A magyar csapatok Arad és Makó környéki harcai (1944. szeptember 13. – 1944. október 5.)
A magyar csapatok Arad és Makó környéki harcai (1944. szeptember 13. – 1944. október 5.)
A Dél-Ukrajna Hadseregcsoport meggyengült kötelékeit szeptember közepén még nem sikerült teljesen rendezni. A magyar támadással szemben a szovjet alakulatokkal megerősített román csapatok ellenállása megszilárdult. Erdélyben három szovjet összfegyvernemi hadsereg és egy harckocsihadsereg, összesen 25 lövészhadosztály, valamint négy páncélosokkal rendelkező hadtest, illetve egy 11 hadosztályból álló román hadsereg nyomult előre. Friessner vezérezredes úgy vélte, csapatai rendkívül nehéz megpróbáltatások elé néznek, de örült annak, hogy a szovjetek továbbra is Erdélyben, arcból indított támadásokkal keresték a döntést, ahelyett, hogy a román Bánátból kitörve, a szinte fedezetlen magyar Alföldön támadva mélyen átkarolták volna hadseregcsoportját. Szeptember 7-én Románia formálisan is hadat üzent Magyarországnak.
A magyar minisztertanács szeptember 8-i döntése, miszerint az ország háborús küzdelme továbbra is német oldalon folytatódik, újabb magyar támadás katonai szükségszerűségét hozta magával. A Sziget-hegység átjáróinak lezárása nélkül az Erdélyben harcoló magyar 2. hadsereg erőfeszítései ugyanis feleslegessé válhattak, mivel a szovjet csapatok a fenti átjárókon át Aradtól keletre a Déli-Kárpátokból könnyen kijuthattak az Alföldre.
Szeptember 10-én Friessner még a magyar Honvéd Vezérkar főnökével való megbeszélése előtt Hitler főhadiszállására repült, hogy tájékoztassa őt budapesti benyomásairól. Hitler közölte, hogy előkészületek történtek a magyar kormányzati viszonyok tisztázása érdekében. Ezzel összefüggésben a hadseregcsoporthoz irányított III. páncéloshadtest-parancsnokság és a 23. páncéloshadosztály vasúti szállítmányait megállították Budapesten. A magyarországi SS- és rendőralakulatokat, valamint a magyar területen szervezés alatt álló 109. és 110. páncélosdandárokat riadókészültségbe helyezték. Hitler helyzetértékelésre magához kérette Vörös vezérezredest is. Friessner felvetését a hadseregcsoport keleti arcvonalának visszavételére Hitler azzal utasította el, hogy a német 8. hadsereg állásai mögött jelentős mangánérc-lelőhelyek vannak.
Vörös János vezérezredest Hitler szeptember 12-én este fogadta. A Honvéd Vezérkar főnöke előadta, hogy 111Magyarország továbbra is kitart a szövetségi hűség alapján, de szükséges, hogy ehhez segítséget, német hadosztályokat, fegyvert és lőszert kapjon. Vörös ismételten azzal a kéréssel állt elő, hogy Magyarország területén a legfelsőbb hadműveleti vezetés ne Friessner vezérezredes, hanem egy magyar tábornok kezében legyen. Hitler a katonai segítséget megígérte, de a parancsnoklási viszonyok tekintetében semmit sem engedett. A Führer általános helyzetértékelésében furcsa megállapítást tett: szerinte a szovjetek politikai célja már nem Németország, hanem a Boszporusz és a Balkán területe. A Führer úgy vélte, hogy kettő-hat héten belül ez ügyben jelentős fejlemények várhatók. Arra számított, hogy Nagy-Britannia nem hagyja balkáni érdekeit sérteni, és Németországra, mint ütközőállamra szüksége van a Szovjetunió ellen. Hitler szerint ezért csupán időt kell nyerni, s a hadműveleteket a Balkánon kell tartani. Vörös János másnap hazaérkezett, és a fejleményekről még aznap tájékoztatta a Kormányzót.
Időközben – a Honvéd Vezérkar főnöke távollétében – a Fővezérség parancsot adott az Arad irányába hosszabb ideje tervezett támadás megindítására. A feladat végrehajtására a magyar IV. és VII. hadtestet jelölték ki. A pécsi IV. hadtest parancsnoka Heszlényi József altábornagy volt, aki hosszú időn keresztül a Honvédség Főparancsnokának szárnysegédi beosztását töltötte be. Kiváló minősítésű vezérkari tiszt volt, de a második világháborúban eddig súlyos gyomorbaja miatt nem sok vezetési tapasztalatot szerezhetett. Rövid ideig a magyar 2. hadsereg IV. hadtestét irányította a Don mellett. Szélsőjobboldali politikai meggyőződése és németbarátsága közismert volt.
A IV. hadtest szeptember 2-ig befejezte felvonulását a Békéscsaba–Gyula–Battonya–Kunágota–Mezőhegyes terepszakaszon. A hadtest parancsnoka a Nagyvárad és Mezőhegyes közötti területen már egy nappal korábban átvette a parancsnokságot. Harcálláspontja Békéscsaba volt. A Honvéd Vezérkar főnöke azt tervezte, hogy a IV. hadtest törzséből később megalakítja a 3. hadsereg parancsnokságát. A hadsereg alárendeltségébe a Nagyváradra beérkező VII. hadtestet és a lengyel területről hazaszállítás alatt lévő II. tartalékhadtestet akarták helyezni.
Szeptember elején a IV. hadtest alárendeltségébe tartozott az 1. páncéloshadosztály (Koszorús Ferenc vezérkari ezredes) Pécs–Szigetvár körzetéből már beérkezett gyorscsoportja, a 6. tábori póthadosztály (Vukováry György vezérőrnagy), a 8. tábori póthadosztály (dr. Temesy Béla vezérőrnagy) és az 1. tábori huszár pótezred (Auerhammer József ezredes). Átmenetileg a 4. tábori póthadosztály (Tarnaváry Árpád vezérőrnagy), később a szeptember 9-én Orosháza–Hódmezővásárhely felé irányított 20. gyaloghadosztály (Vasváry Frigyes vezérőrnagy), valamint szeptember 20. után a Szabadka–Hódmezővásárhely körzetébe szállított 23. tartalékhadosztály (Deseő Gusztáv vezérőrnagy) felett is hamarosan a IV. hadtestparancsnokság vette át az irányítást.
Szeptember 12-ig a 4. tábori póthadosztály átkerült a VII. hadtest alárendeltségébe, amelynek parancsnoka Vörös Géza altábornagy, a Honvéd Vezérkar főnökének öccse volt. A hadtest másik seregteste a Lengyelországból visszatért 12. tartalékhadosztály (Németh Béla vezérőrnagy) lett.
A IV. hadtest legnagyobb harcértékkel bíró seregteste az 1. páncéloshadosztály volt. Parancsnoka, Koszorús Ferenc vezérkari ezredes, mint az 1. tábori páncéloshadosztály vezérkari főnöke, részt vett az 1942. évi Don menti harcokban, és tapasztalt páncélos tiszt hírében állt. Az 1. páncéloshadosztály a szeptember 13-i támadás előtt egyes adatok szerint 61 Turán–40 közepes, 63 Turán–75 nehéz-, és 77 Toldi könnyűharckocsival, összesen 201 harckocsival, valamint 42 Nimród páncélos gépágyúval és öt Csaba felderítő páncélgépkocsival rendelkezett.
Az Arad elleni támadást a IV. hadtest rendelkezésére álló erőivel eredetileg szeptember 4-én 6 órakor tervezték megindítani. A végrehajtandó feladat az alábbi volt: Arad elfoglalása után a Maros völgyén keresztül előretörni a Hátszegi-medencébe, majd felvenni az összeköttetést a magyar 2. hadsereg nyugati szárnyával. A támadást 3-án este 24 órával, majd 4-én további intézkedésig halasztották el. A magyar csapatok támadásának megindítását szeptember 9-étől már Friessner is kérte, de a vezérezredes visszaemlékezése szerint a Kormányzó ezt “politikai okokból” halogatta.
Szeptember 13-án a Makótól Nagyváradig húzódó arcvonalon az alábbi magyar erők összpontosultak. A jobbszárnyon a IV. hadtest 1. páncéloshadosztálya, a 11. és 19. tábori pótezredeivel 6. tábori póthadosztálya, az 1. tábori huszár pótezred, a 12., 21. és 24. tábori pótezredeivel beérkezőben a 8. tábori póthadosztály, valamint a hadtest-közvetlen tüzéralakulatok, nevezetesen a IV. gépvontatású közepes tüzérosztály, a IV/2. önálló gépvontatású közepes tarackos üteg, az 1. önálló gépvontatású közepes tarackos üteg, a 151. gépvontatású sorozatvető-osztály, s a 152. gépvontatású sorozatvető-osztály helyezkedtek el. A balszárnyon a VII. hadtest 4. tábori póthadosztálya 6., 8., 10. és 18. tábori pótezredeivel, valamint 12. tartalékhadosztálya 36., 38. és 48. gyalogezredeivel csoportosult, kiegészülve a VIII. gépvontatású közepes tüzérosztállyal és az 1. rohamtüzérosztály 3. ütegének Zrínyi rohamtarackjaival. A IV. hadtest arcvonala Gyuláig, a VII. hadtesté pedig Gyulától Nagyváradig, illetve attól keletre, a Királyhágóig terjedt ki. A VII. hadtestet hadműveleti szempontból Heszlényi altábornagynak, a IV. hadtest parancsnokának rendelték alá.
A tervek szerint a IV. hadtestnek főerőivel Battonya–Kevermes–Kétegyháza térségéből Arad és Lippa irányába kellett támadnia. A 6. tábori póthadosztály előrenyomulásának irányát Dombegyház déli területéről a legrövidebb úton Arad felé határozták meg. Román ellenlökés esetén azt 1. páncéloshadosztálynak Kevermes–Elek körzetéből megindulva szét kellett vernie, majd az Aradra történő benyomulását követően keleti irányú felderítésre utasították. Az 1. tábori huszár pótezred azt a feladatot kapta, hogy Battonyán keresztül Ópécska felé támadjon, foglaljon hídfőt a Maroson, és induljon felderítésre Temesvár és Lippa irányában. A még felvonulás alatt lévő 8. tábori póthadosztálynak a hadtest jobbszárnyára kellett felzárkóznia. A Kárpátaljáról fokozatosan átszállított 20. gyaloghadosztálynak, valamint a 20. és 31. határvadász-pótzászlóaljaknak a Fehér-Körös és Maros között kellett a főerők támadásához csatlakozniuk.
A VII. hadtest Nagyvárad déli körzetéből induló támadásának 112súlypontja a Fekete-Körös völgyében a 12. tartalékhadosztály arcvonalszakaszán volt, mely seregtestnek Belényes–Vaskoh felé kellett előrenyomulnia. Ehhez csatlakozott Gyula–Nagyszalonta körzetéből a 4. tábori póthadosztály, bal oszlopával Tenke, jobb oszlopával pedig Menyháza–Borossebes irányában. A VII. hadtest balszárnya Barátkától Bánffyhunyadig szinte teljesen fedezetlen volt. Bánffyhunyad körzetében a magyar 2. hadsereg 2. hegyi pótdandára volt állásban. Ettől nyugatra az újonnan felállított 60. határvadász-csoport (Könczöl Pál ezredes) portyázó őrsei biztosítottak.
Az Arad elleni magyar támadás szeptember 13-án hajnalban kezdődött meg. A 6. tábori póthadosztály csak addig haladt előre, amíg reggel 6 óra tájban Nagyvarjas közelében bele nem ütközött a román 1. hadsereg 7. területi hadtestének 1. kiképző-lovashadosztálya által tartott állásokba. A román hadosztály szeptember 1-ei adatok szerint 3359 főt számlált. Az 1. páncéloshadosztály részei 9 óra körül lépték át a magyar–román határt. Az elakadt magyar gyalogság támogatására a páncéloshadosztály első harccsoportja 12 órakor, második harccsoportja pedig egy óra múlva indított támadást. Az első harccsoportjának előretörése a román lovasságot Kürtös és Mácsa között érte. A magyar páncélosok felbukkanása a románokat nagyon meglepte. A sorozatvető-tűz is jelentős veszteségeket okozott nekik. Az 1. kiképző-lovashadosztály ezért Pankota–Világos irányába vonult vissza. A magyar harccsoport egyes részei Kürtös déli részén Nagyvarjas felé fordultak, és visszavonulásra kényszerítették a 6. tábori póthadosztályt feltartóztató román erőket. A harccsoport zöme üldözte a visszavonuló románokat, és azokkal csaknem egy időben érte el Aradot. A magyar 1. páncéloshadosztály második és harmadik harccsoportjai Kürtösnél 13 óra 15 perckor azt a parancsot kapták, hogy folytassák előretörésüket Ószentanna birtokbavételére, a harmadik harccsoport pedig végezzen felderítést, és biztosítsa a hadosztály szárnyát és hátát Pankota–Világos irányában.
A Fehér-Körös partján fekvő Kisjenő körzetében felvonult, szeptember 1-ji adatok szerint 5973 fővel rendelkező román 1. kiképző-gyaloghadosztály erős utóvédek visszahagyásával gyors ütemben hátrált vissza Világos irányába. Az 1. páncéloshadosztály második és harmadik harccsoportja 15 óráig mindenhol letörte a román utóvédek ellenállását. A felderítő osztagok 13-án este arról számoltak be, hogy a román csapatok az Újpálos–Világos–Pankota vonaltól keletre húzódó magaslatokon védelemre rendezkednek be. Az 1. tábori huszár pótezred 14 óra körül elfoglalta Ópécskát, majd átkelt a Maroson. Felderítése szerint az Aradon át visszavonuló románok a Temesvár felé vezető utat fedezték.
A románok kísérletet sem tettek Arad védelmére. A városban lévő katonai parancsnokságok és polgári hatóságok még a kora délutáni órákban elhagyták a helységet. Az 1. páncéloshadosztály parancsnoka 19 óra 45 perckor jelentette, hogy Aradot az épségben lévő vasúti és közúti hidakkal együtt birtokba vette, és a Maros déli partján hídfőt létesít. A hadosztály második harccsoportja időközben beérkezett Öthalom területére, a harmadik “lépcső” pedig Újpanád és Szabadhely körzetét érte el.
A VII. hadtest hadosztályai ez idő alatt a román 3. hegyihadosztályból és három területvédelmi zászlóaljból álló Bihor-csoport szórványos ellenállását leküzdve mintegy 15 km-t haladtak, és estig a Tenke–Magyarcseke–Erdődámos vonalán álltak.
Szeptember 14-én délelőtt 10 órakor a 6. tábori póthadosztály is bevonult Aradra, ahol délig felváltotta az 1. páncéloshadosztály alakulatait. A páncéloshadosztály zömét ezen a napon nem vetették harcba, mert Heszlényi altábornagy parancsára 15 órától díszszemlén vett részt. A hadosztály-parancsnokság emiatt 14-én csupán az 1. felderítő-zászlóaljjal rendelkezett, amellyel Szabadhely–Ópálos–Gyorok–Világos terepszakasz felé hajtott végre felderítést.
A szeptember 15-én megismételt felderítés megállapította, hogy a román csapatok részben Temesvár felé, részben a Maros völgyet uraló Ópálos–Világos vonaltól keletre húzódó hegyvonulatokra húzódtak vissza. Az esti órákban az 1. felderítő-zászlóalj járőrei Ópálosnál erősebb ellenállásba ütköztek. A körzetben addigra már felvonult a román Păulis-csoport, mely a radnai altisztképző iskola növendékeiből, a 19. gyaloghadosztály 96/1. gyalogzászlóaljából, illetve a szovjet 122 mm-es tarackágyúkkal és néhány páncéltörő löveggel is rendelkező 61. nehéztüzér-osztályból állt. A csoportosítás parancsnoka Alexandru Petrescu ezredes volt.
Mivel az ópálosi szoros elfoglalása a Lippa felé való további sikeres támadásnak előfeltétele volt, Heszlényi altábornagy az 1. páncéloshadosztályt támadásra utasította. A támadás szeptember 16-án a reggeli szürkületben indult meg. Vastagh György ezredes harccsoportja, nevezetesen az 1. gépkocsizó lövészezred, megerősítve két harckocsi-századdal és az 51. páncélos gépágyús zászlóalj egy századával 6 óra 30 perckor kezdte meg előretörését. Támadása az Ópálos előtt húzódó harckocsiárok mentén, erős román tűzben elakadt. Ettől északra az 1. harckocsiezred Aradkövi és Kovászi között támadott, és 10 óra tájban Aradkövit el is foglalta. Miután Baló Zoltán ezredes harccsoportja birtokba vette a Magura 479-es magassági pontot, innen kiindulva felszámolta a román védelmet. A hegyes-erdős területen harcoló magyar gépkocsizó lövészek olykor csak szuronyukat használva nyomulhattak előre. A hadosztály tartaléka Világos, Pankota és Borosjenő felé derített fel, és fedezte a hadosztály balszárnyát.
Az 1. páncéloshadosztály gyalogsága 16-án 16 óráig birtokba vette az Ópálos és Ménes feletti magaslatokat, majd a már készenlétbe helyezett utász- és árkász alakulatokkal támpontok kiemelését és akadályok létesítését kezdte meg. Román források szerint aznap a magyar csapatok 23 darab Turán és Toldi harckocsiját lőtték ki.
Heszlényi altábornagy Koszorús vezérkari ezredes javaslatára még aznap este kiadott intézkedésében elrendelte, hogy a páncéloshadosztály állásait a 6. tábori póthadosztály vegye át, az 1. páncéloshadosztály pedig úgy gyülekezzék Ószentanna körzetében, hogy másnap menetet kezdhessen a Fehér-Körös völgyének lezárására.
Az 1. tábori huszár pótezred 16-án birtokba vette a Temesújfalu–Savanyúkútfürdő közötti észak-dél irányú magaslatokat, de a Lippától délkeletre lévő uralgó magaslatot már nem tudta elfoglalni. A 6. tábori póthadosztály 113egy zászlóalját az aradi hídfőben hagyta, majd szeptember 17-én megkezdte menetét a páncéloshadosztály felváltására. A hadosztály egyes kötelékei az Arad–Szabadhely műúton meneteltek, amikor erős – valószínűleg szovjet – csatarepülő-támadás érte azokat. A magyar csapatok között pánik tört ki, és jelentős részük északnyugat felé menekülni kezdett. A szétfutott magyar alakulatokat csak 18-án délig sikerült összeszedni. Az Ópálostól Aradköviig húzódó magyar védőállások átvétele 19-én ezért a késő délutáni órákig eltartott.
Az Ópálos feletti magaslatokon szeptember 16. és 19. között heves harcok folytak, melyekben a magyar 6. tábori póthadosztály súlyos veszteségek árán sem tudta kiharcolni az ópálosi szorosba való betörést. A 8. tábori póthadosztály támadó élei 17-én Temesvártól 20 km-re északnyugatra harcoltak. Szeptember 16-án és 17-én az arcvonal más részein is lelassult a magyar előrenyomulás. Ennek legfőbb oka az volt, hogy a román csapatok védelmét helyenként már a beérkezett szovjet alakulatok is szilárdították.
A VII. hadtest 12. tartalékhadosztálya szeptember 17-ig Belényes és Kisszedres körzetéig nyomult előre. Belényes elfoglalásában a honvédeket az 1/3. rohamtüzér-üteg (Rátz Tibor hadnagy) Zrínyi rohamtarackjai is támogatták. A település előtt az ütegparancsnok páncélosa aknára futott, és súlyosan megrongálódott. Hamarosan beérkezett a 10. rohamtüzérosztály 3. ütege (Mikéte Dénes főhadnagy), amely leváltotta Rátz ütegét, és egyszersmind annak teljes felszerelését is átvette. A 12. tartalékhadosztály csapatai szeptember 19-én 13 óráig Biharlonka déli körzetét érték el.
A 4. Polizei SS-páncélgránátos-hadosztályt (Fritz Schmedes SS-Brigadeführer, a Waffen-SS vezérőrnagya) 1944. szeptember közepén az F Hadseregcsoport Szerbia területén állomásozó Felber-seregcsoportjához irányították, hogy biztosítsa a Duna vonalát a Vaskapu-szorosnál. A Belgrádtól északkeletre gyülekező hadosztályt szeptember 10-én alárendelték a Dél-Ukrajna Hadseregcsoportnak. Szeptember 13-án a hadosztály azt a feladatot kapta, hogy a magyar IV. hadtest Arad felé támadó erőivel együttműködve foglalja el Temesvárt, majd a völgyben húzódó út mentén nyomuljon tovább kelet felé, és Karánsebesnél, valamint Dévánál késedelem nélkül zárja le a hegyekből kivezető szorosokat a szovjet csapatok előtt. A közlekedési nehézségek miatt a hadosztály erői csak igen vontatottan érkeztek be. Mivel a Dél-Ukrajna Hadseregcsoportnak egyelőre nem volt megfelelő híradó-összeköttetése a hadosztállyal, a Délkeleti Főparancsnokon (Oberbefehlshaber Südost) keresztül 14-én elrendelte, hogy a hadosztály egy StuG. IV rohamlövegekkel megerősített páncélgránátosezred-harccsoporttal és a 4. SS-páncélos-felderítőosztállyal vegye birtokba Temesvárt, majd onnan kelet felé derítsen fel, és zárja le az átjárókat Lugos–Bél vonalában.
Szeptember 17-én a hadosztály harccsoportjai délről és délnyugatról támadást indítottak Temesvár felé. A németek Birda–Gátalja–Szentandrás vonaláig jutottak előre, itt azonban a román 1. hadsereg balszárnyát biztosító, szeptember 1-jén mindössze 2722 főt számláló 9. lovashadosztály 13. lovasezrede jelentős veszteségekkel visszaverte a támadásaikat. Román adatok szerint a harcokban 12 német páncélost lőttek ki. A román védelem megszilárdításában igen jelentős szerepet játszhatott az a két szovjet rohamzászlóalj és egy páncéltörő tüzérezred, amelyeket a szovjet 53. hadsereg állományából szeptember 15-én gyors ütemben Temesvárra csoportosítottak át. A Délkeleti Főparancsnok 17-én ezért azt a parancsot adta, hogy a 4. Polizei SS-páncélgránátos-hadosztály már beérkezett erői Temesvártól délnyugatra és nyugatra átmenetileg menjenek át védelembe, de minden lehetőséget használjanak ki Temesvár elfoglalására.
Szeptember 18-án a 8. tábori póthadosztály Temesvártól nyugatra felvette az összeköttetést a német Behrends SS-harccsoporttal. A német harccsoport Behrends SS-Gruppenführer, a szerbiai magasabb SS- és rendőrparancsnok (Höherer SS- und Polizeiführer in Serbien) parancsnoksága alatt három SS-rendőrzászlóaljból állt, és a 4. Polizei SS-páncélgránátos-hadosztály ezen körzetben harcoló harccsoportjának alárendeltségébe utalták. Az 1. tábori huszár pótezred kapcsolatot létesített a 8. tábori póthadosztállyal, zöme pedig Aradtól 21 km-re délkeletre harcolt.
A magyar IV. és VII. hadtestek csapatai ekkor már mindenütt felzárkóztak a Sziget-hegység vonulataira. Szeptember 18-án este a magyar hadtestek főellenállási vonala nagyjából a Hidasliget–Temesfüves–Ópálos–Aradkövi–Borossebes–Kisszedres arcvonalon húzódott. A honvéd csapatokat szeptember 20-án ebben a helyzetben érte a 2. Ukrán Front szovjet erőinek támadása.
A korábban kapott parancsoknak megfelelően a 2. Ukrán Front balszárnyán harcoló 53. összfegyvernemi hadsereg, alárendeltségében a 18. harckocsihadtesttel, fokozott menetteljesítménnyel haladt északnyugati irányban. A hadsereg csapatai néhány nap alatt mintegy 220 km-t tettek meg, és szeptember 15-én előrevetett egységei kijutottak Karánsebes körzetébe. A 18. harckocsihadtest páncélosai ugyanakkor elérték az Aradtól keletre fekvő Lippát.
Malinovszkij, akit a Szovjetunió Legfelső Tanácsa Elnökségének szeptember 10-én kelt parancsával a “Szovjetunió marsallja” címmel tüntettek ki, szeptember 15-én kézhez kapta a SZTAVKA 220215. számú új direktíváját. A szovjet hadvezetés az alábbiakat rendelte el:
“Csapatainak szeptember 15–19-re Cirlibaba, Beszterce, Kolozsvár, Lugos vonalára történt kijutása után Kolozsvár–Debrecen–Miskolc általános irányba folytassa a támadást. Főerőivel Csap, Szolnok szakaszon jusson ki a Tiszához és nyújtson segítséget a 4. Ukrán Frontnak a Kárpátok leküzdéséhez, Ungvár körzetének elfoglalásához.”
Ezzel egy időben a front megkapta a 46. hadsereget, a 7. gépesített-hadtestet, valamint a 4. gárda- és 6. gárda-lovashadtesteket. Ezeket az erőket a front balszárnyán, Temesvár–Nagybecskerek körzetében kellett gyülekeztetni. A 2. Ukrán Frontnak 1944. szeptember 30-ára, 160-180 km-es előretörése során birtokba kellett vennie a Máramarossziget–Szatmárnémeti–Nagykároly, valamint a Nagyvárad–Arad–Temesvár terepszakaszt. További feladatként a front csapatainak október 7-től 10-ig bezárólag Csap és Szeged között a Tisza vonalát kellett birtokba 114venniük. A hadművelet megszervezésére a SZTAVKA nem adott időt, azt hadműveleti szünet nélkül kellett végrehajtani. A szovjet hadvezetés továbbra sem ismerte fel a kínálkozó hadműveleti lehetőséget, amely a páncélosok számára jól járható Alföldön egy határozott, északnyugati, majd északi irányú átkaroló támadás végrehajtására a Déli-Kárpátokból a Bánát területére kijutott gyorsan mozgó csapatai előtt kínálkozott.
Szeptember 19-én az Arad körzetébe beérkezett szovjet csapatok már felvették a harcérintkezést a magyar IV. hadtest erőivel. Szeptember 20-án hajnalban a 18. harckocsihadtest páncélosai az Arad–Szabadhely műút körzetében lerohanták a 6. tábori póthadosztály Ópálos környéki állásait. A magyar csapatokat szétverték, a hadosztály roncsai a síkságon menekültek. Román források szerint az Ópálos környékén vívott harcokban a magyar csapatok összesen 919 halottat és 387 hadifoglyot veszítettek. A román csapatok vesztesége saját adataik szerint 377 főt, ebből 67 halottat tett ki. A harckocsikon érkező szovjet deszant-lövészek felkapaszkodtak az ópálosi magaslatokra, a páncélosok pedig Aradot megkerülve folytatták előretörésüket északnyugati irányban. Délután 17 óra körül a németek Aradtól északra, Zimándköz körzetében 40 szovjet harckocsit jelentettek.
A 8. tábori póthadosztály még 19-én parancsot kapott, hogy húzódjon vissza az aradi hídfőbe. Szeptember 20-án délelőtt a hadosztály parancsnoka, dr. Temesy Béla vezérőrnagy azt az utasítást kapta, hogy két ezredével Mikelakán és Öthalmon keresztül hajtson végre ellenlökést, mivel a 6. tábori póthadosztály erőivel már nem lehet számolni. Az ellenlökés Öthalom nyugati részét és az ottani vasútállomást érte el, majd a csapatok itt védelembe mentek át. Eközben az újaradi hídfőben maradt 12. tábori pótezred is harcérintkezésbe került a támadókkal.
Vörös János vezérezredes szeptember 19-én intézkedett a magyar 3. hadsereg megalakításáról. Megelőzte ezt Hitler ultimátuma, aki nem akart többet hallani az önálló magyar harcvezetésről, és a magyar IV. és VII. hadtesteket német parancsnokság alá kívánta helyezni. A IV. hadtest törzse lett az új hadsereg-parancsnokság, Heszlényi József altábornagyot pedig a 3. hadsereg parancsnokává nevezték ki. A IV. hadtest csapatainak vezetését a lengyel hadműveleti területről visszaérkezett II. tartalékhadtest vette át, amely később visszakapta eredeti – VIII. – hadrendi számát. A hadtestet Lengyel Béla altábornagy irányította a továbbiakban.
A betört szovjet harckocsik ellen az 1. páncéloshadosztály erőit szeptember 19-én kora délután riadóztatták. Az 1. harckocsiezred zöme és az 5/1. gépvontatású üteg Zimándújfalu felé menetelt. Zimándközön az 1. gépkocsizó lövészezred kötelékei, a község és Zimándújfalu között pedig a 20. gyaloghadosztály megerősített 13. gyalogezred-csoportja tartózkodott. Zimánd községnél az ellenlökést végrehajtó magyar gyalogságot a szovjet 18. harckocsihadtest 1438. önjáró tüzérezredének SZU–85 önjáró lövegei lőtték.
Koszorús vezérkari ezredes a szovjet harckocsik és önjáró lövegek ellen először Németh Imre alezredest rendelte ki egy harccsoporttal. Némethnek a kapott utasítás szerint a szovjet páncélosokat a határ román oldalán évekkel korábban kiépített “Carol” erődített vonal harckocsiárkának Pénzespusztánál lévő kanyarulatáig kellett csoportja után csalni. A hadosztályparancsnok további terve szerint Vastagh ezredes csoportjának Zimándújfalu délnyugati területéről kellett hátba támadni a harckocsiárok előtt elakadt szovjet páncélosokat. A magyar csapatok harcát egy együttműködésre kijelölt német csatarepülő-osztály is támogatta. A hadosztály tartalékát Baló Zoltán ezredes csoportja, három harckocsi-század, két gépkocsizó lövészzászlóalj és az 51. páncélos gépágyús zászlóalj részei alkotta, amelynek parancs szerint Kürtös területéről Világos és Erdőkerék felé kellett felderítenie.
Németh alezredes végrehajtotta feladatát, és maga után csalta a szovjetek mintegy 25 T–34 harckocsiból álló csoportját. Mivel a szovjetek térképein a román harckocsiárok nem szerepelt, és terepkutató felderítőosztagot sem küldtek ki, Zimándújfalu északnyugati körzetében, Klára-major körül elakadtak. Az összetorlódott harckocsikat hamarosan német csatarepülőgépek támadták meg. Az 1. páncéloshadosztály kijelölt erői 17 óra körül indítottak támadást. Szemtanúk szerint az estig tartó harc színhelyén 23 kiégett T–34 maradt. A magyar csapatoknak páncélos-veszteségük nem volt. Az 1. harckocsiezred a harcokban csak hét szovjet páncélost lőtt ki, a többit a német csatarepülőgépek semmisítették meg. Az 1. páncéloshadosztály ezen határozott harctevékenysége lehetővé tette, hogy a 3. hadsereg részei leválhassanak a támadókról, és új védőállást foglalhassanak el a határ mentén.
Szeptember 21-én a szovjet 53. hadsereg harckocsikra felültetett lövészerői Aradtól nyugatra Szemlak körzetében elérték a Maros átkelőit. A 8. tábori póthadosztály 21. tábori pótezredének jobbszárnyát Öthalom déli részén benyomták a szovjetek. Délután Újaradtól keletre erős tüzérségi és sorozatvető-tűz zúdult a 12. tábori pótezredre, de a magyar csapattest a meginduló támadást visszaverte, és délután 17 óra körül kezdetben rendezetten visszavonult a Maros északi partjára. Az újaradi hidat csak körülbelül 18 órakor robbantották fel. Amikor a magyarok a folyóparton védelemre kezdtek berendezkedni, feltehetően irreguláris elemek az ablakokból, háztetőkről tüzet nyitottak rájuk. A 12. tábori pótezred alosztályainál emiatt hamarosan elrendelték a visszavonulást, és korábbi rendezett hátramozgásuk pánikszerű meneküléssé fajult. A szovjet 57. lövészhadtest 243. és 228. lövészhadosztályának részei ennek ellenére csak lassan követték a magyarokat: az aradi vár hídját 20 óra 10 perc körül érték el. Aradtól északra a szovjetek a 18. harckocsihadtest páncélosaira felültetett lövészalegységekkel nyugati irányban átkeltek a Nagyvárad felé vezető úton.
A szegedi Tisza-hídfő védelmére Matoltsy Elek vezérőrnagy parancsnoksága alatt aznap egy róla elnevezett csoport alakult, amely az 1. légvédelmi tüzérdandárt és az 5. honvédkerülettől elvont 7. tábori pótezred két zászlóalját foglalta magába. Német adatok szerint a csoport tűzereje öt nappal később 24 darab 8,8 cm-es légvédelmi lövegből és négy 4 cm-es légvédelmi gépágyúból állt.
Este 22 óra 20 perckor Friessner vezérezredes táviratban közölte a hadseregcsoport különböző parancsnokságaival, hogy az újonnan alakított magyar 3. hadsereget azonnali hatállyal a Dél-Ukrajna Hadseregcsoportnak 115rendelik alá. A hadsereg feladata az volt, hogy a Bánát területéről nyugat felé előrenyomuló ellenséges csapatokat feltartóztassa és megverje. Ennek érdekében erői zömét súlyponttal Arad térségében kellett gyülekeztetnie. A hadseregnek a magyar IV. és VII. hadtest erőin túl alárendelték a német LVII. páncéloshadtest-parancsnokságot a 4. Polizei SS-páncélgránátos-hadosztállyal, valamint a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály beérkezőben lévő harccsoportjával együtt.
Szeptember 22-én a szovjetek folytatták előrenyomulásukat Aradtól északra, és a 20. gyaloghadosztály soraiban pánikot keltve elérték a Nagyvarjas kelet–Zerénd vonalat. A magyar 3. hadsereg balszárnya Ópécska–Kürtös terepszakaszon visszavonult a határ felé. A német légierő felderítő repülőgépei a magyar főellenállási vonal előtt körülbelül 60 szovjet páncélost számoltak meg. Az 1. páncéloshadosztály Békéscsaba körzetében gyülekezett, és tartalékba került. Estére a szovjetek Ópécskánál kierőszakolták az átkelést a Maroson. Az itteni harcokban a magyar utászok, csendőrök és rendőrök a 8. tábori póthadosztály parancsnoka szerint kiválóan harcoltak.
Aznap a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály harccsoportjának részei már menetben voltak Orosházáról Sarkad irányában. A hadosztály harcképes részeiből létrehozott megerősített ezredcsoport (Anton Ameiser SS-Sturmbannführer) körülbelül 1000 fős összlétszámmal az 52. SS-lovasezred négy lovasszázadából, egy gyalogságilöveg-századból és a 22. SS-légvédelmi-tüzérosztály négycsövű légvédelmi gépágyúiból alakult meg. Az SS-harccsoportot – mint felderítő alakulatot – a német LVII. páncéloshadtest-parancsnokságnak szándékoztak alárendelni. A hadtest vezetése ugyanis szeptember 22-én még egy Temesvár irányú támadást tervezett, melyhez azonban elengedhetetlen volt az utánpótlás, valamint az Ameiser SS-harccsoport és a magyar 23. tartalékhadosztály beérkezése.
Szeptember 23-án hajnalban Friessner vezérezredes táviratot küldött a magyar 3. hadseregnek és a német LVII. páncéloshadtestnek. A hadseregcsoport főparancsnoka úgy vélte, a szovjetek egyelőre további csapatokat vonnak előre, mielőtt jelentősebb támadást indítanának az Alföldön. A magyar 3. hadsereg feladata ebben a helyzetben az lesz, hogy az újabb csapaterősítések beérkezéséig a szovjetek előrenyomulását a magyar határon keresztül északnyugati irányban késleltesse. Aradnál súlypontot képezve támadást kell indítania, és a szovjeteket meg kell semmisítenie. A 22. SS-önkéntes-lovashadosztály harccsoportjával a magyar hadseregnek a IV. és VII. hadtestek közötti kapcsolatot kellett fenntartania.
A 8. tábori póthadosztály új védőállása 23-án reggel Dombegyház nyugat–Battonya dél–Németpereg–Kispereg vonalában lényegében már magyar területen húzódott. A hadosztály jobbszárnyán egyelőre nem voltak saját csapatok, oda várták a beérkező 23. tartalékhadosztályt. A déli órákban Battonya délkeleti részén a magyar csapatok soraiban kisebb pánik tört ki, amikor a 18. harckocsihadtest 170. harckocsidandárának előrevetett páncélosai és az 53. hadsereg 3. csapásmérő rohamezredének részei elérték a település előtti erdős terepszakaszt. A magyar védők végül visszaverték a támadást, öt T–34 harckocsi kilövését jelentették, miközben maguk egy páncéltörő ágyút veszítettek. Más adatok szerint a szovjet páncélosokat a német 9. csatarepülő-ezred 14. századának Hs 129 B2 páncélvadász-repülőgépei lőtték ki. A szovjet osztag a magyar tüzérség tűzcsapása után visszahúzódott. Ezen harccselekményt 1989-ig mint a magyarországi harcok kezdetét tartották nyilván.
Szeptember 23-án estére a szovjet harckocsi-ékek a német felderítés adatai szerint Szegedtől mindössze 30 km-re délre jártak, illetve Kiszombor–Apátfalva vonalát érték el. A 23. tartalékhadosztály első szállítmányai este érkeztek meg Makóra. Az 51/III. gyalogzászlóalj részei Kövesdi Vilmos százados vezetésével azonnal megindultak az apátfalvi-nagylaki úton a román határ, s egyben az arcvonal felé. A magyar II. tartalékhadtest balszárnyán, Békéscsabán gyülekező 1. páncéloshadosztály néhány harckocsija Gyula keleti szélén biztosító állásokat foglalt el. Az 1. felderítő-zászlóalj egyik járőre Dobozon felvette az összeköttetést a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály harccsoportjával.
A Honvéd Vezérkar főnökének szeptember 23-án kiadott hadijelentése szerint Arad és Nagyvárad között a német csatarepülőgépek, valamint a honvéd páncéltörő ágyús alakulatok az utóbbi két napban legkevesebb 60 szovjet harckocsit lőttek ki.
Szeptember 24-ére virradóra a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport elnevezése Dél Hadseregcsoportra (Heeresgruppe Süd-re) változott. A kora délelőtti órákban a szovjet 57. lövészhadtest 228. lövészhadosztálya harckocsik támogatásával benyomult Csanádpalotára. A helységet mindössze 50 magyar határvadász, csendőr és légvédelmi katona védte. Az 53/III. gyalogzászlóalj részei az Ópécskáról visszavonuló magyar határvadászokkal és csendőrökkel együtt körülbelül 16 óráig tartottak ki a magyar területen fekvő Nagylakon a szovjet 228. lövészhadosztállyal szemben, majd visszavonultak Makóra.
Este a 8. tábori póthadosztályhoz Mezőkovácsházára beérkezett Török Pál százados 7. rohamtüzérosztályának 2. ütege. A magyar rohamtüzérosztály három ütegét egyenként 10, összesen 30 StuG. III G rohamlöveggel szerelték fel. Az alakulatot a magyar 1. hadseregtől irányították a II. tartalékhadtest kötelékébe. A 7/2. rohamtüzér-üteget Kőszeghy Barnabás főhadnagy vezetésével a 8. tábori póthadosztály alárendeltségébe vonták, hogy 25-én reggel a hadosztály gyalogságával közösen Mezőhegyes déli részéről támadva foglalja vissza Csanádpalotát, és ezzel vágja el a szovjet utánpótlási vonalat.
A szovjet 57. lövészhadtest 203. lövészhadosztályának részei 24-én este elfoglalták Eleket. A II. tartalékhadtest arcvonala 24-én este Kispereg–Gyulavarsánd–Zerénd vonalában húzódott. Gyulavarsándot az Ameiser SS-harccsoport, Zeréndet a VII. hadtest 12. tartalékhadosztályának egy zászlóalja tartotta. A magyar hadtest jobbszárnya és a 4. Polizei SS-páncélgránátos-hadosztály balszárnya között Makó és Hódmezővásárhely irányában mintegy 20 km-es széles hézag tátongott, melyet csapatok nem fedeztek.
Malinovszkij marsall szeptember 24-ére végre belátta, hogy a Kolozsvár déli előterében és a 2. Ukrán Front jobbszárnyán erőltetett áttörési kísérletek kudarcot vallottak. 116A 2. Ukrán Front 1944. szeptember 1. és 26. között, a hegyes erdélyi terepen megkísérelt sikertelen áttörési kísérletek során – német adatok szerint – egyebek mellett 1100 hadifoglyot, 134 páncélost, 112 löveget és páncéltörő ágyút, valamint 157 repülőgépet veszített. A német 4. légiflotta I. repülőhadtestének csatarepülőgépei további 91 szovjet harckocsit és önjáró löveget lőttek ki. A szovjet front parancsnoka emiatt azt javasolta, hogy a front balszárnyát jelentősen erősítsék meg gyorscsapatokkal, és ennél, a sík terepen indítsanak döntő támadást. A front jobbszárnyán a csapatoknak ezzel egy időben védelembe kellett menniük és csak újabb felderítés, illetve a készletek kiegészítése után, legkorábban szeptember 30-án lendülhettek újból támadásba.
Aradtól északra a szovjetek átmenetileg elfoglalták Kétegyházát és Gyulát, de az 1. páncéloshadosztály erői és 22. SS-önkéntes-lovashadosztály harccsoportja – saját korábban elrendelt tervszerű támadásuk eredményeképpen – szeptember 25-én mindkét települést lényegében visszafoglalták.
A szovjet 57. lövészhadtest 228. lövészhadosztályát a Makó és Hódmezővásárhely felé indítandó támadáshoz egy lövészezreddel, a 18. harckocsihadtest 110. és 170. harckocsidandárával, mintegy 40 páncélossal, valamint a 3. csapásmérő rohamezred két rohamzászlóaljával erősítették meg. A harckocsidandárok Csanádpalotán keresztül vonultak Földeák irányában, amelyet 24-én éjjel a szovjet 799. lövészezred már birtokba vett.
Szeptember 25-én délelőtt 10 órakor a magyar 12. tábori pótezred részei még mindig nem fejezték be a felkészülést a Csanádpalota elleni támadásra. Közben a Földeák felé vonuló szovjet harckocsidandárok szárnyát biztosító T–34 harckocsik törtek be megindulási állásaikba, és szétszórták a magyar gyalogságot. A 7. rohamtüzérosztály 2. ütege kapott parancsot ezen négy szovjet harckocsi azonnali megtámadására és Csanádpalota visszafoglalására. A magyar StuG. III rohamlövegek egy szovjet páncélost kilőttek, a másik három T–34-et pedig Csanádpalotáig üldözték. A rohamlövegek 20 perc alatt tették meg a mintegy 12 km-es utat. Fél óra múltán beérkeztek a 12. tábori pótezred kötelékei is. A gyalogsággal együtt a rohamlövegek félórás tűzharcban, 11 óra 30 percre birtokba vették Csanádpalotát. A magyar veszteség egy halott és három súlyos sebesült volt. Az egyik rohamlöveg megsérült. A szovjetek négy T–34 harckocsit, 13 gépjárművet, négy páncéltörő ágyút és 23 hadifoglyot veszítettek. A hadifogoly-kihallgatásokból kiderült, hogy a helységben a Makóig előretört 18. harckocsihadtest hadtáp-alakulatai állomásoztak, amelyeket meglepetésként érte a támadás. A magyar csapatok befejezték a település megtisztítását, majd körvédelemre rendezkedtek be. A szovjetek 14 óra után Csanádpalotánál harckocsi-ellenlökéseket indítottak, amelyek egészen sötétedésig folytatódtak. A magyar rohamlövegek saját veszteség nélkül hat T–34-et lőttek ki. Este a rohamlövegekkel csak a 12/III. tábori pótzászlóalj maradt Csanádpalotán.
Szeptember 26-ára virradó éjszaka szovjetek a 795. lövészezreddel kiegészülve egyre hevesebben támadták a helységet. Miután kiderült, hogy a magyar alakulatok virradat után már nem tarthatják itt magukat, a 8. tábori póthadosztály parancsnoka 26-án hajnali 2 órakor elrendelte Csanádpalota kiürítését, és Királyhegyes felé támadva a kötelék visszahúzódását a főellenállási vonalba. A 7/2. rohamtüzér-üteg és a 12/III. tábori pótzászlóalj 3 órakor megindult, de a saját vonal előtt öt km-re, a Rákosi csárdánál szovjet harckocsik, páncéltörő ágyúk és az 1438. önjáró tüzérezred SZU–85 önjáró lövegeinek lesállásába futottak. A sötét éjszakában 100-200 méterről folyt a heves tűzharc. A küzdelemben a magyar rohamlövegek 12 T–34 harckocsit semmisítettek meg. A 7/2. rohamtüzér-üteg mind a kilenc még harcképes StuG. III rohamlövege megsemmisült. Szovjet források szerint a StuG. III rohamlövegek közül hármat mindössze 40 méterről Ny. F. Prohorov alhadnagy SZU–85 önjáró lövege lőtt ki. A magyar személyi veszteséget 36 hősi halottban állapították meg, közöttük volt Kőszeghy Barnabás főhadnagy, a 7/2. rohamtüzér-üteg parancsnoka is. A harc helyszínét napokkal később a magyar csapatok visszafoglalták, s 12 T–34 harckocsi roncsával együtt nyolc rohamlöveget találtak ott. Egyes források szerint csak egy magyar rohamlöveg égett ki, a többi csak könnyebben megsérült, és azokat sikerült elvontatni.
Miközben a 7/2. rohamtüzér-üteg szeptember 25-én délután Csanádpalotánál harcolt, az osztály 1. ütegét a II. tartalékhadtest Tótkomlósról Hódmezővásárhelyre irányította. A várost a szovjetek már elérték, és a 23. tartalékhadosztály zömének beérkezéséig a rohamlövegeknek harcba kellett bocsátkozniuk. Az üteg 15 óra körül érkezett Hódmezővásárhelyre, és a tartalékhadosztálytól azonnali támadási parancsot kapott a várost megközelítő szovjet páncélosok feltartóztatására. Fél órával később, másfél km-re a helység keleti szélétől a magyar rohamlövegek felvették a harcérintkezést, saját veszteség nélkül hat T–34-et kilőttek, további tízet pedig megrongáltak. A 7. rohamtüzérosztály 1. és 2. ütegének bevetésével sikerült időt nyerni ahhoz, hogy a Hódmezővásárhelyre beérkező 23. tartalékhadosztály rendezze csapatait, és felkészüljön a további harccselekményekre.
Időközben a szovjet 228. lövészhadosztály részei a 170. harckocsidandár támogatásával 18 óra körül megindították támadásukat a Makót védő 51/III. gyalogzászlóalj és a városban maradt mintegy 60 csendőr állásai ellen. A szovjetek, miután felderítő járőreik a magyar védők hátába kerültek, a Makó elleni általános támadást 26-án hajnali 4 óra 37 perckor kezdték meg. Miután a magyar védelem jelentősebb támpontjai – vasútállomás, téglagyár – elestek, a honvéd csapatok egyre inkább igyekeztek visszahúzódni, és elhagyni a várost. A visszavonulás délelőtt 9 óra körül meneküléssé fajult, amikor a szovjetek elérték a védők fedezetlen balszárnyát. A rendezetlen visszavonulás során Bán Ödön százados 51/III. gyalogzászlóaljából 204 katonának és egy tehergépkocsinak sikerült kijutni a bekerítésből. A szovjetek délelőtt 10 óra körül vonták fel a makói városházára a vörös lobogót. Magyar levéltári források azonban arra utalnak, hogy az 51/III. gyalogzászlóalj egy bekerített százada nem adta fel a harcot, kétnapos bekerítés után 27-én vágta ki magát Makóról, és a 8. tábori póthadosztályhoz vonult be.
A SZTAVKA szeptember 25-én jóváhagyta Malinovszkij egy nappal korábbi javaslatait a 2. Ukrán 117Front súlypontjának áthelyezéséről, de a front jobbszárnyának védelembe rendelésére nem adott engedélyt. A 180-200 km-es mélységben tervezett támadó hadművelet végrehajtására mindössze hat napot irányzott elő. A szovjet hadvezetés döntését követően Malinovszkij elhatározta, hogy főerőit Nagyvárad déli és Arad északnyugati térségében összpontosítja és a Debrecen–Nyíregyháza–Csap irányban méri a főcsapást. A támadást a tervek szerint Arad–Orosháza–Szolnok, illetve Nagykikinda–Szeged–Kecskemét felé is kifejlesztik. A front Nagyszalonta és Szeged között áttöri a német–magyar csapatok védelmét, szétveri és megsemmisíti a Nagyvárad–Debrecen körzetében gyülekező erőket, kijut a Tiszához, elvágja az Észak-Erdélyben harcoló német–magyar csapatok visszavonulásának útját, segítséget nyújt az elakadt 4. Ukrán Frontnak a Keleti-Kárpátokon való áttöréshez, és kedvező feltételeket teremt a további előrenyomuláshoz Budapest–Bécs irányában.
Az áttörés és a siker gyors kifejlesztését Malinovszkij úgy kívánta megvalósítani, hogy a front gyorscsoportját, a Plijev lovas-gépesített csoportot és a 6. gárda-harckocsihadsereget az első hadműveleti lépcsőben veti be. Azt várta ettől, hogy csapatai gyorsan kijutnak a Dél Hadseregcsoport hátába, és néhány nap alatt szétverik azokat a Tiszántúlon. Ez jelentős eltérés volt a szovjetek által eddig alkalmazott harceljáráshoz képest, amikor a páncélosokkal felszerelt magasabbegységeket csak a harckocsikkal és önjáró lövegekkel megerősített lövészhadtestek áttörése után, azok sikerének mélységben való kifejlesztésére alkalmazták. A 2. Ukrán Front törzse hozzálátott, hogy a már megkezdett harctevékenységgel párhuzamosan kidolgozza e “debreceni támadó hadművelet” részletes tervét.
Szeptember 26-án reggel 7 órakor a 23. tartalékhadosztály egyik gyalogezrede a 7/1. rohamtüzér-üteg rohamlövegeinek támogatásával visszafoglalta Földeákot. Napközben megérkezett Orosházára a 7. rohamtüzérosztály 3. ütege is. Ezzel együtt a két megmaradt (1. és 3.) ütegnek 18 bevethető StuG. III rohamlöveg állt rendelkezésére.
Az 1. páncéloshadosztály 13 órakor újabb támadást hajtott végre, amelynek eredményeképpen Kétegyháza 14 óra 30 perc körül ismét teljesen magyar kézben volt. A támadást Elek felé folytatták. Baló Zoltán ezredes páncélosai 18 óra körül érték el Elek északi szélét. A harckocsik azonban 23 órakor parancsot kaptak a visszavonulásra, bizonyára a körülbelül 25 százalékos veszteségük miatt. Az Ameiser SS-harccsoport aznap Gyulavarsánd birtoklásáért harcolt, és másnap elfoglalta. A magyar II. tartalékhadtest balszárnyán Gyula és Nagyszalonta között mintegy 30-35 km-es hézag tátongott.
Szeptember 27-én a 23. tartalékhadosztály a 7/1. rohamtüzér-üteg támogatásával folytatta támadását, de a megerősödő szovjet ellenállás miatt előrenyomulásuk a déli órákban Földeáktól három km-re délkeletre elakadt. Az 1. páncéloshadosztály erői Doboz körzetében gyülekeztek, hogy másnap a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály harccsoportjával együtt Sarkad és Méhkerék birtokbavételével fedezzék a magyar 3. hadsereg balszárnyát, amelyet 27-én már a Nagyszalontát elfoglaló román csapatok fenyegették. A magyar 1. páncéloshadosztály az 1944. szeptember 13. és 27. közötti harcokban 91 halottat, 260 sebesültet és 165 eltűntet, összesen 516 katonát veszített. A hadosztály anyagi vesztesége, beleértve a harckocsi-állományt is, szeptember 23-ig meghaladta az 50 százalékot.
Szeptember 28-ára virradóra a szovjetek a 8. tábori póthadosztály arcvonalszakaszán egész éjjel támadták Mezőhegyest és Pitvarost. A magyar védők ezeket a támadásokat még visszaverték. Reggel azonban sűrű köd ülte meg a terepet, s a szovjet csapatok ennek leple alatt betörtek mindkét településre. A 23. tartalékhadosztály 28-án átcsoportosította erőit Földeák északkeleti részére, majd a megerősített 7/1. rohamtüzér-üteg 16 bevethető StuG. III rohamlövegének támogatásával támadást indított Makó irányában. A várost a szovjet 228. lövészhadosztály 767. lövészezrede három zászlóaljával, négy-öt tüzérségi löveggel, két rakéta-sorozatvetővel és néhány harckocsival megerősítve védte. Délután 17 óra körül a magyar rohamlövegek elérték a város északi szélét, de az erősen leharcolt gyalogság nem tudta követni azokat. Az elfoglalt területet sötétedéskor fel kellett adni. A 23. tartalékhadosztály Hódmezővásárhelyre október 1-jéig beérkező alakulatai a Tisza és a Maros folyók összefolyásától Tótkomlósig, a II. tartalékhadtest jobbszárnyán, többé-kevésbé folytonos arcvonalat alakítottak ki. A hadosztály Tótkomlósnál csatlakozott a 8. tábori póthadosztályhoz.
A II. tartalékhadtest balszárnyán az Ameiser SS-harccsoporttal megerősített 1. páncéloshadosztály támadása 6 óra 30 perckor indult meg. A magyar tüzérség és aknavetők jól vezetett tüze miatt a román 1. kiképző-lovashadosztály csapatai 7 óra 10 percig feladták Sarkadot. Vastagh György ezredes gépkocsizó lövészezred-csoportja folytatta támadását Kötegyán felé. Az 1. felderítő-zászlóalj 15 órakor Méhkeréknél elérte az út és a vasút kereszteződését. Negyed órával később a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály harccsoportjának részei benyomultak Méhkerékre. A harcok a körzetben este is tartottak.
A német szárazföldi haderő vezérkarának hadműveleti osztálya 28-án reggel táviratban jelezte, hogy egyetért Friessner 27-én hajnalban elküldött helyzetértékelésével. A hadműveleti osztály is felismerte az újabb csapatok, főként páncélos-alakulatok odavezénylésének szükségességét. Ezzel kapcsolatban közölték a Dél Hadseregcsoporttal, hogy Debrecennél négy páncélos-, illetve páncélgránátos-hadosztályból támadó csoportosítás összevonását tervezik. A hadosztályok közé számították a már a hadseregcsoportnál lévő 13. és 23. páncéloshadosztályokat is. Úgy vélték, a páncéloscsapatok gyülekeztetését legkorábban október 5-ére fejezhetik be. A hadseregcsoport feladata addig az lett, hogy Szeged és Nagyvárad között a szovjetek előretörését megakadályozza, de legalábbis késleltesse.
Szeptember 29-én a 8. tábori póthadosztály balszárnyán kritikus helyzet alakult ki, miután a balszomszéd 20. gyaloghadosztály jobbszárnya, a 23. gyalogezred visszaszivárgott. A 8. tábori póthadosztály balszárnyát emiatt vissza kellett venni a Mezőkovácsháza–Mezőhegyes vasút vonalára.
Szeptember 30-án a II. tartalékhadtestet VIII. hadtestté 118nevezték át. Az alárendeltségébe tartozó 7/1. rohamtüzér-üteg a 8. tábori póthadosztály 24/II. tábori pótzászlóaljával együtt Mezőkovácsháza elleni támadásra kapott parancsot. A rohamlövegek a puha talajon nem tudtak mozogni, ezért nem tértek le a műútról, s csak tűzzel támogatták a támadást. A 24/II. tábori pótzászlóalj Reformátuskovácsháza keleti szélét elérve tovább nyomult előre, de a súlyos gyalogsági veszteségek ellenére sem tudott újabb sikereket elérni.
Szeptember 30-tól a 23. tartalékhadosztály legfontosabb feladata Makó és környékének visszafoglalása volt. Először csak kisebb kötelékek – 51/III. és 20/III. gyalogzászlóalj – próbáltak betörni a városba, de ezeket a szovjet 228. lövészhadosztály részei és a T–34 harckocsik visszaverték. A magyar csapatoknak nem sikerült kapcsolatot létesíteni a Marostól délre, a szovjetek utánpótlási vonalait támadó 4. Polizei SS-páncélgránátos-hadosztállyal sem, amely október 1-jén elfoglalta Nagyszentpétert és Egrest, de a Kiszombornál küzdő magyar csapatokkal már nem tudta felvenni az érintkezést.
Makó elveszítéséről a Honvéd Vezérkar főnöke csak szeptember 30-án kiadott hadijelentésében számolt be először, hozzátéve, hogy a város szovjet elfoglalása – szeptember 26. – óta Makó és Csanádpalota körzetében 47 szovjet harckocsit lőttek ki.
A II. tartalékhadtest balszárnyán harcoló 1. páncéloshadosztály 18 óra körül benyomult Nagyszalontára. Október 1-jén hajnali 4 órakor azonban parancs érkezett, hogy a hadosztály megmaradt erői Sarkad–Sarkadkeresztúr körzetében gyülekezzenek. A 8. tábori póthadosztály soproni és nyíregyházi honvédekből álló 12. tábori pótezrede Pitvaros körzetében a hadosztály-tüzérség hatékony támogatásával október 2-án és 3-án nyolc, részben sorozatvetőkkel támogatott szovjet támadást vert vissza. Temesy vezérőrnagy hadosztálya a szeptember végi–október eleji halogató harcokban a trianoni magyar–román határ mentén több mint 50 km-es szélességben volt kénytelen védőállásokat foglalni. Mégis, a hadosztálynak Csanádpalota felé, rohamlöveg-támogatással végrehajtott szeptember 25-i előretörése Lengyel Béla altábornagy október 16-i értékelése szerint “megakadályozta, hogy az ellenség Szegedet és Hódmezővásárhelyt veszélyeztesse”.
A Honvéd Vezérkar főnökének 36. számú hadijelentése szerint Makó környékén a szovjetek október 1. és 3. között újabb 21 harckocsit veszítettek. A 23. tartalékhadosztályt október 3-ig a Makó elleni támadás folytatása céljából jelentősen megerősítették. A 8. tábori póthadosztálytól 3-án délután két tábori pótzászlóaljat és egy közepes tüzérüteget vontak el. A 7. rohamtüzérosztály két ütegét, összesen kilenc bevethető StuG. III rohamlövegével ugyancsak a 23. tartalékhadosztálynak rendelték alá. A hadosztály tüzérségét erősítette a német önálló 844. nehéztüzér-osztály is. A támadó csoportosítás összesen 11 zászlóaljból, hét tüzérütegből és kilenc rohamlövegből állt. A támadás kijelölt időpontját október 4-én reggel 6 órában jelölték meg.
Október 4-én a magyar csapatok Makótól keletre áttörték a szovjet 228. lövészhadosztály 799. lövészezredének védelmét, de 18 órára csupán a Makó–Csanádpalota utat érték el. A magyar alakulatok Csanádpalotát nem tudták visszafoglalni. A folytatódó támadás során 23 óra körül elfoglalták Apátfalvát, s ezzel elvágták a község északi részén átvezető Arad felé tartó utat, amelyen a szovjetek utánpótlásukat bonyolították le. A magyar csapatok Magyarcsanádnál éjfél körül közelítették meg a 228. lövészhadosztály törzsét. A község ellen éjfél után, 20 perces tüzérségi előkészítéssel megindított roham azonban nem sikerült, mert a szovjet 795/2. lövészzászlóalj 5-én 1 órakor a magyar csapatok hátába került. A szovjet ellenlökést követően az arcvonal 5-én Apátfalvától két km-re északra ugyan megszilárdult, Makó visszafoglalása azonban nem sikerült.
Október 5-én a 20. gyaloghadosztály arcvonalán Gyulavarsánd ellen 12 harckocsival szovjet támadás indult. A magyar csapatok megállították a támadási kísérletet. Ebben bizonyára nagy szerepe volt annak is, hogy a 13/III. gyalogzászlóalj, az 1/III. tábori huszár pótosztály és a 21. tábori tüzérosztály önként jelentkezett tisztjei és legénysége az arcvonal előtt két km-re, Gyulavarsánd és Nagypél között fekvő fontos hidat hét órán keresztül tartó tűzharc közepette felrobbantották.
Szeptember 20-án a magyar 3. hadsereg, s egyben a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport jobbszárnyán harcoló 4. Polizei SS-páncélgránátos-hadosztály támadási lehetőségei az alapvetően megváltozott hadműveleti helyzet következtében végképp beszűkültek, miután a szovjetek jelentős erőkkel a szorosokon át kijutottak a Déli-Kárpátokból.
Az LVII. páncéloshadtestnek alárendelt SS-páncélgránátos-hadosztály négy megerősített zászlóaljból álló harccsoportját Temesvártól északnyugatra csoportosítottak át. Szeptember 27-ig a hadosztály harccsoportja, 22 bevethető StuG. IV rohamlövegével a szovjet 53. hadsereg 49. lövészhadtestének 110. gárda- és 375. lövészhadosztályával, valamint az 1. gárda-légideszant-hadosztállyal szemben folytatott váltakozó sikerű, hullámzó elhárító harcokat. A hadosztály szeptember 21. és 30. között a Bánát területén sikerrel fedezte a balkáni német csapatok, illetve Friessner vezérezredes hadseregcsoportjának csatlakozását.
