A “Frühlingserwachen” (Tavaszi ébredés) hadművelet (1945. március 6. – 1945. március 15.)
171A “Frühlingserwachen” (Tavaszi ébredés) hadművelet (1945. március 6. – 1945. március 15.)
1945 februárjában a nyugat-magyarországi hadszíntéren a német hadvezetés a Dunántúl keleti részét és Budapestet megszálló szovjet 3. Ukrán Front ellen nagyméretű támadást tervezett. Ennek célja a Dunántúlon lévő nyersanyagforrások (kőolaj, bauxit, mangán), élelmezési javak és a felvonulási terület biztosítása, valamint a szovjetek további nyugati irányú előretörésének megakadályozása volt. Mindezt egy offenzíva keretében azáltal akarták elérni, hogy a német–magyar csapatok a Duna nyugati partján tartott nagy kiterjedésű szovjet hídfőt felszámolják, a Velencei-tó keleti előtere és a Dráva torkolata között előrenyomulnak a Duna vonalára, majd Dunapentelénél, Dunaföldvárnál és Bajánál hídfőket foglalnak el. A hadműveleti terv, amelynek első változata már 1945. január 28-án “Operation Süd” (Déli Hadművelet) néven látott napvilágot, végül a “Frühlingserwachen” (Tavaszi ébredés) fedőnevet kapta.
A támadás súlyponti csoportosítása az ardenneki offenzívában súlyos veszteségeket szenvedett és utána lassú ütemben újra feltöltött 6. (SS-) páncéloshadsereg lett. A német szárazföldi haderő 6. páncéloshadseregét 1944 őszén kezdték szervezni. Az új hadsereg elnevezése már a kezdetekkor sem volt egyértelmű. A Wehrmacht főparancsnokságának vezetési törzse a “6. páncéloshadsereg” vagy egyszerűen a “6. hadsereg” szervezéséről beszélt, s csak 1944. november 8-tól használta következetesen a “6. páncéloshadsereg” nevet. A Wehrmacht főparancsnokságának hadinaplójában található bejegyzés szerint a hadsereg elnevezése 1945 januárjától “6. SS-páncéloshadsereg” lett. A Waffen-SS köreiben viszont már 1945 januárja előtt is ezt a változatot használták. Georg Maier, a páncéloshadsereg 1. (hadműveleti) vezérkari tisztje szerint mindkét elnevezés egészen a háború végéig hivatalos maradt, de a magyarországi harcokról írott vaskos munkájában – ahogy Dél Hadseregcsoport hadinaplójában is – a “6. páncéloshadsereg” formát használja. Részünkről a legszerencsésebbnek a két forma “ötvözetét” tarjuk, s ezért “6. (SS-) páncéloshadsereg” elnevezést alkalmazzuk.
A 6. (SS-) páncéloshadsereg csapatainak még Magyarországra csoportosításuk előtt, illetve a szállításuk alatt – felsőbb parancsra – el kellett távolítani az alakulataik nevét feltüntető, bal zubbonyujjuk alsó részén viselt úgynevezett karcsíkjaikat (Ärmelstreifen). A járművekre festett harcászati jeleket is lemázoltatták, mivel ezek alapján a szovjet felderítés beazonosíthatta volna az alakulatokat. A titoktartás miatt a 6. (SS-) páncéloshadsereg alakulatai zászlóaljakig bezárólag fedőneveket viseltek. A támadásban részt vevő német alakulatok felfedése azonban hamarosan megoldódott. Miután a hadsereg I. SS-páncéloshadteste korábban részt vett a garami szovjet hídfő felszámolásában, a szovjetek a foglyul ejtett SS-katonák kihallgatása során rájöttek, hogy a 6. (SS-) páncéloshadsereg egységeivel van dolguk. A tervezett dunántúli offenzíva ezzel elvesztette a meglepetés erejét. A 6. (SS-) páncéloshadsereg SS-egységeinek összlétszáma – az I. és II. SS-páncéloshadtest állományával együtt – 1945. március 1-jén 81 ezer 400 fő volt. Ebben a számban azonban a nyolc héten belül gyógyuló sebesültek és betegek, valamint a négy héten belül eltűntek is benne foglaltattak. A hadsereg parancsnoka Josef (Sepp) Dietrich SS-Oberstgruppenführer, a Waffen-SS vezérezredese volt, akinek – ugyan katonai ismeretei meglehetősen hiányosak voltak – katonái előtt mégis volt tekintélye. A csapatokat valójában a hadsereg vezérkari főnöke, Fritz Kraemer SS-Brigadeführer, a Waffen-SS vezérőrnagya irányította.
A 6. (SS-) páncéloshadsereg a 3. Ukrán Front védelmének kettévágása céljából a főcsapását Dunapentele, Dunaföldvár és Szekszárd irányában mérte volna. A Balaton és a Velencei-tó között felvonuló német páncéloshadsereg jobbszárnyát a 3. és 4. lovashadosztállyal, valamint a magyar 25. gyaloghadosztály felével és a szintén magyar 20. rohamtüzérosztállyal az I. lovashadtest biztosította. Középen a Sió-csatornán való átkelés céljából az I. SS-páncéloshadtest alárendeltségébe tartozó 1. SS- és 12. SS-páncéloshadosztályok a Sárvíz-csatornától nyugatra indítottak támadást. A hadtest alárendeltségében volt a magyar 25. gyaloghadosztály másik fele is. A balszárnyat a II. SS-páncéloshadtest 2. SS- és 9. SS-páncéloshadosztálya, valamint 23. páncélos- és 44. Hoch und Deutschmeister birodalmi gránátoshadosztálya fedezte volna, és előrenyomulását Dunaföldvár felé határozták meg. A hadtest SS-csapatainak zöme azonban a támadás megkezdéséig nem érkezett be. A 6. (SS-) páncéloshadseregnek a hadművelet megindulásakor 303 bevethető harckocsija, ebből 114 Panther és Tiger, valamint 132 rohamlövege, illetve vadászpáncélosa, vagyis összesen 435 harcképes páncélosa volt. A hadsereget a 403. népi-tüzérhadtesttel, egy utászzászlóaljjal, egy hidászzászlóaljjal, és négy hadihíd-oszloppal erősítették meg.
A Velencei-tótól délre Balck páncélos tábornok 6. hadseregének III. páncéloshadteste, benne az 1. és 3. páncélos-, s a 356. gyaloghadosztállyal, illetve az 509. nehézpáncélos-osztállyal mintegy 121 bevethető, ebből 32 Tiger B harckocsival, vadászpáncélossal és rohamlöveggel keleti irányban, a Váli-víz felé támadott volna. A hadsereg többi hadosztálya – beleértve a IV. SS-páncéloshadtest erőit is – a Velencei-tó és a Duna között védelemben maradt. A Frühlingserwachen hadművelet Balaton és Velencei-tó közötti főcsapásának végrehajtására a Dél Hadseregcsoport a páncélosokon túl szovjet adatok szerint 140 ezer katonát, 3200 löveget és aknavetőt vont össze. A német 4. légiflottának mintegy 850 repülőgépe volt.
A Balaton és a Dráva között a 2. páncéloshadsereg (Angelis tábornok) LXVIII. hadteste az SS 13. hegyihadosztályával, a 71. gyaloghadosztállyal, az 1. népi-hegyihadosztállyal, a 16. Reichsführer SS SS-páncélgránátos-hadosztállyal, a 191. rohamlövegdandárral, a 261. rohamtüzérdandárral, az 1222. páncélvadász-századdal és két páncélvonattal, XXII. hegyihadteste pedig a 118. vadászhadosztállyal, a 92. gépkocsizó páncélgránátos-dandárral és egy páncélvonattal Nagybajom körzetéből, a Kutas–Nagyatád terepszakaszról készült fel az “Eisbrecher” (Jégtörő) hadművelet végrehajtására, vagyis a Kaposvár és Szekszárd felé való előrenyomulásra. 172A 2. páncéloshadsereg mindössze 70 bevethető rohamlöveggel és vadászpáncélossal rendelkezett. A hadseregnek a Drávától délre harcoló német E Hadseregcsoport (Alexander Löhr vezérezredes) LXXXXI. különleges hadtestével, benne a 967. erőd-dandárral, a 104. vadász-, 297. gyaloghadosztállyal, az 5. és 18. SS-rendőrezredből álló Fischer hadosztállyal és a Luftwaffe 11. tábori hadosztályával kellett együttműködnie a Szaporca és Babocsa közötti szovjet–bolgár erők megsemmisítésében. A LXXXXI. hadtest a “Waldteufel” (Erdei Ördög) fedőnevű hadművelet keretében Mohács felé támadott volna, miután Alsó-Miholjác és Valpó körzetében átkelt a Dráván.
Mint már utaltunk rá, a szovjet 2. és 3. Ukrán Front február 17-én parancsot kapott, hogy készüljön fel a bécsi hadászati támadó hadművelet végrehajtására, amelynek megindítását március 15-ére időzítették. Időközben azonban a garami hídfő elleni német támadáskor a szovjet felderítés felfigyelt a 6. (SS-) páncéloshadsereg két SS-páncéloshadosztályának jelenlétére, és a Dunántúlon is jelentős erőösszpontosítást észlelt.
Február 20-ra a szovjetek tisztázták a német csoportosítások lehetséges feladatait. Aznap Tolbuhin marsall, a 3. Ukrán Front parancsnoka elrendelte, hogy a front csapatai az előzőleg előkészített védelmi terepszakaszokon tartóztassák és morzsolják fel a támadók erejét, majd a német csapásmérő csoportosítás végső megsemmisítésére és sikernek a bécsi irányba való kifejlesztése céljából menjenek át támadásba. A védelmet március 3-ig kellett kiépíteni. A 3. Ukrán Front korábbi harcokban jelentősen meggyengült csapatai öt összfegyvernemi és egy légi hadsereggel, azaz 37 szovjet és hat bolgár hadosztállyal, két harckocsi-, egy gépesített- és egy lovashadtesttel, 407 ezer katonával, 6890 löveggel és aknavetővel, 407 harckocsival és önjáró löveggel, valamint 965 repülőgéppel rendelkeztek. A lövegek és aknavetők állományába 339 rakéta-sorozatvető, 1178 ZISZ–3 76, 2 mm-es és 36 BSZ–3 100 mm-es ágyú is beletartozott.
A szovjet front kétlépcsős hadműveleti védelmet épített ki. Az első lépcsőben helyezkedett el a 4. gárdahadsereg, a 26. és 57. összfegyvernemi hadsereg, valamint a bolgár 1. hadsereg. A második lépcsőben a 27. hadsereg készült fel a védelemre. A 4. gárdahadsereg (N. D. Zahvatajev altábornagy) 20., 21. és 31. gárda-lövészhadteste, valamint 1. gárda-megerődített körlete a Gánt–Zámoly–Agárd–Seregélyes (utóbbi kizárva) terepszakaszon, 39 km szélességben és 30 km mélységben kétlépcsős védelmet épített ki. Az első lépcsőben két lövészhadtest és egy megerődített körlet, a második lépcsőben három lövészhadosztály helyezkedett el.
A német főcsapás irányában védő szovjet 26. hadsereg (N. A. Gagen altábornagy) 30., 135. és 104. lövészhadteste, valamint 21. lövészhadosztálya összesen 10 lövészhadosztállyal, egy ágyús-, egy tarackos-, és egy könnyű tüzérdandárral, két aknavető-, két páncéltörő tüzérdandárral, három tüzér- és aknavető-ezreddel, benne összesen 1213 löveggel és aknavetővel rendelkezett. Ezen csapatok Zamárdi és Seregélyes között, 44 km szélességben, de csak 10-15 km mélységben építették ki védelmüket. Az első védőövben hat, a másodikban – a hadsereg közepén és balszárnyán – pedig négy hadosztály szállta meg az állásokat. A hadsereg jobbszárnyán, a második védőövben Szolgaegyház–Nagylak körzetében a 18. harckocsihadtest rendezkedett be. Fegyverzetébe és harcjármű-állományába 42 T–34 harckocsi, 12 SZU–76, 16 ISZU–122 és hat ISZU–152 önjáró löveg tartozott.
A 27. hadsereg (Sz. G. Trofimenko altábornagy) 35. gárda- és 37. lövészhadteste a 26. hadsereg mögött, s a Velencei-tó és Dunapentele között a hadsereg-védőövet szállta meg. A hadsereg 33. lövészhadteste Kiskunlacháza körzetében a Duna keleti partján összpontosult.
Az 57. hadsereg (M. Ny. Sarohin altábornagy) 6. gárda- és 64. lövészhadteste, 19 T-34 harckocsival rendelkező 32. gárda-gépesítettdandára, valamint 3. és 53. motorkerékpáros-ezrede a Zamárdi–Balatonkeresztúr–Ötvöskó–nyi–Kadarkút terepszakaszt védte. A hadsereg főerőit Balatonkeresztúr és Ötvöskónyi között, 60 km-es arcvonalszakaszon összpontosította. Ezt a vonalat a 6. gárda- és a 64. lövészhadtest védte. A Balaton déli partját a 252. különleges (kétéltű) gépkocsi-zászlóalj, valamint egyenként 10-10 T–34 harckocsival vagy SZU–85 önjáró löveggel a 3. és 53. motorkerékpáros-ezred védte. A 32. gárda-gépesítettdandár Osztopán körzetében a hadsereg tartalékában állt. Az 57. hadsereg később megkapta a 104. gárda-lövészhadosztályt is. A hadsereg páncélelhárító körlete Kaposvár körzetében volt, s egy páncéltörő tüzérezredből szervezték. Ugyancsak itt helyezkedett el a 21 SZU–76 önjáró löveget és egy T–34 harckocsit számláló 864. önjáró tüzérezred, valamint a hadsereg mozgó zártelepítő osztaga is. A szovjet 57. hadseregtől balra a Dráva folyóig a bolgár 1. hadsereg (V. Sztojcsev altábornagy) 3. hadtestének 8., 10., 12. és 18. gyaloghadosztálya, 4. hadtestének 3. és 11. gyaloghadosztálya, valamint az 1. önálló harckocsi-zászlóalj, két hadsereg-közvetlen páncéltörő tüzérosztály és egy önálló légvédelmi tüzérezred helyezkedett el.
A 3. Ukrán Front tartalékában Lovasberény körzetében 20 T–34 és egy ISZ–2 harckocsival, illetve hét ISZU–122 önjáró löveggel a 23. harckocsihadtest, Dunaföldvártól északra pedig 47 M4A2 Sherman harckocsival és 17 SZU–100 önjáró löveggel az 1. gárda-gépesítetthadtest csoportosult. A hét T–34, kettő M4A2 Sherman és egy zsákmányolt német harckocsival, s nyolc SZU–76 önjáró löveggel rendelkező 5. gárda-lovashadtest Sáregres–Pincehely között, a 84. lövészhadosztály Dunaföldvár körzetében, a 63 SZU–100 és három SZU–76 önjáró löveget és két T–34 harckocsit számláló 208. önjáró tüzérdandár pedig Dunapentele északi előterében összpontosult a front védelmi terepszakaszán belül. Itt helyezkedett el további hat tüzérdandár és három aknavető-ezred is.
A szovjet 3. Ukrán Front védelmét alapvetően a kurszki páncéloscsata tapasztalatai alapján építette ki. A balatoni védelmi rendszer mégis eltért a kurszkitól, elsősorban a kiépítésére rendelkezésre álló idő és a mélységbeli tagozódás tekintetében. A front törzse okult a január–február folyamán megvívott Székesfehérvár környéki páncélosütközetek súlyos szovjet veszteségeiből is. Tolbuhin marsall ebből kifolyólag elrendelte, hogy a védelmi ütközetet a megszállt állások megtartásáért front- és hadsereg szintű ellencsapások végrehajtása nélkül kell megvívni és ellenlökéseket is csak kivételes esetekben szabad végrehajtani.
A védelmi rendszert a szovjetek alapvetően páncélos-172csoportosítások tömeges csapásának visszaverésére készítették fel, ezért – főleg a harcászati mélységben – jelentős műszaki munkákat végeztek el. Minden arcvonal-kilométerre átlagosan 700-750 harckocsi elleni és 600-690 élőerő elleni akna jutott, de a főcsapás irányában, a 26. hadsereg peremvonala előtt km-ként 2700 harckocsi elleni és 2900 élőerő elleni aknát telepítettek. A páncélelhárítás rendszere helyhez kötött páncélelhárító támpontokra, csomópontokra és körletekre, valamint manőverező páncéltörő tüzértartalékra és mozgó zártelepítő osztagokra épült. A páncéltörő tűzrendszerbe a páncéltörő ágyúkon kívül bevonták a tábori és légvédelmi lövegeket, a harckocsikat és önjáró lövegeket is. Ez utóbbiak jellemzően álló helyzetből vezetett tűzzel vették fel a harcot a német páncélosokkal. A 4. gárda- és 26. hadsereg sávjában 66 páncélelhárító körletet hoztak létre, ezek 70 százaléka a védelem harcászati mélységében volt. Egy ilyen körlet általában egy páncéltörő tüzérosztály vagy tüzérezred 8-16 ágyújából, valamint 8-16 páncéltörő puskából állt, amelyeket helyenként páncélosokkal, légvédelmi lövegekkel, illetve aknákkal felszerelt műszaki alegységekkel is megerősítettek. A lövészszázadok páncélelhárító támpontjai – egyenként három-öt páncéltörő ágyú, egy-két harckocsi vagy önjáró löveg, egy páncéltörőpuskás-szakasz és egy aknavető-szakasz – közül a főirányban védő zászlóaljaknál kettő-hármat páncélelhárító csomópontokban egyesítettek. A szovjet erők arra kaptak parancsot, hogy a harckocsik 600-800, a közepes és nehéz SZU–85, SZU–100, ISZU–122 és ISZU–152 önjáró lövegek 1000-1300, a könnyű SZU–76 önjáró lövegek pedig 200-500 méterről nyissanak tüzet a közeledő német páncélosokra. A lövészcsapatok harckocsivadász-csoportokat is szerveztek, amelyek páncéltörő puskákkal, páncélrobbantó kézigránátokkal és aknákkal voltak felszerelve. A 3. Ukrán Frontnál lövészezredtől hadsereg-szintig mozgó zártelepítő osztagokat helyeztek készenlétbe, amelyek mérete a 150 aknával rendelkező rajtól egészen a 3500-7000 aknát telepítő egy-két műszaki zászlóaljig terjedt.
A második világháború utolsó nagyobb támadó hadművelete 1945. március 6-ára virradó éjszaka az E Hadseregcsoport LXXXXI. hadtestének támadásával indult, amely tüzérségi előkészítés nélkül Alsó-Miholjác és Valpó körzetében kierőszakolta az átkelést a Dráván. A német 297. gyalog- és 104. vadászhadosztály visszaszorította a bolgár csapatokat, majd elérte Drávacsehi–Drávaszabolcs vonalát, és egy 10 km széles és öt km mély hídfőt hozott létre a folyó északi partján. A bolgár 1. hadsereg 3. és 11. gyaloghadosztálya visszavonult. A Luftwaffe 11. tábori hadosztálya Valpó körzetéből támadva a jugoszláv csapatok ellenállását megtörve március 6-án estére elérte Zsidó, Novi Bezdán és Bolmány körzetét, s ezzel egy újabb német hídfőt hozott létre. A német támadás azonban a következő napokban veszített lendületéből, a bolgár erők megszilárdították védelmüket. A németek a hídfőben bevetették az 1. kozák lovashadosztályt is, de a német 2. páncéloshadsereggel való egyesülés ezáltal sem sikerült. A szovjet 57. hadsereg március 7-én átdobta a 133. lövészhadtest 84. és 122. lövészhadosztályát a bolgár 1. hadsereg sávjába. A Drávaszabolcs irányában támadó 84. lövészhadosztály már másnap védelembe kényszerítette a német csapatokat. A “Waldteufel” hadművelet kudarcot vallott. Ennek ellenére a szovjet–bolgár csapatok csupán március 22-ére tudták teljes mértékben felszámolni a németek két drávai hídfőjét.
A német 2. páncéloshadsereg március 6-án hajnali 5 órakor, 55 perces tüzérségi előkészítés után kezdte meg “Eisbrecher” fedőnevű támadását Kaposvár irányában. A LXVIII. hadtest hat gyalogezrednyi erővel és 35-40 rohamlöveg támogatásával rohamozta meg a szovjet 57. hadsereg 64. lövészhadtestének védelmét. A szovjet összfegyvernemi hadsereg tüzérsége előre kidolgozott tűzterv alapján, a Vihar jelszóra 145 lövegének és aknavetőjének tüzét az arcvonal 3 km-es szakaszára összpontosította. A németek támadási üteme lelassult, de a nap második felében öt km mélyen behatoltak a 64. lövészhadtest védelmébe. Nagybajomtól keletre egy német zászlóalj megtámadta a szovjet 5. önálló lángszórós zászlóalj állásait, de súlyos veszteségeket szenvedett, és kénytelen volt visszavonulni. A szovjetek a 64. lövészhadtestet másfél ezrednyi tüzérséggel, a 6. gárda-lövészhadteste pedig egy lövészezreddel erősítették meg.
Március 7-én hajnalban a német LXVIII. hadtest négy gyalogezrednyi élőerővel, 50 rohamlöveg támogatása mellett a Nagybajom–Jákó terepszakaszról újabb támadást indított Balázskapuszta és Kiskorpád irányában. A 64. lövészhadtest és az alárendeltségébe tartozó bolgár 12. gyaloghadosztály elszánt ellenállást tanúsított, de a 16. SS-páncélgránátos-hadosztály erői elfoglalták Balázskapusztát.
Március 8-án a LXVIII. hadtest támadása szinte semmit sem haladt. A Balázskapusztán védelembe átment 36/I. SS-páncélgránátos-zászlóalj aznap reggelig három, zászlóalj erejű szovjet támadást vert vissza, amelyeket 30 harckocsi támogatott. A németek ezen harcok során három T–34 páncélost tettek mozgásképtelenné, egyet pedig zsákmányoltak. A 36. SS-páncélgránátos-ezred, a 16. SS-páncélososztály és a 16. SS-páncélos-felderítőosztály Balázskapuszta körzetében újabb támadásra készült, hogy birtokba vegye Juhászlak-tanyát, valamint a 175-ös és 179-es magassági pontokat. A 10 óra 10 perckor indult támadás során a 36/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj estig a 174-es magassági pontnál 400 méterre megközelítette a Nagybajom–Kaposvár műutat, és itt védelembe ment át. Éjszaka a szovjetek a 174-es magassági pontot visszafoglalták és a 36/III. SS-páncélgránátos-zászlóaljat Juhászlak-tanyáig vetették vissza. Másnap a 36. SS-páncélgránátos-ezred a Juhászlak-tanya–Mészáros-domb–Balázskapuszta vonalon védelmi állást foglalt el. A szovjeteknek sikerült kissé visszaszorítani a németeket. Napközben az SS-páncélgránátosokat a 118. vadászhadosztály erői váltották le.
Március 10-én az átcsoportosított 16. SS-páncélgránátos-hadosztály 10 óra 30 perckor a 71. gyaloghadosztály részeivel közösen Kutas–Jákó terepszakaszról déli irányban azzal a céllal indított támadást, hogy a bolgár csapatok arcvonalán gyenge pontot találjon. A támadást a német 10. csatarepülő-ezred Focke-Wulf Fw 190 repülőgépei is támogatták. A támadó németek estig a kezdetben elszánt bolgár ellenállást és ellenlökéseket letörve elérték a Beleg–Szabás–Kisbajom–Jákó déli része vonalat.
174Március 11-én reggel 7 órakor a 35/II. SS-páncélgránátos-zászlóalj, valamint a 36. SS-páncélgránátos-ezred egy része a 16. SS-páncélososztály rohamlövegeivel felkészült, hogy folytatja támadását Nagykorpád felé. A szovjet tüzérség tűzcsapást mért a német kötelékekre, mire azok elálltak a támadástól. Délután 13 órakor a 71. gyaloghadosztály egy gránátos-ezrede megkezdte a 16. SS-páncélgránátos-hadosztály részeinek leváltását. Az SS-hadosztályt Marcali nyugati körzetébe csoportosították át egy újabb támadás céljából. Március 12-én a hadosztály Szabás és Kisbajom körüli állásait a 71. gyaloghadosztály vette át. Az SS-csapatok elindultak újabb bevetésük helyszíne felé.
A 6. (SS-) páncéloshadsereg I. lovashadtestének előretörését az ádándi hídfőből a Dél Hadseregcsoport a 2. páncéloshadsereg részeinek keleti irányú támadásával akarta segíteni. A XXII. hegyihadtest parancsnoksága alatt az 1. népi-hegyihadosztálynak és a 16. SS-páncélgránátos-hadosztálynak a Marcali–Kéthely terepszakaszról ezért a Balatontól délre kellett kelet felé támadást indítania. Március 14-én hajnali 5 órakor megindult az újabb német támadás. A 16. SS-páncélgránátos-hadosztály Marcali–Boronka út mentén előretörő kötelékei a sár és a szovjet aknamezők miatt elakadtak. A Sári-csatorna két hídját a szovjetek Marcalitól keletre felrobbantották. Miután a hadosztályt részben Marcalitól délre átcsoportosították, a német támadást 14 órakor felújították. A 36. SS-páncélgránátos-ezred I. és II. zászlóalja, a 16. SS-páncélososztály, a 16. SS-páncélos-felderítőosztály, valamint a 35/II. SS-páncélgránátos-zászlóalj és a 261. rohamtüzérdandár két rohamlöveg-ütegével Boronka felé nyomult előre. A németek Boronkától délre azonban ismét elakadtak. Csupán a 36/I. SS-páncélgránátos-zászlóaljnak sikerült a 261. rohamtüzérdandár kilenc rohamlövegével betörnie a településre és a csatornán hídfőt kialakítania. Éjszaka azonban a szovjet 61. gárda-lövészhadosztály visszafoglalta Boronkát. Az SS-páncélgránátos-hadosztály élei Csömendtől egy km-re nyugatra álltak, s erőiket a másnapi támadás miatt ismét átcsoportosították.
Március 15-én reggel 6 órakor az SS-páncélgránátosok ismét támadást indítottak Boronka felé. Három órával később a rohamlövegek is csatlakoztak hozzájuk. A települést a 35/II. SS-páncélgránátos-zászlóalj foglalta el. A 16. SS-páncélos-felderítőosztály megszállta a Boronka–Nikla útvonaltól északra lévő erdőt, ezzel kelet felől fedezte Boronka környékét. A hadosztály-kísérőszázad, a 16. SS-páncélososztály egy százada és egy magyar csendőr-zászlóalj délről észak felé a szovjetek állásait számolta fel. Az SS-páncélgránátosok jelentős veszteségeket szenvedtek. Este 19 órakor a szovjet 61. gárda-lövészhadosztály ellenlökést indított. A németek két T–34 harckocsit kilőttek, egy harmadikat pedig zsákmányul ejtettek, de Boronka északi része (a temető) szovjet kézbe került.
A német 2. páncéloshadsereg többször is megváltoztatta főcsapásának irányát. A szovjet 57. hadsereg azonban tartalékainak, a 104. gárda-lövészhadosztálynak és a 32. gárda-gépesítettdandárnak bevetésével megállította offenzíváját. Az “Eisbrecher” hadművelet kudarcot vallott, miután március 15-ig mindössze hat-nyolc km mélységben ékelődött be a szovjet–bolgár csapatok védelmébe. A németek március 25-ig gyenge erőkkel még folytatták a támadást, de ennek már különösebb jelentősége nem volt.
A “Frühlingserwachen” hadművelet március 6-án reggel 4 óra 30 perckor vette kezdetét. A német 6. (SS-) páncéloshadsereg és a 6. tábori hadsereg III. páncéloshadteste mindössze 30 perces tüzérségi előkészítés után lendült támadásba. A főcsapás Alsótarnóca és Seregélyes között a szovjet 26. hadsereg 30. lövészhadtestét érte. Seregélyes irányában a 44. birodalmi gránátoshadosztály és a 356. gyaloghadosztály a 23. és 1. páncéloshadosztály, valamint az 509. nehézpáncélos-osztály mintegy 100 páncélosának támogatásával egy-másfél km-t szorította vissza a szovjet csapatokat. A német 1. páncéloshadosztály Bradel harccsoportja délután elfoglalta Seregélyest. A szovjetek a rés lezárására 104. gárda-lövészezredet Sárkeresztúr északi vasútállomásnál vetették be. Beérkezőben volt a 21. lövészhadosztály is. A 18. harckocsihadtest 110. és 170. harckocsidandárait Seregélyes délkeleti előterébe vonták előre, ahol azok lesállásokat foglaltak el. Az 1. gárda-gépesítetthadtest átcsoportosított részei Sárkeresztúrnál készültek a védelemre. A 33. lövészhadtest Dunaföldvár körzetében gyülekezett. A 4. gárdahadseregtől három páncéltörő tüzérezred érkezett a Velencei-tótól délre húzódó terepszakaszra.
A Balaton és a Sárvíz-csatona között az 1. SS-, 12. SS-páncéloshadosztály, a magyar 25. gyaloghadosztály, valamint a 3. és 4. lovashadosztály erői lendültek támadásba. Az első nap végére mindössze két km mélyen hatoltak be a szovjet 135. és 104. lövészhadtest védelmébe. Az 1. SS-páncéloshadosztály 2. SS-páncélgránátos-ezredének harccsoportja a felázott talajon küszködve kora délután elfoglalta és megtartotta a 149-es magaslatot Kislángtól északkeletre. A hadosztály páncélozott harccsoportja Kisláng északkeleti előteréből a szovjet 68. gárda-lövészhadosztály erőinek hátába, délnyugat felé indított támadást. Két km megtétele után az SS-páncélosok a 149-es magaslattól nyugatra elakadtak a sárban. A szovjetek által telepített aknamezők számos német harckocsit és rohamlöveget harcképtelenné tettek. Nehezítette a németek dolgát, hogy lőszerhiány miatt saját tüzérségük csak alig támogathatta a küzdő csapatokat. Az 1. SS-páncélgránátos-ezred harccsoportja valamivel később kezdte meg előrenyomulását keleti irányban. Az 1. SS-páncélvadászosztály két század Panzer IV/70 vadászpáncélosa által támogatott SS-páncélgránátosok közelharcban áttörték a szovjetek állásait, és este elérték Soponya nyugati szélét. Két zászlóaljuk átkaroló manőverével betört a helységbe, de annak déli része a szovjetek kezén maradt. A vadászpáncélosok zöme ekkorra már elakadt a sárban, s ennélfogva a német gyalogságnak támogatásuk nélkül kellett harcolnia.
A 12. SS-páncéloshadosztály is a szovjetek jól kiépített és mélyen tagolt állásrendszerébe ütközött. Az SS-páncélgránátosok az első támpontok bevétele után elakadtak. A 26/II. SS-páncélgránátos-zászlóalj már 4 óra 45 perckor, Ödönpusztától 500 méterre kénytelen volt beszüntetni támadását. A zászlóalj felderítése egymás mögött öt szovjet lövészárkot azonosított. A szovjet tüzérség erős tüze jelentős veszteségeket okozott azoknak az SS-175csapatoknak, amelyek az elfoglalt szovjet állásokon kívül rekedtek. A fagyos föld meggátolta a katonákat abban, hogy beássák magukat. A szovjet csatarepülőgépek alacsonytámadásai tovább lassították a németeket. A német páncélosok zömét a kedvezőtlen talajviszonyok miatt nem lehetett bevetni, ezért a harcot zömmel a gyalogság vívta.
Március 7-én reggel a német csapatok a szovjet 26. hadsereg sávjában kilenc gyalogezrednyi élőerővel, 170 páncélossal és az I. repülőhadtest vadász- és csatarepülőgépeinek támogatása mellett folytatták támadásukat. Az I. lovashadtest erői csekély előrehaladást értek el Enying felé. Az I. SS-páncéloshadtest 1. SS-páncéloshadosztálya elfoglalta Kálozt és Soponyát, de a tisztogató harcok még másnap is tartottak. A 9. SS-páncéloshadosztály folytatta az előző este megkezdett támadását. Balszárny-csapatai elfoglaltak egy tanyát Seregélyesnél, és felvették a kapcsolatot a III. páncéloshadtest erőivel, amelyek előző nap hídfőt foglaltak a Sárvíz-csatornán. A hadosztály jobb ütemben haladó jobbszárnya a 2. SS-páncéloshadosztály erőihez csatlakozott. A középen támadó SS-csapatok azonban egy erősen védett magaslat birtokbavételéért Seregélyestől három km-re délnyugatra az esti órákig harcoltak. A szovjet 5. gárda-lovashadtestet a Sárvíz-csatorna keleti partja mentén Hatvanpuszta, Simontornya és Ozora körzetében, illetve a Sió-csatorna déli partján védelembe rendelték. Ide csoportosították át a 208. önjáró tüzérdandár két ezredét is. A 27. hadsereg 35. gárda-lövészhadteste megszállta a 26. hadsereg második védőövét. Seregélyestől keletre a szovjetek egy három km-es szakaszon 160 löveget és aknavetőt összpontosítottak. A 3. Ukrán Front védelme megerősödött, a német csapatok viszont meggyengültek. Tolbuhin marsall törzsének adatai szerint a németek az első két nap alatt 4000 katonát és 100 páncélost veszítettek. A második nap végére a németek a Velencei-tótól délre négy, a Sárvíz-csatornától nyugatra pedig hét km mélyen ékelődtek be a szovjet csapatok védelmébe.
Március 8-án az I. lovashadtest továbbra sem boldogult a szovjet védelemmel. Az este 21 órakor indított éjszakai támadása sem vezetett eredményre. A II. SS-páncéloshadtest arcvonalán Adony irányában bevetették a 2. SS-páncéloshadosztályt is. A szovjetek által támpontokká kiépített magaslatok között aknamezők húzódtak. Beásott harckocsik és páncéltörő reteszállások állták el a német páncélosok útját. A 2. SS-páncéloshadosztály gyalogságát támogató harckocsik és rohamlövegek a balszárnyon ismét beragadtak a sárba, a jobbszárnyon pedig egy szovjet páncélelhárító körlet oldalazó tüze tartóztatta fel azokat. A 2. SS-páncéloshadosztály aznap 26 bevethető harckocsival, 22 rohamlöveggel és vadászpáncélossal, valamint 75 lövészpáncélossal és páncélgépkocsival rendelkezett.
Az I. SS-páncéloshadtest 1. SS-páncéloshadosztálya március 8-án csak késő délután folytatta támadását. A jobbszárnyon bevetett 2. SS-páncélgránátos-ezred harccsoportja Káloztól dél felé támadott, és este elfoglalta Nagyhörcsökpusztát. A páncéloscsoport estig csatlakozott hozzá. Az 1. SS-páncélgránátos-ezred zászlóaljai egész nap Soponya és Káloz megtisztításával voltak lekötve. Az 1. SS-páncélosezred alárendeltségében harcoló 501. SS-nehézpáncélos-osztály összesen 31 harcképes Tiger B harckocsival és Flakpanzer IV légvédelmi páncélossal, illetve kilenc lövészpáncélossal rendelkezett. A 12. SS-páncéloshadosztály Dég felé folytatta támadását. A harckocsik és lövészpáncélosok által támogatott 25. SS-páncélgránátos-ezred elfoglalta Pinkócpusztát. Estig az ezred, élen a páncélosokkal, elérte a Dég–Enying utat, és Dégtől három km-re nyugatra éjszakázott. A 26. SS-páncélgránátos-ezred 5 óra 15 perckor indított ismét támadást. Az egyik támogató vadászpáncélos hamarosan harcképtelenné vált. Az ezred estig Déget északkeletről négy km-re megközelítette. A Dég felé vezető utat a szovjetek páncéltörő ágyúkkal is megerősített állása fedezte. Ennek az állásnak a felszámolására, éjszakai harcra a hadosztály páncélozott harccsoportját vetették be. A kötelék az 560. nehéz páncélvadászosztály két századából, néhány Panzer IV harckocsiból és légvédelmi páncélosból, és a 12. SS-páncélos-felderítőosztály részeiből, összesen mintegy 40 páncélozott harcjárműből állt. A harccsoportnak Antalmajorig kellett előretörnie, hogy támogassa a másnapi Dég elleni támadást.
Március 9-én a 2. SS-páncéloshadosztály tüzérsége reggel 5 órakor rövid, heves tűzelőkészítést hajtott végre. Az SS-páncélgránátosok a 149-es, 153-as és 159-es magaslatok irányába indítottak támadást. Az első két magaslatot sikerült is elfoglalniuk. Délelőtt az SS-hadosztály páncélozott harccsoportja is támadásba lendült. Célja a 159-es magaslat birtokbavétele volt. Ez idő alatt a 3. SS-páncélgránátos-ezred a bevett szovjet védőállásokban maradt és felkészült, hogy biztosítsa a hadosztály jobbszárnyát, mivel a német arcvonal a jobbszomszéd I. SS-páncéloshadtest felé nem volt folytonos. A Sárosdtól nyugatra, illetve Seregélyestől délre harcoló 9. SS-páncéloshadosztály több, páncélosokkal támogatott szovjet támadást vert vissza. A szovjetek eközben elfoglaltak egy magaslatot Sárosdtól három kilométerre nyugatra, a németek ezt követő ellenlökése viszont betört a szovjetek fővédőövébe. Délután 16 óra körül újabb német támadás indult, amely Sárosdtól északnyugatra némi teret nyert. A hadosztály erejéből ennél többre nem futotta. Szovjet források szerint Sárszentágotánál a szovjetek bevetettek két hadrendi szám nélküli tüzérosztályt, amelyből az egyik nyolc Hummel önjáró tarackkal, a másik pedig hat Nashorn páncélvadássszal volt felszerelve. A zsákmányolt német önjáró lövegeket korábbi tulajdonosaik a harcokban mind kilőtték.
Az I. SS-páncéloshadtest 1. SS-páncéloshadosztályának páncéloscsoportja a kedvezőtlen talajviszonyok és az aknamezők ellenére ismét úgy harcolhatott, mint azt korábban a keleti hadszíntéren tette. Elöl széles vagy tompa ékalakzatban a Tiger B, Pantherek és Panzer IV harckocsik haladtak. Ezeket nyitott alakzatban a 2 és 3,7 cm-es gépágyúkkal felszerelt légvédelmi páncélosok követték, amelyeknek helységharcok esetén a páncélgránátosokat kellett támogatniuk. Velük tartott néhány Panther harckocsi is, amelyek a felbukkanó szovjet páncélosok ellen vették fel a küzdelmet. A harckocsik mögött a lövészpáncélosokkal felszerelt páncélgránátos-zászlóalj bontakozott szét. Miután a hadosztály jobbszárny-csapatai elérték a Jánosháza-major körüli magaslatokat, a szovjetek páncéltörő reteszállása és a Sió-csatorna déli partjáról lőtt szovjet 176tüzérségi tűz megállította azokat. A balszárnyon harcoló csapatok a Nagyhörcsökpuszta–Sáregres útvonalon előrenyomulva Huszárpuszta és Fáncspusztánál szilárd szovjet védelembe ütköztek. Miután itt az ellenállást letörték, folytatták támadásukat, de egy szovjet páncéltörő reteszállás Sáregres előtt ezeket is megállította. A németeknek késő délután a jobbszárnyon a Simontornyától nyugatra lévő magaslatokig, a balszárnyon pedig Sáregresig sikerült előrenyomulni. Az 1. SS-páncéloshadosztály éjszakára ezen a vonalon védelembe ment át. A 12. SS-páncéloshadosztály két SS-páncélgránátos-ezredének részei és páncélozott harccsoportja a reggeli köd leple alatt támadást indított Dég ellen. A helységben a németek körülbelül 12 SZU–100 önjáró lövegbe ütköztek, amelyekből többet kilőttek. A páncélosokkal együtt támadó SS-páncélgránátosok megtisztították Déget. A 25. SS-páncélgránátos-ezred és a 26/III. (páncélozott) SS-páncélgránátos-zászlóalj estig Mezőszilas északnyugati előteréig jutott. A 26/II. SS-zászlóalj a Panzer IV/70 vadászpáncélosokkal együtt – akárcsak a 26. SS-páncélgránátos-ezred I. zászlóalja – az esti órákban ugyancsak Mezőszilastól északra csoportosult. A hadosztály páncélosai délután Dégtől délkeletre tévedésből a 23. páncéloshadosztály három Jagdpanzer IV vadászpáncélosát is kilőtték.
Az I. lovashadtest 3. lovashadosztálya aznap átkelt az Enying–Dég műúton, jelentős mennyiségű hadifoglyot és zsákmányt ejtett, majd elérte a Sió-csatorna északi partján húzódó magaslatok vonalát.
Tolbuhin marsall a Velencei-tó és a Sárvíz-csatorna közötti védelmet a 27. hadseregre bízta. A 30. lövészhadtest és a 33. lövészhadtest 206. lövészhadosztálya a 27. hadsereg alárendeltségébe került. Az itteni védelmet a 207. önjáró tüzérdandár 63 SZU–100 páncélosával, az 1. gárda-gépesítetthadtesttel, valamint a 18. és 23. harckocsihadtest erőivel erősítették meg. A 26. hadseregnek a Sárvíz-csatorna és a Balaton közötti arcvonalat kellett védenie. Alárendeltségbe utalták a 33. lövészhadtestet, amely a Sió-csatorna és a Kapos déli partján felváltotta az 5. gárda-lovashadtestet. Utóbbi hadtest ezután Pálfa, Vajta és Bikács körzetében összpontosult. A Cece és Simontornya közötti védelmet a 209. önjáró tüzérdandár SZU–100 önjáró lövegeivel, egy harckocsiezreddel és két páncéltörő tüzérezreddel erősítették meg. A 3. Ukrán Front védelme ugyan megszilárdult, de a csapatok jelentős veszteségeket szenvedtek. Mivel a front csaknem minden tartalékát bevetette, Tolbuhin marsall azon kéréssel fordult a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállásához, hogy bevethesse a pihent és feltöltött 9. gárdahadsereget, amely március 8-án került a front állományába. A bécsi támadásra tartalékolt hadsereg bevetésére a 3. Ukrán Front parancsnoka nem kapott engedélyt.
Március 10-én a német III. páncéloshadtest arcvonalán, Seregélyestől északra az addig tartalékban álló és 67 harcképes páncélossal rendelkező 3. páncéloshadosztályt is bevetették. A német támadás aznap elérte Gárdonyt, Agárdot és Kilicsányt.
A II. SS-páncéloshadtest arcvonalán a 44. birodalmi gránátoshadosztály és a 2. SS-páncéloshadosztály erői heves és mindkét fél számára veszteségterhes harcok közepette birtokba vették a Sárkeresztúrtól északkeletre lévő szőlővidéket. A 2. SS-páncéloshadosztály, kihasználva ezt a sikert, a Sárosd–Sárkeresztúr útvonalig nyomult előre, és az elért terepszakaszt a szovjetek ellenlökéseivel szemben is megtartotta. A 9. SS-páncéloshadosztály egész nap zászlóalj erejű szovjet támadásokat vert vissza Sárosd és Seregélyes között.
Az I. SS-páncéloshadtest 1. SS-páncéloshadosztálya folytatta támadását a Simontornya és Sáregres körül létesített szovjet állások ellen. A szovjetek e két hídfőjüket a Sió-csatornán harckocsi- és gyalogsági ellenlökések sorozatával elszántan védelmezték, mivel a Cece–Simontornya útvonalon mozgatták előre tartalékaik nagy részét.
Az 1. SS-páncéloshadosztály tehermentesítésére ezen a napon bevetették a német 23. páncéloshadosztályt is, amely a Soponya–Sáregres útvonalon nyomult előre, de a szovjet tüzérségi tűz miatt csupán este érte el az 1. SS-páncéloshadosztály egységeit Sáregres előtt. A németek, miután elérték a Sió-csatorna északi partját, felkészültek az átkelésre. Ehhez azonban aknák ezreit kellett felszedniük, ami időbe telt. Az egyre erősödő szovjet tüzérség ráadásul a németek utánpótlási útvonalát is belőtte. A 12. SS-páncéloshadosztály 26. SS-páncélgránátos-ezrede 21 óráig elfoglalta a jelentősen megerődített Mezőszilast, majd még az éjszaka folyamán előrenyomult Igar északi körzetéig.
Az I. lovashadtest két német lovashadosztálya, valamint a magyar 25. gyaloghadosztály részei elfoglalták Enyinget, és dél-délkeleti irányban előrenyomultak Balatonszabadi és Mezőkomárom északi előterébe.
Az ötödik nap végére a német csapatok áttörték a 3. Ukrán Front fő- és második védőövét, de nem sikerült a szovjet csapatokat két részre szakítaniuk, és elérniük a Dunát. A 6. (SS-) páncéloshadsereg erői március 10-én a Sáregres–Lajoskomárom–Enying–Balaton általános vonalon harcoltak. A németek tartalékát 63 bevethető páncélosával már csak a Mór körzetében tartalékban levő 6. páncéloshadosztály jelentette.
Március 11-én az I. lovashadtest jobbszárny-csapatai estig Siófoktól három km-re északkeletre elérték a Balatont. A III. páncéloshadtest 40 tüzérüteg, 16 aknavető-üteg és 12 hatcsövű sorozatvető 30 perces tűzelőkészítése után, három gyalogezrednyi erővel és 50 páncélossal a 27. hadsereg 35. gárda-lövészhadtestének 78. és 133. lövészhadosztálya ellen felújította támadását Agárd és Felsőbesnyő irányában. A németeknek azonban csak 500-600 métert sikerült beékelődniük a szovjet védelembe.
A II. SS-páncéloshadtest arcvonalán német csatarepülőgépek támogatásával a 2. SS-páncéloshadosztálynak sikerült ismét felújítani a támadást. A sikeresen kibontakozó előretörés során délelőtt a németek elfoglalták Csillagmajort. A szovjet 36. gárda-lövészhadosztály Sárkeresztúrt különösen elszántan védelmezte. A 2. SS-páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja Sárkeresztúrtól keletre Henrik-majorig tört előre. A Sárkeresztúrt védő szovjetek sikerrel álltak ellen a 44. birodalmi gránátoshadosztály és a 2. SS-páncéloshadosztály támadásainak.
Az I. SS-páncéloshadtest 1. SS-páncéloshadosztálya a 23. páncéloshadosztállyal közösen próbálta meg felszámolni 176a szívósan védett szovjet hídfőket Simontornya és Sáregres körzetében. A megerősített szovjet tüzérség és a csatarepülőgépek állandó támadásai tovább szilárdították a 68. gárda- és a 236. lövészhadosztályok védelmét. Az 1. SS-páncéloshadosztály páncélgránátos-harccsoportjai a 12. SS-páncéloshadosztály alárendelt 26. SS-páncélgránátos-ezredével közösen ennek ellenére Simontornya és Ozora között kijutottak a Sió-csatorna északi partjára. A 23. páncéloshadosztály betört Sáregresre, de estig nem tudta birtokba venni. A Dél Hadseregcsoport elképzelése szerint az 1. SS-páncéloshadosztálynak a Sió-csatornán, a 23. páncéloshadosztálynak pedig a Sárvíz-csatornán kellett hídfőket foglalni abból a célból, hogy innen kiindulva a rendelkezésre álló páncélozott erőkkel támadást indítsanak a két dunai átkelőhely, Dunaföldvár és Dunapentele irányában.
Március 12-én az I. lovashadtest 4. lovashadosztálya és 3. lovashadosztályának részei Mezőkomáromtól nyugatra, Ádánd közelében átkeltek a Sió-csatornán, majd egy három km széles és két km mély hídfőt foglaltak el annak délnyugati partján. Enying körzetében négy Panther, hét közepes harckocsi és két StuG. III rohamlöveggel a szovjetek egy zsákmány-harckocsizászlóaljat akartak bevetni. A köteléket azonban szovjet csatarepülőgépek támadták meg, s ennek következtében kettő páncélos kiégett, öt pedig megsüllyedt a sárban. A németek ezek egy részét később elvontathatták, mivel a szovjetek a Kapos mentén egy olyan Panther harckocsit találtak, amelyen furnérlap takarta a felfestett vörös csillagot.
Aznap tovább folyt a harc Simontornya térségében is. Az 1. SS-páncéloshadosztály a 26. SS-páncélgránátos-ezreddel együtt felkészült az újabb támadásra. Hajnali 4 óra 30 perckor az 1. SS-páncélgránátos-ezred, az 1. SS-páncélos-felderítőosztály és a 26. SS-páncélgránátos-ezred részei Igartól délre támadást indítottak a Sió-csatorna felé, de Simontornyától nyugatra a parton elakadtak. Késő délután azonban sikerült az átkelés, miután az SS-páncélos-utászok roham- és gumicsónakokat is bevetettek. Miután a németek átlépték a vasútvonalat, rohammal bevették a déli parton húzódó magaslatokat. Az 1. SS-páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja a páncélgránátosok egy részével eközben megindult Simontornya felé, és betört a helység nyugati felébe. A háztól házig vívott heves helységharcban a németek öt harckocsit veszítettek, de végül elfoglalták Simontornyát.
A II. SS-páncéloshadtest 2. SS-páncéloshadosztályának páncélozott harccsoportja újabb támadásával birtokba vette Henrik-major egészét. Ezen településnél azonban olyannyira megerősödött a szovjet ellenállás, hogy a németek kénytelen voltak védelmi állást foglalni. A páncélozott harccsoport ezzel a II. SS-páncéloshadtest délkeleti irányban legmélyebben előretört csoportosítása lett. A keskeny folyosóban Henrik-majorig csupán éjszaka lehetett utánpótlást szállítani. A 2. SS-páncéloshadosztály egyéb kötelékei a 44. birodalmi gránátoshadosztállyal közösen északról és keletről betörtek a 36. gárda-lövészhadosztály által védett Abára, majd a helység elfoglalása után tovább nyomultak dél felé.
A III. páncéloshadtest 1., 3. és újonnan bevetett 6. páncélos-, valamint 356. gyaloghadosztálya, a 44. birodalmi gránátoshadosztály részei és az 509. nehézpáncélos-osztály mintegy 150 harckocsi, vadászpáncélos és rohamlöveg támogatásával folytatták támadásukat a 35. gárda- és 30. lövészhadtest állásai ellen. A németek a nap végére visszaszorították a szovjeteket, elfoglalták a 184-es magassági pontot, és kijutottak a hadsereg-védőöv első állásáig.
Március 13-án a III. páncéloshadtest 120 páncélossal támadva visszaszorította a 35. gárda-lövészhadtest 78. és 163. lövészhadosztályát, és behatolt a hadsereg-védőöv első állásába. A szovjetek egy három km-es szakaszra ismét 170 löveg és aknavető tüzét összpontosították, s ez a tűzerő lelassította a németek támadását.
A II. SS-páncéloshadtest arcvonalán különösen Henrik-major körül folytak heves harcok. Az itt védekező 2. SS-páncéloshadosztály páncélozott harccsoportját a szovjetek három oldalról is támadták.
Az I. SS-páncéloshadtest az 1. SS-páncéloshadosztály által az előző nap kialakított hídfő kibővítéséért harcolt. A 1. SS-páncélgránátos-ezred és a 26. SS-páncélgránátos-ezred részei elkeseredett harcok után elfoglalták a 220-as magaslatot Simontornyától délre. A hídfő védelmében az 1. SS-páncélos-utászzászlóalj a jobbszomszéd 12. SS-páncéloshadosztálytól kapott utászszázad segítségével hozzálátott a hídveréshez. A munkálatok az erős szovjet tűz miatt lassan haladtak, majd az estére elkészült híd egy német páncélos alatt beszakadt. A túlparton lévő hídfőben harcoló SS-páncélgránátosok támogatására rendelt Panzer IV/70 vadászpáncélosok közül emiatt csak kettő kelhetett át a déli partra, amelyek hatásos tűztámogatást adtak és két szovjet önjáró löveget harcképtelenné tettek. A híd megjavítása után újabb négy SS-vadászpáncélos haladhatott át rajta.
Az I. lovashadtest arcvonalán a 3. és 4. lovashadosztály erői ádándi hídfőjükben harckocsikkal támogatott szovjet támadásokat vertek vissza. A 3. lovashadosztálynak alárendelt magyar 14. gyalogezred harc nélkül bevonult Lajoskomáromba.
Március 14-én a német hídfő kiterjesztésére tett kísérletek tovább folytatódtak. Délelőtt az 1. SS-páncélgránátos-ezred és a 26. SS-páncélgránátos-ezred részeinek állandó szovjet ellenlökéseket kellett visszaverniük. Délután a két SS-páncélgránátos-ezred ment át támadásba, és sikerült elfoglalniuk a Simontornyától délkeletre lévő 115-ös magaslatot, s ezzel tovább szélesítették a hídfőt. Időközben a Sió-csatornán átívelő híd tüzérségi találat miatt nehezebb járműveket már nem bírt el. Kissé nyugatabbra a németek ezért újabb híd építésébe kezdtek. A 2. SS-páncélgránátos-ezred az 1. SS-páncélvadászosztály vadászpáncélosaival és a 23. páncéloshadosztály erőivel Sáregrestől támadást intézett a szovjetek Sárvíz-csatornán foglalt hídfője ellen, s visszavetették azokat a túlsó partra Cece irányában.
A II. SS-páncéloshadtest 2. SS-páncéloshadosztályának sávjában egyre elkeseredettebb harcok dúltak. A 44. birodalmi gránátoshadosztállyal együtt támadó 3. SS-páncélgránátos-ezred csapatai Sárkeresztúr északi pereméig nyomultak előre. A 2. SS-páncélos-felderítőosztály a Sárvíz-csatornán Káloznál kialakított hídfőjéből Sárkeresztúr irányában indított támadást. A kezdeti sikerek 178után a szovjetek friss tartalékok bevetésével és 10-20 páncélos támogatásával ellenlökéseket indítottak, s a németeket visszaszorították. A német 6. hadsereg III. páncéloshadteste a Velencei-tótól délre még két napig folytatta támadási kísérleteit, de jelentősebb sikert már nem ért el. A hadtest március 6. és 15. között mindössze 12 km mélyen tört be a szovjet védelembe.
Az I. lovashadtestbe tartozó magyar 25. gyaloghadosztály a Balaton déli partja mentén nem tudta elérni a Sió-csatornát. A 3. és 4. lovashadosztály a csatorna délnyugati partján tovább védte ádándi hídfőjét, és a németek öt szovjet páncélost kilőttek.
Az offenzíva kilencedik napján a németek számára is nyilvánvalóvá vált, hogy a szovjetek “hadműveleti jelentőségű ellentámadásra” készülnek. Mivel a 3. Ukrán Front előkészületeit főként Székesfehérvár és Zámoly között észlelték, a 6. (SS-) páncéloshadsereg zsákszerűen beugró arcvonala mögött veszélyes szovjet csapatösszevonások körvonalazódtak.
Március 15-én az I. lovashadtest arcvonalán a magyar 25. gyaloghadosztály továbbra sem jutott közelebb a Sió-csatornához. A 3. és 4. lovashadosztály erői viszont szerényebb mértékben kiszélesítették hídfőjüket Ádánd körzetében.
Az 1. SS-páncéloshadosztály csapatai Simontornyánál ugyancsak hídfőjük további kibővítéséért harcoltak. Az 1. SS-páncélgránátos-ezrednek délig sikerült a hídfőt 500 méterrel kimélyíteni, és a 133-as magaslatot is elfoglalni. Az I. SS-páncéloshadtest erői egyre lassabban haladtak déli irányban. A hadtest keleti szárnya nyitott volt, s a dombos terep sem kedvezett a páncélosok alkalmazásának. Wöhler gyalogsági tábornok, a Dél Hadseregcsoport főparancsnoka ezért azt tervezte, hogy az I. és II. SS-páncéloshadtest, valamint a III. páncéloshadtest erőivel a Sárkeresztúr–Gárdony vonalról kelet felé indít támadást. Ennek érdekében az I. SS-páncéloshadtest erőit is át kellett csoportosítania, de a szovjetek megtévesztése miatt az ádándi és simontornyai hídfőt egyelőre még tartani kellett.
A II. SS-páncéloshadtest 2. SS-páncéloshadosztálya arcvonalán a legsúlyosabb harcok Henrik-major körül tomboltak. A három irányból támadó szovjeteket egyelőre visszaverték, de a védők veszteségei egyre nőttek. Az előretolt állás feladását a II. SS-páncéloshadtest ismét elutasította. A hadosztály páncélos-felderítőosztályát Káloztól északkeletre lévő hídfőjében egy újabb éjszakai roham után napközben három szovjet lövészzászlóalj támadása érte, de az SS-csapatok négy 21 cm-es tarack hatásos tűztámogatásával még kitartottak. A 3. SS-páncélgránátos-ezred kelet felől a Sárkeresztúrnál levő vasútvonalat támadta, eredménytelenül.
A harcászati meglepetés hiánya, az erősen felázott talaj, az elégtelen tüzérségi lőszerkészlet, a légi fölény nélkülözése és a szovjet 3. Ukrán Front csapatainak kiválóan megszervezett, mélyen tagolt védelme mind közrejátszott abban, hogy a 6. (SS-) páncéloshadsereg 1945. március 16-án, a szovjetek bécsi támadó hadműveletének megindulásakor még igencsak távol állt kitűzött céljától, a Dunától. Arcvonala ekkor Gárdony, Szabolcs-tanyától nyugatra, Seregélyestől keletre, Sárosdtól nyugatra, Henrik-major, Sárkeresztúrtól északra, Hatvanpuszta, Simontornya, Mezőkomárom és a Balaton között húzódott.
A 6. (SS-) páncéloshadsereg egységei a Sárvíz-csatornától nyugatra mindössze 30 kilométer mélyen törtek be a 3. Ukrán Front védelmébe. A hadsereg március 6. és 13. között 963 halottat, 4328 sebesültet és 628 eltűntet, összesen 5919 főt veszített. Páncélosai közül március 13-ig ugyan csak 30 harckocsi és 11 rohamlöveg, illetve vadászpáncélos semmisült meg a harcokban, de a német offenzíva nyolcadik napján, azaz 13-án már csak 99 harckocsi és 105 rohamlöveg, illetve vadászpáncélos maradt bevethető állapotban. A 2. páncéloshadsereg vesztesége március 6. és 13. között 508 halott, 2897 sebesült és 157 eltűnt, a 6. hadseregé pedig 474 halott, 2093 sebesült és 310 eltűnt volt. Rajtuk kívül az E Hadseregcsoport LXXXXI. hadteste március 6. és 12. között további 506 halottat, 1798 sebesültet és 156 eltűntet, összesen 2460 katonát jelentett. A német támadás élőerő-vesztesége március 6. és 13. között összességében mintegy 14 ezer 800 főre tehető. Március 15-én a Dél Hadseregcsoport 1796 harckocsival, vadászpáncélossal és rohamlöveggel rendelkezett, de ebből csupán már csak 772 páncélosát vehette igénybe.
Szovjet adatok szerint a németek március 6. és 15. között 45 ezer katonát, mintegy 500 páncélost, 280 löveget és aknavetőt, 500 lövészpáncélost és páncélgépkocsit, valamint 50 repülőgépet veszítettek. Ennek ellentmondanak a német adatok, amelyek szerint a német támadó csoportosítás veszteséglistáján március 13-ig összesen 46 megsemmisült páncélos, öt lövészpáncélos, 19 tüzérségi löveg, 22 aknavető, két légvédelmi gépágyú, 171 géppuska és 67 géppisztoly szerepelt. A 6. (SS-) páncéloshadsereg március 6. és 15. között 110, a 6. tábori hadsereg III. páncéloshadteste pedig további 92 szovjet páncélos kilövését jelentette.
A 3. Ukrán Front a balatoni védelmi hadművelet megvívása közben összesen 32 ezer 899 főt, ebből 8492 halottat és eltűntet veszített.
