Az Ameiser-harccsoport
Az Ameiser-harccsoport
Románia 1944. augusztus 23-i átállását követően a szovjet Vörös Hadsereg csapatai számára lehetővé vált a Keleti-Kárpátok megkerülése, s Erdélyen keresztül a hadászati jelentőségű Kárpát-medencébe való betörés. A német Dél-Ukrajna Hadseregcsoportnak minden rendelkezésre álló erőre szüksége volt ahhoz, hogy arcvonalát megszilárdítsa. Szeptember 11-én már kilátásba helyezték, hogy az Erdélyben harcoló csapatok megerősítésére szánt német erők között a 22. SS-önkéntes-lovashadosztályt is az arcvonalba irányítják, s későbbi lehetséges bevetési helyéül Kolozsvár és Nagyvárad térségét jelölték meg.
Mivel azonban a 13-án már a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport alárendeltségébe helyezett hadosztály szeptember elején még valójában kiképzés alatt állt, ezért állományából végül is egy harccsoportot állítottak fel, amelynek szervezését szeptember 14-én kezdték meg.
A hadosztály részeiből létrehozott megerősített ezredcsoport parancsnoka Anton Ameiser SS-Sturmbannführer lett. A körülbelül 1000 fős összlétszámú, négy svadronból és egy – a légvédelmi tüzérosztályból harcképes elmeiből kialakított – ütegből álló Ameiser-harccsoportot várható beérkezését követően, szeptember 21-től a német LVII. páncéloshadtestnek szándékoztak alárendelni.
343Vörös János, a honvéd vezérkar főnöke Heinz Guderiannak írott szeptember 17-i levelében – miközben kifogásolta a térségbe irányított német erők csekély mennyiségét – a hadosztállyal kapcsolatban megjegyezte, hogy „a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály valószínűleg nem tesz ki egy ezredet, ezért szállításuk csupán 8/100 vasúti tengelyen javasolt.”
A hadosztály ezredcsoportjának szállítása Arad irányába a következő napokban megkezdődött. A Tisza vonaláig – általában Szeged célállomással – a szállításokat a magyar fél végezte. 1944. augusztus 31-én a Tiszától Keletre levő vasútvonalak a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport vasúti szállításait koordináló tábornok (Gen. des Transportwesens Südukraine) irányítása alá kerültek.
Szeptember 21-én a német LVII. páncéloshadtestet, s vele a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály harccsoportját a frissen megalakult magyar 3. hadseregnek rendelték alá. A harccsoport aradi célállomását a szovjet-román csapatok időközben elfoglalták, így az Ameiser-ezredcsoport katonái a nyílt vasúti pályán voltak kénytelenek kirakodni.
Szeptember 22-én a LVII. páncéloshadtest egy Temesvár irányú támadást tervezett, melyhez azonban elengedhetetlen volt az utánpótlás és csapaterősítések, elsősorban az Ameiser-harccsoport (másodsorban a magyar 23. tartalékhadosztály) beérkezése. Az Ameiser-harccsoport beérkezését követően az LVII. páncéloshadtest felderítő köteléke lett volna.
Szeptember 22-én azonban a helyzet a 3. hadsereg arcvonalán súlyosbodott, mivel a magyar IV. és VII. hadtest csatlakozásán, a romániai Kisjenő (ma Chisineus-Cris) és Zaránd (ma Zerind) között, hajnali 06.00 órakor szovjet lövészgyalogság tört előre. E két helység már csak mindössze 15-20 kilométerre volt Gyulától, s a trianoni magyar határtól. A Fekete-Körös zerindi hídjánál mindössze egy magyar utászszakasz védekezett. A válságos helyzetben az LVII. páncéloshadtest parancsnoksága este 11 óra 45 perckor rádiótávmondatban tette fel a kérdést a Dél-Ukrajna Hadseregcsoportnak, hogy „hol késik az Ameiser SS-lovasezred szállítmánya?” (Wo bleiben Transporte SS-Reiter-Regiment Ameiser?)
344Szeptember 23-án a magyar 3. hadsereg parancsot kapott, hogy a trianoni magyar határt egyre jobban megközelítő szovjet-román csapatok előrenyomulását lassítva, halogató harcokat vívjon. Az időközben beérkezett, majd Békéscsaba környékén gyülekező Ameiser-harccsoportnak ezen belül azt a feladatot adták, hogy Gyula–Nagyszalonta irányában támadva, lezárja a magyar IV. és VII. hadtestek közötti hézagot, majd pedig fenn kellett tartania a két hadtest közötti összeköttetést.
Szeptember 25-én hajnalban a magyar 3. hadsereg parancsnoksága utasította az Ameiser-harccsoportot és az 1. honvéd páncéloshadosztályt (mindkettő alárendelve a német LVII. páncéloshadtestnek), hogy hajtsanak végre támadást a Fehér-Körös jobbpartja mentén, majd foglalják vissza a korábban a magyar hadtestek által elvesztett Székudvar és Kisjenő falvak közötti vonalat. Amint az Ameiser-harccsoport és a magyar 1. páncéloshadosztály kiváltak a magyar határtól délre folyó harcokból, még a nap folyamán Gyula északnyugati térségébe, a hadsereg balszárnyára kellett vonulniuk. A harccsoport a Gyula–Sarkad–Szalonta vonalon ásta be magát, málhája nagy részét Gyulán hagyta. Tőle jobbra, Gyulától délnyugatra védekezett a magyar 1. páncéloshadosztály.
Szeptember 26-án a német LVII. páncéloshadtest azt az utasítást kapta, hogy főbb erőivel – a neki alárendelt magyar 1. páncéloshadosztállyal és az Ameiser-harccsoporttal – a Gyula térségében kibontakozó szovjet támadást továbbra is tartóztassa fel. Ennek során a harccsoport Nagyvarjas környékén hajtott végre kisebb ellenlökést, míg az 1. honvéd páncéloshadosztály Kétegyházáról támadva elfoglalta Eleket. A következő napokban a harccsoport továbbra is a Sarkad–Szalonta vonalon volt védelemben, 28-án ellenlökésével visszafoglalta Méhkerék települést, majd annak körzetében október elejéig védekezett.
Közben mind jobban körvonalazódott az október 1-jétől „Zigeunerbaron” (Cigánybáró) fedőnévvel ellátott hadművelet terve, amelynek célja 345a szovjet-román csapatok visszaszorítása volt az erdélyi hegyekbe és lehetőség szerint téli állások elfoglalása a Kárpátok vonalán.
A tervekben szerepet kapott a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály harccsoportja is. Az elképzelések szerint a hadművelet kezdetekor a hadosztály ezredcsoportja az 1. honvéd huszárhadosztállyal együtt a magyar 3. hadsereg alárendeltségében, annak „E” támadó csoportjába (Stossgruppe E) lett volna beosztva. E csoportosításnak azt a feladatot szánták, hogy állásaikból keleti irányban előretörve megsemmisítsék a 6. hadsereg által leválasztott szovjet csapattöredékeket, majd az északabbra levő völgyekben, azok lezárása céljából – az időközben felszabaduló páncéloserőkkel együtt – indítsanak támadást. Ezzel egyidejűleg a magyar 3. hadseregnek még egy kisegítő csapást kellett indítania, mégpedig a Marostól északra, keleti irányban. A feladatot a „D” támadó csoportjára (Stossgruppe D) bízták, amely a 3. hadseregnek alárendelt német LVII. páncéloshadtestnek lett volna alárendelve. A hadtest a 4. „Polizei” SS-páncélgránátos-hadosztályból, a magyar 1. páncéloshadosztályból, a magyar 23. tartalék- és 20. gyaloghadosztályból állt volna. A hadművelet későbbi fázisában az Ameiser-harccsoportot (és a magyar 1. huszárhadosztályt is) a német LXXII. különleges rendeltetésű hadtestparancsnokságnak rendelték volna alá, amelynek a Karánsebes–Gyulafehérvár vonalat kellett volna elérnie, alárendeltségében a német 23. páncélos- és 76. gyaloghadosztályokkal, valamint a magyar 4. tábori póthadosztállyal. A Cigánybáró-terv végrehajtására azonban a szovjet-román tiszántúli hadműveletek miatt nem került sor. A végrehajtására összevont csapatokat végül is az alföldi páncéloscsatában vetették be.
Október elején a harccsoport Gyula észak-keleti térségében lassította a szovjet csapatok térnyerését, de 7-én a magyar 3. hadsereg parancsnokságának szándékai szerint a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály ezredcsoportjának vissza kellett húzódnia a Szeghalomtól délre elhelyezkedő Körösladányig, a Sebes-Körös hídjáig, ahol hídfőállást kellett kialakítaniuk. Mielőtt azonban erre sor került volna, 8-án a harccsoportot északról és délről szovjet csapatok kerítették be. E helyzet megoldására az SS-harccsoport 346elképzelése az volt, hogy miután a szovjetek gyűrűjét áttörték, nyugat felé, Gyoma–Mezőtúr irányában megkísérlik a saját vonalak elérését.
Október 9-én az Ameiser-harccsoport, kivágva magát a Komáditól 10 kilométerre déli irányban levő térségből, nagyjából 600 fős megmaradt állományával nyugati irányban, a német-magyar vonalak felé áttört. Egy csatorna hídján való átkelés során a szovjetek elhárító tüze súlyos veszteségeket okozott, s így a harccsoport részei megpróbáltak a folyón úszva átkelni. Mindezalatt öt úszni nem tudó katona a vízbe fulladt.
A harcok során a hadosztály ezredcsoportja részekre szakadt. Az ezredcsoport törzsét és 164 embert Houber SS-Untersturmführer vezetésével a szovjetek elvágták a zömtől. Közülük október 30-án csak 47 ember érte el a magyar-német vonalakat Dunaföldvárnál. Az Ameiser-harccsoport bekerítést túlélt többi tagja a környéken harcoló német alakulatokba lett beosztva, s egyes kisebb csoportjai ily módon október végéig harcoltak az alföldi páncéloscsatában.
Október 13-án a hadosztály egyik ilyen töredékcsoportja állítólag a debreceni repülőtér közelében, felsőbb utasításra kivégezte a 106/304. kisegítő munkaszolgálatos-század tagjait. A 62 zsidó származású szökött munkaszolgálatost korábban a debreceni Széchenyi utcai Süketnéma Intézetből hurcolták el az SS-katonák, majd magyar csendőrökkel együtt kísérték őket a városhoz közeli apafai lőtérre, ahol a gyilkosságokat végrehajtották. A 22. SS-önkéntes-lovashadosztálynak ekkor csak azok a tagjai tartózkodhattak a térségben, akik az előző napokban Komádi körzetében a német 23. páncéloshadosztály vonalait érték el.
Az ezredcsoport eredményeiről és veszteségeiről csak részleges adatok állnak rendelkezésünkre. A 22. SS-légvédelmi tüzérosztályból kialakított üteg a harcok során 15 halottat, valamint 21 sebesültet vesztett, további négy fő pedig eltűnt. Az anyagi veszteség: egy 8,8 cm-es légvédelmi ágyú 347vontatójárművével együtt, egy 2 cm-es légvédelmi gépágyú, egy három- tonnás tehergépkocsi, valamint egy Kfz. 12 típusú személygépkocsi és két motorkerékpár. A harccsoport ütege a harcokban megsemmisített 15 tehergépkocsit, valamint kilőtt további két harckocsit is.
November 3-án a harccsoport parancsnokát, Anton Ameiser SS-Sturmbannführert teljesítményéért a Vaskereszt Lovagkeresztjével tüntették ki.
