Partizánháború (1943 – 1944)
Partizánháború (1943 – 1944)
A keleti hadszíntéren harcoló német Wehrmacht 1943-tól nemcsak az arcvonalon, hanem a csapatok mögöttes területein is egyre nehezebben kezelhető helyzettel szembesült. A mind szélesebb területeken fellángoló partizánháború nemcsak jelentős erőket kötött le, hanem a hadianyag és élőerő szállítását vasúton és közúton egyaránt alapvetően megnehezítette.
A legkiterjedtebb fegyveres ellenállás a német Közép Hadseregcsoport mögöttes területén bontakozott ki. A harcoló csapatok hátát és a létfontosságú közlekedési vonalakat 1943 áprilisában a 203., 221., 286. biztosító hadosztály, a 390. tábori építőhadosztály, a magyar VIII. hadtest 102., 105., és 108. könnyűhadosztálya, valamint a Keleti Csapatok Parancsnokságának 56 önálló biztosító zászlóalja próbálta meg biztosítani. Ezen utóbbi 56 zászlóaljba 1943 májusában 23 német területvédelmi lövészzászlóalj, négy rendőr-zászlóalj, 15 magyar, egy francia és 13 orosz önkéntes, úgynevezett keleti zászlóalj tartozott. 36 zászlóalj a vasútvonalakat őrizte, nyolc a közutakat, 12 zászlóalj pedig egyéb, gazdasági szempontból fontos objektumot biztosított.
A Közép Hadseregcsoport 102. mögöttes seregterületének parancsnoka Ludwig Kübler, a hegyicsapatok tábornoka volt, akinek főhadiszállását Mogiljovban rendezték be. Ezen szolgálati beosztást a visszavonulások során csökkenő területek miatt 1943. október 1-jén megszüntették. Helyette 1944. július 1-ig, ezen beosztás megszüntetéséig a Fehéroroszországi Mögöttes Terület parancsnoka, gróf Edwin von Rothkirch und Trach altábornagy, később lovassági tábornok irányította a rendfenntartó és karhatalmi alakulatokat. A Közép Hadseregcsoport minden egyes hadserege külön is rendelkezett saját mögöttes hadseregterület-parancsnoksággal, német rövidítéssel Korück-kel.
Az arcvonal mögötti helyzet a németek szempontjából 1943 nyarán rohamosan megromlott. A létfontosságú utánpótlási vonalakat a fokozatosan visszavonuló hadseregek hátában csupán részben sikerült biztosítani. A közutak és vasútvonalak minden 200 méteres szakaszára támpontokat kellett építeni, amelyeket egy raj vagy szakasz szállt meg. Éjszaka ezeket a támpontokat a partizánok rajtaütései miatt életveszélyes volt elhagyni.
1943 kora őszén a keleti önkéntesekből szervezett zászlóaljak közül több is német tisztjei és kiképzői ellen fordult, és sokat meg is öltek közülük. A Közép Hadseregcsoport parancsnoksága ezt követően arra kérte az OKH-t, hogy ezeket a zászlóaljakat oszlassa fel, vagy legalább helyezze át őket Franciaországba.
1944 januárjától a Közép Hadseregcsoport mögöttes területén a német területvédelmi zászlóaljakon kívül csupán a 221. biztosító hadosztály és a 2. kerékpáros biztosító ezred tevékenykedett. A többi alakulatot a hadseregek mögöttes területére vezényelték: a 201. biztosító hadosztályt a 3. páncéloshadsereghez, a 286. biztosító hadosztályt a 4. hadsereghez, a 707. biztosító hadosztályt a 9. hadsereghez, a 203. biztosító hadosztályt pedig a 2. hadsereghez.
A mögöttes seregterület parancsnoka nem csupán a katonai védelemért felelt, hanem ő foglalkozott a térségben állomásozó német és szövetséges csapatok gazdasági, ellátási, szociális és politikai állapotával, valamint gondoskodnia kellett az arcvonalba és onnan a hátországba szállított hadianyagról és élőerőről is. Ezen feladatok végrehajtására katonai rendész-alakulatok, vasúti parancsnokság, szállításvezetőség, propaganda-századok és más ehhez szükséges szervek és intézetek álltak rendelkezésére. A 2. tábori vasúti parancsnokság például 1943-ban 2039 km vasútvonalért, 261 mozdonyért, 1599 vasúti kocsiért felelt, amelyeken 11 ezer 288 német vasutas és 22 ezer 576 orosz munkás dolgozott.
A németek igyekeztek a helyi lakosságból is rendfenntartó alakulatokat szervezni. Ezekből a védőzászlóaljakból, kiegészítve egy kozák lovasosztállyal, Fehéroroszországban 1943-ban 13, 1944-ben pedig 23 állomásozott. Ezen fehérorosz védőzászlóaljak rutén és német katonáit 1944 júliusában az SS 30. gránátoshadosztályában egyesítették, és először Varsóba, majd a nyugati hadszíntérre vezényelték. A német állományú rendőr-ezredek, 1943. február 24-től már SS-rendőrezredek is részt vettek a mögöttes területek biztosításában és a partizánok elleni harcban.
1943 elejétől fogva a németek egyre jelentősebb védelmi intézkedéseket voltak kénytelenek bevezetni az egyre szélesedő szovjet partizántevékenység megfékezésére. A legjelentősebb fegyveres ellenállás Brjanszk környékére koncentrálódott, ahol 48 partizánosztagban 9776, 83 önálló csoportban 7449 fő, továbbá 3600 ukrán partizán tevékenykedett. A partizánok egy 50×250 km-es területen csaknem 500 települést ellenőriztek. Leginkább szovjet repülőgépek által folyamatos fegyver- és lőszerutánpótlást kaptak. A németek csupán a Közép Hadseregcsoport mögött, 1943 májusában 2000 ilyen bevetést regisztráltak. A fehéroroszországi partizánok jelentéseik szerint 1943 májusa és augusztusa között 1014 vonatot siklattak ki, 804 mozdonyt semmisítettek meg, és 72 hidat romboltak le.
252A partizánok által elért eredmények Hitlert arra ösztönözték, hogy az 1943. április 27-i újabb partizánellenes parancsában a partizánokon kívül már az őket támogató, vagy azzal gyanúsított lakosságra is kiterjessze a küzdelmet. A fokozódó partizánháború egyre több, arcvonalban is alkalmazható német alakulatot kötött le. 1943. május elején a XXXXVII. páncéloshadtest törzsének irányításával Vityemlija körzetében például be kellett vetni a 292. gyaloghadosztályt, a 9. páncéloshadosztály páncélos-felderítőosztályát és a Brandenburg ezred egy zászlóalját is. A partizánok különösen a Kurszk térségében tervezett “Zitadelle” hadművelet előkészítése során fokozták tevékenységüket. A Közép Hadseregcsoport 9. hadserege emiatt kénytelen volt saját erőivel szembeszállni velük. Május közepétől három különböző hadműveletet hajtottak végre a Brjanszk térségében tevékenykedő partizán-kötelékek ellen. A 4. hadsereg parancsnoksága május 16-án “Nachbarhilfe” (Szomszédi Segítség) fedőnevű akcióban a Luftwaffe egy tábori ezredével, valamint négy német és két keleti zászlóaljjal bekerített és megsemmisített egy partizáncsoportot Mglin és Kletnya körzetében. Május 21-én a 2. páncéloshadsereg törzse megkezdte a “Freischütz” (Bűvös Vadász) fedőnevű hadműveletét Brjanszktól északnyugatra. Ebben az akcióban az LV. hadtest törzse a 6. gyaloghadosztállyal, az 5. páncéloshadosztály egy ezred-harccsoportjával, a 31. gyaloghadosztály pedig egy harccsoportjával, a 747. gránátos-ezreddel és a 455. keleti törzs egységeivel vett részt, és a heves harcokban a németek 22 halott és 70 sebesült saját veszteség mellett 1400 partizán haláláról, 420 fő elfogásáról, 17 géppuska és 20 géppisztoly zsákmányolásáról tettek jelentést. A veszteségek aránya könyörtelen összecsapásra utalhat. A harmadik hadművelet a “Zigeunerbaron” (Cigánybáró) fedőnevet kapta. Az akciót 1943. május 15. és június 6. között Brjanszk és Trubcsevszk körzetében a XXXXVII. páncéloshadtest törzse irányította, s a 4. és 18. páncéloshadosztály, a 10. gépkocsizó gyaloghadosztály, valamint a 7. gyaloghadosztály vett részt benne. A németeknek azonban döntő eredményt ezúttal sem sikerült elérniük.
A kurszki páncéloscsata idején a szovjet partizánok leginkább a német utánszállítást próbálták megbénítani. Tevékenységüket sokszor a szovjet front- és hadsereg-parancsnokságok irányították. A legeredményesebb támadásokat 1943 augusztusában hajtották végre. Augusztus 3-án 8422 helyen robbantották fel a német vasútvonalakat. A szovjet fegyveres ellenállás egyik leghatékonyabb rajtaütése 1943. szeptember 22-én történt, amikor három partizán és egy segítőjük felrobbantotta Kube körzetvezetőt.
A küzdelem mindkét részről könyörtelen, és sokszor kegyetlen volt. A szovjet kommunista párt is hatékonyan közreműködött a partizáncsoportok közötti kommunikáció és a propaganda megszervezésében.
A keleti hadszíntér északi részén 1943 elejéig viszonylag elszigetelt jelenség volt a partizántámadás. 1943. január 9-én aztán levegőbe repült a kovnói német lőszerraktár és 22 mozdony, s ezen rajtaütés a baltikumi fegyveres ellenállás megélénkülését jelezte. A partizánmozgalom november 16-án Rigát is elérte, amikor bomba robbant egy németpárti politikai nagygyűlésen. 1943 májusában az Észak Hadseregcsoport 18. hadseregének mögöttes területét egy német biztosító zászlóalj, egy keleti zászlóalj, 12 önálló keleti század, és nyolc balti önkéntes század biztosította. A német 16. hadsereg arcvonala mögött hat német biztosító zászlóaljat, 10 biztosító századot, 23 keleti és nyolc balti önkéntes századot vetettek be. Pszkov, Narva és Kingiszepp térségében, a hadseregcsoport mögöttes területén alárendeltségében hét balti és hat keleti századdal a 207. biztosító hadosztály állomásozott, de csupán gyenge fegyveres ellenállást tapasztalt. A pszkov–kingiszeppi vasútvonalat azonban tizenegy alkalommal robbantották fel. A 285. biztosító hadosztály Pszkov körzetében már öt partizán-dandárral állt harcban. A 281. biztosító hadosztállyal szemben Osztrov körzetében és a korábbi lett határ mentén legalább 12 partizán-dandár tevékenykedett. A partizánok főként a fontosabb vasútvonalak mentén támadtak, és egyazon sínszakaszt egy hónapon belül akár kétszer-háromszor is felrobbantották.
1943 őszén az Észak Hadseregcsoport mögöttes területén a német támpontok, rendőrőrsök és helyi közigazgatási szervek ellen megszaporodtak a támadások. A vasúti robbantások sem szüneteltek: 1943 utolsó három hónapjában 3079 esetben repült a levegőbe a vasútvonalak egy-egy szakasza.
1944 tavaszán a szovjet partizántevékenység súlypontja leginkább Minszk és a Pripjaty-mocsarak térségébe tevődött át. A Közép és Észak Hadseregcsoport elleni leghatékonyabb, jól összehangolt partizántámadást 1944. június 20-án éjszaka, a szovjet “Bagratyion” hadművelet előkészítése során hajtották végre, amikor a német arcvonal mögött néhány óra leforgása alatt 10 ezer 500 ponton robbantották fel a vasúti síneket. A rombolások nagy részét gyorsan ki lehetett javítani, de a vasúti szállítmányok késtek, s ennek jelentős szerepe volt a Közép Hadseregcsoport 1944. nyári katasztrofális összeomlásában. A hadseregcsoport szétvert, kisebb-nagyobb csoportokban visszavonuló csapatai súlyos veszteségeket szenvedtek a partizáncsoportok rajtaütéseitől.
Miután az Észak Hadseregcsoport 1944 őszén kénytelen volt visszavonulni a Baltikumba, a partizántevékenység az arcvonal mögött alábbhagyott. Szeptemberben a németek már nem tapasztaltak jelentősebb fegyveres ellenállást, elszórt akciókra azonban még sor került. Amikor a hadseregcsoportot a szovjet csapatok beszorították Kurföldre, a németek a 16. SS-rendőrezred törzsének vezetésével, Friedrich Jeckeln SS-Obergruppenführer parancsnoksága alatt egy – két zászlóaljból álló – különleges vadászalakulatot hoztak létre. A németek ekkor már nem partizánok ellen harcoltak, hanem olyan lett katonaszökevények ellen, akik Kurföldön elszigetelve bandákba tömörülve rablásból és fosztogatásból tartották fenn magukat. Amikor a németek 1944. október végén Tukumstól 23 km-re északra ezek utolsó csoportját is felszámolták, az arcvonal mögötti fegyveres ellenállás megszűnt.
A német megszállóknak a Szovjetunió területéről történő kiszorítását követően a partizánmozgalom elveszítette célját, és a partizánokat besorozták a reguláris csapatok feltöltésére. Az egykori partizánok egy jelentős részének nehéz volt megszokni a korábbi veszélyes, de viszonylag 253szabad élet és az elkövetkező, legalább olyan veszélyes, de szigorúan szabályozott katonai szolgálat közötti különbséget, és ez fegyelmi téren sokszor meg is mutatkozott.
