovjet frontok arcvonala mögött 1512 alkalommal repültek német távolfelderítő repülőgépek. A szovjetek 7., 13., 14. és 15. légi hadserege ezzel szemben 16 ezer 825 esetben támadta a német 18., 9673 alkalommal pedig a 16. tábori hadsereg állásait.
A német légiflottának alárendelt 2. és 6. légvédelmi tüzérhadosztály a földi harcokból is kivette a részét. 1943 februárjában és márciusában 178 repülőgép lelövése mellett 110 harckocsi és 34 löveg megsemmisítéséről is beszámoltak. Áprilistól június végéig újabb 81 szovjet repülőgépet lőttek le. Ez a mennyiség szeptember végéig további 239 lelőtt repülőgéppel növekedett.
Már javában folyt a szovjetek kurszki ellentámadása, amikor július 22-én kezdetét vette a 3. ladogai ütközet. A szovjetek ezúttal a Kirisi–Leningrád vasútvonalat akarták elérni. Ehhez azonban a németek védelmét a szinyavinói magaslatokon át kellett törniük. A tüzérségi előkészítés után csatarepülőgépek támogatásával rohamra induló Leningrádi Front 67. hadseregének 63., 64., 45. gárda-, 11. és 43. lövészhadosztályai támadták a magaslatokat. Kelet felől, Gajtolovo körzetében a Volhovi Front 8. hadseregének 128., 314., 372., 18., 378., 256. és 364. lövészhadosztálya nyomult előre. Nyomukban a 30. harckocsidandár támadott, és a szovjetek hamarosan két km mélyen törtek be a német védelembe. A súlyos harcok mindkét felet kimerítették. Július 26-án az átcsoportosított 67. hadsereg felújította támadását, de ez három nap múlva ismét kudarcot vallott. A szinyavinói magaslatokat védő német 11. gyaloghadosztályt ugyanis időközben az 561. különleges felhasználású zászlóaljjal, a 70/I. aknavető-osztállyal, valamint a 912. rohamlövegdandár páncélosaival 35erősítették meg. Július végén a 18. hadsereg parancsnoka ide vezényelte a 121. gyalog- és a 28. vadászhadosztályt is. A magaslatoktól nyugatra áttörni igyekvő szovjetek ismét elakadtak.
A szovjet erőkifejtés súlypontját ezt követően a magaslatoktól keletre helyezték át, ahol augusztus 4-én 19 lövész- és harckocsi-zászlóalj indított támadást a német 290. és 1. gyaloghadosztály állásai ellen. Két újabb átvezényelt gyaloghadosztály segítségével a németek ezt a támadást is visszaverték. Eközben a magaslatok ellen is újabb szovjet támadás indult. A harcoló felek veszteségei egyre növekedtek: a német XXVI. hadtest 290. gyaloghadosztálya augusztus második feléig állománya egyharmadát veszítette el. A szovjetek azonban mindezek ellenére sem tudtak áttörni a magaslatokon, s augusztus 22-ig a 253 ezer 300 katonájukból 79 ezer 937 főt veszítettek. A harcok ezen körzetben csak szeptember végén csendesedtek el.
Augusztus elején az Ilmeny-tótól délre elterülő Sztaraja Russzát a német 16. hadsereg X. hadtestének 30. gyalog- és 8. vadászhadosztálya védte. A Luftwaffe felderítő repülőgépei a település közelében élénk szovjet járműforgalmat, új tüzérségi állásokat és jelentősebb csapatmozgást jelentettek. A német hadsereg-parancsnokság emiatt a 122. gyaloghadosztályt minden lehetőséggel számolva tartalékba vonta. A szovjetek augusztus 18-án meg is indították harckocsikkal és műszaki csapatokkal támogatott lövészzászlóaljaikat. A németek aznap estig 40 szovjet páncélos megsemmisítéséről tettek jelentést. A támadók csupán a 30. gyaloghadosztály előretolt állásaiba törtek be. Másnap a kevés sikert hozó támadásukat felújították, de német védők ezt is visszaverték. Augusztus 21-én az újabb szovjet támadás már a két német hadosztály csatlakozását érte, de ez sem hozott jelentősebb eredményt. A német 16. hadsereg állásait nem sikerült áttörni.
1943 őszén a német Észak Hadseregcsoport két tábori hadserege jószerével azon az arcvonalon harcolt, amelyen ezen év tavaszán is. Október elején a németek kiürítették a Volhov menti Kirisinél tartott hídfőjüket, majd október 3-ára virradóra felrobbantották az ottani vasúti hidat. Csapataik ezután a 14 km hosszú Kussinka-állásba vonultak vissza. A hadseregcsoport műszaki és építő alakulatai addigra elkészítették a 74 km hosszú Mga-állást is, amelyet 1872 tüzelőállásával egy esetleges visszavonuláskor felvételi állásként kívántak hasznosítani.
Október közepén az Északi Hadseregcsoport 44 gyaloghadosztállyal, összesen 601 ezer katonával, 2389 löveggel és 146 (ebből 108 bevethető) páncélossal, illetve főleg rohamlövegekkel rendelkezett. A szembenálló szovjet hadseregek állományában a német felderítés 94 lövészhadosztályt s 25 különféle harckocsi-alakulatot figyelt meg. Létszámuk 959 ezer fő volt, nehézfegyverzetüket pedig többek között 650 páncélos és 3680 löveg alkotta.
A szovjet Kalinyini Front október 6-án megindított támadása előtt a német légi felderítés nem fedezte fel, hogy az Észak és Közép Hadseregcsoportok csatlakozásával szemben a szovjet 3. és 4. csapásmérő hadsereg 47., 357. és 360. lövészhadosztálya, valamint 143. és 236. harckocsidandára már felkészült a támadásra. A 16 km szélességben támadó szovjetek legázolták a Közép Hadseregcsoport 3. páncéloshadseregének II. Luftwaffe tábori hadtestét, és a résen keresztül bevetett 21. gárda-lövészhadosztály és a 78. harckocsidandár a 16. hadsereg jobbszárnya mögé próbált kerülni. Egy 30 harckocsiból és tehergépkocsikkal szállított lövészekből álló szovjet előrevetett osztag a déli órákban betört a már kiürített Nyevel városába. A német 58. gyaloghadosztály harccsoportjai végül három km-re a várostól megállították a szovjetek főerőit. Ekkorra azonban a két német hadseregcsoport között már öt km-es hézag keletkezett. Miután a hadseregcsoport és a 16. hadsereg parancsnoksága ezt észlelte, Küchler tábornagy parancsot adott Nyevel visszafoglalására. Ezzel együtt a fenyegetett arcvonalszakaszra irányította a 122. gyaloghadosztályt, a 285. biztosító hadosztály 386. ezredét és a Tiger nehézharckocsikkal felszerelt 502. nehézpáncélos-osztályt is. Az ellencsapást október 7-ére tervezték, de el kellett halasztani, mivel a támogató tüzérség nem készült fel idejében. Az 58. gyaloghadosztály október 8-án támadást indított ugyan Nyevel felé, de azt a szovjetek a megindulási állásaiba verték vissza.
Az Észak Hadseregcsoport déli szárnyán harcoló szétzilált 263. gyaloghadosztályt folyamatos szovjet támadások érték. A XXXXIII. hadtest ugyan meg tudta akadályozni, hogy a szovjetek észak felé teret nyerjenek, de a Közép Hadseregcsoporttal való kapcsolatot képtelen volt helyreállítani. A hadseregcsoport főparancsnoka ekkor arra kérte Walter Braemer lovassági tábornokot, a keleti területek (Ostland) Wehrmacht-parancsnokát, hogy minden rendelkezésre álló rendőr- és partizánvadász köteléket összpontosítson Erich von dem Bach-Zelewski SS-Obergruppenführer parancsnoksága alatt a korábbi lett határ védelmére, és vesse be azokat a két hadseregcsoport között táguló résbe. Időközben a német I. hadtest négy gyaloghadosztályát is kivonták Volhov menti állásaiból, és Nyevelhez csoportosították át.
Október közepén a szovjet 3. csapásmérő hadsereg (K. Ny. Galickij altábornagy) 13 lövészhadosztálya, két harckocsi- és három lövészdandára, egy tüzérdandára és hat önálló géppuskás-tüzérzászlóalja az Iván-tó körzetében támadott. A 28. lövészhadosztály és a 100. lövészdandár a 69. gyaloghadosztály állásait rohamozta. A németek sikeresen védekeztek, és mindkét fél veszteségei súlyosak voltak. A harcok hamarosan elcsitultak.
A német I. hadtest ezalatt azt tervezte, hogy újra felveszi a kapcsolatot a Közép Hadseregcsoport IX. hadtestével. A szovjet 3. csapásmérő hadsereg időközben az Iván-tó körzetében, súlyponttal Nyeveltől délnyugatra védelembe ment át. A szovjet hadsereg parancsnoka innen akart a német védelem mögé kerülni, majd átvágva a Nyevel–Polock vasútvonalat, a Rosszon környéki partizánokkal egyesülni, s végül délnyugat felől átkarolni az I. hadtestet. Ehhez a hadsereg további erősítéseket is kapott.
Október 27-én a német légi felderítés a két hadseregcsoport közötti résben és az I. hadtest arcvonalán jelentős szovjet csapatösszevonásokat figyelt meg. Az Észak Hadseregcsoport emiatt a Nyevel környéki tavak erdős vidékére vezényelte utolsó tartalékait is. November elején a szovjet 3. és 4. csapásmérő hadsereg, kihasználva a felderítést nehezítő ködöt, támadást indított az Iván-tó és Nyevel körzetében. Az I. hadtest védelmét az is veszélyeztette, hogy a szovjetek Novoszokolnyiki felől is támadásba 36lendültek. A 16. hadsereg új parancsnoka, Christian Hansen tüzérségi tábornok, és a hadseregcsoport főparancsnoka ezt követően további zászlóaljakat volt kénytelen elvonni a még nem támadott arcvonalszakaszokról.
Az I. hadtest 122. gyaloghadosztálya és 502. nehézpáncélos-osztálya november 6-án még sikeresen verte vissza a 11. lövészhadosztály és a 3. harckocsidandár támadásait, de másnap a szovjetek már átkarolták a hadtestet. A 16. hadseregnek minden zászlóaljára szüksége volt, hogy a legdélebbre harcoló hadteste bekerítését valahogy megakadályozza. A Közép Hadseregcsoporttal való egyesülés céljából indítandó támadásra ennélfogva nem maradt lehetőség.
A Nyevel környéki arcvonalszakaszt hamarosan a tíz nap után 2. Balti Fronttá átkeresztelt Balti Front (M. M. Popov hadseregtábornok) vette át. A 3. csapásmérő, 6. gárda- és 16. összfegyvernemi hadsereg a várostól délre felkészült, hogy átkarolja az Észak Hadseregcsoport 16. hadseregének déli szárnyát, és ezzel megteremtse a feltételeit az 1944 januárjában Leningrádból indítandó hadászati támadásnak.
A szovjetek nyugati irányú előrenyomulásukat is folytatták. A 2. Balti Front harckocsi-alakulatai legtöbbször csak a német, lett és észt karhatalmi erők 19 zászlóaljával és két tüzérosztályával kerültek szembe. A 128. harckocsidandár, valamint a 115., 146. és 245. lövészhadosztály erői behatoltak a német harccsoportok közötti résen. A 16. hadsereg emiatt három gránátos-zászlóaljat kénytelen volt légi úton Idrica körzetébe szállítani.
A németek helyzete egyre kritikusabbá vált. November 13-án a szovjetek elérték a novoszokolnyiki magaslatokat, és útközben egy jelentősebb német lőszerraktárt is zsákmányoltak. Az I. hadtest körül ezáltal csaknem bezárult a gyűrű, bár a 81. és 329. gyaloghadosztály erői átmenetileg megállították a támadókat.
A Közép és Észak Hadseregcsoport közötti rés hovatovább a keleti arcvonal egészét fenyegette. Az OKH ezért utasította a két német hadseregcsoportot, hogy saját erőivel zárja le azt. Ennek érdekében Küchler tábornagy és törzse Novoszokolnyiki déli előteréből dél felé támadást tervezett. Végrehajtására a 16. hadsereget három gyaloghadosztállyal erősítették meg. A november 22-én megindított “Bekassine” hadművelet azonban a Luftwaffe csatarepülőgépeinek támogatása ellenére kudarcot vallott. A 81. gyaloghadosztály a 115. lövész- és a 18. gárda-lövészhadosztályt ugyan a Bereszno-tó mögé szorította vissza, de november 25-én kénytelen volt leállítani támadását.
Az I. hadtest 23. és 32. gyaloghadosztálya december 1-jén támadást indított a Jaszno-tó felé, de öt km-nyi nyugati irányú előrenyomulás után a támadás kifulladt, mivel nyugat felől az átcsoportosított 16. páncéloshadosztály találkozó irányú támadása elmaradt. A szovjetek a 23. gyaloghadosztályt emiatt vissza is szorították, ezért a németek december 8-án leállították sikertelen támadásukat. Az I. hadtest visszavonult a “Luchs” (Hiúz) állásba, amely nyugat-keleti irányban húzódott Novoszokolnyiki és a VIII. hadtest balszárnya között.
A 2. Balti Front december 16-án déli irányból támadást indított a “Luchs” állás ellen. Az állásokat védő három német gyaloghadosztályt 10 lövészhadosztály, egy tüzérhadosztály és öt harckocsidandár rohamozta meg. A szovjetek betörését követően a németek főharcvonalukat visszavonták. Az 58. és 122. gyaloghadosztály veszteségei súlyosak voltak, ám a szovjetek is 106 harckocsijukat veszítették el a három nap alatt. A szovjet 3. csapásmérő hadsereg végül mégis felhagyott az I. hadtest bekerítésével, amiért parancsnokát hamarosan le is váltották. A hadseregcsoport ezután azokat a karhatalmi, SS- és rendőralakulatokat, amelyek az év végén megpróbáltak legalább valamilyen laza kapcsolatot létesíteni a két szétválasztott német hadseregcsoport között, a 132. gyaloghadosztállyal erősítette meg.
Mivel az Észak Hadseregcsoport állásai zömében megszilárdultak, viszont a délebbre harcoló német hadseregcsoportok helyzete folyamatosan romlott, az OKH erőket vont el északról. 1943 második felében összesen 13 hadosztályt vezényeltek el innen. 1943 és 1944 fordulóján további két seregtest követte ezeket. A hadseregcsoport mégis több katonával várta az 1944. esztendőt, mint amennyivel 1943 elején rendelkezett. 1943 folyamán 248 ezer 650 fős élőerő-veszteség ellenében ugyanis 360 ezer 400 katona érkezett pótlásként.
A hadseregcsoport legjelentősebb közbeeső védelmi vonalán, a “Panther” állás kiépítésén december végén 15 ezer műszaki katona, 7500 munkaszolgálatos és 24 ezer polgári személy dolgozott. A védelmi terepszakasz északi része a Finn-öböl közelében fekvő Narvától a Csúd-tó északkeleti és délkeleti csücskén, Pszkovtól (Pleskautól) keletre egészen Nyevel északi körzetéig vezetett. A szeptembertől folyó munkálatok során 39,9 km harckocsi-árkot, 38,9 km lövészárkot, 251,1 km-nyi drótakadályt és 1346 tüzelőállást alakítottak ki.
A keleti hadszíntér legdélebbi arcvonalszakaszán, a Kubán folyó mentén Hitler mindenképpen egy hídfőt akart tartani, hogy ezzel fenntartsa a kaukázusi olajmezők fenyegetettségét. 1943 januárjában a visszavonuló német 17. hadsereg (Richard Ruoff vezérezredes) ezért azt a feladatot kapta, hogy továbbra is védje az úgynevezett Kubán-hídfőt. A hadsereg XXXXIX. hegyihadteste (Rudolf Konrad, a hegyicsapatok tábornoka) az úgynevezett Gótfő (Gotenkopf) állást január végén szállta meg.
Február 2-án reggel a szovjetek fekete-tengeri flottájának két cirkálóból, három sorhajóból, két torpedórombolóból, három ágyúnaszádból és számos partra szállító hajóból álló tengeri köteléke behatolt a Novorosszijszktól délre elterülő vizekre. Mielőtt a németek megakadályozhatták volna, két nappal később az Észak-kaukázusi Front (I. I. Maszlenyikov vezérezredes) 165. lövészdandára, a front-közvetlen légideszant-ezred, egy önálló géppuskás-zászlóalj, az 563. harckocsi-zászlóalj, a 29. páncéltörő tüzérezred, valamint a 83. és 255. tengerészgyalogos-dandár erői pedig Novorosszijszktől nyugatra, Juzsnaja Ozerejkánál szálltak partra. A szovjeteket igen erős géppuska-, aknavető- és tüzérségi tűz fogadta. Csupán 1500 katonának és 16 harckocsinak sikerült átmenetileg beásnia magát. Háromnapos ádáz küzdelem után a németek ezt a hídfőt felmorzsolták. Az eredetileg kisegítő vállalkozásnak szánt akció a fontos kikötővárostól délre viszont sikerrel járt, és 275 szovjet tengerészgyalogos kisebb hídfőt alakított ki. Tíznapos heves harc után a szovjetek hídfője 37már 15 km hosszú és 8 km mély volt. Noha február végén a szovjetek a további támadásokat leállították, a németek nem tudták felszámolni a hídfőt. A németek Novorosszijszk körzetét azért akarták biztosítani, hogy távol tarthassák a szovjet Fekete-tengeri Flottát a Krímtől.
Időközben a 17. hadsereg minden nélkülözhető felszerelést és személyi állományt átszállított a Krím-félszigetre. Március 8-ig 10 ezer 84 szovjet hadifogoly, 10 ezer 290 orosz polgári személy és a leváltott hadosztályok 101 ezer 384 katonája hagyta el a Kubán-hídfőt. A német légierő 62 ezer 647 katonát szállított el.
Április elején Ruoff vezérezredes a következő csapatokkal védte tovább a hídfőt. A 17. hadsereg jobbszárnyán a román Lovashadtest 6. és 9. lovashadosztálya a Krímmel szemközt, a Tamany-félszigeten foglalt állást. Ennek balszárnyán a német V. hadtest román 10., illetve német 73. és 125. gyaloghadosztálya helyezkedett el. A 4. hegyihadosztály éppen beérkezőben volt. A XXXXIV. hadtest 9. gyaloghadosztálya, valamint 97. és 101. vadászhadosztálya pedig a Krimszkaja körül szétbontakozott román 3. és 19. gyaloghadosztályokkal tartott kapcsolatot. A hadsereg balszárnyát a XXXXIX. hegyihadtest 50. és 370. gyaloghadosztálya alkotta.
Április elején az V. hadtest “Neptun” fedőnéven támadást tervezett a Novorosszijszktól délre húzódó partszakasz megtisztítására. A hadtest három erős hadosztály-harccsoportot alakított ki, amelyek feladata a szovjet hídfőtől délnyugatra emelkedő Miszhako-hegy elfoglalása volt. Az erdős-hegyes terepen súlyos harcok folytak, de a kiválóan védekező szovjet lövészeket és tengerészgyalogosokat nem sikerült kivetni állásaikból. Április 21-én a németek fel is hagytak a veszteségterhes próbálkozásokkal. Május végén leginkább a XXXXIV. hadtest arcvonalán folytak heves harcok, ahol a szovjetek próbáltak előrenyomulni, de nem jártak eredménnyel.
A Kubán-hídfőben levő német–román csapatoknak alig volt légi támogatása. A 9. légvédelmi tüzérhadosztály 16 darab 8,8 cm-es, valamint 15 darab 3,7 cm-es és 2 cm-es ütege viszont komoly tűzerőt jelentett a földi, és korlátozott mértékben a tengeri célok ellen is.
Júniustól a szovjetek figyelme a kurszki ív felé fordult, és tartalékaikat is oda irányították. Ennek ellenére a Kubán-hídfőben továbbra is folytak kisebb, ám annál hevesebb főleg felderítő-, illetve roham-vállalkozások. Június 17-én a 17. hadsereget új parancsnoka, Erwin Jaenecke, a műszaki csapatok tábornoka vette át.
Miután augusztusban a szovjetek ellentámadása a Dél Hadseregcsoport erőit visszaszorította, Manstein tábornagy szeptember 3-án javasolta Hitlernek, hogy készítsék elő a Kubán-hídfő kiürítését. A 17. hadsereg hozzálátott, hogy a német haditengerészet (Kriegsmarine) bevonásával kidolgozza a kiürítés tervét. A Kercs-félsziget irányába négy kikötőből négy hajóútvonalat jelöltek ki. A hídfő kiürítése szeptember 7-én vette kezdetét.
Az Észak-kaukázusi Front 248 ezer 700 katonával, 20 lövészhadosztállyal, öt lövészdandárral és két harckocsidandárral szeptember 10-én támadást indított a német–román művelet megakadályozására. A szárazföldi csapatokat a 4. légi hadsereg támogatta. A 18. hadsereg (K. N. Leszelidze altábornagy) megpróbálta megakadályozni a német–román erők távozását, és ennek érdekében Novorosszijszktól északra, valamint a kikötőváros közvetlen közelében még az első napon újabb partraszállást hajtott végre. A német 4. hegyihadosztály és a 73. gyaloghadosztály nem tudta feltartóztatni a szovjeteket, ezért szeptember 16-ára virradóra kiürítették a várost.
A 17. hadsereg időközben több közbeeső állást is kialakított a Tamany-félsziget felé. Ezek közül a legkeletibb az úgynevezett “Kis-Gót-vonal” volt. A csapatok elszállítását az utóvédharcokat folytató hadosztályok biztosították. A különleges terepadottságok miatt a szovjet 9. és 56. hadsereg csupán arcból intézhetett támadást a németek védelmi vonala ellen, ez pedig meglehetősen lelassította előrenyomulásukat.
Október elején az egyre szűkülő Kubán-hídfőt három gyaloghadosztályával, egy vadász- és egy hegyihadosztályával már csak a 17. hadsereg V. tábori és XXXXIX. hegyihadteste védte. A román Hegyihadtest két hadosztálya a Tamany-félszigetet biztosította. A német zászlóaljak fokozatosan vonultak vissza a Kercs-félsziget felé. Eközben több megerődített terepszakaszt is védtek, sorrendben a Berlin-, München-, Breslau- és Stuttgart-vonalat.
Október 9-én reggel 7 órakor a szovjet 56. hadsereg egységei teljesen birtokba vették a Tamany-félszigetet. Ezzel az utolsó német katona is elhagyta a Kubán-hídfőt. A szovjet front 30 nap alatt a visszavonuló ellenséget üldözve 150 km-t nyomult előre. Eközben 65 ezer 510 katonát, 111 páncélost, 70 löveget és aknavetőt, valamint 270 repülőgépet veszített.
Négy hét alatt a német haditengerészet a 17. hadsereg 239 ezer 669 katonáját, 16 ezer 311 sebesültet, 27 ezer 456 polgári személyt, 21 ezer 230 gépjárművet, 74 páncélost, 1185 löveget, 74 ezer 657 lovat és 115 ezer 477 tonna hadianyagot szállított át a Krím-félszigetre. Szovjet adatok szerint eközben 70 német hajó süllyedt el, vagy rongálódott meg. A Luftwaffe 15 ezer 661 főt légi úton evakuált. Hitler még 1943. szeptember 20-án Kubán Pajzsot alapított a harcokban részt vett katonák számára.
A szovjet Észak-kaukázusi Front 18. hadseregének deszantja, nevezetesen a 318. lövészhadosztály, a 255. lövészdandár egy zászlóalja és a 386. önálló tengerészgyalogos-zászlóalj november 1-jén partra szállt a Kercsi-félsziget nyugati részén, a Kercstől délre fekvő Eltyigen körzetében, és egy hat km széles és két km mély harcászati hídfőt alakított ki. A német V. hadtest páncélosokkal támogatott ellenlökései kezdetben sikertelenek maradtak, de később mégis felszámolták a szovjet állásokat. November 3-án az 56. hadsereg 11. gárda-lövészhadteste is partra szállt a félsziget északkeleti csücskén, Majaktól délre. A német ellenlökések itt is védelembe kényszerítették a szovjeteket, de a hídfőt felszámolni már nem tudták. A harcok december 11-ig tartottak, melyek során a szovjet front (1943. november 20-tól Önálló Tengermelléki Hadsereg), a Fekete-tengeri Flotta, valamint az Azovi-tengeri Flottilla részei 150 ezer katonájukból 27 ezer 397 főt veszítettek.
A német utászcsapatok a “Tájfun” fedőnevű égő gázkeveréket a harkovi sikertelen kísérlet után a Kercsi-félszigeten alkalmazták újra, amellyel a megerődített támpontokban és épületekben ellenálló szovjetek ellen harcoltak. 38A szovjetek ezt az embertelen, lángszóró-hatású fegyvert vegyi harcanyagnak tekintették. A világháború után a bevetését elrendelő, s hadifogságba esett Jaenecke tábornokot ezért először halálra ítélték, ám 1955 októberében mégis elengedték.
A német szárazföldi haderő a keleti hadszíntéren 1943 szeptemberében 20 ezer 432 halottat, 87 ezer 709 sebesültet és 13 ezer 104 eltűntet; októberben 25 ezer 909 halottat, 110 ezer 669 sebesültet és 15 ezer 469 eltűntet, novemberben pedig 29 ezer 535 halottat, 124 ezer 602 sebesültet és 26 ezer 745 eltűntet jelentett. Az év utolsó hónapjában a német élőerő-veszteségek kissé mérséklődtek, a meghaltak számát 20 ezer 28, a sebesültekét 77 ezer 277, az eltűntekét pedig 8352 főben állapították meg.
Az 1943. esztendő végén a keleti hadszíntér két legnagyobb hadviselő fele az alábbi erőkkel rendelkezett:
Wehrmacht
|
Vörös Hadsereg
| |
|---|---|---|
Élőerő
|
2 millió 468 ezer 500 fő
(+ 706 ezer szövetséges katona)
|
6 millió 394 ezer 500 fő
|
Harckocsi és rohamlöveg/
önjáró löveg |
2053 harckocsi, 1006 rohamlöveg
(ebből bevethető
1043 harckocsi és 586 rohamlöveg)
|
5800
(további 18 ezer 600 legyártva)
|
Löveg és aknavető
|
8037
|
101 ezer 400
|
Repülőgép
|
3000
|
13 ezer 400
|
)
39A német 24. páncéloshadosztály motorkerékpáros felderítő osztagát ellenséges tűz éri 1943 nyarán (HTM, 39269, RDV).
)
Német Panzer IV harckocsik állása 1943 nyarán (HTM, 39674, Scherl Bilderdienst).
)
Német Panzer IV harckocsik támadása a kurszki csatában Orjoltól délre (HTM, 39668, Weltbild).
)
A német 6. páncéloshadosztály 11/8. páncélosszázadának Panzer IV harckocsija Belgorod körzetében 1943 júliusában (HTM, 39669, HH).
)
Kilőtt szovjet KV–1 nehézharckocsi (HTM, 86571).
)
Német 2 cm-es légvédelmi gépágyú a kurszki csatában (HTM, 4451).
)
40Álcázott német rohamjárőr támadás előtt (HTM, 39326, OKW-Foto).
)
Német Tiger E nehézharckocsik és gyalogság 1943 nyarán a kurszki csatában (HTM, 39661).
)
Német terepjáró személygépkocsi Harkovtól nyugatra 1943 nyarán (HTM, 39346, Weltbild).
)
Német Tiger E nehézharckocsi egy patakon gázol át 1943 nyarán. A tornyon látható horogkeresztes zászló a saját repülőgépeknek segít az azonosításban (HTM, 39662, Weltbild).
)
Álcázott német vezetési pont, a háttérben ikercsövű légvédelmi géppuska (HTM, 4371, Weltbild).
)
Egy Waffen-SS alakulat 2 cm-es négycsövű légvédelmi gépágyúja 1943 júliusában (HTM, 39960, Weltbild).
)
41Magyar 35 M 2 m-es légvédelmi távmérő 1943 nyarán a keleti hadszíntéren (HTM, 5045, Hdt. Szd.).
)
Bombaszállítás egy német Ju 88 bombázó-repülőgéphez 1943 májusában (HTM, 4778).
)
Német Ju 87 zuhanóbombázó-repülőgép Vinnyicában 1943 nyarán (HTM, 73771).
)
A magyar 2. repülődandár Bf 109 vadászrepülőgépei 1943 nyarán (HTM, 76232).
)
Magyar és német Bf 109 vadászrepülőgépek Vinnyicában (HTM, 73768).
)
42Szovjet csapatok Novorosszijszk kikötőváros körzetében 1943 szeptemberében (HTM, 9236).
)
Német Panzer 38(t) harckocsi biztosító feladattal a Krímben 1943 őszén (HTM, 39701, HH).
)
Német 8,8 cm-es légvédelmi ágyúk a keleti hadszíntér északi szakaszán. A mellvéd alatt a tárolt lőszer látható (HTM, 4963, OKW-Foto).
)
A magyar 5/1. vadászrepülő-osztály repülőgépei Umanyban 1943 őszén. Az alakulat 1943. május-november között 1560 bevetést hajtott végre (HTM, 73783).
)
Német He 129 páncélvadász-repülőgép Poltavában 1943-ban (HTM, 73750).
)
Német hegyivadászok Nyikopol körzetében 1943 szeptemberében (HTM, 41703).
)
43Német gránátosok ellenőrzik fegyverzetüket, mielőtt járőrszolgálatra indulnának 1943 őszén (HTM, 39547, Scherl Bilderdienst).
)
Szovjet csapatok átkelése a Dnyeperen Kijev körzetében 1943 októberében (HTM, 2999).
)
A Kijev környéki harcokban elfogott német katonák menete egy kilőtt német StuG. III G rohamlöveg előtt halad el 1943 novemberében (HTM, 54344).
)
Német gránátosok a visszafoglalt Zsitomirban 1943 decemberében (HTM, 39175).
)
Német Panzer IV harckocsi 1943 telén (HTM, 82160).
