A leningrádi körzet és a keleti hadszíntér középső szakasza
A leningrádi körzet és a keleti hadszíntér középső szakasza
Noha a szovjetek 1943-ban szárazföldi összeköttetést is teremtettek az évek óta bekerített Leningráddal, a vékony folyosót a német tüzérség még belőhette. Az Észak Hadseregcsoport 140 nehéz- és közepes tüzérütege nem is hagyott fel az ostromlott város lövetésével, bár a szovjetek időközben hatékony válaszcsapásokra alkalmas tüzérségi 52csoportosítást alakítottak ki ellenében. A leningrádi 3. tüzérhadtest 195 lövege között néhány 356 mm-es haditengerészeti löveg is megtalálható volt. A szovjetek minél előbb vissza kívánták szorítani a német 18. hadsereget a forradalom szülővárosától. A feladattal L. A. Govorov hadseregtábornok Leningrádi Frontját, K. A. Mereckov hadseregtábornok Volhovi Frontját, valamint a Balti Flottát bízták meg. A szovjet csapatoknak a Novgorod és Luga irányában végrehajtandó hadművelettel kellett véget vetniük Leningrád fenyegetettségének.
A SZTAVKA a veszteségterhes arcból indított támadást ezúttal el akarta kerülni, ezért a 2. csapásmérő hadsereget 1943 novemberétől tengeri úton Leningrádtól nyugatra, az oranienbaumi hídfőbe szállították át. Januárig már 44 ezer katona, öt lövészhadosztály, mintegy 600 löveg, két önjáró tüzérezred, egy T–34-ekkel felszerelt harckocsidandár és egy önálló harckocsiezred érkezett be ezen területre. A hídfőt Felix Steiner SS-Obergruppenführer újonnan idevezényelt III. SS-páncéloshadteste, vagyis a 4. Polizei SS-páncélgránátos-hadosztály harccsoportja, a 11. Nordland SS-páncélgránátos-hadosztály, valamint a Luftwaffe 9. és 10. tábori hadosztálya vette körül. A 4. Nederland SS-páncélgránátos-dandár ide csoportosítása is folyamatban volt.
Január 14-én a 2. csapásmérő hadsereg a ködös időjárás és a magas hó ellenére megkezdte támadását a hídfőből, és négy km mélyen betört a német állásokba. Egy nappal később a Leningrádi Front és a Volhovi Front csapatai, valamint a 2. Balti Front 1. csapásmérő hadserege is támadásba lendült. A szovjetek összesen 822 ezer 100 katonát, mintegy 1200 harckocsit és önjáró löveget, 57 lövészhadosztályt, 18 dandárt, ebből nyolc harckocsidandárt, öt megerődített körletet, valamint 910 harcászati repülőgépet, ebből 192-t a Balti Flotta légierejéből és 330 nagy hatótávolságú bombázó-repülőgépet vetettek be.
A támadás első három napján a Leningrádi Front 2. csapásmérő hadseregének és a 42. összfegyvernemi hadseregének erői csupán tíz km-nyi előretörést értek el a németek jól kiépített védelmével szemben. Súlyos harcok közepette a 2. csapásmérő hadsereg 43., és a 42. hadsereg 189. lövészhadosztályának január 19-én este Ropsától délkeletre sikerült felvenniük a kapcsolatot egymással. A szovjetek másnap, 20-án Sztrelnánál egyebek mellett ezer hadifoglyot ejtettek, és 265 löveget zsákmányoltak. Az utóbbiból 85 darab német nehéztüzérségi eszköz volt, amelyekkel azok korábban Leningrádot lőtték. A Volhovi Front 14. és 7. lövészhadtestének erői, ugyancsak január 20-án, visszafoglalták a németek által már kiürített Novgorodot.
A szovjet csapatok zöme azonban – Govorov hadseregtábornok rosszallása ellenére – még mindig a nehézfegyver-támogatás nélküli, arcból indított gyalogsági tömegrohamokat erőltette. A tüzér-, harckocsi- és felderítő csapatok sokszor nem is vettek részt a harcokban. A szovjet támadás ezért csak nagyon vontatottan haladt előre. A németek ráadásul jól megerődített terepszakaszokon védekeztek, melyeket csak nagy véráldozatok árán lehetett áttörni.
Január 22-én Küchler tábornagy kénytelen volt Hitler kelet-poroszországi főhadiszállására repülni, mivel az OKH nem engedélyezte átkarolt hadseregcsoportja számára a visszavonulást. A tábornagy javasolta a 16. és 18. hadsereg visszavonását a Luga körzetében előkészített állásokba. Hitler elutasította a felvetést, és megparancsolta, hogy a hadseregcsoport nem mozdulhat a helyéről. A további védelemhez a Führer mindössze egy páncéloshadosztály átcsoportosítását helyezte kilátásba. Néhány nappal később, január 31-én Küchlert leváltották az Észak Hadseregcsoport éléről. Utódja Model vezérezredes, a 9. hadsereg korábbi parancsnoka lett. Az új főparancsnok sem tehetett azonban egyebet, mint hogy szorgalmazta a Luga körzetébe való visszavonulást.
A III. SS-páncéloshadtest legyengült hadosztályai január 26-ig Narva körül rendezkedtek be védelemre. Február 3-án a 2. csapásmérő hadsereg a várostól északra és délre elérte az azonos nevű folyót, átkelt rajta, és hídfőt hozott létre. A szovjet hadseregnek február 17-ig a várost is el kellett volna foglalnia, de erre súlyos veszteségei és a tüzérségi lőszer hiánya következtében egyelőre képtelen volt. A térség és a német hídfő védelmét február 2-től Johannes Friessner gyalogsági tábornok látta el, alárendeltségében a XXVI. hadtesttel és a III. SS-páncéloshadtesttel. A csoportosítást február 23-tól Narva-seregcsoportnak nevezték.
A szovjet 42. hadsereg, miután Gdovot is elfoglalta, február 4-én teljesen birtokba vette a Csúd-tó keleti partját. Február 12-én a 67. hadsereg visszafoglalta Lugát, amelynek birtokbavételét Sztálin már többször megsürgette. Hitler február 17-én végre engedélyezte, hogy az Észak Hadseregcsoport erői visszavonuljanak a “Panther” állásba. Döntésében a legfontosabb szerepet az játszotta, hogy a finnek egy lehetséges fegyverszünet feltételeinek kipuhatolózása céljából kapcsolatba léptek Moszkvával.
Február 10-től a teljes 2. Balti Front is bekapcsolódott a támadásba. Jobbszárnya február 18-án elfoglalta Sztaraja Russzát, három nappal később pedig Holmot. Február 20-ig a szovjetek áttörték a 16. és 18. hadsereg védelmét, és visszavonulásra kényszerítették a németeket. Hat nappal később, 26-án Leningrád is végleg felszabadult. A város csaknem 900 napos ostromot szenvedett el. A németek több mint 150 ezer tüzérségi lövedéket lőttek ki a “forradalom bölcsőjére”, ahol csupán 1943-ban 1400 lakos vesztette életét, és további 4600 fő sebesült meg.
A szovjetek azonban rosszul szervezték meg a németek üldözését. A 16. és 18. hadsereg különösebb gond nélkül elkerülte a bekerítést, s ezzel a megsemmisülést is. Az Észak Hadseregcsoport erői lassan hátrálva, mintegy 300 km-es menet után, február végéig visszavonultak a “Panther” állásba.
A szovjetek leningrád–novgorodi támadó hadművelete március 1-jén véget ért. Csapataik 48 nap alatt 600 km szélességben 220-280 km-t nyomultak előre. Személyi veszteségük 313 ezer 953 főt tett ki, ebből 76 ezer 686 katona elesett vagy eltűnt. Megsemmisült továbbá 462 harckocsi és önjáró löveg, 1832 löveg és aknavető, valamint 260 repülőgép is. A németek szovjet adatok szerint egyebek mellett 7200 hadifoglyot, 275 páncélost, 1962 löveget, 3642 géppuskát, 4278 tehergépkocsit és 42 ezer puskát veszítettek. A SZTAVKA még február 15-én feloszlatta 53a Volhovi Frontot, s csapatait elosztotta a Leningrádi, illetve a 2. Balti Front között.
Március 26-án a Narva-seregcsoport négy gyaloghadosztálya és gróf Hyazinth von Strachwitz ezredes páncélos-köteléke tüzérségi tűz, sorozatvetők és csatarepülőgépek támogatásával Narvától délnyugatra támadást indított a szovjetek hídfőjének nyugati része ellen, és március 30-ig fel is számolta azt. A németek 6000 szovjet halottról, több száz hadifogolyról és 59 löveg megsemmisítéséről adtak hírt. A hídfő keleti részét április 19-től három német gyaloghadosztály, a Feldherrnhalle páncélgránátos-hadosztály és az 502. nehézpáncélos-osztály támadta, de miután kudarcot vallottak, a támadást április 24-én leállították.
Áprilisban a Csúd-tó körzetében, valamint Pszkov és Osztrov között a német 18. hadsereg, illetve szovjet 42., 67. és 54. hadsereg erői között is heves összecsapásokra került sor. Ezek a harcok az arcvonalat azonban jelentősen nem változtatták meg.
A keleti hadszíntér középső részén, nevezetesen Vityebszk körzetében, Orsától keletre és Rogacsevnél az 1943. november 15-től I. K. Bagramjan hadseregtábornok személyében új parancsnokot kapott 1. Balti Front, Szokolovszkij hadseregtábornok Nyugati Frontja és Rokosszovszkij hadseregtábornok Belorusz (1944. február 24-től 1. Belorusz) Frontja folytatta támadásait a Közép Hadseregcsoport állásai ellen.
Az 1. Balti Front 56 lövész-, három lovashadosztálya, valamint öt lövész és 22 harckocsidandára január elején észak felől a 3. páncéloshadsereg 18 hadosztályával szemben megközelítette Vityebszket. A szovjetek azonban nem tudták elfoglalni a várost, mivel még a védőknél is súlyosabb veszteségeket szenvedtek. Támadásaikat ezért január 17-én átmenetileg beszüntették. Német adatok szerint a szovjetek 40 ezer halottat, 1203 harckocsit és önjáró löveget, valamint 349 löveget veszítettek.
Február 2-án a 11. gárda-, 4. csapásmérő-, 5., 33., 39. és 43. összfegyvernemi hadsereg csapatai felújították a Vityebszk elleni rohamokat. A két és fél órás tüzérségi előkészítés után 20 lövészhadosztály és hat harckocsidandár délkeletről, egy hasonló erejű csoportosítás pedig északnyugat felől támadta a várost, amelyet a 131., 206. és 12. gyaloghadosztály, valamint a 20. páncéloshadosztály erői védtek. A szovjetek február 12-én egy kisebb betörést ugyan elértek, de öt nap múlva ismét leállították a támadást. Február végén a német 3. páncéloshadsereg visszavette Vityebszktől északra húzódó arcvonalát, mivel két hadosztályát a 9. hadsereghez irányították. Március és április folyamán a város körül csupán helyi összecsapások zajlottak. A tavaszi olvadás után a hadseregcsoport-parancsnokság utasítására Vityebszket megerődítették. Május 20-án a 9. hadsereg parancsnokságát Hans Jordan gyalogsági tábornok vette át.
A Nyugati és Belorusz Front erői 1943. december 29. és 1944. március 29. között legalább hét különféle hadműveletet hajtottak végre, de Belorusszia belseje felé jelentősebb előrenyomulásra képtelenek voltak. Ezen okokból és a szovjetek északi és déli előrenyomulása következtében a viszonylag szilárd állásokkal rendelkező Közép Hadseregcsoport arcvonalán kelet felé egy jelentős, mintegy 400 km széles kiszögellés alakult ki, amelynek megtartása jelentős erőket kötött le. Május 20-án Busch tábornagy emiatt azon tervét, mely a Közép Hadseregcsoport erőinek a Berezina folyóig történő visszavonásáról készült, előterjesztette Hitlernek. A Führer hallani sem akart erről, és a 11. számú parancsra hivatkozva elrendelte, hogy a hadseregcsoport arcvonala mögött erődítsék meg Bobrujszk, Mogiljov, Orsa, Vityebszk és Minszk városát. Három nappal később elrendelték, hogy ezen “erődöket” minden körülmények között védeni kell. A Führer ragaszkodása minden talpalatnyi földhöz oda vezetett, hogy a németek 1944 késő tavaszán a 2240 km hosszú arcvonalon, elégséges tartalékok és mélyen lépcsőzött védelem nélkül néztek szembe a nyári hadjáratára készülő Vörös Hadsereggel.
A német szárazföldi haderő 1944 első öt hónapjában a keleti hadszíntéren több mint 662 ezer katonát, ezen belül 108 ezer 219 halottat, 431 ezer 758 sebesültet és 122 ezer 666 eltűntet, valamint körülbelül 3700 harckocsit és rohamlöveget veszített. Utánpótlásként ugyanezen idő alatt 1510 harckocsi és 1331 rohamlöveg érkezett a csapatokhoz.
Hitler és az OKH egyáltalán nem számított arra, hogy a szovjetek hamarosan támadást indítanának a Közép Hadseregcsoport állásai ellen. Úgy vélekedtek, hogy a Vörös Hadsereg az Észak-Ukrajna Hadseregcsoport arcvonalán, Kovel és Tarnopol között fog támadni. Április és május folyamán emiatt csaknem minden elérhető páncélos-köteléket ezen hadseregcsoport alárendeltségébe utaltak. A hadászati helyzet eme súlyos félreértelmezése később nemcsak a Közép Hadseregcsoportra, de az egész saját keleti arcvonalukra nézve is katasztrofális következményekkel járt.
A szovjetek 1944. évi téli hadjáratának katonai sikerei a német szövetségi rendszeren belül mélyreható politikai és diplomáciai folyamatokat váltottak ki. Március végén a román legfőbb vezető, Ion Antonescu marsall Berlinbe repült, hogy elérje Hitlernél a román csapatok elszállítását a Krímből. Románia addigra már elveszítette hadba lépésének igazi célját, a korábban megszállt Besszarábiát és Moldvát. Antonescu rábeszélte a Führert, hogy a megmaradt román alakulatokat a Dél-Ukrajna Hadseregcsoportban vonják össze. A románok ugyanakkor puhatolódzó lépéseket tettek Moszkva és London irányában is. Miután a szovjetek biztosították Leningrádot, és visszaszorították az Észak Hadseregcsoportot, a finn kormány is megfelelő kiutat próbált keresni a számára is egyre hátrányosabbá váló háborúból. Bulgária egyelőre határozott németbarát politikát folytatott, jóllehet ez az ország nem is állt hadban a Szovjetunióval.
