A magyar 1. hadsereg arcvonalának áttörése 1944. július 23-án, védelmi harcai a Kárpátok hágóinál, majd visszavonulása a Tisza ir…

Teljes szövegű keresés

A magyar 1. hadsereg arcvonalának áttörése 1944. július 23-án, védelmi harcai a Kárpátok hágóinál, majd visszavonulása a Tisza irányában (1944. július 23. – 1944. november 26.)
1944. június közepén a keleti hadszíntéren ismét felgyorsultak az események. A szovjet csapatok június 21–23. között előbb több helyen áttörték a Közép Hadseregcsoport arcvonalát, majd július 13-tól az Észak-Ukrajna Hadseregcsoport védőszakasza is veszélyeztetetté vált. A 4. és 1. Ukrán Front Tarnopol és Brody területéről meginduló seregtestei a német 1. páncéloshadsereg arcvonalának áttörését követően megközelítették Lemberget (Lvovot), s a német 4. páncéloshadsereg koveli állásain túljutva szinte akadálytalanul nyomultak előre nyugati irányban is.
A német hadvezetés – tartalékok hiányában – a Lemberg irányú szovjet támadás elhárítására az 1. hadsereg arcvonaláról is vont ki erőket. A négy német seregtesten kívül július 22-én a szintén német XI. hadtest-parancsnokság is kilépett a magyar hadsereg kötelékéből. Az utóbb említett német hadtest-parancsnokság északra irányításával meg kellett változtatni az alárendeltségi viszonyokat. A hadsereg balszárnyán levő VII. hadtest-parancsnokság alá ezt követően a 16., a német 68. gyaloghadosztály arcvonalszakaszát július 17-én átvevő 7., s a 24. gyaloghadosztályok tartoztak, a jobbszárnyát irányító VI. hadtest-parancsnokság pedig a 18. tartalékhadosztály, a 25. gyaloghadosztály, az 1. hegyidandár és a 27. székely könnyűhadosztály felett rendelkezett. A hadseregtartalék 2. páncéloshadosztály Solotwina, Nadvorna (Nadworna) közelében, a VI. hadtest tartalékában álló 19. tartalékhadosztály a Prut völgyében, Mikuliczyn és Tatarow környékén, a 2. hegyidandár pedig Zabie körzetében helyezkedett el az arcvonal mögött. A 20. gyaloghadosztály csapatai továbbra is a Dnyeszter mentén foglaltak el védelmi állást.
69Az 1. hadsereg északi szomszédja, a német 1. páncéloshadsereg a Lemberg körüli súlyos harcok következtében mindinkább nyugati irányban szorult vissza. A Dnyesztertől északra visszavonuló német páncéloshadsereg hátramozgásával az 1. hadsereg egyre veszélyesebb helyzetbe került. Balszárnya a Dnyesztertől nyugatra az arcvonal legkeletibb ívét képezte, s helyzeténél fogva csábítólag hatott egy esetleges átkaroló támadásra. A lankás terep harckocsi-támadásra alkalmas volt, s a csapatok visszavételére és utánpótlásuk lebonyolítására az arcvonal mögötti kiterjedt erdőségen keresztül csak a Rosulna irányában vezető útvonal állt rendelkezésre.
A Lembergnél bekövetkezett események miatt az 1. hadsereg-parancsnokság július 19-én tette meg az első előkészületeket arcvonala tervszerű visszavételére. A felettes német parancsnokság beleegyezése nélkül hozott – többnyire szóbeli – intézkedések alapján az északi arcvonalszakaszt védő VII. hadtest alakulatai július 20-ról 21-ére virradóan kezdték volna meg a visszavonulást. A később bekövetkezett események ismeretében ez lett volna az utolsó alkalom arra, hogy a csapatok tervszerűen, súlyos veszteségek nélkül váljanak le az ellenségről. A tervszerű visszavonulás lehetősége végül a VII. hadtest-parancsnokság érthetetlen, július 20. utáni módosító rendelkezései miatt szertefoszlott. A VII. hadtest alakulatainak egy meghatározatlan időpontig elrendelték állásaik feltétlen tartását, s be kellett szüntetniük a felesleges anyagi, felszerelési cikkeiknek és vonatrészeiknek hátratelepítését is.
A július 13-án Nyugat-Ukrajnában kibontakozó sikeres Lvov-Sandomierz irányú szovjet hadművelet július 23-tól az 1. hadsereget is közvetlenül érintette. Az 1. Ukrán Front balszárnyán tevékenykedő 18. hadsereg, valamint az 1. gárdahadsereg részei azt a feladatot kapták, hogy Horodenka, Kolomea térségéből Kolomea, Nadvorna (Nadworna), Dolina és Skole, valamint Horodenka, Ottynia, Stanislau (Stanislaw), Kalusz és Stryj irányú támadással törjék át a magyar 1. hadsereg védelmét, s kedvező feltételeket teremtsenek az offenzíva Munkács és Ungvár felé történő kifejlesztésére.
A szovjet hadművelet, amely az 1. hadsereg balszárnyának védelmét teljesen felborította, a magyar arcvonalon július 23-án reggel 8 órakor vette kezdetét. A szovjet 18. hadsereg két lövészhadosztályának harckocsi-támogatással megindított támadása a délelőtt folyamán már olyan mértékben vetette vissza a 16. gyaloghadosztály jobbszárnyát, hogy az a jobb felől szomszédos 7. gyaloghadosztály tüzérségének állásaival került egy vonalba. A szovjet csapatok rohamai a késő délelőtti óráktól a 7. gyaloghadosztály balszárnyát is veszélyeztették, s 4. gyalogezredének állásait súlyos arc- s oldaltámadások érték. A 2. páncéloshadosztály és a 16. gyaloghadosztály részeivel tervezett ellentámadás elmaradása s a 7. gyaloghadosztály két harccsoportjának kikényszerített visszavonulása következtében a soproni seregtest arcvonalának közepén hézag keletkezett, s az ezen át előretörő szovjet csapatok a gyaloghadosztály csapattesteit kettéválasztották.
A tűzkeresztségén átesett 7. gyaloghadosztály tragikus szereplésének számos előidézője volt. Többek között alakulatai alig egy héttel korábban vették át állásaikat a német 68. gyaloghadosztálytól, s nem ismerték ki magukat annak rendszerében, a szovjet támadás előtt három nappal gyalogságát német géppuskákkal fegyverezték át, melyek kezelését még nem gyakorolhatták be, és lélektanilag erősen megzavarta a csapatokat a nekik korábban kiadott, de 24 órával később visszavont visszavonulási intézkedés is.
Július 24-én a 7. gyaloghadosztály arcvonalán átjutott szovjet csapatok elsősorban a soproni seregtest déli irányban bekanyarított jobbszárnyát támadták, hogy az ahhoz jobb felől csatlakozó 24. gyaloghadosztály hátába kerülve előretörhessenek Nadvornára (Nadwornára). A 24. gyaloghadosztály részei a hátukba került szovjet 11. lövészhadtest átkaroló hadmozdulatai elől előbb a második védelmi állásba, a Prinz Eugen-állásba, majd Nadvorna (Nadworna) felé, illetve részekkel Krasna és Delatyn irányában vonultak vissza. A 7. gyaloghadosztály balszárnyát védő csapatok, illetve a 16. gyaloghadosztály alakulatai eközben az erős ellenséges nyomásra a másik védelmi állást is feladva folyamatosan hátráltak nyugati irányban, s visszavonulásuk következtében a VII. hadtest arcvonalának közepén már négy-hat km széles hézag tátongott. Az ellenség ezen keresztül súllyal Ottynia irányában folytatta előrenyomulását, melyet a késő esti órákban fel is kellett adni.
Július 25-én a VII. hadtest-parancsnokság már nem számolt a 7. és a 16. gyaloghadosztály komolyabb ellenállásával. A tőlük északabbra védekező, német alárendeltségben levő 20. gyaloghadosztályt is súlyos veszteségek érték. A 2. páncéloshadosztályra és a gyaloghadosztályok harcképes utóvédjeire hárult az a feladat, hogy e seregtestek visszavonulását biztosítsa. Miután a 2. páncéloshadosztályt a 20. gyaloghadosztály megsegítésére rendelték, a 7. gyaloghadosztálynál ütött rést pedig elreteszelni már nem lehetett, az 1. hadsereg végérvényesen két részre szakadt. A szovjet csapatok, bár a szemben álló fél rendezetlen visszavonulásából fakadó kiszolgáltatottságát nem használták ki, a VII. hadtest seregtesteit szorosan követve a szomszédos VI. hadtest balszárnyának átkarolására és a Prut folyó vonalához szorítására törekedtek. A még érintetlen déli arcvonalon védekező magyar csapatok Delatyn, illetve a Tatárhágó irányú hátramozgását akarták ezáltal megakadályozni.
Július 26-án az 1. hadseregtől elszakadt magyar VII. hadtest a német 1. páncéloshadsereg alárendeltségébe lépett. Az Észak-Ukrajna Hadseregcsoport parancsnoksága a magyar 1. hadsereg-parancsnokságot megmaradt alakulataival – VI. hadtestével és a 2. hegyidandárral – együtt szintén a német 1. páncéloshadseregnek rendelte alá, amely a Rauss-seregcsoport elnevezést vette fel. Pár napon belül változás történt az 1. hadsereg-parancsnokság élén is. A felettes német parancsnokságok utasításait csak részben teljesítő, gyakran határozatlan Beregfy Károly vezérezredes helyett utóda, Miklós Béla vezérezredes kiérkezéséig Farkas Ferenc altábornagy, a VI. hadtest parancsnoka látta el ideiglenesen a hadsereg-parancsnoki tisztséget.
A szovjet harckocsi- és gépesített magasabbegységek támadásai július 26-tól egyre inkább délnyugati irányban 70folytatódtak. A Delatynt védő 24. gyalog- és 18. tartalékhadosztályok három napig állták sikeresen az ellenséges rohamokat. Még bekeríteni sem sikerült e seregtesteket, így több hadsereg-, hadtest-, illetve hadosztály-közvetlen tüzér- és vonatalakulat tudott hátratelepülni. A VI. hadtest-parancsnokság nyilvántartási adatai alapján július 25-én és 26-án a Delatyn–Tatárhágó útszakaszon 17 ezer 167 fő, 8295 ló, 2740 országos jármű (szekér), 1406 gépkocsi, 311 kerékpár, nyolc sütőkemence, 78 löveg, kilenc rohamlöveg és egy vasúti löveg mozgott hátra. Ez nem harci körülmények között egy 191 km hosszú oszlopnak, vagyis 48 órán át négy km/h sebességgel haladó oszlopnak felelt meg.
Miután a VI. hadtest arcvonalának közepén, a 18. tartalék- és a 25. gyaloghadosztályok között, Mlodiatynon át előretörő szovjet csapatok július 26-án elvágtak egy Delatynból déli irányba tartó létfontosságú utat, a várost védő csapatok tartós helytállásában kételkedő Farkas Ferenc altábornagy seregteste jobbszárnyának részleges visszavételét rendelte el. Ezen intézkedés azt jelentette, hogy a 24. és 25. gyaloghadosztály, illetve 18. tartalékhadosztály alakulatainak közvetlenül a történelmi határok előtt húzódó, javarészt kiépítetlen úgynevezett Hunyadi-állásba kellett visszavonulniuk. A magaslatokon, illetve helységekben húzódó, támpontszerűre tervezett védelmi vonal főbb csomópontjai Turka, Skole, Dolina, Perehinsko, Jasien, Jaremcze, Mikuliczyn és Kosmacz voltak.
A VI. hadtest-parancsnokság a védelem és a páncélelhárítás súlyát a Hunyadi-állásban a természetes közlekedési vonalakra, nevezetesen a Bystrzycza Nadwornianska és a Prut folyók völgyére, illetve az utóbbi folyóhoz közeli Jawornik és Rokieta magaslatokra kívánta helyezni. A szovjet csapatok 1944. július 27. és augusztus 10. között négy támadást indítottak a Hunyadi-állás áttörésére. A védelmi harcokban a VI. hadtest részéről elsősorban a 25. gyaloghadosztály, a 2. hegyidandár és a 18. tartalékhadosztály vett részt. Augusztus 7-én – a védelem kritikus időszakában – a német 1. páncéloshadseregtől ide csoportosított német 4. hegyihadosztály is bekapcsolódott a harcokba. Különösen a Rokieta magaslatokért folyt heves küzdelem, melyeket a Kozma István vezérőrnagy irányította 25. gyaloghadosztály több napon keresztül hősiesen tartott. Augusztus 10-ére valamennyi elvesztett területet sikerült visszafoglalni, s a Mikuliczynből, Jamnából, illetve a Jaworowa és Makowicza magaslatokról visszavert szovjetek néhány hétre beszüntették támadásaikat a Tatárhágó irányában.
Július 29-én az elszakított VII. hadtest ismét visszakerült a magyar 1. hadsereg kötelékébe, miután seregtesteit – a német szándék ellenére – szintén a Hunyadi-állásba vezette vissza. A 16. és 20. gyaloghadosztályok részei a Toronyai-hágó előtt, a 7. gyaloghadosztály pedig a Lomnica folyó völgyében foglalt el védőállást. Ezzel megszűnt annak a veszélye, hogy a szovjet csapatok a nyitva álló Toronyai és Pantyr hágókon át Huszt irányában áttörnek. Az utóvédharcok során Rosulnánál és Rozniatownál súlyos veszteségeket szenvedett 2. páncéloshadosztályt újjászervezés céljából Huszt körzetébe vonták hátra.
A magyar arcvonal augusztus első harmadára megszilárduló védelmének köszönhetően a 4. Ukrán Front 1. gárda- és 18. összfegyvernemi hadserege Homonna–Ungvár–Munkács irányában nem tudott áttörni a Kárpátok hágóin, sőt az 1. hadsereg megerősített jobbszárnya a kezdetben elvesztett területek visszafoglalásával a 18. hadsereg hátát veszélyeztette.
Az 1944. július 23. és augusztus 10. között lezajlott hadművelet során a német hadvezetés – ahogy 1943 januárjában a Donnál – végig késlekedett a visszavonulás elrendelésével. Az újabb magyar katasztrófa mégis elmaradt, mert az 1. hadsereg hadtest- és hadosztályparancsnokai olykor figyelmen kívül hagyva az elöljáró német parancsnokságok intézkedéseit, a Kárpátok védelmét tartották fontosabbnak. A megrendített, s egyes esetekben a vezetés irányítása alól kiesett magyar csapatok az ellenség szoros üldözésének elmaradása miatt is elsősorban a fegyverzet s a felszerelés terén szenvedtek súlyos veszteségeket. A magyar 1. hadsereg-parancsnokság 1944. augusztus közepén összeállított fegyverzeti és harcjármű veszteséglistáján 18 ezer 378 puska, 1153 golyószóró és 320 géppuska, 2006 puskagránátvető-toldat, 246 darab 5 cm-es gránátvető, 285 könnyű és 260 közepes aknavető, 31 darab 3,7 cm-es és 64 darab 7,5 cm-es páncéltörő ágyú, 15 darab 7,5 cm-es hegyi ágyú, 47 darab 10,5 cm-es könnyű tarack, 32 darab fogatolt, 18 darab gépvontatású 15 cm-es közepes tarack, 20 Toldi könnyűharckocsi, 40 közepes és 35 nehéz Turán harckocsi, három Panzer IV közepes és hét Tiger nehézharckocsi, valamint 14 Nimród páncélgépágyú és 32 rohamlöveg szerepelt.
A fegyverzeti és felszerelési hiányok, illetve a személyi állomány 25-30 ezer főre becsült véres vesztesége (elesett, megsebesült, hadifogságba esett) a hadsereg-parancsnokságot seregtestei újjászervezésére s némi összevonására késztették. A 16. és a 20. gyaloghadosztályokat a 18., illetve a 19. tartalékhadosztályok megmaradt állományával s fegyverzetével töltötték fel, a 24. gyaloghadosztályt pedig a július 23-i és 24-i tevékenységéért indokolatlanul kemény bírálatban részesített 7. gyaloghadosztály alakulataival való összevonással szervezték újjá.
A Vereckei-, a Tatár- és az Uzsoki-hágók védelmére újabb erők szükségeltettek. Ennélfogva augusztus közepétől a Honvéd Vezérkar utolsó három gyaloghadosztályát, a 6., a 10. és a 13. gyaloghadosztályokat, valamint az 1. ejtőernyős csoportot is kivezényelte a Kárpátokban húzódó védőállások mögé. Ezek után augusztus 20-án az 1. hadseregnél új alárendeltségi viszonyok léptek életbe. A hadsereg hadrendjébe lépett III. hadtest-parancsnokság a 6., 13. és 16. gyaloghadosztályok és az 1. ejtőernyős csoport felett rendelkezett, s e seregtestek alkották a meghosszabbodott balszárnyat. Középütt a VII. hadtest-parancsnokság alárendeltségében az egyesítendő 24. és 7. gyaloghadosztályok, valamint a 20. gyaloghadosztály helyezkedett el. A hadsereg jobbszárnyára a 25. és 10. gyaloghadosztályok, a 27. székely könnyűhadosztály, illetve az 1. és a 2. hegyidandárok kerültek, melyek irányítását a VI. hadtest-parancsnokság látta el. A német 4. hegyihadosztály alakulatai az arcvonalon megosztva, a 2. páncéloshadosztály pedig Huszt környéki újjászervezési területükön csoportosultak. Augusztus 19-én a Heinrici- 71(a volt Rauss-) seregcsoport intézkedése szerint az 1. hadsereg-parancsnokság a német XXXXIX. hegyihadtest három seregteste felett is átvette a parancsnokságot, melyek közül az egyik tervezett arcvonalszakaszát – azonnali kivonása miatt – a 13. gyaloghadosztálynak kellett átvennie.
Miután Románia augusztus 23-án kivált a német szövetségi rendszerből, s a szovjet 2. és 3. Ukrán Front magasabbegységei a német 6. és 8. hadseregeket legázolva akadálytalanul nyomultak előre a visszacsatolt erdélyi területek és Magyarország déli határai felé, a történelmi határokon kívül tevékenykedő 1. hadsereg helyzete újból veszélyessé vált. Kötelékéből több magyar és német seregtestet vontak ki, ennélfogva a hadsereg hátravonását meg kellett oldani a főbb útvonalakat lezáró, határokon belüli, kevesebb erővel is tartható, s jobban kiépített (Szent László, illetve Árpád elnevezésű) állásokba. A magyar katonai vezetés ezenfelül – az utolsó lehetőségeit kihasználva – augusztus 24-én elrendelte a hátországbeli kiképző alakulatokból felállítandó, három kis létszámú gyalogezreddel és egy fogatolt tüzérosztállyal rendelkező és szükségszerűen felszerelt tábori póthadosztályok mozgósítását. Az I. és a III. hadtest kivételével valamennyi hadtest felállította pótseregtestét, s ezt tette az 1. és 2. hegyidandár is. A Magyar Királyi Honvédség létszáma az 1944. augusztus végén, szeptemberben elrendelt nagyarányú mozgósítás következtében jelentősen felduzzadt. Mintegy félmilliónyi magyar állt fegyverben, s 170 ezer szolgált pót- és békealakulatokban. E létszámemelkedés persze nem állott arányban a fegyverzet és a felszerelés kiegészítésével, illetve megnövelésével.
A németeknek a jasi-kisinyovi áttörést követő romániai fordulat keltette zavarát kihasználva legfőbb tanácsadója, Bethlen István tanácsára Horthy menesztette Sztójayt, s augusztus 29-én kinevezte a Lakatos-kormányt. A katonai vonalat ebben Lakatos mellett Hennyey Gusztáv altábornagy, külügyminiszter és a helyét továbbra is őrző Csatay Lajos vezérezredes képviselte.
A 4. Ukrán Front szeptember 9-én indította meg hadműveletét az Északkeleti-Kárpátokban. Az 1. gárda-, illetve 18. összfegyvernemi hadseregének, valamint 17. gárda-lövészhadtestének előbb az Északkeleti-Kárpátok hegyláncát kellett elérniük, majd annak hágóin átkelve a szlovák határhoz s a magyar Alföldre való mielőbbi kijutás volt a céljuk.
A szovjet hadművelet megkezdése előtt az 1. hadsereg egyelőre csak a Jaremcze–Mikuliczyn–Kosmacz helységek által határolt jobbszárnyát vehette vissza. A VI. hadtest alakulatai a Szent László-állásba vonultak vissza, s szeptember 14-től a Tatarow–Worochta és a Zabie–Ardzeluza területét védő 10. gyaloghadosztály és az 1. hegyidandár védővonalát heves támadások érték. A hadsereg teljes állományának a Szent László-állásba, illetve ennek védhetetlensége esetén az Árpád-vonal állásaiba való visszavétele csak szeptember 25-től kezdődhetett meg, amikor a szovjet 18. hadsereg és a 17. gárda-lövészhadtest csapatai már eljutottak az Északkeleti-Kárpátok fő gerincvonalának közvetlen közelébe. A magyar 1. hadsereg védelmi harcai ezt követően egészen október 15-ig és 16-ig leginkább az Uzsoki- és a Vereckei-hágók, illetve Kőrösmező környékére koncentrálódtak. A hadsereg balszárnyán, a Lupkowi-hágótól az Uzsoki-hágóig a III. hadtest (2. hegyidandár és a 6. gyaloghadosztály); a Vereckei-hágó térségében az újonnan kivezényelt V. hadtest (13. gyaloghadosztály és az 1. ejtőernyős csoport); jobbszárnyán, a Toronyai-hágó és a Tatárhágó között pedig a VI. hadtest (16., 24. és 10. gyaloghadosztályok) védővonala húzódott. A szeptember 14–23. közötti harcokban súlyos veszteségeket szenvedett 1. hegyidandár Ungvár körzetében feltöltés és újjászervezés alatt állt, a 20. gyaloghadosztályt pedig a dél-alföldi hadszíntérre, a magyar 3. hadsereghez irányították. Számottevő német seregtest szeptember 24-től nem tartózkodott az 1. hadsereg hadműveleti területén.
Az 1. hadsereg seregtestei szeptember végén csak az ellenség által erősen támadott jobbszárnyon vonultak vissza a viszonylag megfelelően kiépített Árpád-vonalra. Míg a VI. hadtest 10. és 24. gyaloghadosztályai Kőrösmezőtől délre csak súlyos harcok árán tudták megakadályozni a 17. gárda-lövészhadtest Rahó, Máramarossziget irányú előretörését, addig az arcvonal közepén és balszárnyán védekező magyar seregtestek csak néhány kisebb szakaszon kényszerültek a történelmi határok mögé visszavonni csapataikat.
Az Észak-Erdélyben harcoló magyar 2. és német 8., valamint az Északkeleti-Kárpátokban addig sikeresen védekező magyar 1. hadsereg bekerítését és megsemmisítését célzó nagyszabású szovjet bekerítő hadművelet, az úgynevezett debreceni támadó hadművelet alakulására való tekintettel a német hadvezetés október 14-én hozzájárult az 1. hadsereg balszárnyának visszavonásához. Az V. hadtest és a 16. gyaloghadosztály október 14-én este, a III. hadtest pedig október 15-én este kezdhette meg az Árpád-vonalra való hátramozgást. Ezenkívül még október 15. előtt elkezdődött a 10. gyaloghadosztály és a VI. hadtest-parancsnokság kivonása és elszállítása az 1. hadsereg arcvonaláról. Részvételük szóba került Horthy Miklós kormányzónak és szűkebb környezetének tervezett háborúból való kiugrási kísérletének végrehajtásában is, azonban a kísérlet kudarca folytán végül a magyar 3. hadsereg erősen veszélyeztetett Duna–Tisza közi arcvonalán találták magukat.
Az ország nagyobbik részén folytatott súlyos védelmi és elhárító harcok közepette az október 15-i események robbanásként hatottak a harcoló csapatok körében. Az október 15-i kormányzói proklamáció, a háborúból történő kiugrás tétova kísérlete, majd a nyilas hatalomátvételt követő, a harc további folytatásáról intézkedő parancs az 1. hadsereg egymástól nagy távolságban, szétszórtan elhelyezkedett seregtesteit általában az Árpád-vonalban, a harcban álló magyar 3. hadsereget a Duna–Tisza közén, a 2. hadsereget pedig a Kolozsvár s Nagyvárad térségéből történő visszavonulása közben érte. A moszkvai előzetes fegyverszüneti tárgyalásokról, illetve az általános hadműveleti helyzetről szinte teljesen tájékozatlan legénységi és tiszti állomány “nagy meglepetéssel”, “izgalommal és örömmel”, majd “teljes elképedéssel” fogadta a híreket. A kormányzói proklamációra mindennemű előkészületek nélkül a Magyar Királyi Honvédségnek, tisztikarának az addigi felkészítettségével, beállítottságával és neveltetésével ellentétes módon kellett volna cselekednie. Az a hadsereg, 72amely 1941 nyara óta hadat viselt a Szovjetunió ellen, egyik napról a másikra annak szövetségesévé kellett volna, hogy váljon. A háborúból való kiugrás sikertelenségében a politikai és katonai előkészületlenség, s Horthynak hadseregétől, a tisztikartól való elszakadása mellett jelentős szerepet játszottak e pszichikai tényezők is, melyek miatt a haderő s a katonai felső vezetés számos képviselője passzívan, illetve negatívan viszonyult a kormányzói proklamációhoz. Miután a kiugrási kísérlet kudarcát követő német és nyilas megtorlástól tartó Miklós Béla vezérezredes, illetve vezérkari főnöke, Kéri Kálmán vezérkari ezredes átment a szovjet csapatokhoz, az 1. hadsereg irányítását László Dezső vezérezredes vette át.
A nyilas hatalomátvétellel az 1944. X. törvénycikk 5. paragrafusa értelmében Szálasi Ferencet illette meg a kormányzói jogkörben foglalt összes jog. A nemzetvezető egyben a Magyar Királyi Honvédség legfelsőbb hadura is lett. A Honvédség vezetésében elsősorban a különböző magasabb parancsnoki beosztásokban következett be jelentősebb változás. 1944. október 16. után változott a honvédelmi miniszter és helyettese, a Honvéd Vezérkar főnöke, az 1. és a 2. hadsereg parancsnoka, a Kormányzó Katonai Irodájának főnöke, a Folyami Erők, a Légi Erők parancsnokai, az Államvédelmi Központ vezetője, a testőrség parancsnoka, s a csendőrség és a rendőrség felügyelője személye. Mások kerültek a Vezérkar főnöke 2. (elhárító, hírszerző) osztálya, a hadseregek és hadtestek vezérkari főnöki posztjaira is. A nyilasok tíz tábornokot – köztük Nagy Vilmos és Szombathelyi Ferenc nyugalmazott vezérezredeseket – tartóztattak le, Csatay Lajos vezérezredes feleségével együtt november 18-án az öngyilkosságba menekült, Vörös János vezérezredes pedig átszökött a szovjet csapatokhoz.
A kétnapos hadműveleti szünet után a 4. Ukrán Front 18. hadserege is támadásba lendült, s az 1. hadsereg arcvonalát áttörve október 18-ára elfoglalta Máramarosszigetet és a Visó völgyét. Az 1. hadsereg-parancsnokság ezt követően úgy döntött, hogy csapataival az ellenségtől mielőbb elszakadva folytatja a 14-én megkezdett hátramozgást, s a Tisza középső szakaszán próbálja majd feltartóztatni a szovjet előrenyomulást.
A legkedvezőbb tiszai átkelőhelyek elvesztésével az Erdélyből visszavonuló magyar 2. és a német 8., valamint a Kárpátaljára visszavont magyar 1. hadseregek bekerítése már megvalósulni látszott. Amennyiben a Csap, illetve a Kisvárda irányába előretörő 4., valamint 2. Ukrán Frontbeli csapatok egyesülni tudtak volna, körülöttük bezárult volna a gyűrű. Ekkor egy merész ellencsapással sikerült megmenteni a helyzetet. A német Dél Hadseregcsoport parancsnoksága Debrecentől északra küzdő csapatait arra utasította, hogy a Debrecen–Hajdúhadház és Nyíregyháza között támadt arcvonalhézagba benyomulva Nagykálló térségében próbálja meg felvenni a kapcsolatot az Erdélyből visszavonuló, s szintén támadólag fellépő német és magyar erőkkel. E lépés jelentős hadműveleti eredményre vezetett.
Míg az október 20-án feloszlatott 2. hadsereg leharcolt seregtesteinek tiszai partváltása október 26–31. között viszonylag akadálymentesen lezajlott, az Északkeleti-Kárpátokban védő 1. hadsereg esetében ez nem így történt. A német hadvezetés csupán október 18-án engedélyezte a “kárpáti hadsereg” csapatainak a Tisza középső szakasza–Csap–Ungvár–Vihorlát hegység vonalra történő visszavételét. A visszavonulás október 24-ig tervszerűen történt, ezt követően azonban a szovjet 18. hadsereg harckocsi- és gépesített alakulatai az 1. hadsereg seregtesteinek hátába kerültek. A magyar csapatok Munkács október 26-i, illetve Ungvár október 27-i feladásával nyugati irányban igyekeztek kitörni bekerítésükből. A 6. gyaloghadosztály Ungvár és Perecseny között, a 13. gyaloghadosztály pedig Munkácsnál szenvedett súlyos, megsemmisítő veszteségeket, személyi állományuk jelentős része választotta kilátástalan helyzete miatt a hadifogságot.
Csap október 28-i szovjet kézre kerülésével kockázatossá vált a Tisza mögé visszavonulni igyekvő 24. és 16. gyaloghadosztályok folyón való átkelése is. Az 1. hegyidandár, illetve 24. és 16. gyaloghadosztály zászlóaljainak, valamint néhány kisebb német légvédelmi és rohamlöveg-alakulatnak azonban november 5-én sikerült visszafoglalniuk e fontos közúti és vasúti csomópontot, s azt november 26-ig meg is tartották.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages