A Vörös Hadsereg 1944. évi nyári–őszi hadjárata (1944. június. 10 – 1944. november 24.)
A Vörös Hadsereg 1944. évi nyári–őszi hadjárata (1944. június. 10 – 1944. november 24.)
A szovjet fegyveres erők Legfelsőbb Főparancsnokságának Főhadiszállása és a frontok törzsei 1944 márciusában kezdtek hozzá a szovjet–német arcvonal tanulmányozásához és a nyári–őszi hadjárat során végrehajtandó hadműveletek terveinek kidolgozásához. Munkájuk során tekintettel kellett lenniük arra is, hogy az angolszász szövetségesek 1944 májusára partraszállást ígértek Franciaország területén. Geostratégiai és katonapolitikai okokból ezért biztosítani kellett a szovjet csapatok megfelelő ütemű előretörését nyugat felé.
A legkézenfekvőbb változat szerint a szovjetek tovább támadtak volna a keleti hadszíntér déli részén, behatoltak 57volna a dél-lengyel területekre, illetve a Balkánra, és ezzel több országot is leválasztottak volna a német szövetségi rendszerről. Ezen elképzelés azonban a széttartó irányú támadások miatt túlzottan szétaprózta volna a szovjet erőket, és a balkáni terep sem kedvezett a gyors előrenyomulásnak. Emellett a Szovjetunió jelentős része német megszállás alatt maradt volna.
A második lehetőség az volt, hogy a szovjet csapatok Ukrajna visszafoglalt területeiről északnyugati irányban támadnak, és a korábbi Lengyelország területét a Balti-tengerig birtokba veszik. A korábbi évek nagyra törő szovjet terveinek kudarcából azt azonban már Sztálin is felismerte, hogy egy ilyen hatalmas csapás még a Vörös Hadsereg egyre bővülő lehetőségeit is meghaladhatja. A németek keleti hadereje még túl erős volt ahhoz, hogy egyetlen csapás következtében összeomoljon. Ráadásul ez a támadás a szovjeteknek harcvezetési és utánpótlási szempontból sem tűnt végrehajthatónak.
A harmadik variáció szerint a szovjetek erejüket az arcvonal északi felére összpontosítva, a balti államok területeinek teljes visszafoglalása mellett térdre kényszerítik Finnországot. Az ezer tó országának helyzete azonban ekkorra már egyre kedvezőtlenebbé vált, felesleges lett volna a hatalmas készleteket egy viszonylag csekély cél érdekében szétaprózni. A balti államok területe elleni nyugati irányú támadást minden valószínűség szerint a jól kiépített német védelem ellen arcból kellett volna megindítani, és a végén, a Balti-tenger partjához kijutó szovjet csapatok számára egy hadászati zsákutca lehetősége is felrémlett volna.
Az utolsó hadászati lehetőség a Pripjaty-mocsaraktól északra található s keleti irányban elterülő úgynevezett “belorussziai erkély” mögött a német Közép Hadseregcsoport szétzúzása volt. Egy sikeres szovjet támadás ezen térségben megsemmisíthette volna a korábbi harcokból jórészt harcképesen kikerült német tábori hadseregeket, és egyben el is vághatta volna az Észak Hadseregcsoport utánpótlási és visszavonulási útvonalait. A belorussziai hadművelettel a Vörös Hadsereg erői befejezhették volna a Szovjetunió területének visszafoglalását, és lengyel területre behatolva a későbbiekben a legrövidebb úton nyomulhattak volna Berlin felé.
A szovjet hadászati tervezők azonban nem egyetlen csapásban gondolkodtak, hanem összehangolt hadászati támadó hadműveletek sorozatában. A belorussziai hadművelet ennek csupán a legfontosabb eleme lett. A “Bagratyion” fedőnevet személyesen Sztálin gondolta ki, utalva ezzel az 1812-ben megvívott borogyinói csata hősére. A terveket részleteiben csak egy szűk kör ismerhette. A támadásokat hadműveleti és utánpótlási okokból északról dél felé haladva, eltérő időpontokban kívánták végrehajtani. A német hadműveleti tartalékok átcsoportosítására ennélfogva nem maradt volna idő.
A hadműveletek sorában az első a karéliai földszoroson elhelyezkedő finn csapatok ellen június 10-én megindítandó offenzíva volt. Ezt követte június 22-én a “Bagratyion” hadművelet, majd július 13-án a Lvov és Sandomierz irányában végrehajtandó támadás következett. A Lublin–Breszt irányú hadművelet öt nappal később, 18-án vette volna kezdetét, végül az ötödik nyári hadászati támadást augusztus 20-án délen, Jaşi és Kisinyov térségében indították volna meg.
A támadásokra való felkészülés jegyében a SZTAVKA átalakította a frontok parancsnoki karát, hadműveleti sávhatáraikat, és helyenként még elnevezéseiket is. Az 1. Ukrán Frontot május közepén Zsukovtól Konyev marsall vette át. A Nyugati Frontból létrehozták a 2. és 3. Belorusz Frontot, melyek élére két korábban kiváló teljesítményt nyújtó hadseregparancsnokot választottak. Az egyik, I. D. Csernyahovszkij vezérezredes 1942-ben a 18. harckocsihadtestet, Kurszknál pedig a 60. hadsereget irányította. A zsidó származású kiváló parancsnok április 19-i kinevezését a Szmolensztől nyugatra elhelyezkedő 3. Belorusz Front élére Zsukov és Vaszilevszkij marsallok is támogatták. Mindössze 38 évesen ő volt a legfiatalabb szovjet frontparancsnok. A Mogiljov körzetében tevékenykedő 2. Belorusz Front parancsnokává először I. J. Petrov vezérezredest nevezték ki, aki 1943-ban az Észak-kaukázusi Front parancsnoka volt, majd a 2. partvédő hadsereget, illetve a 33. hadsereget irányította. L. Z. Mehlisz azonban Petrovot Sztálinnak mint betegeskedő, alkalmatlan embert jellemezte. Még a támadás előtt a 2. Belorusz Front éléről ezért őt leváltották, és helyette G. F. Zaharov vezérezredes kapta meg ezt a beosztást.
A tervezett “Bagratyion” hadművelet északi szárnyán I. K. Bagramjan hadseregtábornok 1. Balti Frontja helyezkedett el, a Pripjaty-mocsaraktól délre, Koveltől Rogacsevig pedig K. K. Rokosszovszkij hadseregtábornok 1. Belorusz Frontjának állásai húzódtak.
A frontok tevékenységét a SZTAVKA képviselői hangolták össze. Északon az 1. Balti és 3. Belorusz Frontot Vaszilevszkij marsall, a szovjet vezérkar főnöke ellenőrizte. Délen az 1. és 2. Belorusz Front hadműveleteit Zsukov marsall, a szovjet csapatok főparancsnok-helyettese felügyelte.
A német Közép Hadseregcsoport megsemmisítését tervező szovjetek egyik legnagyobb problémája az volt, hogyan tegyenek szert a németekkel szemben minél jelentősebb túlerőre az élőerő és a haditechnika terén. Ennek érdekében a német hadseregcsoporttal szemben álló szovjet frontokat 400 ezer katonával, öt összfegyvernemi, két harckocsi- és egy légi hadsereggel, egy lengyel hadsereggel, valamint 11 harckocsi-, illetve gépesített-hadtesttel erősítették meg.
A hadműveleti tervek részletes kimunkálása céljából május 22-én és 23-án Moszkvában értekezletet tartottak, amelyen az érintett frontok minden jelentősebb parancsnoka részt vett. A szovjet vezérkar olyan tervet készített, amely alapján a szovjet csapatok a Közép Hadseregcsoport erőit Minszktől keletre egy hatalmas zsákban bekerítenék és megsemmisítenék. Ezzel párhuzamosan Bagramjan hadseregtábornok és Csernyahovszkij vezérezredes a németek Vityebszk körüli csoportosításának bekerítési tervét dolgozta ki, Rokosszovszkij hadseregtábornok pedig Bobrujszk körzetének kettős harcászati átkarolását tervezte meg két harckocsihadtest bevetésével. Ez utóbbit Sztálin ugyan ellenezte, mert nem bízott az összetett hadműveletekben, de Rokosszovszkij végül eredményesen megvédte elképzelését.
Az értekezlet arra a döntésre jutott, hogy a “Bagratyion” 58hadművelet az arcvonal-kiszögellés északi és déli szárnyán a két hadseregszintű front-gyorscsoport kettős harcászati bekerítő manőverével venné kezdetét. Az 1. Balti és a 3. Belorusz Front együttműködve Szmolenszktől északnyugatra bekeríti Vityebszket, az 1. Belorusz Front pedig Bobrujszkot. Az 5. gárda-harckocsihadsereg és egy lovas-gépesített csoport ezután a 3. Belorusz Fronttal együttműködésben északon, az 1. Belorusz Front harckocsi- és gépesített-hadtestei, valamint egy lovas-gépesített csoportja pedig délen hajtaná végre Minszk minél mélyebb átkarolását és bekerítését. A csapásmérő csoportosítások északi szárnyát a Nyugati-Dvina partja mentén Polockon keresztül Kelet-Poroszország felé az 1. Balti Front nyugati irányú támadása fedezné, s végül az 1. Belorusz Front balszárnyán, a Pripjaty-mocsaraktól délre, a 2. harckocsihadsereg a tervek szerint Kovel körzetéből a Visztula irányában törne előre. A hadművelet megindítását a résztvevők június 15. és 20. közé tervezték.
A konferencia után tíz nappal Sztálin magához rendelte Konyev marsallt, hogy megtudakolja: az 1. Ukrán Front milyen módon járulhatna hozzá a “Bagratyion” hadművelet sikeréhez? A marsall azt javasolta, hogy csapatai 14 lövészhadosztállyal, az 1. gárda-harckocsihadsereggel és egy lovas-gépesített csoporttal északi irányból Lucktól nyugatra áttörnék a védelmet és bekerítenék a német csapatokat a város körzetében. Az 1. Ukrán Front középső arcvonalszakaszán 15 lövészhadosztály, a 3. gárda- és a 4. harckocsihadsereg erői és egy lovas-gépesített csoport nyomulna előre a Visztula irányában Sandomierz körzete felé. Konyev ezenkívül egy kisegítő csapást is tervezett Stanislau (Stanislaw) körzetéből. Az 1. Ukrán Front támadása már Minszk visszafoglalása után, de még az 1. Belorusz Front balszárnyának támadása előtt indult volna. Sztálin ismét túl bonyolultnak találta frontparancsnoka elképzeléseit, de nem akadályozta meg a terv végrehajtását. Viszont nyomatékosan felhívta Konyev figyelmét: kudarc esetén minden felelősség a marsallé.
A SZTAVKA 1944. május 31-én adta ki a “Bagratyion” hadművelet végrehajtásáról szóló direktívát. A korábbi hadműveletekkel ellentétben ezúttal a frontok csupán korlátozott előretörésre kaptak parancsot, hiszen közelebbi feladatuk Minszk nyugati körzetében volt, mintegy 150 km-re a megindulási állásoktól. A várható igen jelentős siker közben a frontparancsnokoknak újabb terveket kellett készíteniük a távolabbi feladatok elérése érdekében.
A szovjetek a támadó csoportosítások megerősítése érdekében – jórészt a német felderítés előtt rejtve – jelentős erőátcsoportosításokat hajtottak végre. A 2. Balti Fronttól átvezényelték a 6. gárda- és a 11. gárdahadsereget, Romániából Belorussziába irányították a 8. gárdahadsereget és az 5. gárda-harckocsihadsereget, Ukrajnából Belorusszia déli részére érkezett a 28. hadsereg és egy lovas-gépesített csoport, a 2. harckocsihadsereg erői pedig a román–szovjet határról Kovel körzetében vonultak fel. Május és június folyamán a szovjet vasúti szállítások tömeges méreteket öltöttek, s mindeközben szigorú álcázás volt érvényben. A felkészülési ütemtervet mégsem sikerült tartani, ezért a hadművelet megindításának időpontja június 22-ére, a német támadás harmadik évfordulójára tolódott el.
Június 20-ára a négy kijelölt szovjet front felkészült a támadásra. Az 1. Belorusz Front balszárnyát leszámítva, 14 összfegyvernemi hadsereg, egy harckocsihadsereg, négy légi hadsereg, 118 lövészhadosztály és két lövészdandár, zömük 39 lövészhadtest alárendeltségében, nyolc harckocsi- vagy gépesített-hadtest, ebből négy önálló, 13 harckocsi-, egy gépesített-, és két önjáró tüzérdandár, 64 harckocsi- vagy önjáró tüzérezred, két lovashadtestben egyesítve hat lovashadosztály, 10 tüzérhadosztály, 21 tüzérdandár, hét megerődített körlet és egyéb támogató kötelékek várták a támadási parancsot.
A harckocsidandárok harcjármű-állományának közel egyharmada már az új 85 mm-es löveggel felszerelt, korszerűsített T–34 harckocsiból állt. A csapatok kötelékébe négy, egyenként 21 ISZ–2 nehézharckocsival felszerelt gárda-nehézharckocsiezred is tartozott. A szovjet páncélos-állomány 40 százalékát a gyalogság közvetlen támogatására, vagyis a védelem harcászati mélységének áttörésére, 60 százalékát pedig hadműveleti feladatokra, a siker kifejlesztésére alkalmazták.
Az 1. Belorusz Front balszárnyával, a Dnyeperi Flottillával és a hadtáp-szolgálattal együtt a négy szovjet front összesen 2 millió 331 ezer 700 katonát számlált. A szovjet csapatok harcos-létszáma 1 millió 254 300 fő volt. A támadás megkezdésére kijelölt csapatok 2715 harckocsival, 1355 önjáró löveggel, 4230 darab 45 és 57 mm-es páncéltörő ágyúval, 10 ezer 563 darab 76 mm-es vagy ennél nagyobb űrméretű tábori löveggel, 11 ezer 514 darab 82 és 120 mm-es aknavetővel, 2306 rakéta-sorozatvetővel, 2303 légvédelmi ágyúval, 5327 repülőgéppel, további 1007 nagy hatótávolságú bombázó repülőgéppel és 60 ezer 649 gépkocsival rendelkeztek.
