Hadműveletek Észak-Erdélyben és a tordai csata (1944. augusztus 26. – 1944. október 8.)

Teljes szövegű keresés

Hadműveletek Észak-Erdélyben és a tordai csata (1944. augusztus 26. – 1944. október 8.)
Augusztus 25-én és 26-án a szovjetek a német 8. hadsereg Abraham csoportját Ojtoz nyugati szélére szorították vissza, de eközben a németek 18 szovjet harckocsi kilövését jelentették. A német harccsoport a 46. gyaloghadosztály 72. gránátos-ezredének részeiből, a hadsereg-közvetlen 721. páncélvadászosztályból, a 325. és 905. rohamlövegosztály részeiből, valamint két légvédelmi tüzérosztály elemeiből állt, fegyverzetébe pedig hét 7,5 cm-es páncéltörő ágyú, kilenc rohamlöveg, hat 8,8 cm-es légvédelmi löveg és kilenc légvédelmi gépágyú tartozott. A harcok közben a 2. Ukrán Front részei, nevezetesen a 7. gárdahadsereg lövészalegységei, valamint a 23. harckocsihadtest 34 páncélosa és az 5. gárda-lovashadtest erői augusztus 26-án az Úz és a Csobányos völgyében – harcérintkezésben a völgyzárakat védő magyar 11. és 13. székely határőr-zászlóaljakkal – átlépték a korabeli magyar határt, s hat km mélyen behatoltak az országba. Ezzel immár Magyarországot is elérték a második világháború szárazföldi harccselekményei.
Az elsőként megszállt település azonban a fenti völgyektől délre, az Ojtozi-szoros kiszélesedésében fekvő Sósmező volt, melyet a 26. határvadász-zászlóalj és a német 76. gyaloghadosztály részei ellenében augusztus 27-én vettek birtokba a szovjet csapatok. Két nap múlva már valamennyi járható völgyben előretörve keményen támadták a székely határőr- és határvadász-zászlóaljakat. Míg a Csobányos-völgyből kijutott szovjet csapatokat Csíkszépvíznél, az Úz völgyében Csíkszentmárton irányában támadókat pedig az Aklosnál időlegesen megállították a magyar és német alakulatok, az Ojtozi-szoros felől behatolókkal Berecknél és Lemhénynél a 8. székely határőr-zászlóalj és a német 4. hegyihadosztály részei súlyos harcokat vívtak. Az Úz és a Csobányos völgyének védelmében augusztus 31-től már a magyar 2. tábori póthadosztály részei (16. tábori pótgyalogezred), s a 34. határvadász-zászlóalj is részt vett. Augusztus 28-án az ellenséges csapatok betörtek a Gyimesi-szoros felől is, s az itteni kis létszámú határvadász, illetve erődszázadbeli magyar erőket a környező hegyek felől megkerülve igyekeztek felszámolni. Előretörésüket Gyimesfelsőloknál a magyar 10. rohamtüzérosztály támogatta német 46. gyaloghadosztály próbálta meg lefékezni. Mikor a szovjet csapatok szeptember 5-én a Békás-szoroson is bejutva Gyergyószentmiklós közelébe értek, Észak- és Dél-Erdély határán is fellángoltak a harcok.
Erdély védelmével és a Déli-Kárpátok birtokbavételének kérdésével a magyar minisztertanács először 1944. augusztus 25-én rendkívüli ülés keretében foglalkozott. A minisztertanács a Honvéd Vezérkar főnöke, Vörös János vezérezredes helyzetelemzése alapján a Dél-Erdély elleni magyar támadás tervét elvetette, mivel ehhez a honvéd csapatok nem állnak szükséges mértékben rendelkezésre. A németek tisztában voltak azzal, hogy a Vörös Hadsereget a Déli-Kárpátokban csak akkor tartóztathatják fel, ha lezárják annak hágóit. Mivel e hadműveletre az igen súlyos veszteségeket szenvedett Dél-Ukrajna Hadseregcsoport önmagában nem rendelkezett megfelelő erőkkel, rákérdeztek egy esetleges magyar részvételre is.
A minisztertanács augusztus 26-án ismét foglalkozott a kérdéssel. Döntés született arról, hogy Magyarország csak abban az esetben vesz részt Dél-Erdély elfoglalásában, ha a németek ehhez nehézfegyverzetet és támogató csapatokat biztosítanak. Guderiant ez a válasz nem elégítette ki, ezért augusztus 31-én Budapestre érkezett. A német vezérezredes tárgyalt Horthy Miklós kormányzóval, Lakatos Géza miniszterelnökkel és Vörös vezérezredessel is. Guderiannak sikerült a magyar felet meggyőznie, anélkül hogy el kellett volna azt fogadnia, hogy a magyarországi hadműveleteket a Honvéd Vezérkar főnöke irányíthassa.
Szeptember 2-án a német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport főparancsnoka, Friessner vezérezredes vázolta terveit csapatainak további feladataira vonatkozóan. Eszerint hadseregcsoportja a jelentős természeti akadályok kihasználásával továbbra is a délkelet-európai térség védelmében vesz részt, és a Vaskapunál csatlakozik a balkáni német erőkhöz. A feladat megvalósítása érdekében az volt a szándéka, hogy a magyar 2. hadsereggel együttműködve, Dél-Erdélyen keresztültörve birtokba veszi és lezárja a Déli-Kárpátok hágóit, többek között a Vulkán-hágót és a Vöröstorony-szorost is.
Vörös János vezérezredes szeptember 4-én memorandumot intézett a magyar kormányhoz. Ebben korábbi álláspontjától eltérően már támogatta a Dél-Erdély elleni támadást, mivel szerinte is ez az egyetlen lehetőség a szovjet csapatok a Déli-Kárpátokon való átkelésének megakadályozására. A Legfelső Honvédelmi Tanács a támadás időpontját szeptember 5-ére tűzte ki. Az utolsó pillanatban úgy látszott, a felmerülő külpolitikai aggályok és egyéb megfontolások miatt a támadást mégis el kell halasztani, azonban Lakatos Géza miniszterelnök döntésével a tervezett hadműveletet szeptember 5-i megindítása véglegesen zöld utat kapott. A magyar politikai és katonai vezetés – hosszas külpolitikai és katonai helyzetértékeléseket követően –, szeptember 4-én Dél-Erdély katonai birtokbavételét a 106Déli-Kárpátok hágói lezárása céljából tehát elhatározta, hiszen a szovjet támadás és a román átállás következtében összeomlott délkeleti német arcvonal stabilizálása egyben Magyarország védelmének is egyetlen lehetőségét jelentette. Könnyen belátható, hogy a támadást ebben a hadműveleti helyzetben nem a revíziós, területgyarapítási szándék, hanem a katonai szükségszerűség indokolta.
A feladat végrehajtására magyar részről az augusztus 30-án megalakult 2. hadsereget jelölték ki, amelynek parancsnoka Veress Lajos vezérezredes lett. A Kolozsvár térségében gyülekező és Dél-Ukrajna Hadseregcsoport alárendeltségébe került magyar hadsereg a II. és IX. hadtest-parancsnokság, a 25. gyalog-, 27. könnyű-, 2. páncélos-, 7. és 9. tábori póthadosztály, valamint 1. és 2. tábori hegyi pótdandár és a 9. hegyivadász-dandár alakulataiból állt. A támadáshoz a 2. hadsereg alárendeltségébe utalták a német 114. tüzérparancsnokságot, 10,5 cm-es tarackjaival a 818/II. tábori tüzérosztályt, a 48/I. légvédelmi tüzérosztályt és a század méretű 1179. rohamlövegosztály 14 Jagdpanzer 38(t) vadászpáncélosát is. A magyar 2. páncéloshadosztály 3. harckocsiezrede az 1944. augusztus 9-i adatok szerint 14 Toldi könnyűharckocsival, 40 Turán–40, 14 Turán–75, egy Panzer III M, kilenc Panzer IV H közepes harckocsival, három Tiger E nehézharckocsival, egy StuG. G rohamlöveggel; felderítőosztálya 12 Csaba felderítő páncélgépkocsival, egyéb alakulatai pedig 21 Nimród önjáró páncélozott légvédelmi gépágyúval tértek vissza a galíciai harcokból. További 11 Turán–40 valószínűleg az ukrajnai Turkán, három Turán–75 pedig a 7. gyaloghadosztálynál maradt. Szeptember 4-ig a seregtest kapott még 20 Panzer IV H és öt Panther harckocsit is. Ezzel együtt a magyar 2. páncéloshadosztály állományába becslésünk szerint szeptember 5-én összesen mintegy 140 páncélozott harcjármű tartozott.
A szeptember 2-án közölt német tervek szerint a magyar csapatok feladata a következő volt: Tordán és Gyulafehérváron keresztül meglepetésszerűen előrenyomulva szétverni a román erőket, a szovjetek beérkezése előtt birtokba venni a Vöröstorony-szorost, valamint fedezni a nyugat felé vezető hegyi utakat. A 2. hadseregen kívül hasonló feladattal az Arthur Phleps SS-Obergruppenführer parancsnoksága alatt Marosvásárhely körzetében gyülekező német (SS-) Gruppe Siebenbürgen ([SS-] Erdély-csoportot bízták meg, amely a 8. Florian Geyer SS-lovashadosztályból és a 75. gyaloghadosztályból állt. A német csoportosítás a helyzettől függően déli vagy délkeleti irányban törhetett előre. Veress Lajos vezérezredes a támadás célját visszaemlékezésében kissé másképpen értékelte:
A szerencsétlen dél-erdélyi határalakulás, a Keleti-Kárpátok védelmének biztonsága, de főleg az időnyerés, arra az elhatározásra indították a hadsereg-parancsnokságot, hogy a szűk hadműveleti területet – ha már a legfelsőbb hadvezetés Erdély kiürítését nem rendelte el – legalább kitágítsa, hogy a románok a Székelyföld nyakát elvágni ne tudják. Erre csak egy mód nyújtott lehetőséget: Kolozsvár és Marosvásárhely között a határbeszögellést egy támadással kellett kiegyenesíteni. Azt a kézenfekvő tervet, hogy a támadást a déli-kárpáti hágók birtokáig vigye előre, a hadsereg-parancsnokságnak erő híján el kellett ejtenie.
A magyar 2. hadsereg támadó csoportosítása Kolozsvár–Marosvásárhely térségében szeptember 5-én lépte át a román határt. A 2. tábori hegyi pótdandár felszerelési nehézségek miatt nem vett részt a támadásban, a 25. gyaloghadosztály szállítása pedig még folyamatban volt.
A hadsereg jobbszárnyán a 7. és 9. tábori póthadosztály Gyalu – Kolozsvár térségéből Torda felé támadott. Támadásuk áttörte a román 4. hadsereg 20. kiképző-gyaloghadosztályának védelmét. A magyar hadosztályok átkeltek az Aranyoson, elfoglalták Tordát. Másnap, 6-án átkeltek a Maroson is, majd hídfőt foglaltak. A 2. páncéloshadosztály szeptember 5-én – román források szerint 60 bevethető páncélossal – észak felől benyomult a kissármási beszögellésbe. A magyar páncélosok leküzdve a román 6. és 7. granicsár- (határőr-) zászlóaljak gyenge ellenállását, Marosludas felé közeledtek. A 25. gyaloghadosztály éppen beérkező alakulatait a hadsereg-parancsnokság haladéktalanul az arcvonalra indította, hogy az előretörő csapatokat megerősítse velük. Marosvásárhely körzetéből a 8. Florian Geyer SS-lovashadosztály 12 Jagdpanzer 38 (t) vadászpáncélossal a Marosugra–Nagycserged vonal ellen hajtott végre támadást, ezzel segítve a magyar főerők előrenyomulását. A 2. páncéloshadosztály csapatai szeptember 7-én Dicsőszentmárton és Somfalva között elérték a Kis-Küküllő vonalát. A román alakulatok a támadás első napján 20-40, a következő kettőn pedig további 20-25 km-t vonultak vissza.
Szeptember 8-án a magyar 2. hadsereg parancsot kapott, hogy előrenyomulását szüntesse be, és csapatait vonja vissza a Maros vonalára. A Fővezérség – vagyis a Honvéd Vezérkar azon része, amely a hadra kelt seregtestek hadműveleteit irányította, valamint a személyi utánpótlást és az anyagi biztosítást végezte – ugyanis értesült a szovjet csapatok Dél-Erdélybe való benyomulásáról. Szeptember 10-én Veress vezérezredes a 2. Ukrán Front főerőinek közeledése miatt elrendelte a védelembe való átmenetet a Maros és az Aranyos vonalán. Ugyanezen a napon a német hadvezetés és a Honvéd Vezérkar intézkedett a Székelyföld kiürítéséről is. A magyar IX. hadtest szeptember 12-től a német 8. hadsereg kötelékében harcolt tovább.
A magyar–német támadás nyomán kialakult új helyzetben Malinovszkij hadseregtábornok, a 2. Ukrán Front parancsnoka hadműveleti javaslatokat terjesztett fel a SZTAVKA-nak. A szovjet hadvezetés lényegét tekintve jóváhagyta a frontparancsnok javaslatát, és szeptember 5-én direktívájában megparancsolta, hogy a 2. Ukrán Front főerői hatoljanak be Erdélybe egészen a Szatmárnémeti–Kolozsvár–Déva–Turnu Severin vonalig. A szovjetek úgy gondolták, ezzel jelentős segítséget nyújthatnak a Keleti-Kárpátokban elakadt 4. Ukrán Frontnak, amelynek Szlovákia felé kellett volna előrenyomulnia. A továbbiakban a 2. Ukrán Front főerőinek a Tisza irányában támadva el kellett érniük a Nyíregyháza–Szeged vonalat. A Szeged és Turnu Severin közötti terület védelmére a SZTAVKA román csapatok bevonását rendelte el. A fentiekből úgy tűnik, hogy a szovjet hadvezetés szeptember 5-én kiadott direktívája még nem vette figyelembe a Tordánál zajló magyar–német támadás tényét. A szovjet csapatok előrenyomulását pedig továbbra sem északnyugat felé, az Alföld 107irányában, hanem még mindig északi irányban, Erdély erdős-hegyes vidékei felé kívánták folytatni.
Szeptember 6-án reggel a román csapatok, összesen mintegy 264 ezer fő a 2. Ukrán Front parancsnokának hadműveleti alárendeltségébe kerültek. A román 4. hadsereg, amely 113 ezer 759 katonából és 12 hadosztályból állt, a Marostól délre, Nagyenyed és Marosvásárhely között már súlyos védelmi harcokat vívott a magyar–német erőkkel. A hat hadosztállyal rendelkező 73 ezer 844 fős román 1. hadsereg Nagyvárad és Temesvár között, az 56 ezer 212 fős, négy hadosztályból álló önálló 4. hadtest pedig Turnu Severintől délkeletre helyezkedett el. Szovjet források szerint a román hadosztályok létszáma 6-10 ezer fő között váltakozott. Harckocsikkal csak kis mennyiségben rendelkeztek. A csapatok össztüzérsége 100 tarackból, valamint 480 könnyű lövegből és páncéltörő ágyúból állt. A román 1. hadsereget főleg újoncokkal töltötték fel, akiknek fele harckiképzést sem kapott. A népfelkelők általában 45 éven felüliek voltak.
A magyar–német támadás miatt Malinovszkij balszárny-csapatainak új feladatokat adott. A 6. harckocsihadsereget utasította, hogy forduljon északnak, és szeptember 12-ére foglalja el a Dés–Kolozsvár–Nagysármás terepszakaszt. A harckocsihadsereg, amely szeptember 12-én megkapta a “gárda” elnevezést, a feladat végrehajtásának megkezdésekor 262 harckocsival és 82 önjáró löveggel rendelkezett. A csapatok a Vulkán-hágón és a Vöröstorony-szoroson keresztül nyomultak előre. Erről M. V. Zaharov vezérezredes, a 2. Ukrán Front törzsfőnöke emlékirataiban az alábbiakban számol be:
“Az út nem tartozott a sima utak közé. Az itt támadó csapatok még nem harcoltak hegyes terepen. A harckocsik bőgő motorral, nehezen kapaszkodtak fel a magaslatokra, a szovjet lövészek verítéke hullott a hegyi utak minden km-én. A parancsnokok is szigorú vizsgát tettek harcászati képességeikről. Tisztjeink azonban gyorsan alkalmazkodtak a szokatlan viszonyokhoz.[…] Különösen akadályozta csapataink mozgását az ellenséges repülőerők tevékenysége. Bombázták a keskeny utakat, és igyekeztek feltartóztatni a szovjet csapatok támadását.
A szovjet 27. hadseregnek ugyancsak észak felé támadva szeptember 15-ére el kellett érnie Kolozsvár körzetét. Az 53. hadseregre az a feladat hárult, hogy északnyugati irányba előrenyomulva szeptember 19-ére jusson ki a Brád–Lugos vonalra. A szovjet összfegyvernemi hadseregek parancsnokai utasítást kaptak, ahogy elérik a román hadseregek arcvonalszakaszait, a román alakulatokat vonják alárendeltségükbe.
A magyar 1. hadseregtől átirányított, 60 százalékos gyalogsági létszámmal és 50 százalékos nehézfegyver-hiánnyal felvonuló, négy zászlóaljával és tüzérségével már a 7. és 9. tábori póthadosztály szeptember 9–12-i halogató harcaiba bekapcsolódó 25. gyaloghadosztálynak (Hollósy-Kuthy László vezérőrnagy) és a korábban szintén a galíciai, illetve kárpátoki hadműveletekben részt vett 2. páncéloshadosztálynak (Zsedényi Zoltán vezérőrnagy) egy 25 km széles védősávot kellett elfoglalniuk. A nagyváradi parancsnokságú 25. gyaloghadosztály személyi állománya – budapesti 1. gyalogezredének kivételével – észak-erdélyi (kolozsvári, dési, zilahi, nagyváradi, besztercei és nagykárolyi) alakulatokból származott. Honvédjei szülőföldjüket védték, s ez a harcok kritikus szakaszaiban megsokszorozta erejüket s kitartásukat.
A védelem súlyát a magyar csapatok Tordánál képezték, s a további visszavétel biztosítására az Aranyos folyó jobb partján Tordánál és Aranyosegerbegynél hídfőket tartottak fenn. E két hídfő azt a célt szolgálta, hogy ezekből a magaslaton húzódó védővonal alatti “holt-terület” is pásztázható legyen, ahová a saját tüzérség nem tudta volna belőni magát. A védelem Aranyosbányától Torda felé húzódó szakaszát a harcba még nem vetett 1. és 2. tábori hegyi pótdandárok foglalták el, a leharcolt 7. és 9. tábori póthadosztályokat pedig pihentetés és feltöltés céljából ideiglenesen az arcvonal mögé irányították. A szükségből 1944. augusztus végén felállított pótalakulatok – csökkentett létszámú gyalog, illetve hegyivadász csapattesteik és minimális tüzérségük miatt – nem képeztek komoly harcerőt. Csupán páncélelhárításukat sikerült némileg megerősíteni a románoknak szánt, de a kolozsvári elosztó állomáson rekedt 7,5 cm-es páncéltörő ágyúkkal. A Torda környéki védőállásba került 2. hadseregbeli seregtestek közvetlenül a II. hadtest-parancsnokság alárendeltségébe tartoztak.
Az Aranyos folyó meredek és magas északi partja, illetve azt egy-két km-re északra szegélyező dombváll (korabeli szóhasználattal ridó) mögött kialakított tordai védőállás ideálisnak tűnt, minden lehetőséget megadva a gyengébb félnek, hogy fegyverzetben és létszámban fennálló hiányát kiegyenlítse. A védelmi övbe harckocsikkal csak a Szent János-patak menti horhosokban lehetett betörni. A félkör alakban húzódó védőállás mindenfajta tűztámogatást és tűzösszpontosítást lehetővé tett. A védőkörlet mögötti terület fedett mozgásra, álcázásra is lehetőséget biztosított, a harcok alatt szétszaladt gazdátlan állatállomány, a szőlő, a gyümölcs és a bor bőségesen fedezte a csapatok élelmezési szükségleteit.
Az előnytelen helyzetet elfoglalt, katlanba kényszerített ellenséggel szemben – ahogy Napóleon ellen 1809-ben Wagramnál – akár támadó szellemű védelmet, kettős átkarolást is lehetett volna alkalmazni, ha a védőknek ehhez megfelelő erő áll rendelkezésre. A többszörös túlerőt azonban a 2. Ukrán Front szovjet 27. hadseregének, 6. gárda-harckocsihadseregének és román 4. hadseregének seregtestei képviselték. A támadók elsődleges célja az volt, hogy Kolozsvár körzetén át a Keleti-Kárpátokat biztosító német–magyar csapatok és az Északkeleti-Kárpátok vonalában védekező magyar 1. hadsereg hátába jussanak, s ezáltal a keleti és az északi arcvonal visszavételét kikényszerítve a Tiszától keletre levő területet mielőbb birtokba vegyék.
A tordai védelmi vonal elfoglalásának idején a hágók tarthatatlansága s a déli irányból előretörő szovjet és román csapatok támadása miatt már folyt a Székelyföld kiürítése, illetve az úgynevezett székely zsák területén bekerített német–magyar csapatok kitörési kísérletei. A szeptember 9-én megkezdett visszavonulás során többnyire északnyugati irányban, a Marosnak a Marosvásárhely–Szászrégen–Palotailva által határolt szakasza felé igyekeztek fokozatosan kitérni a magyar és német csapatok. A magyar 2. tábori póthadosztály részeinek (3. tábori pótgyalogezredének) 108már megindulásukkor a szovjet csapatok gyűrűjén kellett áttörniük, mivel Sepsiszentgyörgy szeptember 8-i s Kézdivásárhely szeptember 9-i elestével az ellenséges alakulatok Csíkszeredán át a hátukba kerültek. Hasonlóan szorult helyzetbe került az Ojtozi-szorosból visszavonuló 24. határvadász-zászlóalj is, mely Magyaró környékén, az Idecs patak völgyében a magyar 2. tábori pót- és a német 4. hegyihadosztályok között előretört szovjet csapatokkal találta szembe magát. Szeptember 15-én a visszavonuló magyar és német seregtestek az úgynevezett G-vonalon egy viszonylag összefüggő arcvonalat hoztak létre. A német 8. SS-lovashadosztály a Nyárád folyó torkolatánál, Marosvásárhelytől délre, s a Nyárád mentén foglalt el védőállást. Ettől Nyárádremetéig – szintén a Nyárád mentén – a német 46. gyaloghadosztály, a Birka és a Görgény patak két oldalán a magyar 2. tábori póthadosztály, a Görgényi-havasok nyugati lejtőin, a Maros két oldalán a német 3. hegyihadosztály, a Kelemen-havasokban pedig a német 8. vadászhadosztály és a magyar 27. székely könnyűhadosztály védekezett.
A hágók védelmében részt vett székely határvadász-, határőr-, s egyéb kisebb csapattestek töredékeit javarészt a fenti seregtestek kötelékeibe osztották be, de a székely katonák jelentős része, mikor el kellett hagyniuk szülőföldjüket, nem tartottak a visszavonulókkal. Az Úz-völgyi harcokban augusztus 30. és szeptember 7. között 51 hősi halottat s 183 sebesültet vesztett 34. határvadász-zászlóalj 456 főnyi állománya hagyta ott alakulatát szeptember 11-én Parajdon. A szintén az Úz völgyében bevetett, s augusztus 27. és szeptember 17. között 46 hősi halottat s 190 sebesültet vesztett 26. határvadász-zászlóalj eltűntjeinek száma viszont csak 62 fő volt. Az egyes messze előretörő szovjet csapatok gyakran nem ejtettek foglyot vállalkozásaik során, s a magukat megadó székely katonákat lemészárolták. Többek között Szovátán, Bágyonban és Gyergyószentmiklóson fordultak elő ilyen esetek.
A Keleti-Kárpátok hágóitól visszavonult magyar–német csapatok általában szeptember 16. és október 1–3. között folytattak súlyos védelmi harcokat az úgynevezett G-vonal és a Maros folyó közötti területen. A G-vonalon már szeptember 17-én kritikus helyzet alakult ki, mikor a magyar 2. tábori póthadosztály arcvonalát Görgényhodáknál áttörték. A szovjet csapatok további térnyerését súlyos harcok árán csak Kásva előtt, illetve Görgényorsovánál sikerült elreteszelni. Súlyos utóvédharcok színtere volt még a palotailva-ratosnyai Maros völgyzár, melyet a 65. határvadász-csoport védett, illetve Görgényüvegcsűr, ahol a 23. határvadász-zászlóaljnak kellett kitörnie a bekerítésből. E környék legnagyobb városa, Marosvásárhely szeptember 28-án került a szovjet csapatok birtokába.
E harcokkal egy időben a közel egy hónapig tartó tordai védelmi harcok szeptember 13-án a déli órákban vették kezdetüket. A 6. gárda-harckocsihadsereg 5. gárda-harckocsihadtestének 12 páncélosa, körülbelül ezred erejű gyalogsági támogatással, Alsószentmihálynál ekkor jutott el a tordai magyar hídfőhöz. A magyar védelmi rendszer kiépítése, tervszerű műszaki megerősítése, a tüzérségi és gyalogsági tűzrendszer megszervezése emiatt már lehetetlenné vált. A 25. gyaloghadosztály teljes állományával meg sem tudta szállni állásait, hiszen alakulatainak egy része még szállítás alatt állt, illetve a 9. tábori póthadosztály kötelékében vonult vissza. A 25. gyaloghadosztály 7,5 cm-es páncéltörő ágyúi aznap hét szovjet harckocsit kilőttek. Ezzel kezdetét vette a tordai csata. Megjegyzendő, hogy a német napijelentések szerint a szovjet harckocsik már szeptember 10-én harcérintkezésbe kerültek a magyar 2. hadsereg alakulataival, amikor a 7. tábori póthadosztály állásait támadó román csapatokat támogatták. A védők szeptember 11-én kettő, 12-én pedig újabb kilenc páncélos kilövését jelentették.
A szűkebben vett tordai csata első szakaszában, szeptember 13. és 21. között a szovjet 5. gárda-harckocsihadtest (később a szovjet 9. gárda-gépesítetthadtest), 109a 104. lövészhadtest és a román 4. hadsereg seregtestei keleti és nyugati irányból támadva se a tordai hídfőt, se magát a várost nem tudták elfoglalni. Torda körvédelmét már szeptember 14-én át akarták karolni, de az 1/I. zászlóalj támogatására bevetett 25/I. gyalogzászlóalj – élén a tordai érdemeiért a későbbiekben Tiszti Arany Vitézségi Éremmel kitüntetett Siprák László őrnaggyal – merész ellenlökésével az utolsó pillanatban meghiúsította az ellenségnek a városba való behatolását. A szovjet csapatok az Aranyos folyón több helyen átkelve, és a Szent János-patak mentén Sósfürdő irányában előretörve azonban mélyen betörtek a 25. gyaloghadosztály állásaiba. Emiatt az arcvonal közepén, a Tordától keletre egészen Aranyosegerbegyig elterülő fennsíkon képzett hídfőjük végig megmaradt. A 25. gyaloghadosztálynak a 2. páncéloshadosztállyal közösen végrehajtott szeptember 16-i és 19-i ellentámadásai eredményeképpen ugyan e hídfő összébb szorult, de az ellenséges csapatokat nem sikerült a folyón túlra visszavetni. A nagyváradi seregtesttel szembenálló szovjet 4. gárda-légideszant-hadosztály szívós ellenállására jellemző volt, hogy egy közel 300 fős bekerített csoportjának felszámolásakor 200 megszámlált szovjet katona holtteste maradt a helyszínen. A saját tüzérségi támogatás elmaradása miatt elveszett az aranyosegerbegyi saját hídfő is, az onnan kivont 26/III. gyalogzászlóalj véres vesztesége (elesett, megsebesült, hadifogságba esett) szeptember 14-én már 60 százalékos volt. A szeptember 19-i harcok súlyosságára vall, hogy Sósfürdő területén rakétalövedéktől találtan életét vesztette a 25. gyalogezred bátor és kiválóan képzett parancsnoka, Böszörményi Géza ezredes is. A 2. páncéloshadosztály ekkorra már hat tisztjét és 103 főnyi legénységét vesztette el, a sebesültjeinek száma 654, az eltűntjeinek száma pedig 50 fő volt. A hadosztály ekkor egy bevethető Toldi könnyűharckocsival, 10 közepes és hat nehéz Turán, négy Panzer IV és kettő Panther harckocsival, 16 Nimród légvédelmi páncélossal, és hat 7,5 cm-es nehéz páncéltörő ágyúval rendelkezett. Az ellentámadások s a vele járó átcsoportosítások miatt, valamint az egyes kisebb csapattestek későbbi beérkezése folytán a 25. gyaloghadosztály 1. gyalogezrede a későbbiek során javarészt a tordai hídfőben, 25. gyalogezrede középen, 26. gyalogezrede pedig végig a balszárnyon védekezett.
Az egy hónapig tartó tordai védelmi harcok során a legnagyobb szovjet–román támadás – addig nem tapasztalt nagy erejű tüzérségi előkészítés után – szeptember 22-én reggel érte a magyar arcvonalat. A szovjet 9. gárda-gépesítetthadtest 46. gárda-harckocsidandára (mintegy 30 harckocsival), a 104. lövészhadtest 4. gárda-légideszant- és 180. lövészhadosztálya Sósfürdő és a Szent János-patak völgye között, valamint a román 20. kiképző-gyaloghadosztály pedig attól keletre és Aranyosegerbegynél indította meg rohamát az ellenséges hídfőből. A legyezőszerűen kibontakozó támadás először északi irányban a 2. páncéloshadosztály csapatait érte, majd teljes erejével Sósfürdő és a Szalonnás magaslat közti terület felé, a 25. gyalogezred állásai ellen irányult. Ezzel egy időben heves támadás indult a tordai hídfő, illetve a Tordától nyugatra levő Magyarpeterd helység területén védekező magyar és német csapatok arcvonalszakasza ellen is. A déli órákra a szovjet és a román csapatok térnyerése következtében a 25. gyalog- és a 2. páncéloshadosztály közös védősávja gyakorlatilag kettészakadt, s megszűnt az összeköttetés a tordai és az aranyosegerbegyi védőkörlet között. A hézagban csak a 2. páncéloshadosztály komoly veszteségeket szenvedett kisebb egységei harcoltak. A kettészakítás ellenére súlyos harcok árán azonban Torda keleti szegélyénél, a 429-es magassági ponton, illetve a Szalonnás és Sósfar magaslatokon sikerült megállítani a további ellenséges előretörést, dacára annak, hogy a Tordától északra levő Sós-völgybe már szovjet harckocsi-osztagok nyomultak be. Az utóbbi völgy lezárásában, illetve Torda északkeleti irányból történő bekerítésének megakadályozásában jelentős szerepe volt az 1/I. gyalogzászlóalj és a Bozsoki János tartalékos zászlós vezette 10/2. rohamtüzér-üteg meglepetésszerű ellenlökésének, mely során 18 szovjet T–34 harckocsit tettek harcképtelenné. A 25. gyalog- és a 2. páncéloshadosztály ezen a napon több mint 1000 fős véres veszteséget (elesett, megsebesült, hadifogságba esett) szenvedett. E súlyos veszteségek túlnyomó részben a gyalogságot érték. A felettes II. hadtest parancsnoka az előállt kritikus helyzetre való tekintettel bizalmas parancsában az alábbiakat közölte Hollósy-Kuthy László vezérőrnaggyal: “Ha túlerős ellenséges nyomást kap a hadosztály, akkor a Torda-i hídfő feladásával és halogató harccal az orosz nyomásnak teret engedhet”. Erre azonban több mint két hét elteltével került csak sor. A hídfőt amúgy is csak előzetesen, s nem nyomásra lehetett volna nagyobb veszteségek nélkül kiüríteni.
A német 6. hadsereg a Tordánál fenyegető áttörést a német 23. páncéloshadosztály bevetésével szándékozta megakadályozni. A páncéloshadosztály parancsot kapott, hogy másnap, 23-án kora reggel Tordától keletre indítson ellencsapást, semmisítse meg a betört ellenséges erőket, és állítsa vissza a védelem korábbi vonalát. Ehhez a hadosztálynak hat bevethető Panzer IV, 36 Panther, két parancsnoki Panzer III, 16 rohamlöveg, négy 7,5 cm-es önjáró páncéltörő ágyú, négy 10,5 cm-es Wespe és három 15 cm-es Hummel önjáró löveg állt rendelkezésre. A szeptember 22-éről 23-ára virradó éjjel a német páncéloshadosztály egységei elfoglalták készenléti állásaikat. A 23/I. páncélososztályt a 126. páncélgránátos-ezrednek, a 23/II. páncélososztályt pedig a 128. páncélgránátos-ezrednek rendelték alá. A 126. páncélgránátos-ezred harccsoportja a jobb oldali (nyugati), a 128.-é pedig a bal oldali (keleti) támadó csoportosítást alkotta.
1944. szeptember 23-án reggel 7 órakor a Breith-csoport a német 23. páncéloshadosztállyal, illetve a magyar 2. páncéloshadosztály és a 25. gyaloghadosztály részeivel a német III. páncéloshadtest parancsnoka, Hermann Breith páncélos tábornok parancsnoksága alatt megindította támadását. Mire késő délután a harcok abbamaradtak, a német–magyar csapatok a 11 óra 50 perckor elért Torda–Aranyosegerbegy vonalon álltak. Ezzel teljes szélességben kijutottak az Aranyost északról szegélyező ridóra (dombvállra). A szovjetek csupán egy kettő km széles betüremkedést tartottak meg a 371-es magaslat nyugati oldalán. A 23. páncéloshadosztály, mivel a védelem korábbi vonalának visszafoglalását végrehajtotta, a ridót elérve leállította támadását. A folyón való átkelésre nem kapott parancsot, jóllehet partjának meredeksége miatt harckocsijai feltehetően nem is tudtak volna átkelni azon. A támadás során a 23. páncélosezred öt szovjet harckocsit, egy önjáró löveget, 37 páncéltörő ágyút, négy lövegmozdonyt és három tehergépkocsit semmisített meg. A páncélosezred saját vesztesége kilenc páncélos volt. A 126. páncélgránátos-ezred 45, a 128. páncélgránátos-ezred pedig 25 százalékos élőerő-veszteséget szenvedett. A németek adatai szerint a szovjetek szeptember 23-án Tordától nyugatra 24 páncélost veszítettek, a várostól keletre (a hídfő körül) pedig további 45 páncéltörő ágyút. A harckocsi egységeket követő magyar gyalogzászlóaljak az ellenség hátrább fekvő és kiválóan védekező támpontjait nem tudták bevenni, de a 25. gyaloghadosztály lerövidített arcvonalát így is hézagmentesen le tudta zárni. A magyar 2. páncéloshadosztálynak már csak a mintegy 80 fős 6. gépkocsizó lövészzászlóalja maradt harcképes, a többi teljesen megrendített 40-50 fős csoportokból állt. Harckocsijai 17 napja egyfolytában harcban álltak. Úgy tűnt, hogy ezzel az erővel felvételi állást elfoglalni, vagy utóvédharcot folytatni már nem lesz képes.
Míg Torda és Marosludas között sikerült feltartóztatni a szovjet és román seregtesteket, addig Tordától nyugatra, s a Gyalui-havasok előhegyei között az arcvonal nagy kiterjedése miatt erre nem volt lehetőség. A román 4. hadsereg két hadosztályának, s a szovjet 206. lövészhadosztálynak csapatai a Jára és a Hasadát völgyben előretörve a magyar 1. és 2. tábori hegyi-pótdandárok, illetve az odairányított magyar 7. tábori póthadosztály ellenállását megtörve szeptember 22-én elfoglalták Magyarpeterdet és Szindet, 23-án Pusztaszentkirályt, 24-én pedig Komjátszeget, majd elvágták a Kolozsvár–Torda főutat, s a Gyalui-havasok keleti előhegyei közül kijutottak a Mezőség területére, Torda védőinek a hátába. A német 23. páncéloshadosztály sikeres szeptember 25-i ellentámadása következtében sikerült csak újból stabilizálni a helyzetet. Tordától 25 km-rel délkeletre, Marosludas közelében, Hadrévnél is súlyos védelmi harcok folytak, de az 59. és a 66/II. határvadász-zászlóaljak megakadályozták az ellenség előretörését.
A 23. páncéloshadosztály még két napig kisebb ellenlökéseket hajtott végre a magyar 2. hadsereg arcvonalszakaszán. Noha a különböző német hadvezetési szintek szeptember 26-ára a hadosztály számára Komjátszeg és Tordatúr térségében még további feladatokat szántak, végül a hadosztályt szeptember 25-én egy megerősített zászlóalját kivéve a német III. páncéloshadtest parancsnokságával 110egyetemben Nagyvárad térségébe vezényelték. Ezen intézkedés legfőbb oka az volt, hogy a szovjet 9. gárda-gépesítetthadtest támadása Tordától nyugatra jelentős mértékben kiteljesedett, s 10 km-re közelítette meg Kolozsvárt. A tordai védőállás 21 km-es szakaszának védelme ezt követően a 2. páncéloshadosztály harccsoportjai által támogatott 25. gyaloghadosztályra hárult. A nagyváradi parancsnokságú seregtest gyalogságának szeptember 25-ig megállapított véres vesztesége (elesett, megsebesült, hadifogságba esett) már közel 2300 főt tett ki. Jelentős veszteségek érték a 25. gyaloghadosztály – gyalogsági harcokra kevésbé kiképzett – 59. utászzászlóalját is, melyet a tordai hídfőben gyakorta vetettek be ellenlökésekkor, vagy védelemben, fontos terepszakaszok lezárása céljából. Ez a veszteségadat azért is igen nagyarányúnak számít, mert az eredetileg 20 ezer fős seregtest az erdélyi hadműveletek megkezdésekor már erősen lecsökkent létszámmal rendelkezett. Az elszenvedett személyi és anyagi veszteségek pótlására szeptember 23-án 1800 fős – zömében kiképzetlen – személyi kiegészítést és 2000 főre méretezett gyalogsági fegyverzetet, illetve felszerelést kapott. Szeptember 30-i adatok szerint a 2. páncéloshadosztálynak 45 bevethető, 50 javítandó és 11 műhelybe elvontatandó páncélosa volt.
Október 1-ig, a csata második szakaszának végéig a saját tordai hídfőt ugyan fel kellett adni, s az ellenséges hídfő területe is némileg megnagyobbodott, de a magyar arcvonalon áttörés sehol sem történt. Az ellenséges csapatok nem tudtak előrejutni Tordától nyugatra Tordatúron, illetve a Túri völgyön sem. A szovjet 180. lövészhadosztály és a 18. gárda-gépesítettdandár szeptember 30-i Torda elleni támadásának kivédésére újból bevetették az erősen leharcolt 2. páncéloshadosztályt, de a tordai hídfő végleges szovjet kézre kerülését már nem tudta megakadályozni.
Október 2-án erőátcsoportosítások és újabb csapatok beérkezése után a szovjet–román csapatok négy hadosztálynyi erővel Kolozsvár mielőbbi elfoglalása céljából újból heves támadást indított. A nagyváradi seregtest egyes védőszakaszain még kitartó alakulatok harcértékére jellemző, hogy a 26. gyalogezred a kilenc km-es védelmi vonalát már csak 850 fővel tudta megszállni. E nagy erejű offenzíva a védővonalat – keleti és nyugati irányban egyaránt – messze Torda mögé nyomta vissza. Ennek következtében a szovjet–román csapatok kijutottak az Aranyos folyótól északra húzódó hegyek közé, s október 4-én előbb a bekerítéssel fenyegetett Torda városát, majd rövidesen Aranyosegerbegyet kellett feladni. Torda kiürítése, melyet nem a felsőbb parancsnokságok rendeltek el, már eléggé megkésett vállalkozás volt, mert az ellenség közvetlen tüze a város szélén levő magaslatokról meglehetősen nagy veszteséget okozott a kivonuló csapatoknak. A 25/I. gyalogzászlóalj már az ellenséges csapatok gyűrűjén áttörve jutott ki a városból.
A magyar alakulatok leharcoltságára, elszenvedett súlyos veszteségeire, de főleg az általános helyzetre, az oldalukban és hátukban, Nagyvárad és Debrecen térségében elért szovjet térnyerésre való tekintettel a magyar 2. hadsereg-parancsnokság október 8-án elrendelte csapatai visszavonulását a Szamos vonalára. A Borsai-hágó–Borgói-hágó–Maros folyó vonaláról is ekkor váltak le a magyar és a német alakulatok. A tordai csata ezzel befejeződött. A magyar és német seregtestek teljes egy hónapig vonták magukra és verték vissza a magyar Alföldet Kolozsvár irányába megközelíteni törekvő 2. Ukrán Front többszörös túlerőben lévő szovjet 7. gárda-, 6. gárda-harckocsi-, 27. és 40. összfegyvernemi, valamint a román 4. hadsereg csapatainak naponta megismétlődő támadásait. A második világháború utolsó szakaszában, a kelet-közép-európai térségben a 2. hadsereg tordai védőállása volt az egyik olyan nevezetes védelmi vonal, mely a leghosszabb ideig tartotta magát.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages