A jobb parti Ukrajna felszabadítása
A jobb parti Ukrajna felszabadítása
A Vörös Hadsereg 1943 végéig a német szövetségi rendszer által elfoglalt 1 millió 926 ezer km2 szovjet földnek immár több mint a felét, 1,02 millió km2-nyi területet felszabadította. A szovjet fegyveres erők Legfelsőbb Főparancsnoksága Főhadiszállása 1943. december elején megküldte a csapatoknak a háború harmadik telére kidolgozott hadműveleti terveket. A SZTAVKA fő célkitűzése az volt, hogy északon a német csapatokat visszaszorítják Leningrád megközelítési útvonalairól, középen visszafoglalják Belorussziát, délen pedig ismét birtokba veszik Ukrajnát és a Krímet.
Délen az 1., 2., 3. és 4. Ukrán Front december 24-én indította meg támadását a Dnyeper nyugati partján elfoglalt hídfőkből. A csapatok összesen 2 millió 406 ezer 100 katonát, 188 lövész-, lovas- és légideszant-hadosztályt, 19 harckocsi-, illetve gépesített-hadtestet, 13 különféle dandárt és öt megerődített körletet vetettek be a hadművelet megkezdésekor. A tél Ukrajnában kevésbé volt embert próbáló, mint az orosz sztyeppéken, így a harccselekményeket megszakítás nélkül folytathatták. Az öt hadműveletből álló bevezető támadás-sorozat súlypontját a szovjetek úgy igyekeztek álcázni, hogy a nagyobb gépesített- és tüzér-magasabbegységeket sokszor egyik fronttól a másikhoz vezényelték.
Az első két hadműveletet Vatutyin hadseregtábornok 1. Ukrán Frontja és Konyev hadseregtábornok 2. Ukrán Frontja hajtotta végre. A szovjetek folyamatosan szélesítették a Dnyeper menti hídfőket. December 24-én Vatutyin álcázva megerősített csapatai, nevezetesen az 1. gárda-, a 13., a 18., a 27., a 38., a 40. és 60. összfegyvernemi hadsereg, valamint 1. és 3. harckocsihadsereg; összesen 62 lövész-, egy légideszant-, három lovashadosztály, hat harckocsi-, és két gépesített-hadtest, öt önálló harckocsidandár végül kitörtek hídfőjükből, hogy végrehajtsák a Zsitomir–Bergyicsev irányú támadó hadműveletet. Az 1. harckocsihadsereg a támadás kezdetekor 42 ezer katonával, 546 üzemképes harckocsival és önjáró löveggel, továbbá 585 löveggel és aknavetővel rendelkezett. A 3. gárda-harckocsihadseregnek kezdetben 380 bevethető páncélosa volt.
December végén az 1. Ukrán Front csapatai 30 km szélességben törték át a német 4. páncéloshadsereg védelmét a Kijev–Zsitomir útvonal mentén. A Dél Hadseregcsoport főparancsnoka, Manstein tábornagy ezért az 1. páncéloshadsereg négy hadosztályát átcsoportosította a Dnyepertől Umany és Vinnyica körzetébe, hogy azok oldalba támadják a szovjet csoportosítást. Január 4-én a szovjet harckocsik Szárni körzetében elérték a korábbi szovjet–lengyel határt, majd január 11-én elfoglalták a várost. Bergyicsevet az 1. harckocsihadsereg és a 18. hadsereg erői csak súlyos harcok közepette, Vatutyin beavatkozása után január 5-én vették birtokba.
A németeknek jelentős nehézségek árán, végül még céljuk elérése előtt, mégis sikerült megállítani a szovjet 1. harckocsi- és 3. gárda-harckocsihadsereget. Ellencsapásuk következtében a szovjet 38. és 40. hadsereg, valamint 1. harckocsihadsereg helyenként 30 km-t is visszavonult. Január 14-ig az 1. Ukrán Front 831 ezer katonájából 100 ezer 18 főt veszített. Az 1. harckocsihadsereg február 1-ig – szovjet adatok szerint – hatalmas veszteségeket szenvedett; feltöltésekkel együtt 1317 páncélosa esett ki, ebből 1056 harc közben. A 3. gárda-harckocsihadseregnek január 8-ára csak 59 harckocsija és 26 önjáró lövege maradt.
Konyev hadseregtábornok 2. Ukrán Frontja január 5-től nyugati irányban nyomult előre. A szovjetek 50 perces tüzérségi és légi előkészítés után indították meg rohamukat. Az 53. hadsereg és az 5. gárdahadsereg az 5. gárda-gépesített- és 7. gépesített-hadtest páncélosainak támogatásával az első nap végére 24 km szélességben 4-24 km mélyen hatolt be a német állásokba.
A német 8. hadsereg védelmének áttörése azonban nem sikerült mindenütt könnyedén. A 7. gárdahadsereg heves német ellenlökésekbe ütközött, támogatására a front parancsnoka ezért a 356 harckocsival és önjáró löveggel rendelkező 5. gárda-harckocsihadsereget is bevetette. A védelem harcászati mélységének áttörése csak a második napon sikerült, de a szovjetek már az első napon legkevesebb 139 páncélost veszítettek. Az 5. gárda-harckocsihadsereg 29. harckocsihadteste, valamint a 29. és 50. lövészhadosztály január 8-án a német 3. páncélos-, 10. páncélgránátos- és 376. gyaloghadosztállyal szemben birtokba vette Kirovográdot.
A németek a 11., 13. és 14. páncéloshadosztállyal késedelem nélkül ellencsapást indítottak, amelyek saját adataik szerint 150 szovjet harckocsit és önjáró löveget lőttek ki. Miután a térségbe vezényelték a 3. páncélos-, illetve a Grossdeutschland páncélgránátos-hadosztályt is, az arcvonal átmenetileg megszilárdult. A szovjetek támadása következtében azonban két német hadtest a Dnyeper mentén, Korszuny-Sevcsenkovszkij körzetében elszigetelődött, éppen ott, Velikij Bukrinnál, ahol korábban a szovjetek első dnyeperi hídfőjüket elfoglalták.
A zömtől elvágott német hadtestek megsemmisítésére az 1. és 2. Ukrán Front január 24-én megindította a korszuny-sevcsenkovszkiji hadműveletet. A két front 46tevékenységét Zsukov marsall hangolta össze. A Kijevtől délkeletre kialakult német arcvonal-kiszögellés az 1. páncéloshadsereg és a 8. tábori hadsereg csatlakozásán helyezkedett el. Ez volt a Dnyeper folyam utolsó, még német kézben maradt szakasza. Hitler ragaszkodott ennek megtartásához, ezért nem engedélyezte Manstein tábornagynak a csapatok visszavonását.
Az 1. Ukrán Front északnyugatról, a 2. Ukrán Front délkeletről indított támadást a német csoportosítás könnyűnek látszó bekerítése céljából. Konyev csapatai zömét rejtve 100 km-rel északabbra, Korszuny-Sevcsenkovszkijtól délkeletre összpontosította. Január 24-én a 2. Ukrán Front 4. gárda- és 53. hadserege támadásba lendült, és felzárkózott a tüzérség tűzhengerére. A szovjetek öt km mélyen törtek be a német állásokba. Másnap reggel Konyev bevetette az 5. gárda-harckocsihadsereg 236 páncélosát is, amelyek az összfegyvernemi hadseregek harcrendjén keresztül nyugat felé nyomultak előre.
Az 1. Ukrán Front a kiszögelléstől északnyugatra csak január 26-án indította meg támadását. A németek ezen a terepszakaszon sokkal inkább megnehezítették a szovjetek dolgát, pedig itt vetették be az újonnan felállított 6. harckocsihadsereget is, mely A. G. Kravcsenko altábornagy vezetése alatt összesen 204 harckocsival és önjáró löveggel rendelkező, egy-egy gyengén feltöltött harckocsi-, illetve gépesített-hadtestből állt. A 6. harckocsihadsereg 5. gépesített-hadtestének egy előrevetett osztaga, nevezetesen a 233. harckocsidandár, az 1228. önjáró tüzérezred, illetve egy-egy gépkocsizó lövészzászlóalj és páncéltörő tüzérüteg január 27-én este megtisztította Liszjankát, majd január 28-án reggel Zvenyigorodkánál felvette a kapcsolatot az 5. gárda-harckocsihadsereggel. A német XI. hadtest (Wilhelm Stemmermann tüzérségi tábornok) és XXXXII. hadtest (Theobald Lieb altábornagy, megbízott parancsnok) körül ezzel bezárult a külső gyűrű. A két hadtest mintegy 54 ezer fős bekerített állományát nyolc gyenge gyaloghadosztály részei, az 5. Wiking SS-páncéloshadosztály zöme, az ennek alárendelt Wallonie SS-önkéntes-rohamdandár, a Narva SS-önkéntes-páncélgránátos-zászlóalj, valamint kisebb hadsereg- és hadtest-közvetlen alakulatok alkották.
A bekerítés külső arcvonalán az 1. Ukrán Front 47. lövészhadtestével megerősített 6. harckocsihadseregét, továbbá Zvenyigorodkától Vodjanojéig a 2. Ukrán Front 53. hadseregének 49. lövészhadtestével és 5. műszaki dandárával megerősített, 173 páncélossal rendelkező 5. gárda-harckocsihadseregét alkalmazták. A harckocsihadseregeket védelembe rendelték, és azt az utasítást kapták, hogy a támadó német páncéloscsapatok ellen aknamezőket és egyéb műszaki zárakat létesítsenek. A belső arcvonalat a szovjet 27., 52. összfegyvernemi és 4. gárdahadsereg alkotta. A német nyelvű szak- és memoárirodalomban a két hadtest küzdelmének története a “cserkasszi katlan” elnevezés alatt található meg. Ezen eseménysorozatnak Cserkasszi városához valójában vajmi kevés köze volt, hiszen e település már korábban a szovjet vonalak mögé került.
A két hadtest védelmét a XI. hadtest parancsnoka, Stemmermann tüzérségi tábornok a róla elnevezett hadtest-csoport (Gruppe Stemmermann) élén irányította. Hitler rádión tiltotta meg a kitörést. A tábornok a kapott parancs ellenére felhagyott a Dnyeper partjának védelmével, inkább körvédőképes állásokba vonta vissza katonáit. A bekerítés arcvonala kezdetben mintegy 250 km hosszú volt. A 2. Ukrán Front 13 lövészhadosztálya, három lovashadosztálya és 138 páncélosa folyamatosan támadta a katlant, és a szovjetek február 10-ig a bekerítés Korszuny körüli nyugati felét birtokba is vették. A mintegy 2000 lövegből álló szovjet tüzérség ekkorra már az egész katlant tűz alatt tarthatta. Konyev csapatai is már egy 20×45 km-es területre szorították össze a német védőket, akik naponta átlagosan 300 halottat és sebesültet veszítettek, azonban továbbra is folytatták az ellenállást.
A német légierőnek számos tisztet és szakembert sikerült kimenekíteni a bekerítésből, a szállító repülőgépeikkel pedig utánpótlásról is gondoskodtak. Február 9. és 14. között az ostromlottak átlagosan 185 tonna, két hét alatt összesen 2026 tonna lőszer-, üzemanyag- és élelemellátmányt kaptak légi úton. Eközben 32 német szállító repülőgép veszett oda. Az időjárás rosszabbra fordulásával az utánpótlás mennyisége azonban jelentősen csökkent.
Manstein tábornagy már február elején ellencsapásra készült. A bekerített hadtestek felmentésére az 1. páncéloshadsereg keleti szárnyán, Umany északkeleti körzetében összevonták a III. páncéloshadtest 1., 16. és 17. páncéloshadosztályát, valamint az 1. SS-páncéloshadosztályt. A német 8. hadsereg nyugati szárnyán, Zvenyigorodkától délre a XXXXVII. páncéloshadtest 3., 11. és 14., valamint 24. páncéloshadosztálya gyülekezett. Utóbbit hamarosan Aposztolovóhoz vezényelték, az átcsoportosítások pedig késtek.
Február 1. és 3. között a németek 13., 11., 3. és 14. páncéloshadosztálya Jurkovka–Liszjanka körzetében ellencsapást hajtott végre az 5. gárda-harckocsihadsereg és az 53. hadsereg ellen. Február 4-én a III. páncéloshadtest 16. és 17. páncéloshadosztálya, valamint a Bäke nehézpáncélos-ezred indított támadást, de a sár és a megszilárduló ellenállás miatt megállásra kényszerültek.
A szovjet 6. harckocsihadsereggel szemben megindított újabb német kísérlet Rizino körzetében némi eredményt ugyan elért, de a támadás 15 km-re a bekerítés belső arcvonalától újból elakadt. Sztálin ekkor további – többek között harckocsi – csapatokkal erősítette meg a két ukrán frontot, és elrendelte, hogy Konyev 2. Ukrán Frontja a 2. légi hadsereg támogatásával még az újabb német felmentési kísérlet előtt számolja fel a bekerített német csoportosítást. Február 8-án délután a szovjetek ultimátumot intéztek Stemmermann tábornok csapataihoz, melyet a németek másnap délben elutasítottak.
Február 11-én a német 1. és 17. páncéloshadosztály, valamint az 1. SS-páncéloshadosztály Buki körzetéből 160 páncélossal támadva 10 km mélyen betört a 47. lövészhadtest védelmébe. A páncélosok behatoltak Liszjankába, de a szovjetek második vonalában védő 340. lövészhadosztály, valamint az 5. gépesített-hadtest erői és a tartalékban tartott önjáró tüzérezredek SZU–85 önjáró lövegei megállították azokat. A szovjetek a betörés felszámolására kénytelenek voltak bevetni a vasúton átcsoportosított 2. harckocsihadsereget is. A Liszjanka körüli harcokhoz a szovjetek február 15. után a 13. áttörő gárda-nehézharckocsiezred 4721 ISZ–1 nehézharckocsiját is mozgósították, melyekből a lesállásban várakozó német Panther harckocsik és rohamlövegek 600-700 méterről ötöt kilőttek. A német felmentési kísérlet végül kilenc kilométerre a Stemmermann-csoport csapataitól, február 16-ára kifulladt.
Február 15-én, miután Hitler engedélyt adott a kitörésre, Stemmermann tábornok elrendelte a megmaradt ellátmány kiosztását és a nehézfegyverzet megsemmisítését. Egyes források szerint sok szállíthatatlan, súlyos sebesültjüket maguk a németek lőtték agyon, hogy ne kerüljenek a szovjetek kezébe. A két hadtest maradéka két nappal később, 17-én hajnalban, a szovjet 4. gárda- és 27. hadsereg állásain keresztül délnyugati irányban tört ki. Egy nappal később már csak néhány km-re voltak a saját vonalaiktól. Ekkor azonban szovjet harckocsik és kozák lovasok támadtak rájuk, s jelentős részüket lemészárolták vagy fogságba ejtették.
Szovjet adatok szerint 55 ezer német esett el vagy sebesült meg a korszuny-sevcsenkovszkiji bekerítésben, és további 18 ezer fő menetelt a hadifogságba. A német adatok ennek jelentősen ellentmondanak: ezek alapján a két hadtest 1944. január 24-én összesen 65 ezer főt számlált, és 56 ezer katona körül zárult be a gyűrű. A bekerítettekből 28 ezer 767 katona saját lábán tört ki, 4161 főt a légierő hozott ki, további 7496 sebesültet pedig evakuáltak. A Stemmermann-csoport véres vesztesége ennek megfelelően a bekerítésben körülbelül 15 ezer 500, január 24-től február 18-ig pedig összesen mintegy 24 ezer 500 főnyi lehetett. Köztük volt maga a csoport parancsnoka is, aki február 18-án belehalt gránátrepesz okozta sebesülésébe. A német veszteségi arányokra jellemző, hogy a Wallonie SS-önkéntes-rohamdandár 2000 katonájából csupán 632 fő jutott ki a katlanból.
A szovjetek saját adataik szerint 80 ezer 188 főt veszítettek, ebből 24 ezer 286 halottat és eltűntet. Német adatok szerint az 1. és 2. Ukrán Front haditechnikai vesztesége egyebek mellett 728 páncélosra és 800 lövegre rúgott. Ezenfelül a német VIII. repülőhadtest és a német légvédelmi lövegek 58 szovjet repülőgép lelövését jelentették.
A győzelem jutalmaként Sztálin Konyevet a Szovjetunió marsalljává léptette elő. A szovjetek kitűnő érzékkel kihasználták, hogy a Dél Hadseregcsoport páncélos-tartalékainak zöme a Korszuny-Sevcsenkovszkijnál bekerített erők felmentéséért harcolt, és támadást indítottak a hadseregcsoport szárnyai ellen. Az 1. Ukrán Front jobbszárnyán levő 13. és 60. hadsereg, megerősítve az 1. gárda- és 6. gárda-lovashadtesttel a Pripjaty-mocsaraktól délre Manstein tábornagy csapatainak elnyújtott balszárnyát támadta meg. Január 27-től február 11-ig a szovjet lovashadosztályok merészen előretörtek a nehezen járható, mocsaras terepen. Ezen előretörés közben a Vörös Hadsereg, együttműködve a térségben tevékenykedő partizáncsapatokkal, február 2-án a német C hadtestcsoport és a 454. biztosító hadosztály erőivel harcérintkezésben visszafoglalta Rovnót. Az 1. gárda-lovashadtest még aznap felszabadította Luckot. E két város körzete a későbbiekben kiváló kiindulópontja lehetett a Dél Hadseregcsoport hátát veszélyeztető további szovjet támadásoknak.
Délebbre, a Dnyeper mentén január 30-án a 3. Ukrán Front (R. J. Malinovszkij hadseregtábornok) 37. és 6. hadserege lendült támadásba, másnap pedig a 46. és a 8. gárdahadsereg is rohamra indult. A 4. Ukrán Front (F. I. Tolbuhin hadseregtábornok) csapatai ugyancsak január 31-én indították meg offenzívájukat a nyikopoli német hídfő ellen. A szovjetek összesen 1400 harckocsival és önjáró löveggel intéztek összpontosított támadásokat a 250 páncélossal rendelkező német 6. hadsereg védelmének áttörésére.
Február 1-jén a 8. gárdahadsereg sávjában elért áttörés helyén bevetették a 4. gárda-gépesítetthadtestet is. A 46. hadsereg két lövészhadosztálya február 5-én visszafoglalta a jelentős vasúti csomópontot, Aposztolovót. Három nappal később, 8-án a 4. Ukrán Front megtisztította a Dnyeper teljes bal partját, és a 3. Ukrán Front erőivel közösen felszabadították Nyikopol városát.
Február 10-én a németek ellencsapást hajtottak végre Aposztolovo irányában. A 8. gárdahadsereg ugyan ezt megállította, de a védelembe való átmenet miatt saját támadását már nem tudta kifejleszteni. A német 6. hadsereg jelentős veszteségeket szenvedett nyikopoli csoportosítása ennek következtében elkerülte a bekerítést, és visszavonult nyugati irányban. A szovjetek krími irányú támadása elől immár elhárult minden akadály. A Ferdinand Schörner tábornok három hadteste által 1943. november 5. és 1944. február 8. között tartott nyikopoli hídfő ugyanis sokáig megkerülhetetlennek bizonyult, és súlyos szovjet veszteségek helyszíne volt. Német védőik saját adatai szerint 1754 páncélost és 533 löveget semmisítettek meg vagy zsákmányoltak Nyikopolnál.
A szovjet 37. és 46. hadsereg erői súlyos harcok után február 22-én visszafoglalták Krivoj Rogot. A február végéig végrehajtott öt szovjet hadművelet a Dnyeper nyugati partját teljesen megtisztította a német csapatoktól. A folyamvédelem lehetőségeitől megfosztott, hátráló Dél Hadseregcsoport ezek után már csak az ukrajnai síkságon próbálhatta meg a szovjet előrenyomulás feltartóztatását.
A szovjetek hamarosan hozzáláttak, hogy újabb öt hadműveletben befejezzék Ukrajna felszabadítását és a Krím-félsziget visszafoglalását. Ennek érdekében a SZTAVKA mind a hat harckocsihadseregét az arcvonal déli részén összpontosította, és jelentős átcsoportosításokat hajtott végre. A fő csapásirányban az 1. és 2. Ukrán Frontokat alkalmazták. Mindkét szovjet hadseregcsoport egyenként – egyebek mellett – 36 lövészhadosztállyal és három harckocsihadsereggel rendelkezett. A fő szovjet célkitűzés az volt, hogy csapataik szakítsák fel az összefüggő német arcvonalat, ékelődjenek be a Közép és Dél Hadseregcsoportok közé, majd a Kárpátok hegyláncainak vagy a Fekete-tenger partjának szorítva semmisítsék meg Manstein tábornagy csapatait.
A szovjet fegyveres erők Legfelsőbb Főparancsnoksága Főhadiszállása meghagyta a németeket abban a hitben, hogy az újabb támadás iránya az 1. páncéloshadsereg vonalai mögött fekvő Vinnyica lesz, ahol a Dél Hadseregcsoport főhadiszállását is berendezték. A szovjetek ehelyett azonban északnyugatabbra, Rovno és Dubno körzetében a 4. páncéloshadsereggel szemben alakították ki fő csapásmérő csoportosításukat. Az 1. Ukrán Front jobbszárnya ezen térségben már február elején is sikeresen 48tevékenykedett. A SZTAVKA ide csoportosította át három harckocsihadseregét és a front erőinek zömét. Ezen csapatmozgások szemléje során Vatutyin vezérezredest két harcálláspont között 1944. február 29-én ukrán nacionalista ellenállók ejtették csapdába, s a kialakult tűzharcban szerzett sebeibe április 15-én belehalt. Az 1. Ukrán Front parancsnokságát 1944. március 2-án G. K. Zsukov marsall vette át. A német felderítés végül megkésve felfedezte a zajló szovjet átcsoportosításokat, és emiatt az 1. páncéloshadsereg csapatait nyugati irányban, a veszélyeztetett Proszkurov térségébe vonták vissza. Ez azonban már elkésett hadmozdulat volt a szovjetek támadásának megakadályozására.
Március 4-én az 1. Ukrán Front Sepetovka és Dubno körzetéből délnyugati irányban megindította erőteljes támadását a korábbi román–szovjet határ mentén fekvő Csernovci felé. Zsukov marsall ehhez 250 páncélosával 3. gárda-harckocsihadsereget és frissen újjászervezett, 471 harckocsival és önjáró löveggel rendelkező 4. harckocsihadsereget csoportosította át, melyek a német 4. és 1. páncéloshadsereg csatlakozásán mélyen behatoltak a védelembe.
A szovjet támadás első napján, Sztaro-Konsztantyinov közelében a német 503. nehézpáncélos-osztály Tiger E nehézharckocsijai a szovjet 1. áttörő gárda-nehézharckocsiezred ISZ–1 páncélosaival csaptak össze. A németek egy nehézharckocsit 1500-1800 méterről kilőttek, kettőt pedig megrongáltak. A két harcjárműtípus egyik első harcérintkezésére ekkor került sor.
A szovjet harckocsi-csapatok március 7-én megközelítették Proszkurovot, majd a Szeret folyó irányában nyomultak előre. További támadásukat az átcsoportosított német III. páncélos- és XXXXVIII. páncéloshadtest ellencsapása állította meg. A szovjetek ezt követően bevetették az 549 páncélossal rendelkező 1. harckocsihadsereget is, amely március 21-én a 4. harckocsihadsereggel közösen dél felé támadott tovább. A támadók átvágva a Proszkurov–Tarnopol vasútvonalat, betörtek a német védelem hadműveleti mélységébe. M. J. Katukov vezérezredes 1. harckocsihadserege éjszaka is folytatta előrenyomulását, majd március 24-én elérte a Dnyeszter folyót, és késedelem nélkül át is kelt rajta. A szovjet csapatok átvágták a német 1. páncéloshadsereg ellátását végző egyik legfontosabb vasútvonalat is. Március 27-ig a 4. harckocsihadsereg és a 38. hadsereg is felzárkózott. Időközben március 25-én Proszkurov felszabadult, március 26-án pedig a 4. harckocsihadsereg birtokba vette Kamenyec-Podolszkot. Két nappal később, 28-án az 1. gárda-harckocsidandár elfoglalta Kolomeát, és szovjet harckocsik hatoltak be Csernovci repülőterére is. Az 1. páncéloshadsereg gyengén feltöltött 10 gyalog-, kilenc páncélos- és egy páncélgránátos-hadosztályát a szovjetek ezzel mélyen átkarolták. Ezen német seregtestek – a közvetlen alakulatok nélkül – március végén mindössze 24 bevethető harckocsival és 106 páncéltörő ágyúval rendelkeztek, mozgékonyságuk pedig minimális volt.
A szovjet 1. harckocsihadsereg előrevetett osztagai március végére elérték a Keleti-Kárpátok előterét. Katukov vezérezredes harckocsi-csapatai teljesítményükért április 25-én megkapták a “gárda” elnevezést.
Március 17-én a 2. Belorusz Front (P. A. Kurocskin vezérezredes) Kovel irányában indított támadást: 47. és 70. hadseregét a 6. légi hadsereg támogatta. A 61. hadsereg a front csapásmérő csoportosításának jobbszárnyát biztosította. A szovjet csapatok 50-70 km-es előrenyomulás után elérték Kovel keleti szegélyét. A város Belorusszia egyik legfontosabb vasúti csomópontja volt. Elfoglalása esetén a szovjetek a Közép Hadseregcsoport déli szárnyát és annak mögöttes területét veszélyeztették volna.
Kovelt a 17. SS-lovasezred, egy területvédelmi lövészezred, egy SS-rendőrezred, egy utászzászlóalj, egy könnyű tüzérosztály hat lövege, egy légvédelmi tüzérosztály nyolc 2 cm-es gépágyúja, egy fertőtlenítő egység és 300 idősebb vasutas védte, legfeljebb 4500 fős létszámmal. A védelmet kezdetben a partizánellenes csapatok parancsnoka, von dem Bach-Zelewski SS-Obergruppenführer irányította, de betegsége miatt repülőgépen hamarosan elhagyta a várost. Utódját, Herbert-Otto Gille SS-Gruppenführert, a Waffen-SS vezérőrnagyát, az 5. Wiking SS-páncéloshadosztály parancsnokát március 16-án szintén repülőgépen juttatták be Kovelbe. A várost addigra már öt, harckocsikkal támogatott szovjet lövészhadosztály és egy lövészdandár kerítette be. Délen a 18. lövészdandár, délkeleten a 175. és 328., északkeleten a 260. és 362., északnyugaton pedig a 60. lövészhadosztály támadta Kovelt. A bekerítés területe mindössze két km hosszú és három km széles volt. A védők utánpótlására a Luftwaffe 55. bombázórepülő-ezrede, az erős szovjet légvédelem és a vadászrepülőgépek dacára 255 bevetés által 270 tonna ellátmányt dobott le.
A német 2. hadsereg (Walter Weiss vezérezredes) három páncélos- és négy gyaloghadosztályt vont össze Kovel felmentésére. Az ellencsapás március 22-én indult. Március 30-án az 5. SS-páncélosezred hét Panther harckocsijának és a 131. gyaloghadosztály 30 gránátosának sűrű hóesésben, a vasúti töltésen át sikerült behatolnia a bekerített városba. Április 5-én a 131. gyaloghadosztály, a 4. és 5. páncéloshadosztály, valamint az 5. SS-páncéloshadosztály harccsoportja is felvette a kapcsolatot a felmentett védőkkel. A németek 2000 sebesültjüket csak ekkor szállíthatták el. Ezt követően április 9-ig a 4. és 5. páncéloshadosztály valamennyi szovjet támadási kísérletet visszavert a város körül.
A SZTAVKA április 4-én megszüntette a 2. Belorusz Frontot, parancsnokát, Kurocskin vezérezredest pedig a 60. hadsereg élére nevezte ki. Gille SS-Gruppenführer a koveli teljesítményéért április 19-én Lovagkeresztjéhez megkapta a gyémánt-ékítményeket is.
A 2. Ukrán Front március 5-én megindította az umany –botoşani hadműveletet, Konyev marsall csapatait időközben az 1. Ukrán Front 40. hadseregével, valamint a 2. és 6. harckocsihadsereggel erősítették meg. A front létszáma ezt követően már 691 ezer főt számlált. Állományába 56 lövész-, három lovashadosztály, valamint hat harckocsi- és négy gépesített-hadtest, összesen 2400 harckocsi és önjáró löveg, amelyből március 5-én csak 670 volt bevethető, 551 repülőgép, valamint 8890 löveg (köztük 836 légvédelmi ágyú) és aknavető tartozott. Egy nappal korábban Umany körzetből a legtöbb német tartalékot 49Zsukov marsall csapatai ellen csoportosították át. Konyev marsall a tüzérséggel támogatott lövészgyalogság kezdeti sikerei után azonnal bevetette Sz. I. Bogdanov altábornagy 174 harckocsival és 57 önjáró löveggel rendelkező 2. harckocsihadseregét, valamint a 169 harckocsit és 27 önjáró löveget számláló 5. gárda-harckocsihadsereget. Ezeket hamarosan a 6. harckocsihadsereg 121 harckocsija és 32 önjáró lövege is követte. A szovjet harckocsi-támadást az 52. összfegyvernemi hadsereg támogatta.
A német 8. hadsereg mindössze 310 harckocsival és rohamlöveggel rendelkezett. Március 7-én a német 13., 14. és 1. páncéloshadosztályok, megerősítve a 228. és 261. rohamlövegdandárokkal, megpróbálták lelassítani a szovjetek előrenyomulását, és utat akartak nyitni az Umany körzetéből visszavonuló saját csapataik számára. Ennek következtében Potas vasútállomás környékén heves páncélosütközet alakult ki. A szovjetek beszámolója szerint a németek 500 páncélost veszítettek, ebből 200 harcjárművet bevethető állapotban. A németek csupán március 9-én 91 szovjet páncélos kilövését jelentették a körzetből.
A 2. és 5. gárda-harckocsihadsereg erői ennek ellenére, együttműködésben az 52. hadsereggel, március 10-ig visszafoglalták a jelentős közlekedési csomópontként és utánpótlási raktárként szolgáló Umanyt. A városban nagy mennyiségű német hadianyag és sok elakadt páncélos került a szovjetek birtokába. Március 20-án az 1. Ukrán Front erői birtokba vették Vinnyicát is, ahol korábban nemcsak a Dél Hadseregcsoport, hanem Hitler egyik állandó főhadiszállását is kiépítették.
A szovjetek egyelőre nem foglalkoztak sokat a megkerült német kötelékekkel, hanem gyorsan mozgó hadtesteikkel tovább folytatták gyors ütemű előretörésüket nyugati irányban. A 2. harckocsihadsereg és a 6. harckocsihadsereg előrevetett osztagai március 11-ig már több helyen keltek át a Déli-Bugon, és hídfőket foglaltak rajta. A 2. Ukrán Front két nap alatt 80 km szélességben létesített átkelőket a folyón. Március 17-én 13 óra körül az 5. gárda-harckocsihadsereg 29. harckocsihadteste Szorokinál elérte a Dnyesztert, és a beérkező lövészcsapatok egy ezrede késedelem nélkül átkelt a folyón. Négy nappal később már egy teljes gépesített hadtest tartózkodott a folyó nyugati partján, beékelődve a német 1. páncéloshadsereg és a délebbre harcoló 8. hadsereg közé.
Manstein tábornagy március 25-én Hitlernél járt, és az ingerült Führertől engedélyt csikart ki az 1. páncéloshadsereg visszavonására. Ez felettébb nagy engedmény volt, főleg annak fényében, hogy az OKH által 1944. március 8-án kiadott 11. számú Führer-parancs minden jelentősebb keleti hadszíntéri település “megerődített helyként” vagy “helyi támpontként” való védelmét rendelte el.
A szovjet csapatok 1. páncéloshadsereg köré vont gyűrűjén maradt egy 15 km-es rés, amit a 4. harckocsihadsereg megmaradt 60 páncélosával már nem tudott hézagmentesen lezárni. Zsukov marsall erőit a bekerítés déli részén összpontosította, mert úgy vélte, a németek majd dél felé, Románia irányában kísérlik meg a kitörést. A német 1. páncéloshadsereg parancsnoka, Hube páncélos tábornok, április elején hét páncélos- és három gyaloghadosztállyal ehelyett északnyugat felé indított támadást. Segítségül szolgált számára a 4. páncéloshadsereg II. SS-páncéloshadtestének, kötelékében a 9. SS- és 10. SS-páncéloshadosztálynak, 367. gyalog-, és 100. vadászhadosztálynak, a Tiger nehézharckocsikkal felszerelt 506. nehézpáncélos-osztálynak és a Panther harckocsikkal ellátott 23/II. páncélososztálynak sikeres ellencsapása is, melyet az említett alakulatok április 4-től Podgajci irányából Csortkov felé hajtottak végre. A német támadás Zsukov marsall szerint szinte “elsöpörte” az 1. gárdahadsereg 18. gárda-lövészhadtestét. A találkozó irányban támadó német erők a 10. SS-páncéloshadosztály által visszafoglalt Bucsacs körzetében április 6-án délután egyesültek.
Az 1. páncéloshadsereg mintegy 200 ezer katonája, az összes sebesülttel együtt, ennélfogva eredményesen ki tudott törni. A német csapatok a tizennégy napos ütközet során egyebek mellett 358 szovjet harckocsi, 33 önjáró löveg, 174 géppuska és 190 löveg kilövését jelentették. A sikerhez az is hozzájárult, hogy a Luftwaffe a hadseregnek két héten át napi átlag 200-250 tonna ellátmányt tudott légi úton biztosítani.
Hube tábornok nem sokkal élte túl hadserege megmenekülését. Miután Hitler április 20-án az Obersalzbergen vezérezredessé léptette elő és megkapta Lovagkeresztjéhez a gyémánt-ékítményeket is, repülőgépe másnap a felszállás után 80 méteres magasságból lezuhant. Még az 1. páncéloshadsereg sikeres visszavonulása előtt Hitler leváltotta Manstein tábornagyot a Dél Hadseregcsoport éléről, s utódjául március 30-án az 53 éves Walter Modelt, a Wehrmacht legfiatalabb tábornagyát nevezte ki. Manstein személyes naplójába erről az alábbiakat jegyezte fel:
“Este a Führernél. A Kardok adományozása [a Vaskereszt Lovagkeresztjének ékítménye – a szerzők] után közli velem, hogy úgy döntött: a hadseregcsoportot mással (Modellel) tölti be. Keleten a nagyobb ívű hadműveletek időszaka, amelyekhez én olyannyira értettem, lezárult. Itt most már csupán a merev kitartás a fontos. Ezt az új hadvezetési módot új névvel és új jelmondattal kell bevezetni. Emiatt a parancsnokváltás a hadseregcsoport élén, amelynek elnevezését is megváltoztatni tervezi.”
Hitler elképzeléseivel ellentétes volt az a rugalmas elszakadásokra és azonnali ellencsapásokra épülő hadvezetési eljárás, melyet a német hadseregcsoportok főparancsnokai 1944 márciusában gyakorta alkalmaztak a keleti hadszíntér déli részén. Nemcsak Manstein tábornagyot váltotta le emiatt, hanem Kleist tábornagyot, a Közép Hadseregcsoport főparancsnokát is felmentette beosztásából.
A szovjetek április 12-én megkezdték a már március 11-én körülzárt Tarnopol körzetében bekerített német erők felszámolását. A várost Hitler “erődnek” nyilvánította, melyet mindenáron védeni kellett. A német csapatok vezetésével Neindorff vezérőrnagyot, a 36. gyaloghadosztály korábbi parancsnokát bízták meg. Március 23-ára a szovjetek gyűrűt vontak a város köré. Mivel alapos ostromra készültek, jelentős mennyiségű nehéztüzérséget vontak itt össze. A szovjet csapatok hosszas tüzérségi előkészítés után április 9-étől indították meg támadásaikat, amelyek hamarosan súlyos utcai harcokba torkollottak.
50A német 4. páncéloshadsereg Balck tábornok XXXXVIII. páncéloshadtestével támadva ki akarta menekíteni a védőket a tarnopoli erődítésekből, hogy mielőbb visszajussanak a saját vonalak mögé. Ennek érdekében április 9-én a 9. Hohenstaufen SS-páncéloshadosztály és a Friebe páncélos-kötelék erői, nevezetesen a 8. páncéloshadosztály részei, a 19. páncéloshadosztály lövészpáncélosokkal felszerelt 73/I. páncélgránátos-zászlóalja, az 507. nehézpáncélos-osztály néhány Tigere, valamint 11/I. és 26/I. páncélososztály Panther harckocsijai rövid tüzérségi előkészítés után támadást indítottak. Vállalkozásukhoz a 355., 357. és 359. gyaloghadosztály csapatai is csatlakoztak. A németek a Sztripa folyón átkelve felvették a harcot a Tarnopolt rohamozó szovjet 60. hadsereggel. Miután a német páncélosok a város közelében elérték a Szeret nyugati partját, fedezték szárnyaikat észak és dél felé. A XXXXVIII. páncéloshadtest felmentési kísérlete végül 10 km-re Tarnopoltól elakadt.
A város szétlőtt utcáin április 11-től már lehetetlen volt a közlekedés. Négy nappal később, 15-én Neindorff vezérőrnagy is elesett. A XXXXVIII. páncéloshadtest erőit egyre erősebb szovjet ellenlökések érték. A védők kitörését április 16-ára rendelték el. A szovjetek szilárd védelmével szemben a németek nem boldogultak, és csak kisebb elszigetelt csoportjaik tudtak átszivárogni a saját vonalak felé. Április 17-én a 15. és 19. lövészhadtest, valamint a 4. gárda-harckocsihadtest elfoglalta a várost.
A XXXXVIII. páncéloshadtest még egy utolsó támadást indított Szeredinkitől Tarnopol felé, hogy a lehető legtöbb kitört német védőt összegyűjthesse. A 3. gárda-harckocsihadsereg 6. gárda-harckocsihadteste két lövészhadosztállyal és az új ISZ–2 nehézharckocsikkal felszerelt 11. gárda-nehézharckocsiezreddel Hadakov Vilkitől keletre azonban felszámolta a németek által elért betörést, majd a szovjetek hamarosan visszafoglalták Szeredinkit is. A 9. SS-páncéloshadosztály és a Friebe páncélos-kötelék április 15. és 17. között 74 harckocsi, 84 löveg, 21 páncéltörő ágyú és 12 aknavető kilövését jelentette. A németek páncélos-vesztesége két Tiger E, egy Panther, 13 Panzer IV harckocsi és 21 rohamlöveg volt.
Április közepére a szovjetek a korábbi Dél Hadseregcsoport csapatainak zömét (április 5-től Észak-Ukrajna Hadseregcsoport) a délen harcoló A Hadseregcsoport német–román kötelékeitől elvágták, s az utóbbiakból ugyancsak április 5-én megalakult a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport (Ferdinand Schörner vezérezredes). A két hadseregcsoport légi támogatását a megosztott 4. légiflotta látta el.
A harckocsihadseregek nélkül támadó 3. és 4. Ukrán Frontok valamivel nehezebben jutottak előre. Malinovszkij hadseregtábornok csapatai március 6-án indítottak támadást a Fekete-tenger partjával párhuzamosan, Bereznyegovatoje és Sznyigirjevka irányában. A front lovas-gépesített csoportja, nevezetesen az I. A. Plijev altábornagy parancsnoksága alá tartozó 4. gárda-lovashadtest és a 4. gépesített-hadtest március 22-én elérte a Déli-Bugot. A német 6. hadsereg halogató harcot vívott, és a bekerítés állandó veszélye közepette vonult vissza Dél-Ukrajnán keresztül. Március végén a 3. Ukrán Front támadást indított a román 3. hadsereg által védett Ogyessza visszafoglalására. A fontos fekete-tengeri kikötőváros április 10-én került ismét szovjet kézbe. Malinovszkij hadseregtábornok csapatai ezt követően április közepéig felzárkóztak a Dnyeszter vonalára.
A SZTAVKA utasítására Zsukov marsall 1. Ukrán Frontja április 17-én a Torcsin–Beresztyecsko–Zalozsci–Csortkov–Kolomea–Kuti terepszakaszon védelembe ment át. A Dnyepertől a Kárpátokig végrehajtott hadászati támadó hadművelet ezzel 116 nap után gyakorlatilag befejeződött. A szovjetek négy ukrán frontja 1400 km szélességben és mintegy 250–450 km mélységben nyomult előre. A csapatok saját adataik szerint 1 millió 109 ezer 528 katonát, ebből 270 ezer 198 halottat és eltűntet veszítettek. Ezenkívül 4666 szovjet harckocsi és önjáró löveg, 7532 löveg és aknavető, valamint 676 repülőgép is megsemmisült.
A Krím visszafoglalását a 4. Ukrán Front kapta feladatul. Tolbuhin hadseregtábornok csapatai, nevezetesen 18 lövészhadosztály, egy harckocsihadtest, két önálló harckocsidandár és két megerődített körlet április 8-án indítottak támadást déli irányban. A front 2. gárda- és 51. összfegyvernemi hadserege, megerősítve a 19. harckocsihadtesttel, a perekopi szoroson keresztül nyomult előre az itt védő német 17. hadsereg XXXXIX. hegyihadtestével szemben. Az Önálló Tengermelléki Hadsereg csapatai, 12 lövészhadosztály, két lövészdandár és egy harckocsidandár a Kercsi-félszigeten foglalt hídfőjükből kitörve próbálták felszámolni a német–román csapatokból álló V. hadtest védelmét. A szovjetek 559 harckocsival és önjáró löveggel, a németek viszont csupán a 191. és 279. rohamlövegdandárok 70 páncélosával rendelkeztek. A 17. hadseregnek hat német gyaloghadosztálya, három román hegyihadosztálya, két román lovashadosztálya és két román gyaloghadosztálya volt.
A német–román csapatok, a haditengerészeti tüzérség és a légierő április 8. és 13. között 285 szovjet páncélos kilövéséről tett jelentést. Április 16-ig a szovjetek Szevasztopol körzetéig szorították vissza a védőket. A német–román arcvonal ekkor 40 km hosszú volt, és Ljubimovkától Kamislin keresztül Balaklava nyugati körzetéig húzódott. Védelmére a 17. hadseregnek mindössze 19 ezer 500 fős harcoló létszám állt rendelkezésére, noha a csapatok élelmezési létszáma még két nappal később is 124 ezer 233 katonát tett ki.
Hitler hajthatatlan volt a Krím védelmét illetően, mert – egyébként helyesen – úgy vélte, hogy a félszigetről felszálló szovjet bombázó-repülőgépek jelentős fenyegetést jelentenének a romániai kőolajmezőkre. A német–román csapatok elkeseredett ellenállást tanúsítottak, de annyi ideig nem tudtak kitartani, mint két évvel korábban a szovjet védők. Hitler elégedetlen volt Jaenecke vezérezredes teljesítményével, ezért május 1-jén a 17. hadsereg vezetésével Karl Almendinger gyalogsági tábornokot bízta meg.
Május 3-án a Szevasztopol körül harcoló német csapatok összlétszáma 64 ezer 700 fő volt. Május 6. és 10. között a megmaradt német és román erők tengeri úton elhagyták az ostrom alatt álló kikötővárost, bár erre Hitler csak május 8-án adott engedélyt. A kiürítést mintegy 200 különféle hajó végezte, és május 3. és 13. között már csak 5126 ezer 700 főt tudtak a védősereg állományából kimenekíteni. A túlterhelt vízi járművek közül a szovjet bombázó-repülőgépek és tengeralattjárók sokat elsüllyesztettek. Mintegy 8000 német és román katona fulladt emiatt a tengerbe. Az ellenállás végül a Herszonesz-fokon, május 12-én szűnt meg. A szovjet támadás kezdetekor a 88 ezer 679 német és 63 ezer 537 román katonát számláló 17. hadseregben a harcok után 34 ezer 270 német és 9180 román katona maradt. A nem végleges hivatalos veszteséglistán 57 ezer 500 halott vagy sebesült, és további 20 ezer eltűnt német, illetve román katona szerepelt. A szovjetek a krími hadművelet 35 napja alatt 462 ezer 400 fős összlétszámukból saját adataik szerint 84 ezer 819 katonát, ebből 17 ezer 754 halottat és eltűntet, valamint 171 páncélost, 521 löveget és aknavetőt, illetve 179 repülőgépet veszítettek.
A Vörös Hadsereg 1944 májusáig a keleti hadszíntér déli részén gyakorlatilag a Szovjetunió korábbi területeit a román határig visszafoglalta, és jelentős veszteségeket okozott a német 1. páncélos-, valamint a 6., 8. és 17. tábori hadseregeknek. Ezen időszak alatt a német katonai felső vezetés és Hitler figyelme mindvégig e térségre összpontosult. Az összes szovjet harckocsihadsereg itteni jelenlétéből a németek arra következtettek, hogy a déli területeken indul meg a későbbiekben a Vörös Hadsereg nyári általános támadása is. Nem így történt.
Április közepén a beköszöntő tavasz ismét sártengerré változtatta az utakat. A gépjárművek mozgása csaknem lehetetlenné vált. A szovjet csapatok utánpótlási vonalai nagyon megnyúltak, így a további nyugati irányú előrenyomulásuk anyagellátási szempontból is kockázatossá vált.
A német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport kihasználta az időt, és megerődítette állásait Jaşi és a Dnyeszter-torkolat között, valamint állásokat épített ki a Prut folyó nyugati partja mentén Kolomeáig.
A rossz út- és terepviszonyok ellenére április 26-án a 2. Ukrán Front erői támadást indítottak a Prut és a Moldova folyók között a német–román csapatokból álló Wöhler-seregcsoport román 4. hadserege ellen azzal a céllal, hogy elfoglalják Jaşit. Kísérletük április 29-ig eredménytelen maradt, ezért a támadást leállították. Május 2-án a 2. Ukrán Front erői ezúttal Târgu Frumos irányában újították fel támadásukat. A támadás alatt a 2. harckocsihadsereg, kötelékében a 16. és 13. harckocsihadtest, az önálló 11. gárda-harckocsidandár, valamint az ISZ–1 és ISZ–2 nehézharckocsikkal felszerelt 8. gárda- és 13. gárda-nehézharckocsiezred alkotta a fő csapásmérő erőt.
A mintegy 300-350 páncélossal és jelentős csatarepülő-támogatással rohamozó 2. harckocsi- és 27. összfegyvernemi hadsereg erői a német LVII. páncéloshadtest és a román V. hadtest ellenállásába ütköztek. A szovjetek csupán három-öt km-t jutottak előre. Német adatok szerint a támadók 160 harckocsit és önjáró löveget veszítettek, ebből 65 páncélost a német–román csatarepülőgépek lőttek ki. A támadás második napján a seregcsoport újabb 103 – köztük négy ISZ–2 – szovjet páncélos kilövését jelentette. Ebből 36 harckocsit a német–román légierő semmisített meg. A támadás folytatódott, s a szovjetek ugyan beékelődtek a román 4. hadsereg arcvonalába, de védelmüket áttörni nem tudták.
Wöhler gyalogsági tábornok német–román seregcsoportja saját adatai szerint április 26. és május 6. között 386 szovjet páncélost, 92 löveget és 100 repülőgépet semmisített meg. A SZTAVKA, látva a 2. Ukrán Front meddő rohamait, május 6-án védelembe rendelte a Konyev marsall által vezetett csapatokat. A 2. Ukrán Front parancsnokságát május 15-én Malinovszkij hadseregtábornok vette át.
Május 30-án a német 8. hadsereg (Wöhler gyalogsági tábornok) a 2. Ukrán Front állásai ellen Jaşitól északra korlátozott célú támadást indított. A térségben bevetett német–román légierő az első napon 87, a harmadik napon 22, a negyedik napon 33 szovjet repülőgép lelövését jelentette, miáltal sikerült néhány napra kivívnia a helyi légi fölényt. A támadó 79. gyalog-, 14., 23., 24. páncélos-, illetve később pedig a Grossdeutschland páncélgránátos-hadosztály harcát ez jelentősen megkönnyítette. A szovjeteket kezdetben meglepte a német támadás. A 2. Ukrán Front azonban védelmét hamarosan egyéb arcvonalszakaszokról átcsoportosított tartalékok segítségével erősítette meg, és június 2-án átmenetileg megállította a 8. hadsereget.
Június 3-án a németek felújították támadásukat. Másnap a 8. hadsereg csapatai Jaşitól északnyugatra birtokba vették a hadművelet céljaként megjelölt magaslatokat. A támadás, miután célját elérte, június 6-án befejeződött. Ez volt a Wehrmacht egyetlen jelentősebb és sikeres támadása 1944-ben a keleti hadszíntéren. A németek ezáltal felszámolták a szovjetek Pruttól délre lévő hadműveleti hídfőjét, s ezzel a 8. hadsereg védelmi lehetőségei is jelentősen javultak. A szovjetek vesztesége német adatok szerint 3500 halott, 1319 hadifogoly, 209 páncélos, 364 repülőgép, valamint 309 löveg és páncéltörő ágyú volt.
Június 10. körül a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport, nevezetesen a német 6., 8. és 17., valamint a román 3. és 4. hadseregek összesen 27 gyalog-, két vadász-, öt páncélos-, két páncélgránátos-, két hegyihadosztállyal, egy SS-hadosztállyal, egy ejtőernyős-hadosztállyal, egy biztosító hadosztállyal és 12 román hadosztállyal rendelkeztek.
Az Észak-Ukrajna Hadseregcsoport, vagyis a német 1. és 4. páncéloshadsereg, valamint a magyar 1. hadsereg az 1. páncéloshadsereg visszavonása és Kovel felmentése után a Keleti-Kárpátok és a Pripjaty-mocsarak között építette ki védelmét, ott, ahol erői csatlakoztak a Közép Hadseregcsoport déli szárnyához. Model tábornagy csapatainak állományába június első hetében 20 gyalog-, egy vadász-, hat páncélos-, egy páncélgránátos-, három SS-, egy biztosító hadosztály és 10 magyar hadosztály tartozott.
