Harcok Nagyvárad környékén (1944. szeptember 20. – 1944. október 5.)
Harcok Nagyvárad környékén (1944. szeptember 20. – 1944. október 5.)
Az Arad környéki harcokkal egy időben Nagyvárad déli-délkeleti előterében is romlott a magyar VII. hadtest helyzete. Miután a térségbe beérkezett a szovjet 33. lövészhadtest, a hadtest két seregtestét, a 4. tábori póthadosztályt és a 12. tartalékhadosztályt szovjet csapatokkal megerősített román erők támadták. A VII. hadtest két hadosztályát szeptember 18-án erős szárnytámadás érte, majd tévedésből saját repülőgépek bombázták azokat. A 4. tábori póthadosztály emiatt másnap védelmi állást foglalt el, a 12. tartalékhadosztály viszont német források szerint még 19-én is folytatta előretörését Belényestől 15 km-re délkeletre. Szeptember 20-án a hadtest alakulatait a szovjet csapatok támadása helyenként már a Déli-Kárpátok hágóinak kijáratáig vetette vissza. Egy nappal 119később, 21-én a román 3. hegyihadosztály és a szovjet 337. lövészhadosztály részei a magyar csapatokkal szemben tovább nyomultak északnyugati irányban. A 12. tartalékhadosztály két ezred-csoportját Belényes körzetéből a IV. és VII. hadtest között keletkezett rés lezárására nyugati irányban vetették be.
A VII. hadtest parancsnokának, Vörös Géza altábornagynak az volt az elképzelése, hogy a több helyen visszaözönlő alakulatokat a Fekete-Körös völgye mentén megállítja, és ott védelembe rendeli. A 4. tábori póthadosztály különösen demoralizált kötelékeinek rendezésével a hadtest parancsnoka a hadosztály gyalogsági parancsnokát, Tömöry Jenő vezérkari ezredest bízta meg, akit a Honvéd Vezérkar főnökének rendelkezése szerint eredetileg a 12. tartalékhadosztály parancsnoki tisztségének átvételére a magyar 1. hadseregtől nemrég indítottak útba.
Szeptember 23-án a 4. tábori póthadosztály a Fekete-Körös mentén próbált védelemhez csoportosulni. Vonalain ellenséges tevékenységnek nyoma sem volt. A 12. tartalékhadosztály erői még mindig Belényes környékén vívtak súlyos harcokat a túlerőben lévő román–szovjet csapatokkal. Vörös altábornagy utasítást adott egy támadó csoportosítás létrehozására, amelynek másnap, 24-én keleti irányban ellenlökést végrehajtva tehermentesíteni kellett a 12. tartalékhadosztályt. Parancsnoka Tömöry vezérkari ezredes lett. Szeptember 24-én a meglehetősen kétes harcértékű alakulatokból álló támadó csoportosítás 15 óráig Pusztahollód északnyugati részén elfoglalta megindulási állásait. A 12. tartalékhadosztály jobbszárny-csapatai azonban 15 óra körül Pusztahollódtól keletre néhány – valószínűleg román – járőr felbukkanása miatt elhagyták állásaikat, és pánikszerű menekülésük magával rántotta a 8. tábori pótezredet is. A 4. tábori póthadosztály roncsai 25-én Mezőbikácsig vonultak vissza, a 12. tartalékhadosztály szétszórt maradványai pedig 26-án pánikszerűen özönlöttek Nagyváradon keresztül nyugat felé. Tömöry Jenő vezérkari ezredes, aki nagy energiával próbált a menekülőkből kisebb-nagyobb kötelékeket – legalább átmenetileg – védelembe parancsolni, 25-én Biharkeresztesen találta meg a VII. hadtest parancsnokát. Vörös Géza altábornagy lehangolt tájékoztatása szerint:
“A 12. hadosztály a teljes szétzüllés állapotában. Az ellenség már Püspökfürdő alatt van (Nagyváradtól délkeletre nyolc–kilenc km). A 4. póthadosztály is visszavonult, és ami megmaradt belőle, az itt van a városka környékén. Semmi saját csapatot sehol megállítani nem lehet! Harcolni már senki sem hajlandó. Reggelre azt hiszem, már nem lesz arcvonal.”
Nagyvárad védelmének jelentőségével a Honvéd Vezérkar főnöke is teljesen tisztában volt. Vörös János vezérezredes szeptember 25-ére virradóra intézkedett a város védelmének megerősítésére. A Pápán állomásozó 1. ejtőernyős-pótzászlóaljat, mely állományát és fegyverzetét két tiszt, 152 fő legénység, 18 golyószóró, három gránátvető, két nehézpuska, és jelentős mennyiségű géppisztoly képezte 25-én a 102/1. szállítórepülő-századdal Nagyváradra szállíttatta, és a VII. hadtest alárendeltségébe utalta. Az 53. határvadász-zászlóaljat Sajószentpéterről 30 autóbusszal, valamint tehergépkocsikkal szintén Nagyváradra csoportosíttatta át. A beérkező erősítésekkel együtt a magyar csapatoknak Nagyváradot Vörös vezérezredes parancsa alapján “az utolsó emberig” tartani kellett.
A német Gruppe Siebenbürgen parancsnoksága 25-én 18 óra 10 perckor arról értesítette a Dél Hadseregcsoportot, hogy Nagyváradon már pánik uralkodik. A körzetben német alakulatok nem voltak. A hadseregcsoport 18 óra 35 perckor ezért elrendelte, hogy a Kolozsvárnál gyülekező német 23. páncéloshadosztály egyik megerősített páncélgránátos-zászlóalját indítsák útba Nagyváradra.
A helyzet kissé javult, amikor Nagyváradon a VII. hadtest parancsa alapján az 53. határvadász-zászlóalj Tömörynél jelentkezett. A 10. rohamtüzérosztály 3. ütegének három Zrínyi II rohamtarackja, Mikéte Dénes főhadnagy, ütegparancsnok vezetésével is ugyanekkor érkezett be a városba. Tömöry vezérkari ezredes a rohamtarackokkal megerősített határvadász-zászlóaljat Nagyvárad keleti felének megtisztítására, majd annak védelmére utasította. A zászlóalj ellenlökése azonban csak a város keleti felében lévő vasútállomásig jutott, melyet visszafoglalni már nem tudott. A Pecze patak mentén viszont időközben egy gyenge védelmi vonal kiépítése folyt, s a visszavonulás üteme jelentősen lelassult. Napközben Tömöry vezérkari ezredes többször arra lett figyelmes, hogy Nagyvárad házaiból és padlásairól orvlövészek adnak le lövéseket, de megfelelő erő hiányában nem tudott ellenük intézkedni.
A Nagyváradnál kialakult igen feszült helyzet miatt a Dél Hadseregcsoport 12 órakor utasította a Fretter-Pico-seregcsoportot (Maximilian Fretter-Pico tüzérségi tábornok), a német 6. hadseregből és a magyar 2. hadseregből szeptember 17-én alakított hadműveleti csoportosítást, hogy a III. páncéloshadtestet a 23. páncéloshadosztállyal, mely 24 bevethető harckocsival és kilenc rohamlöveggel rendelkezett csoportosítsa át a városhoz. Háromnegyed órával később ezt azzal egészítették ki, hogy a német hadtest vegye át a parancsnokságot a magyar VII. hadtest csapatai felett is. A III. páncéloshadtest-parancsnokság alárendeltségébe utalták az önálló 662. nehéz-páncélvadászosztályt 21 darab 8,8 cm-es gépvontatású páncéltörő ágyúival együtt, és előkészítették az 1179., 1257. és 1335. rohamlövegosztályok átcsoportosítását is. A német páncéloshadtest – parancsnoka után Breith páncéloscsoportnak (Panzergruppe Breith) elnevezve – azt a feladatot kapta, hogy mozgó harctevékenységgel tisztítsa meg Nagyvárad körzetét, és biztosítsa a fontos közlekedési csomópontot.
A Gruppe Siebenbürgen egyik tisztje Nagyváradról 14 óra 20 perckor a Dél Hadseregcsoportnak azt jelentette, hogy a szovjetek néhány harckocsival megerősítve betörtek a város délkeleti részébe, és birtokba vettek egy hidat. Tömöry ezredes utasítása szerint a védelmet a Pecze patak vonalában kellett kiépíteni. A gyalogság állásait ennélfogva a patak északi partján alakították ki, a nehézfegyvereket pedig a töltés mögötti házakban kellett elhelyezni. Az aknazárakat és egyéb akadályrendszereket a patak déli oldalán létesítették. Az ellenlökésekre tartalékolt erők a pincékben álltak készenlétben. A 48. gyalogezredet a hadosztály 12/I. tábori tüzérosztálya, a 36. gyalogezredet a 12/II. tábori tüzérosztály, a 38. gyalogezredet pedig a 89/1. önálló ágyús üteg támogatta. A VIII. gépvontatású 120tábori tüzérosztály távolharc-csoportként mindhárom gyalogezred védelménél közreműködött. A hadosztály tartaléka a 2. gépkocsizó lövészzászlóalj és az 53. határvadász-zászlóalj volt.
A német III. páncéloshadtestnek alárendelt magyar VII. hadtest a harcvezetési rendszerben végrehajtott változás után a magyar 3. hadseregtől átkerült a Fretter-Pico-seregcsoporthoz. A magyar hadtest harcálláspontja Mezőkeresztesen volt. A szovjetek aznap Nagyváradtól 10 km-re délkeletre lezárták a Kolozsvár felé vezető vasutat és közutat.
Szeptember 27-én Tömöry vezérkari ezredes átvette a 12. tartalékhadosztály parancsnokságát. Tömörynek csak Mikéte főhadnagy rohamtarackjaival és a puskatust is használó tábori csendőrökkel sikerült visszakényszeríteni az állásaikat elhagyó magyar csapatokat a Pecze patak északi partjára. Mint kiderült, a visszavonulás megemlítését a tisztek utasításnak vették, és szíves örömest megkezdték annak végrehajtását. Nagyváradra időközben beérkezett az 57. határvadász-zászlóalj is, amelyet Vörös Géza altábornagy a Pecze patak és a Nagyszalonta felé vezető vasútvonal kereszteződésétől délnyugatra helyezett készenlétbe, hogy onnan indítson ellenlökést a pataktól délre lévő ellenség hátbatámadása céljából. Tömöry a támadás tüzérségi támogatására megígérte a 12/II. és a VIII. tábori tüzérosztályok segítségét is.
A Pecze pataktól délre, Ősi telep irányában 13 órakor szovjet–román támadás indult. Nagyvárad délnyugati előterében ekkor a szovjet 6. gárda-harckocsihadsereg 33. lövészhadtestének alárendelt román 1. Tudor Vladimirescu önkéntes-hadosztály, a város délkeleti körzetében pedig a szovjet 337. lövészhadosztály tevékenykedett. A magyar határvadászok 16 óra körül indították meg ellenlökésüket. A magyar oldaltámadás kezdetben jól haladt, s ennek következtében a szovjet–román erők hamarosan beszüntették támadásukat. Az 57. határvadász-zászlóalj 18 óra után a sötétedés miatt leállította támadását. Nem sokkal ezután a zászlóaljat szovjet–román ellenlökés érte, mely két századát bekerítette, a harmadik pedig visszavonult a Pecze patak mögé. Az Ősi telepnél kialakult mintegy 1000 méteres hézagot Tömöry vezérkari ezredes a VIII/1. gépkocsizó utászszázaddal fedezte. Kiss Zoltán százados parancsnoksága alatt ide vezényelte az 1. ejtőernyős-pótzászlóaljtól beérkezett század erejű köteléket is. Tömöry vezérkari ezredes állítása szerint azonban az ejtőernyősök a parancsot nem teljesítették, és ki sem vonultak Nagyváradról. A magyar ejtőernyősöket ezután Váradles védelmére vezényelték.
Az előző nap Nagyvárad keleti részébe betört szovjetek kivetésére a német 23. páncéloshadosztály (Josef von Radowitz vezérőrnagy) egy harccsoportot küldött előre. A németek első kötelékei – harcérintkezésben a szovjet csapatokkal – már estefelé beértek Nagyváradra. A magyar 12. tartalékhadosztály parancsnokságát azonban nem értesítették a német harccsoport érkezéséről, ezért az ellenség irányából érkezett német páncélozott harcjárművek közül a 36. gyalogezred páncéltörőágyús-százada kettőt kilőtt. A 23. páncélos-felderítőosztály katonái a magyar csapatokkal együtt Váradvelence felé szorították vissza a szovjeteket, de azok a Gillányi utcában megkapaszkodtak. A németek hat páncélgépkocsija tovább tört előre, mire az addig heves tűzharc lassan alábbhagyott.
A 23. páncéloshadosztály parancsot kapott, hogy tisztítsa meg Nagyváradot, illetve a város déli előterét egészen az 1940-ben megállapított magyar–román határig. Ezt követően a hadosztálynak fel kellett vennie az összeköttetést a magyar 3. hadsereg Nagyszalontánál harcoló csapataival, majd biztosítania a körzetet a később felvonuló német páncéloscsapatok számára.
Szeptember 28-án reggel 6 órakor a 23. páncéloshadosztály Nagyvárad északi és keleti előteréből megindította támadását. Este a 23. páncéloshadosztály csapatai már a Váradcsehi–170-es magaslat–Bányahegy–Felkér vonalat tartották. A szovjet 337. lövészhadosztály jelentős élőerő-veszteséget szenvedett.
A Dél Hadseregcsoport 28-án számos tüzér- és páncélvadász-alakulatot csoportosított át Kolozsvártól Nagyváradhoz. A magyar VII. hadtest jobbszárnyán harcoló 4. tábori póthadosztály aznap Nagyváradtól nyugatra visszavonult a Sebes-Körös mögé. A folyó déli partján csak gyenge harcelőőrsöket hagyott.
A német csapatok ellenlökésével egy időben az 57. határvadász-zászlóalj Pecze pataknál húzódó állásait három, kisebb erőkkel végrehajtott szovjet előretörés érte. A határvadászok ezeket visszaverték. A németek támadása következtében Nagyvárad körül átmenetileg szüneteltek a harcok. Tömöry a városban uralkodó állapotokat az alábbiakban jellemezte:
“Szent László városán már kezdtek meglátszani a háromnapos harcok nyomai. Víz- és villanyzavarok, lógó telefon- és villanyvezetékek, bezúzott ajtók és ablakok (a fosztogatások nyomai), gránát ütötte sebek a házakon. A lakosság nagy része még itt volt, de senki sem törődött már velük.”
Szeptember 29-én hajnalban a német 23. páncélosezred 15 bevethető harckocsival és rohamlöveggel, alárendeltségében a 23/3. páncélos-felderítőszázaddal, Rontótól nyugati irányban folytatta az előző napon megkezdett támadást azzal a céllal, hogy lezárja a Nagyszalonta–Nagyvárad útvonalat, és elvágja a Nagyvárad délnyugati részén harcoló szovjet 33. lövészhadtest visszavonulási útját. A német 23. páncélos-felderítőosztály és a 128. páncélos-tüzérezred részei a magyar alakulatokat támogatták a városban rekedt ellenséges csapattöredékek felszámolásában.
A 23. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja Váradcsehitől délnyugatra beleütközött a román 1. Tudor Vladimirescu önkéntes-hadosztály erőibe. A román csapatok rövid ellenállás után megpróbáltak dél felé visszavonulni, de ez csak keveseknek sikerült. A németek a déli órákban lezárták a Nagyszalonta felől Nagyvárad felé vezető utat. A német–magyar kötelékek 13 óra 30 perc körül a nagyváradi repülőteret is visszafoglalták. A páncéloscsoport 14 órakor ismét támadásra indult, és megtisztította Váradlest. A település védelmét ismét Kiss Zoltán százados honvéd ejtőernyősei vették át. A 23. páncéloshadosztály továbbinduló páncéloscsoportja 21 óra tájban elérte a románok által nem sokkal korábban kiürített Gyapjut.
A Fretter-Pico-seregcsoport aznap táviratban újabb feladatot 121adott a Breith páncéloscsoport 23. páncéloshadosztályának: a Nagyváradot délről támadó szovjet–román csapatokkal szemben elegendő erő meghagyása mellett, oldalba kellett támadnia és szétvernie a magyar 4. tábori póthadosztályt szorongató erőket, majd ezt követően fel kellett vennie a kapcsolatot az LVII. páncéloshadtest Sarkad körzetéből támadó magyar–német erőivel, illetve a magyar csapatokkal közösen le kellett zárni a Nagyváradtól délkeletre lévő hegyi kijáratokat. Magát Nagyváradot a Breith páncéloscsoport törzsének a helyben maradt lakosság bevonásával védelemre kellett felkészítenie.
A magyar 12. tartalékhadosztály harcértékét időközben hat megerősített zászlóalj, két utászszázad, egy gyenge lovasszázad és kilenc tüzérüteg képezte. A VII. hadtestparancsnokság arról intézkedett, hogy a hadosztály legkésőbb október 1-jére virradó éjjel vegye át a német 23. páncéloshadosztály 128. páncélgránátos-ezredétől az általa tartott arcvonalszakaszt, és ott rendezkedjék be védelemre.
A jaşi-kisinyovi hadműveletben szétvert német 76. gyaloghadosztályt 29-én a Fretter-Pico-seregcsoport közvetlen alárendeltségébe utalták. Az újjászervezés alatt álló hadosztály (Erich Abraham altábornagy) a német LXXII. hadtest alárendeltségébe került, és Nagyváradhoz irányították.
1944. szeptember végén a csekély német erőkkel megtámogatott, önmagában gyenge magyar 3. hadsereg alföldi arcvonalán áttörve a Vörös Hadsereg előtt feltárult a német hadiipar számára nélkülözhetetlen nyersanyagokkal rendelkező, felvonulási területként is jól használható, ezért hadászati jelentőségű Kárpát-medence birtokbavételének lehetősége. A szovjet csapatok előretörése Magyarországon és a Balkán északi részén könnyen elvághatta a német E és F hadseregcsoport közlekedési vonalait. A magyarországi és ausztriai kőolaj-lelőhelyeknek azonban ennél is nagyobb jelentősége volt, melyek ekkor már a teljes német termelés 80 százalékát biztosították. A németek az időnyerést célzó hadászati elképzelésük érdekében vívott halogató harcokba főleg a légierő által támogatott páncélozott harccsoportokat vetették be, amelyek azonban üzemanyag nélkül tehetetlenné váltak volna.
Szovjet részről úgy tervezték, hogy Debrecen és Nyíregyháza birtokbavétele, egy további északi irányú támadás lehetőséget teremt számukra a Dél Hadseregcsoport Észak-Erdélyben harcoló magyar 2. hadseregének és német 8. hadseregének, valamint a Kárpátokban elhelyezkedő magyar 1. hadsereg részeinek hadműveleti szintű bekerítésére. A 2. és 4., később a 3. Ukrán Front együttes erővel a magyar főváros, Budapest felé fordulhat. A frontcsoport hadműveleteit 1944 augusztusától Sztálin helyetteseként, Sz. K. Tyimosenko, a Szovjetunió marsallja hangolta össze.
Amióta Churchill – útban a quebeci konferenciára – 1944. szeptember közepén erőteljesen hangsúlyozta abbéli reményét, hogy az angolszász erők a Balkánon és Észak-Itálián keresztül előretörve megelőzhetik a Vörös Hadsereget Bécs elfoglalásában, a szovjeteknek egyre sürgősebb lett a nyugati-északnyugati irányú előrenyomulás.
Malinovszkij marsall szeptember 29-én és az azt követő napokban a 2. Ukrán Front magasabbegységei számára meghatározta az elkövetkező “debreceni támadó hadműveletben” végrehajtandó feladatokat. A front jobbszárnyán harcoló 40. és 7. gárdahadseregnek továbbra is a szeptember végén kapott utasítás szerint, a Beszterce–Máramarossziget–Nagybánya irányába való előrenyomulást kellett megvalósítania. A 27. hadseregnek, alárendeltségében a román 4. hadsereggel, október 2-án fel kellett újítania támadását Kolozsvár–Zilah irányában, el kellett foglalnia Kolozsvárt, majd október 7-ére elérnie a Margita–Szilágysomlyó–Zilah terepszakaszt, és birtokba kellett vennie ezen településeket. A Torda délnyugati körzetében gyülekeztetett lovas-gépesített csoport (Sz. I. Gorskov altábornagy) erőinek a 27. hadsereg sávjában Kolozsvár bevétele után a sikert Nagykároly felé kellett kifejleszteniük, majd birtokba venniük Nagykároly és Szatmárnémeti körzetét. A lovas-gépesített csoport a 23. harckocsihadtestből (A. O. Ahmanov altábornagy) és az 5. gárda-lovashadtestből (Gorskov altábornagy) állt, állományában 146 harckocsival és önjáró löveggel. A Nagyváradhoz átcsoportosított 6. gárda-harckocsihadseregnek – elsősorban a hadművelethez összevont szovjet főerők jobbszárnyának fedezése érdekében – még a “debreceni támadó hadművelet” megindulása előtt el kellett foglalnia a várost és környékét.
A szovjetek az új hadművelet súlypontjában I. A. Plijev altábornagy lovas-gépesített csoportját kívánták alkalmazni. Az 1944. szeptember 29-én létrehozott, hadsereg szintű hadműveleti csoportosításban a SZTAVKA tartalékából átadott 4. gárda- és 6. gárda-lovashadtesteket, valamint 3. Ukrán Fronttól elvont 7. gépesített-hadtestet egységes vezetés alá helyezték. Plijev altábornagy csapatainak október 6-án reggel az Arad északnyugati körzetében harcoló 53. összfegyvernemi hadsereg jobbszárnya mögül Szeghalom–Püspökladány irányában kellett támadást indítania. A lovas-gépesített csoport további feladata az volt, hogy október 8-án estére jusson ki a Debrecen–Szolnok fő közlekedési útvonalra, és annak mentén vegye birtokba Hajdúszoboszlót, Karcagot és Kisújszállást.
A csoportot alkotó 4. gárda-lovashadtest erői, nevezetesen a 9. gárda-, 10. gárda- és 30. lovashadosztályok, az 1815. önjáró tüzérezred és egyéb kisebb alegységek Plijev altábornagy közvetlen parancsnoksága alatt Szentmárton, Lökösháza és Mácsa területén gyülekeztek. A 6. gárda-lovashadtest, a 8., a 8. gárda- és 13. gárda-lovashadosztállyal, az 1813. önjáró tüzérezreddel, és más kisebb alegységekkel Sz. V. Szokolov altábornagy parancsnoksága alatt Kisjenő, Székudvar, Sikló és Simánd körzetében vonta össze erőit. Ezen gárda-lovashadtest 1944. október 1-jén összesen 105 páncélossal rendelkezett. A 8. lovashadosztály 154. harckocsiezredében öt T–34 és öt Valentine IX harckocsit, valamint 10 SZU–76 önjáró löveget; a 8. gárda-lovashadosztály 136. harckocsiezredében 24 T–34, nyolc T–70, négy M3 harckocsit, valamint öt SZU–76 és egy SZU–85 önjáró löveget; a 13. gárda-lovashadosztály 250. harckocsiezredében pedig 27 T–34, egy T–70 és nyolc Valentine IX harckocsit, valamint öt SZU–76 és kettő SZU–85 önjáró löveget vontak össze. A két gárda-lovashadtesttől délre csoportosult F. G. Katkov vezérőrnagy 7. gépesített-hadteste, mely alárendeltségébe a 16., 63. és 64. gépesített-dandárok, a 41. gárda-harckocsidandár, 122az 1821. és 1440. önjáró tüzérezred, az ISZ–2 nehézharckocsikkal felszerelt 78. gárda-nehézharckocsi-ezred, és egyéb alegységek tartoztak. A Plijev lovas-gépesített csoport gyülekezését a megindulási körletben csak október 5-én estére fejezte be teljesen. Állományában ekkor összesen 389 harckocsi és önjáró löveg, valamint 1100 löveg és aknavető volt.
Malinovszkij marsall a Marostól északra, 170 km-es széles arcvonalon támadásra készülő 53. hadsereget arra utasította, hogy október 6-án reggel menjen át támadásba Orosháza–Szarvas–Törökszentmiklós irányában, majd 7-én estére vegye birtokba Békéscsaba, Orosháza, Hódmezővásárhely körzetét és a Tisza vonalát. A hadseregnek október 10-éig ki kellett jutnia Mezőtúr, Öcsöd és a Tisza partja vonalára. Ezt követően október 12-én Kenderes, Szapárfalu körzetét és a Tisza vonalát Szegedig bezárólag kellett elfoglalnia, majd Szolnoknál, Csongrádnál és Mindszentnél tiszai hídfők birtokbavételére és azok megerősítésére utasították. Az 53. hadsereg a 27. gárda-lövészhadtest, az 57. lövészhadtest, valamint a 49. lövészhadtest összesen nyolc hadosztályából állt. Parancsnoka, I. M. Managarov altábornagy a kapott feladatot október 4-én módosította. Csapatainak rövidebb idő alatt, már október 9-ig el kellett foglalniuk Kenderes és Szolnok környékét, illetve a Tisza vonalát Szegedig. A hadsereg alárendeltségébe utalt 18. harckocsihadtestnek 72 harckocsival és önjáró löveggel Orosháza–Szentes–Kunszentmárton irányban kellett előretörnie.
Szeptember 30-án a 23. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja reggel 7 órakor folytatta a támadását Gyapju körzetéből Nagyszalonta felé. A támadó német páncélosok elől hátráló román 3. hegyihadosztály és a szovjet 78. lövészhadosztály erői pánikszerűen kiürítették Inándot. A Nagyszalontától 10 km-re északkeletre lévő közúti hidat a szovjet–román erők felrobbantották, ezért a német páncélosok támadása 10 óra 30 perckor megakadt. A 23. páncélos-felderítőosztály páncélgépkocsijai innen öt km-re északra, Püspökradványnál mégis találtak egy ép hidat. A páncéloscsoport zöme Inándon át elérte a hidat, átkelt a csatornán, majd folytatta a támadást Madarász felé. A németek Madarász előtt elszánt ellenállásba ütköztek. A községet végül elfoglalták, és a beérkező 126. páncélgránátos-ezred katonái megtisztították a még ellenálló támpontoktól. A továbbiakban a németek támadása 18 óra körül elérte Nagyszalonta keleti szélét, és ezáltal sikerült lezárni a kelet és északkelet felé vezető utakat. A délnyugat felől 32 páncélossal és ezrednyi gyalogsággal támadó magyar 1. páncéloshadosztály ekkor már a városban harcolt, és hamarosan el is foglalta azt. A kelet felé visszavonuló román 1. Tudor Vladimirescu önkéntes-hadosztály katonái közül a németek 80 főt elfogtak, és három 122 mm-es lövegüket szétlőtték. A sötétség beálltával végül a szovjet–román csapatok dél felé húzódtak vissza, a német páncéloscsoport pedig Cséffára vonult.
A német felderítés időközben részletesen felfedte a 6. gárda-harckocsihadsereg Nagyvárad körzetébe történő átcsoportosítását. A 23. páncéloshadosztály ezért parancsot kapott, hogy másnap páncélosai előrenyomulásával zavarja meg a szovjet felkészülést.
Napközben a magyar 4. tábori póthadosztály erői követték a támadó német páncélosokat, és gyenge ellenállás leküzdése után visszafoglalták Zsadányt, valamint Felsőbarakonyt.
A Dél Hadseregcsoport a 325. rohamlövegdandárt, amely Nagyvárad északnyugati körzetében gyülekezett, a III. páncéloshadtest alárendeltségébe utalta. A 228. hadsereg-közvetlen rohamlövegdandár 17 rohamlöveggel és 17 rohamtarackkal vasúti szállítással Karcagra indult.
Október 1-jén a német 23. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja újabb támadást indított. A kötelék a 23. páncélosezred 15 harckocsijából és rohamlövegéből, a 23. páncélos-felderítőosztály 30 lövészpáncélosából, a 126/10. (utász-) századból, s három önjáró nehéz gyalogsági lövegből állt. A német támadás 10 órakor indult meg. A német páncélosok hamarosan elfoglalták Mezőbikácsot és Jánosdot. A szovjet–román alakulatok gyors ütemben vonultak vissza. Nyárszegtől délre a németek elvágták a 33. lövészhadtest utánpótlási vonalát. Az északi irányban visszatérő páncélozott harccsoport 20 óra körül Váradlestől délre újra elérte a saját főellenállási vonalat. A 23. páncéloshadosztály bevethető páncélos-állománya október 1-jén este már csak hét Panther harckocsiból, két rohamlövegből, öt zsákmányolt szovjet páncélosból (három SZU–85 és két T–34) és 96 lövészpáncélosból állt.
Friessner vezérezredes táviratban tájékoztatta Fretter-Pico tábornok 6. hadseregét a hadseregcsoport által a Kárpátoktól nyugatra tervezett új támadással kapcsolatban, melyet egy nappal korábban, 30-án az OKH szárazföldi haderő vezérkarának hadműveleti osztálya rendelte el. A támadás végrehajtása érdekében a magyar 2. hadsereg korábbi arcvonala felett a parancsnokságot október 3-án 12 órától a német 8. hadsereg vette át. Ezen német hadsereg parancsnoka, Otto Wöhler gyalogsági tábornok után Wöhler-seregcsoportnak nevezett hadműveleti csoportosítás ezáltal alakult meg. A német 6. hadseregnek fel kellett készülnie, hogy a rendelkezésére álló erők, valamint a beérkezőben lévő páncélos alakulatok felhasználásával Debrecen déli előteréből déli irányban a Déli-Kárpátok hágóitól közvetlenül nyugatra mély előrenyomulást hajtson végre. Az egyelőre “Herbststurm” (Őszi vihar) fedőnévvel illetett német–magyar támadás fő célja az volt, hogy a hegyekből nyugat–északnyugat felé előretörő szovjet csapatokat egy északról dél felé végrehajtott támadással elvágják utánpótlásától és szétverjék azokat. Az ellenséges csoportosítás felszámolása után délkelet felé előrenyomulva betörnek a Déli-Kárpátok völgyeibe, és ott Karánsebes–Gyulafehérvár általános vonalon kisebb erőkkel is védhető állásrendszert alakítanak ki. A tervet nem sokkal később “Zigeunerbaron” (Cigánybáró) hadműveletre keresztelték át.
A támadás megindításáig a magyar 3. hadsereg feladata az volt, hogy a szovjeteket megakadályozza a Tiszán való átkelésben, és mozgó harctevékenységgel, állandó, korlátozott célú támadásokkal lekösse azokat. A hadművelet szempontjából fontos volt, hogy Szegedtől keletre széles hídfő álljon rendelkezésre. A tervezett támadás kezdete után a hadsereg a Marostól északra és délre egy-egy csoportosítással csatlakozott volna a német 6. hadsereg erőinek észak felől induló, Temesvárt és az innen keletre lévő hágók birtokbavételét célzó támadásához. A 123folyótól délre a 4. Polizei SS-páncélgránátos-hadosztály bevetését tervezték.
Október 2-án a 6. gárda-harckocsihadsereg támadást indított Nagyvárad körzetének birtokbavételére, mert a német 23. páncéloshadosztály rajtaütései már a Plijev lovas-gépesített csoport összpontosítását is veszélyeztették. A szovjet harckocsihadsereg ekkor az 5. gárda-harckocsihadtestből, 9. gárda-gépesítetthadtestből, a 33. lövészhadtestből, a 11. légvédelmi tüzérhadosztályból, a 6. (SZU–76) önjáró tüzérdandárból, a 202. könnyű tüzérdandárból, a 24. önálló páncéltörő tüzérdandárból, a 364. önjáró tüzérezredből, az ISZ–2 nehézharckocsikkal felszerelt 49. nehézharckocsi-ezredből, a 301. önálló páncéltörő tüzérezredből és a 4. motorkerékpáros-ezredből állt. Az 5. gárda-harckocsihadtestet (M. I. Szaveljev vezérőrnagy) a 20., 21. és 22. gárda-harckocsidandár, a 6. gárda-gépkocsizó lövészdandár, valamint más alegységek alkották. A zömében angolszász gyártmányú harckocsikkal felszerelt 9. gárda-gépesítetthadtest (M. V. Volkov altábornagy) a 18., 30. és 31. gárda-gépesítettdandárral, a 46. gárda-harckocsidandárral és egyéb kisebb alegységekkel rendelkezett. A 6. gárda-harckocsihadsereg állományába a Nagyváradhoz való átcsoportosításkor 188 harckocsi és önjáró löveg, 982 löveg és aknavető, valamint 1832 gépjármű tartozott. A csapatok létszáma 34 ezer 494 fő volt.
Mivel a német felderítés Nagyszalontától keletre észlelte a szovjetek jelentősebb páncélos-összpontosítását, és ebből készülő támadásra következtetett, a német 23. páncéloshadosztály erőit október 2-án reggel Váradles és Nagyürögd körzetébe vonták vissza. A 20 harckocsival előrenyomuló szovjetek ismét birtokba vették Inándot, Mezőbikácsot és Gyapjut. Ezeken a településeken német csapatok már nem tartózkodtak. A szovjet harckocsik és a támogató lövészek dél körül Gyapjutól Váradles felé nyomultak előre. A német 23. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja észak felől a szovjetek szárnyát támadta meg. Miután négy harckocsijukat kilőtték, a szovjetek kelet felé húzódtak vissza. A páncélozott harccsoport Váradlestől északnyugatra biztosító osztagokat hagyott hátra, majd visszatért megindulási állásába. Ezekbe a harcokba német csatarepülőgépek is beavatkoztak, és jelentéseik szerint Nagyváradtól délre kilenc páncélost és 40 tehergépkocsit lőttek ki.
Október 2-án megérkezett Debrecenbe a német 1. páncéloshadosztály (Eberhard Thunert ezredes) első három szerelvénye. A hadosztály a Breith páncéloscsoport alárendeltségébe került. Az 1. páncéloshadosztály bevethető páncélos-állománya október 1-jén 11 Panther és nyolc Panzer IV harckocsiból, egy rohamlövegből, 10 Marder páncélvadászból és 59 lövészpáncélosból állt. A hadosztály csapatai közül Debrecentől délre elsőként a 73/IV. páncélos-tüzérosztály rakodott ki 3-án. A tüzérosztály nem sokkal később az 1. páncélosezred 2. századával a Sebes-Körös mentén, Kőrösszegapátinál foglalt reteszállást.
Október 3-án hajnali 3 órakor a Váradlestől délre harcoló 128/II. páncélgránátos-zászlóalj jelentette, hogy a magyarok – valószínűleg a 36/II. gyalogzászlóalj részei – elhagyják állásaikat. A helyzetet a 128/3. páncélgránátos-század egyik szakasza és két önjáró 2 cm-es légvédelmi gépágyú állította helyre. Reggel 7 óra 30 perckor a szovjet–román csapatok újabb támadást indítottak Váradlestől keletre, de a 126. páncélgránátos-ezred és a 128/III. páncélos-tüzérosztály egy órán belül minden kísérletüket visszaverte. A szovjetek nyolc támadó páncélosukból hatot elveszítettek. Az 51. páncélos-utászzászlóalj és a 128/9. páncélos-tüzérüteg sikeresen védte Nagyürögdöt. A szovjet–román alakulatok Váradcsehitől nyugatra egészen a Nagyvárad szélén levő repülőtérig és a temetőig szivárogtak előre. A 23/3. páncélos-felderítőszázad lövészpáncélosai és magyar csapatok azonban megsemmisítették azokat. A harcok során a 128/5. páncélgránátos-századot Váradcsehin átmenetileg bekerítették. A község aznap háromszor cserélt gazdát. Rontón és Hájón csak ellenlökésekkel lehetett kiszorítani a szovjet 33. lövészhadtest betört csapatait, amelyek végül a magyar ejtőernyősök ellenében Váradlest is elfoglalták.
A 166 harckocsival és önjáró löveggel rendelkező 6. gárda-harckocsihadsereg aznap, ismét kísérletet tett Nagyvárad körzetének birtokbavételére. A magyar 4. tábori póthadosztály balszárnyát Gyapjunál 30-40 páncélossal támogatott, erős szovjet–román támadás érte. A támadók északnyugat felé át is törtek a magyar állásokon. A magyar seregtest ezért balszárnyát a Cséffa–Rojt vonalra vette vissza. A 23. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja 16 bevethető páncélossal 5 órakor indított ellenlökést Váradles körzetéből délnyugati irányba, Pankotapuszta felé. A német páncélosok szovjet harckocsiba ütköztek, amelyek közül a 23. páncélosezred hadinaplója szerint aznap összesen 19 T–34-et, három ISZ–2 nehézharckocsit és hat páncéltörő ágyút lőttek ki. A 6. gárda-harckocsihadsereg aznapi újabb jelentős veszteségeit – 22 megsemmisült harckocsit – a szovjet levéltári források is megerősítik.
A Nagyvárad elleni szovjet–román támadás 3-án estig kudarcot vallott. Ezt követően a 6. gárda-harckocsihadsereg azt a feladatot kapta, hogy a 33. lövészhadtesttel szilárdítsa meg helyzetét a várostól délre, majd főerőivel a “debreceni támadó hadművelet” keretében október 6-án reggel indítson támadást Nagyvárad átkarolására Zsadány–Komádi–Berettyóújfalu irányába. Az első nap végére Kőrösszakált és Komádit kellett birtokba vennie, október 10-ére Kismarja, Biharpüspöki és Csatár körzetébe kellett előretörnie, majd nyugati, északi és déli irányból megindított összpontosított támadással a legfőbb célként Nagyvárad elfoglalását jelölték meg számára. A szovjet harckocsihadsereg azonban nem várt páncélos-veszteségeket szenvedett. A 23. páncéloshadosztály szeptember 27. és október 3. között 43 harckocsiját és önjáró lövegét lőtte ki, a német csatarepülőgépek pedig további 15 páncélosával végeztek. A 6. gárda-harckocsihadsereg október 6-án ennélfogva mindössze 130 harckocsival és önjáró löveggel újította fel támadását Nagyvárad ellen.
Október 4-én megérkezett Nagyváradra a német 76. gyaloghadosztály 178. gránátos-ezrede, és a várostól délkeletre biztosító állásokat foglalt el. Aznap a 4. tábori póthadosztály 8. tábori pótezrede szinte ellenállás nélkül kiürítette Nagyszalontát. Az 1. páncéloshadosztály egyik zászlóalja egy tüzérüteg támogatásával nyugat felől támadást 124indított, és 16 óráig visszafoglalta a várost. Cséffától öt km-re északkeletre a 4. tábori póthadosztály harcelőőrseit egy harckocsikkal támogatott szovjet–román előretörés északi irányban visszavetette. A német 23. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja azonban visszaverte a támadókat, és 100 hadifoglyot ejtett.
Friessner vezérezredes 4-én hajnalban elküldte a “Zigeunerbaron” hadművelet véglegesített tervét az OKH szárazföldi haderő vezérkara hadműveleti osztályának. Eszerint a már korábban megfogalmazott célokat, vagyis a Kárpátokból nyugat-északnyugati irányban előretört szovjetek elvágását, majd megsemmisítését, és a Déli-Kárpátok hágóinak birtokbavételét továbbra is a német 6. és a magyar 3. hadsereg erői valósították volna meg.
A német 6. hadsereg III. páncéloshadtestének “A” támadó csoportosítását képező 24. páncélos- vagy a Feldherrnhalle páncélgránátos-hadosztály Vésztő–Okány–Sebes-Körös terepszakaszról támadást indított volna a Sarkad–Gyula–Arad útvonal mentén, és hídfőt foglalt volna a Maroson. A hadtest “B” súlyponti csoportosítása, nevezetesen az 1. és 13. páncéloshadosztály Zsadány– Atyás–Kőrösnagyharsány körzetéből nyomult volna előre a Nagyszalonta–Kisjenő–Csigérszőllős–Lippa vonalon, és Lippánál, valamint attól nyugatra újabb hídfőt létesített volna a Maros folyón. A német 6. hadsereg LXXII. különleges feladatú hadteste, alárendeltségében a 23. páncélos-, illetve 76. gyaloghadosztállyal, valamint a magyar 4. tábori póthadosztállyal alkotta a “C” támadó csoportosítást, amely Oláhszentmiklós–Cséffa körzetéből a Nagyszalontán keresztül vezető út mentén dél felé támadott volna. A 76. gyaloghadosztálynak a Fekete-Körös, a 23. páncéloshadosztálynak pedig Csermő érintésével a Fehér-Körös völgyébe kellett volna benyomulnia.
A magyar 3. hadsereg két támadó csoportosítást alakított volna ki. Az “E” csoport az 1. lovashadosztályból, a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály harccsoportjából állt, és Békés körzetéből kelet felé támadva meg kellett volna semmisítenie a német 6. hadsereg által elvágott szovjet csapatokat, majd később a Déli-Kárpátok északi kijáratainál leváltani a páncélosokat. Az LVII. páncéloshadtest “D” támadó csoportosítása a Marostól délre a 4. Polizei SS-páncélgránátos-hadosztályból, a folyótól északra, Szeged keleti előterében pedig az 1. páncéloshadosztályból, illetve a 23. tartalékhadosztály és a 20. gyaloghadosztály zöméből állt. A csapatok feladata először Arad elfoglalása volt a német 6. hadsereggel együttműködésben, majd egy átcsoportosítást követően előretörés Temesvár irányában. A német–magyar támadás tervezett időpontja még bizonytalan volt, de október 12. előtt biztosan nem indult volna meg.
Október 5-én a Nagyvárad körüli harcok ismét elcsitultak. A magyar VII. hadtest jobbszárnyán a szovjet–román erők azonban ismét birtokba vették Nagyszalontát, majd 20 páncélos által támogatott, zászlóalj és ezred erejű támadásokkal Cséffától délnyugatra négy helyen is áttörték a 4. tábori póthadosztály állásait, és Geszt felé nyomultak előre. A szovjetek 15 páncélossal Nagyszalontától északnyugat felé előretörve estére 12 harckocsival és két zászlóaljjal elérték Atyás déli szélét.
