Bevezetés

Teljes szövegű keresés

7Bevezetés
Amikor 1990-ben a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia Hadművészettörténeti Tanszékére kerültem oktatónak, nem taníthattam azonnal. Először, tapasztalt tanártársaim segítségével, alapos felkészülési időszak következett. A tematika alapján tanulmányoztam a témaköröket, előadásvázlatokat állítottam össze, és a tanszék előtt meg kellett védenem azokat. Így magabiztosan mehettem be az órákra. Különösen azok a témák voltak izgalmasak, amelyek a Magyar Királyi Honvédség második világháborús harcait dolgozták fel. A rendszerváltás időszakát éltük, nem voltak már tabutémák, mindenről nyíltan lehetett beszélni. Nekünk, tanároknak is tanulnunk kellett, hiszen zömmel csak régi, az „osztályharcos” történelemszemlélet alapján íródott tankönyveink voltak. Az akadémián tanulmányaikat folytató tisztek számára ezért nem hadtörténelmet tanítottunk, hanem a hadművészet történetét, melyben kevesebb szerep jutott a politikának, a propagandának, de a rendelkezésre álló tananyag és szakirodalom így is meglehetősen torz képet mutatott. Az ókor, a középkor és újkor hadművészetére csak néhány óra jutott, az első világháborút is rövidre kellett fogni, a tananyag 70%-át a szovjet csapatok második világháborús tevékenységének alapos, mindenre kiterjedő elemzése tette ki. Mellékesen a Magyar Királyi Honvédség fejlesztésének szakaszaival, a magyar 2. Hadsereg pusztulásának körülményeivel, okaival is foglalkozhattunk. A második világháború Magyarországon folyó hadműveleteit már nagyobb részletességgel elemezhettük. Nagy lelkesedéssel olvastuk azokat a legújabb feldolgozásokat, memoárokat, amelyek immár a másik oldal hadművészetéről is szóltak. Különösen fontosnak tartottuk a magyar királyi haderő második világháborús szereplésének valóságos bemutatását. Megelőzőleg csak sztereotípiákkal találkoztunk: „rosszul felszerelt, rosszul kiképzett”, „fasiszta, németbérenc”, „tehetetlen, gyáva, feláldozott hadsereg”, „Don-kanyar”, „utolsó csatlós” stb.
8Amikor a tanszékre kerültem, kollégáim már javában dolgoztak a torz oktatási anyag elfogadható arányainak kialakításán. Új jegyzetek születtek, amelyek például a 3. hadsereg délvidéki hadműveletét, a Kárpát-csoport és a gyorshadtest Szovjetunió elleni hadműveletét dolgozták fel. Volt részünk támadásokban is: néhány „komoly” hadtudós ellenezte tevékenységünket, mondván, a második világháborús német–magyar hadművészeten nincs mit tanulmányozni, hiszen elveszítették a háborút. Tanítsuk csak továbbra is a szovjetet, a győztestől van mit tanulni. Nem vitatkoztunk velük, mert saját bevallásuk szerint sohasem tanultak hadtörténelmet, és nézetük szerint nem is volt rá szükségük. A tudatlanok bátorságával és érvek nélkül vitatkoztak, meg sem akarták érteni, mit akarunk mondani. Mi folytattuk az elkezdett munkát, hallgatóink pedig megkülönböztetett figyelemmel hallgatták előadásainkat, olvasták az egyre nagyobb számban megjelenő, eladdig ismeretlen szakirodalmat.
Egy alkalommal a második világháború Magyarország területén zajlott harcaival foglalkozó szemináriumra készültem. Vázlatot akartam készíteni a 4. Ukrán Front hadműveleteiről, hogy demonstráljam a támadás szakaszosságát, ami azt jelenti, hogy minden 15–20 napos hadművelet közé 5–10 nap hadműveleti szünetet iktattak be, hogy a csapatokat fel tudják készíteni a következő ugrásra. A vázlathoz Grecsko tábornok „A Kárpátokon át” című könyvét használtam. Olvastam már egyszer a könyvet, tetszett is, olvasmányos is volt, ráadásul tisztelettel szólt az ellenfelekről. Három nagy hadműveletet igyekeztem ábrázolni egy vázlaton, különböző színekkel. Az eredmény meglepett: a három vonal között alig volt különbség. Újra kezdtem hát olvasni a könyvet, most már figyelmesen, és minden mozzanatot rögzítettem a térképen.
Ekkor fordult meg először a fejemben, hogy tanulmányozni kellene a Keleti-Kárpátok védelmi rendszerét. Minden fellelhető, a térségben folyt hadműveletekkel foglalkozó munkát átnéztem, de csak általánosságokat olvashattam az Árpád-vonalról, a Hunyadi- és Szent László-állásokról. Még a két világháború között megjelent szakirodalom 9is alig szólt róluk, ami érthető, hiszen az erődvonalak a maguk idejében államtitkot képeztek, igyekeztek minél jobban rejteni azokat, pontos leírás nem készült róluk. A második világháború után pedig már szóba sem kerültek, az akkori hatalom csak a győztesek dicséretét tűrte el.
A Hadtörténelmi Levéltárban már nagyobb szerencsém volt. Bár nem találtam aprólékos, pontos leírást és rajzokat az erődítésekről, de elszórtan számos utalás, jelentés, parancs maradt fenn az iratok között. Elolvastam minden elméleti cikket a korabeli szakemberek tollából, ami erődítésekkel foglalkozott, az Árpád-vonal mégsem akart kibontakozni. A véletlen segített. 1995-ben kezembe került a Háromszék című, Sepsiszentgyörgyön megjelenő napilap néhány példánya, amelyben „Úz-völgyi hegyomlás” címen Sylvester Lajos sorozata volt olvasható. Nem sokkal később könyv alakban is megjelent, sőt az 1996-os magyar filmszemlén dokumentumfilm formájában is viszontláttam. A történetben az egykori székely határőrök mesélték el az Úz-völgyében folytatott harcaikat. Ez lett az első személyes kapcsolatom a Székelyfölddel. Sylvester Lajosnak elmeséltem addigi kutatásaimat, ő pedig megígérte, hogy rendelkezésemre bocsátja mindazokat a visszaemlékezéseket, amelyek a könyv megjelenése óta gyűltek össze.
Még azon a nyáron Sepsiszentgyörgyre utaztam két barátom társaságában. Talán kalandvágyból csatlakoztak hozzám, de azóta Martinkó József és Nagy Tamás minden kutatóutamra elkísért. Sepsiszentgyörgyön Dr. Szőts Dániel, egykori karpaszományos tizedes, Kovászna megye nyugalmazott tiszti főorvosa és Sylvester Lajos fogadott. Segítségükkel megismertük a 11. székely határőr zászlóalj még életben lévő veteránjait. Már másnap kimentünk az Úz-völgyébe, mert ők minden évben összejönnek ott.
Az Úz völgye, ez az egykori határtól 3 kilométerre levő, másfél km hosszú és 600 méter széles völgytágulat valóságos zarándokhellyé lett. Esztendőről esztendőre több százan mennek el az augusztus 26-án tartott ünnepségre, ökumenikus istentiszteletre, vagy csak azért, hogy megpihenjenek az Úz partján. Sokan sátrat vernek, napokon át kirándulnak és emlékeznek. A 70-es években kezdődött a zarándoklat. 10Akkor még elég veszélyes volt kegyeleti céllal elmenni valahova és megemlékezést tartani, mert a hatalom mindentől félt, amit nem maga szervezett. Főleg azt tartották különösen veszélyesnek, amit magyarok szerveztek, ahol magyarokról emlékeztek meg. Néhány egykori székely határőr, a hatalommal dacolva, mégis elment az Úz-völgyébe, tüzet gyújtott és emlékezett az 1944. augusztus 26-án ott elesett bajtársaira. Egy-egy ilyen megemlékezés után gyakran bevitték őket a szekuritátéra, és ritkán úszták meg verés nélkül. Mégis vállalták, mert az egykori bajtársaik iránti kegyelet mindennél fontosabb volt. Azóta emlékművet állítottak, és rendben tartják az első világháború idején a munkácsi 11. gyalogezred által épített kis hadikápolnát is.
Ott láthattam saját szememmel az Árpád-vonal egy erődjét. Napokig tanulmányoztam, vázlatot készítettem róla és lefényképeztem minden elemét, a felejthetetlen éjszakák során pedig, a tábortűz mellett, a veteránok emlékezései és az egykori katonanóták megelevenítették a múltat. Azóta, ha tehetem, minden augusztus 26-án elmegyek az Úz-völgyébe, hogy velük emlékezzem.
Később folyamatosan, völgyről völgyre járva, lassan minden erdélyi völgyzárról vázlat készült és gyűlt a fotódokumentáció is. Bár a viszonyok akkor már Romániában is konszolidálódtak, a helyi hatóságoktól továbbra is tartani kellett: túlbuzgó hivatalnokok mindig akadhattak. Turistaként utaztunk, igyekeztünk még a látszatát is kerülni annak, hogy titkokat keresünk. Ha laktanya volt a közelben, inkább nem fényképeztünk. Hogy a feltűnést kerüljük, vonattal vagy busszal utaztunk ki, és ottani barátaink autóján jártuk a völgyeket. Naponta több száz kilométert kellett megtennünk, mert egyik völgyből a másikba csak úgy lehetett átjutni, ha a havasokat megkerültük.
Az első két évben mindig volt „kísérőnk”, aki árgus szemekkel, tisztes távolságból figyelte tevékenységünket. Sohasem zaklattak, munkánkat nem akadályozták. Bármerre jártunk, a lakosság, akár magyar, akár román, akár ruszin, szívesen segített. A veteránok kézről kézre adtak. Mindenütt várt egy újabb név, aki a következő völgyzár felderítésénél 11a segítségemre sietett. Tolmácsunk és gépkocsivezetőnk is akadt mindig. Csibi B. András ditrói földrajztanár kalauzolt, amikor észak felé haladva elhagytuk a Székelyföldet. Ő gondoskodott a szállásról, utazásról és a veteránokról, akik részesei voltak az egykori harcoknak, és pontos adatokkal szolgáltak a völgyzárak helyéről, az ott folyt harcokról.
A Kárpátaljai völgyzárak felderítésében Kovács Sándor volt a segítségünkre: kitűnő ismerője a vidéknek, több könyvet írt és turistatérképet is szerkesztett a Kárpát-medence e vadregényes szegletéről. Kutatóútjaink során számtalan érdekes, izgalmas élmény, felfedezés birtokosai lettünk. Talán egyszer útikönyv is kikerekedik belőle, bár amerre jártunk, az nem a szokványos turistautak útvonala. A Keleti-Kárpátok zegzugos, érintetlen völgyei, sokszor csak gyalog bejárható szorosai számos titkot rejtenek.
Én most az Árpád-vonalról, a Magyar Királyi Honvédség által a Keleti-Kárpátokban kiépített erődrendszerről és annak védelméről szeretném fellebbenteni a fátylat.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages